Ha a versei csak fele annyira lettek volna jók, mint amennyire a nézése volt ábrándos poétatekintet és lelke volt érző poétalélek, akkor ma bizonyára többkötetes szerzőt tisztelhetnénk benne. Lírai alkata azonban valahogy nem akart a költeményeibe beleköltözni, felváltva a múltba és jövőbe révedő képzelete a jelenben sehogy sem tudott verslábakra kapni. Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.
– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári kora estén, amikor először meglátogatott.
– Van.
– És dolgozik?
Ez azt jelentette, hogy vajon üzemel-e. Barátom lírai alkatától ugyanis, bár elég rosszul beszélt oroszul, nem volt idegen a russzicizmusok használata. Igenlő válaszomra felderült az arca:
– Akkor megnézzük a Dandin Gyurit! Jó?
Be kell vallanom, sem Moliere mester munkásságát nem ismertem eléggé, sem a művéből készült Várkonyi Zoltán-filmről nem hallottam soha azelőtt, így halvány fogalmam sem lehetett arról, minek a megnézéséhez invitálom be a lázas érdeklődést tanúsító poétát.
Nőtlen voltam még, legényszobámban egy félig kibelezett készülék biztosította a televíziózás örömeit, így nálam addig soha nem járt barátom utólag indokoltnak láthatta a kérdést, hogy „dolgozik”-e a masinám. Nos, a beüzemelés eltartott pár percig, a hátul nyitott tévé kilógó paneljein előbb végig kellett kocogtatnom az alkatrészeket, hogy a lappangó kontaktushiba megszűnjön, aztán egy speciálisan erre a célra rendszeresített favonalzót be kellett feszítenem a magas feszültségű erősítőlámpa fölé, mert enélkül nem világosodott ki a képernyő. Ezután még kicsit bajmolódtam a mennyezetről aláfüggesztett, egyébként háztetőre való hatalmas antennával, aztán, amikor valami halovány kép és gyér hang végre bejött, akkor a hálózatba iktatott transzformátoron elkezdtem növelni a feszültséget, mert a 220 kevés volt ennek a nagyanyámtól 30 rubelért vásárolt, akkor már technikatörténeti értéket képező tárgynak. Úgy 240 voltnál megszűnt a jelek gyengeségéből származó éteri sistergés, 260-nél pedig egészen kontrasztos lett a kép. A túlfeszültségtől ugyan kicsit hangosabb lett az alapzúgás és olykor finom kisülések, halk sercenések hallatszottak a dobozból – ilyenkor kicsit meg-megvillant a képernyő – de ez nálam hozzátartozott a televíziózás megszokott rendjéhez.
Barátom trafó nélkül is felvillanyozódott, nem értettem, mitől olyan lelkes, mi benne ez a fokozott várakozás. Dörzsölte a tenyerét, örvendezett, hogy kezdés előtt sikerült kondícióba hoznom a gépezetet.
Műszaki foglalatosságomba merülve bölcsen elhallgattam, hogy nem tudom, mit is fogunk nézni, amikor meg már ment a film, én is élveztem, főleg a színészek alakítását. A címszerepet játszó Pécsi Sándor egyik legnagyobb kedvencem volt, s a parádés szereposztás (rajta kívül Mészáros Ági, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Kibédi Ervin) pedig akkor is fergeteges komédiát biztosított volna, ha gyengébb a rendezés és a darab. Minthogy az utóbbiak számomra nem is voltak eléggé meggyőzőek. De azért nagyokat nevettem cimborámmal, aki intenzíven végigmulatta a másfél órát, verte a térdét, hátra-hátradőlt gurgulázva, néha felállt, visszagyűrte nadrágjába a nagy izgés-mozgásban kiszabadult ingét, majd ugyanazzal a várakozással ült vissza a helyére, mint első alkalommal. El nem tudtam képzelni, mitől van ennyire feldobva. Ennyire azért nem nagy truváj ez a Danden Gyuri.
– Hát ez fantasztikus volt – mondta a végén örömittasan, és sürgősen búcsúzni kezdett. Bennem hiányérzet támadt amiatt, hogy csak tévéztünk és nem beszélgettünk, így amikor kikísértem, megkérdeztem tőle az ajtóban, mi újság van nála.
– Tegnap jöttem Kijevből, az apámat vittem a kórházba. Daganat, áttétek a gerincre. Már ott sem tudják megoperálni. Azt mondták, két hónapja van hátra. – Ezt már kezemet szorítva hadarta, röviden a szemembe nézett végtelenül méllyé vált tekintetével, aztán sarkon fordult és távozott.
Úgy néztem utána, mint nagy költő után, aki nem képes kiírni magából a fájdalmát, megpróbálja hát kinevetni.
Mire visszatértem szobámba, televízióm képernyője vakon meredt rám. Kiégett a túlfeszültségtől.
- Olvasd el ezt is: Oresztész és az algoritmusok