Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére.
Nemcsak a csattogást, a töredezett ebonit orsókat is gyűlölte, azt, hogy mindig letekeredett róluk a szakadozó szalag; persze ragasztgatnia is neki kellett őket, sőt, a ragasztót is maga készítette úgy, ahogy apja fiatalkorában kikísérletezte: nincs jobb, mint az acetonban feloldott pingponglabda.
A magnó üzemeltetése az ő feladata a papa agyvérzése óta, neki kell a szalagot befűznie reggelente, s aztán mindannyiszor, ahányszor csak a kíméletlen csattogás felhangzik.
Ennek akart véget vetni ajándékával.
És hol van ezen a Pink Floyd-gomb? Ezt az apja kérdezi tőle, amikor nehezen engedelmeskedő ujjai között forgatja a tenyérnyi lejátszót. Megmutatja neki az indítógombot.
Korábban azért rádiózott néha az öreg, de a mama halála óta nem érdekelte a műsor. A Dárkszájdot kapcsold be, lányom, mondta minden áldott reggel. Te még meg sem születtél, amikor az összes albumukat felvettem, büszkélkedett. Ő meg csecsemő korától ezeket a számokat hallja, minden akkord a fülébe fészkelt. Hát hadd szóljon továbbra is ez, csak ne arról az ócskaságról. Itt az új szerkentyű, rajta az összes lemez, egy gombnyomás és már szól a The Dark Side of the Moon, ha pedig elfogy a zene, akkor sem kezdi az elszabadult szalagvég verdesni a vevőfejet. Ha ő dolgozni megy, úgysem lesz, aki a szalagot befűzné.
Talán még ott, a Hold sötét oldalán is világosabb van, mint ebben a kivilágítatlan központban így hajnaltájt, gondolja az ünnepek utáni első munkanapján. A közvilágítást éjfélkor lekapcsolják, az ég csillagtalan, a karácsonyi hó rég elolvadt, mint éhes torkok, nyílnak a fekete utcák, sehol egy lélek, egyedül ő lépked a posta ívelt saroképülete felé. Fél óra múlva akár szabadulhat. Neki, mint tartalékos kézbesítőnek csak akkor kell vállára vennie a tömött táskát, ha valaki nem áll munkába a műszakból, de erre alig van példa, betegen is bejárnak a kollégák. Teleköhögik az elosztót, rátüsszögnek a levelekre, aztán személyesen kézbesítik a cseppfertőzést.
Ma nincs szerencséje, hiányos a létszám. A várnegyedet kapja. Nem igazán szereti azt a környéket. Hiába sorakozik ott a sok szép régi épület, hiába pompázik a kéttornyú katedrális és a püspöki palota, hiába ül a dombtetőn magasztosan az ódon vár, és hiába hangulatosak a macskaköves utcák, ha a nevük bizonytalan. Postásnak ellensége minden rendszerváltás, mert az átkeresztelt utcák megkeserítik az életét. Leginkább már csak az öregek leveleznek, ők pedig nem veszik a fáradságot, hogy az új neveket megtanulják, a régi rögzült beléjük, ő meg hiába lesi a névtáblákat. Akad, aki nem is az egy, hanem a két rendszerrel korábbira emlékszik, kanyarítja büszkén a sosem hallott, térképeken rég nem szereplő latin betűs nevet, hát hogy igazodjon el ő, aki csak a mostaniakat ismeri, ő, aki már ebben a cirill betűs világban született, s tizenkilenc éve mögött nem áll őrt a város múltja.
Az öreg Pfeifer, az tud mindent. Ha épp műszakos, indulás előtt meg szokta neki mutatni a gyanús címzéseket. Kapja is az eligazítást, csak győzze megjegyezni. A nyugdíjból visszajáró szakinak ilyenkor megremeg a kiugró álla, szenteltvíz-tartóhoz hasonlatos száján ömleni kezd a történelem. De ma nem mosolygott rá a melegedőben, így a várnegyed térképe sem tekeredik vissza a régi időkbe. No majd holnap kikérdezi, ha ma visszamaradna nála pár kézbesíthetetlen levél.
De másnap nem erről szól az okítás.
Gázspray nélkül el ne induljon nyugdíjat kihordani a lakótelepre, aranyoskám, mit csinál, ha megtámadják, figyelmezteti önkéntes mentora, amikor kiderül, őrá, a tartalékosra hárul ez a bizalmi feladat. Pedig azt remélte, ma azonnal szabadulhat. Az apja éjszaka rosszul lett, rátört az asztmás roham, az inhalátor sem segített. Még szerencse, hogy be tudja adni neki az injekciót, nem kell a mentőkre várniuk. Reggelre jobban lett, épp csak a láza ment fel, ezért rossz érzéssel hagyta otthon egyedül.
De hát hol szerezzen gázsprayt, értetlenkedik. Hol-hol, hát a Részegpiacon. Van ott minden, még Lenin-rendjelet is vehet, aranyoskám.
Siet a nagy útkereszteződéshez, ahol a széles járdákról kínálják portékáikat az árusok. Az egész városban itt a legolcsóbb a vodka, talán vehetne egyet a papának, ne a szomszéd kotyvalékát igya, pláne lázasan. Na, megvan az önvédelmi fegyver, indulhat a nyugdíjakkal a kültelki lakótelepre.
A harmadik hajnalon apja hosszan kérleli, hadd hallgathassa a régi magnóját. Nem rossz ez az új kütyü, de a jó öreg masina mégis szebben szól. Álmos ahhoz, hogy leálljon vitatkozni, szó nélkül befűzi a szalagot.
Aznap nincs szükség a tartalékosra, amint a teljes műszak munkába állt, ő mehet is haza. Épp oszladozik a reggeli sötétség, amikorra házukhoz ér. Már az ajtóban meghallja a madárszárny tehetetlen csapkodását. A szobába lépve apját holtan találja a tolószékében, arca lila a fulladásos görcstől. Mellette az üres vodkás üveg, kezében a gázspray. Megtalálta rajta a Dark Side-gombot.
Megjelent: Líra Könyvklub magazin, 2011/5