Agamemnon és Egiszthosz
A Szembesülés keletkezésének műhelytitkaiból
2004. 08. 12. Napom egy része tavaszra tervezett könyvem kéziratának utolsó simításával telik. Ezen a hiányregényen több mint tíz éve dolgozom, háromszor írtam „készre”, utoljára 2002-ben. Most újra fésülgetem, javítgatom.
Főleg a hogyokat és egyeket irtom, meg a teljesen fölösleges idézőjeleket és hárompontokat. Micsoda ostobaság volt minden átvitt értelmű szót macskakörmök közé tenni és minden befejezetlen gondolatot háromponttal jelezni: mintha kisdedeknek írnék. Az írásjel-halmozás amúgy mániám, tucatjával iktatom ki a gondolatjeleket is. De ez csak technika: maga a szöveg, úgy érzem, húzós.
Ma egyébként egészen meglepő részletekhez értem. Ezeket azért felejtettem el, mert tavalyelőtt írtam őket, azaz frissen kerültek a regénybe, így nem tartoznak ahhoz a törzsanyaghoz, amelyet már untig ismerek. Eléggé üde lett az alakok rendszerének elemzése, Agamemnonnak és Egiszthosznak a nem létező regényben való szereplését például így értékeli az egyik járulékos szöveg:
A két királyi fenség ábrázolása feltűnően metafizikus, hétköznapi tulajdonságaik szinte egyáltalán nincsenek (illetve, ha mégis, azt mindig a moirák valamelyike közvetíti Oresztész számára). A korai szövegverziókkal ellentétben, amelyek Agamemnont szinte csak pozitív, Egiszthoszt pedig csakis negatív tulajdonságokkal ruházták fel, itt, a nagyregényben, meglehetős kiegyensúlyozottság tapasztalható. Mindkettejük alakja a pillanatnyi megítélés mellett távlatosabb perspektívákban is értékelést kap. A szerző, nem egyszer túllépve a regény kronológiáján, új és újabb időburkokba helyezi a két történelmi hőst, ezzel rendkívül árnyalt és igen sok vonatkozást szem előtt tartó képet alkot róluk. Döbbenetes megfigyelni, hogy az egyes időtávlatok átfókuszálásával hogyan változik a két hős megítélhetősége, hogyan lesz a vesztesből előbb győztes, majd a győzőből újra vesztes, hogyan válik az ítélkező maga is áldozattá, és áldozatként hogyan képes újra felemelkedni, hogy végül ismét elbukjon. Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétfajta igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkeként kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. A mű alapproblémáját (szembeállni vagy együttműködni) megjelenítő két alak, pontosabban az a két magatartás, amit képviselnek, többé nem sorolható a „jó” és a „rossz” kategóriájába. Az eleinte elkötelezett Oresztész később már nem tud, nem is akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembeállni vagy együttműködni, hanem kívül helyezkedni, elkülönülni mind a szemben állóktól, mint az együttműködőktől.
Hát igen, ezt 2002-nél korábban nem tudtam volna ilyen egyértelműen megfogalmazni. Bár sajnálom, hogy a regényem nem jelent meg közvetlenül első megírása után 1997-ben, de örülök is neki, hogy a számtalan javítás és a tavalyelőtti újraírás következtében folyamatosan hozzáigazgathattam szemléletem változásaihoz. Mivel most már a kívül helyezkedni és elkülönülni parancsa tekintetében nemigen van hová tovább hátrálnom, így alighanem egyensúlyba kerülök a Szembesüléssel, és pár év múlva nem fogom azt érezni, hogy „meghaladtam”.