Történt, hogy rég látott tanárnő ismerősömet ismerősnek jelöltem a Facebookon. Elutasító válasza így hangzott:
SOHA nem hagytam még a levegőben köszönésre felém nyújtott kezet. De most kénytelen vagyok. Az utóbbi években — különösen posztumusz — elkövetett intenzív szellemi méregkeverésed miatt. SAJNÁLOM, hogy elveszítetted magad. A te adottságaiddal, gyökereiddel és hátszeleddel BIZTOS, hogy a Teremtő nem erre szemelt ki. Persze a te lelkiismereteddel — mert VAN,ebben biztos vagyok, csak most alszik, vagy talán tetszhalott — majd neked kell elszámolnod. Én azonban — mert ennyi az én felelősségem — ismerőseim közé nem engedlek,mert a téged megfertőző szerzett identitáshiány szindróma vírusának terjesztéséhez még véletlenül sem akarok hozzájárulni. Mi magyarok olyan kevesen vagyunk már, itt a tövisek között, ezen az ibolyányi földön — emlékszel még ezekre EGYÁLTALÁN?? –, hogy MINDEN elveszett lélek óriási és fájdalmas veszteség. A te gyógyulásodban is bízom…
Itt az aláírás következik, aztán egy utóirat, amelyről nehéz eldönteni, hogy valami pislákoló humorérzék íratta-e vagy ebben is az értetlen rosszindulat dominál: »tovább