Halott madár

Ismertető

A kárpátaljai magyar kortárs költészet egyik legtermékenyebb és talán legjelentékenyebb költőjének bő két évtized termését áttekintő válogatása a Halott madárral. Balla D. Károly gondolati jellegű költészete fejlődése során egyre letisztultabb, egyre klasszikusabb formai keretek között jelenik meg: a kezdetek tévedhetetlenül pontos világlátásához még némi fésületlenség járult, ám a 80-as évek végétől a tiszta, feszes, puritánul csiszolt alakzatok jellemzik líráját, hogy azután művében termékeny műfajnak bizonyuljon az enigmatikus, az aforisztikus megfogalmazás is (Fabatkák című ciklus).

Balla D. Károly nem vallomásos költő, ritkán szól ki verséből, hiszen nem maga, hanem a világ, az emberiség és a magyarság sorsa foglalkoztatja, de olykor mégis „elszólja” magát: „Elmenni volna könnyebb. De megköt / egy rög, Egy dal (amely imának harsány, indulónak halk)” (Az egyetlen idő). E vallomás a hűségről szól, egész költészete talán ezt az értéket keresi; ha megjelölhető Balla D. lírájának egyetlen eszmei vezérfonala, az a hűség ábrázolata: hűség a társakhoz, a közösséghez, az emberi értékekhez, a nemzeti hagyományokhoz, a szülőföldhöz és Európához, Európa szelleméhez. (Rögtönzött vers kedvesemnek a kórházba; A szó; Kék zuhogás; Múlhatatlanul; A város; Nincs már oldás; Mint ősapánk; Szüret előtt, dombtetőn stb.). A hűség köré összpontosított világértelmezés adja Balla D. költészetének lényegét, vezérmotívumát, miközben mi sem áll távolabb tőle, mint a fellengzős-megfoghatatlan univerzalizmus. Szépség- és értékkeresése nem feledteti vele, milyen kegyetlen volt a múlt és mennyi szorongás, bánat van a jelenben; nem feledi, hogy Ungvárott fél évszázadig nem kondulhattak meg a harangok délben, vagy hogy Csernobilból indult útjára a sugárhalál, mégis van vigasza, talán csak a maga számára: „Fekszem a fűben, elalszom. A pír szele fagyva talál. / Jöhet szüret. Újboron ott pezseg éltem egésze” (Szüret előtt, dombtetőn).

Balla D. Károly a József Attilától Nagy Lászlón át ívelő hagyományvonulat egyéni hangú képviselője, folytatója, aki látens zenei alakzatokkal (Utólag; Ősz) és a whitmanni áradású szabadverssel (Bójasor; Három másodpercem), átütő erejű képi alakzatokkal (A végzet bolyhai) és klasszikus szonettkoszorúval (Hittel higgyem), elégikus-meditatív verssel (Táj sólymokkal; Fáradt szerelem) vagy épp Majakovszkijtól tanult lépcsős plakátverssel (Csak) egyforma biztonsággal bánik. Hatással volt rá számos előd és pályatárs – nekik rendre verset is szentel, mint Weöres Sándor és Füzesi Magda, József Attila és Fodor András, Takáts Gyula és Király László. Továbbá feltűnő, hogy verseiben képzőművészeti elementumokkal él, igen erős a képisége, grafikai ihletettsége, azután számos zenei, drámai vonatkozása is van költészetének, mintha csak az irodalom a társművészetek összegző fókuszát képezné, illetve rávetülne valamennyire.

Balla D. Károly: Halott Madárral

A kárpátaljai magyar irodalom középnemzedékének meghatározó költő- és írószemélyisége, a „kishaza” literatúrájának fáradhatatlan organizátora válogatott és új verseit nyújtja át az olvasónak. A poéta épp nemrégiben nyilatkozott az egyik folyóiratban, hogy „nem bánt meg semmit” eddigi döntéseiből. Azt sem – ezt másutt, a kötetté éppen most szerveződő X beszélget Y-nal interjúsorozatban mondta el -, hogy fiatalon fizikusnak, sőt egyenesen „Nobel-díjas csillagásznak” készült. Aligha beleolvasás, ha korai – a hetvenes évek végén írott – költeményeiben a természettudományos ráció kompozíciószervező erejét is fölfedezni véljük: a költői műhelyben még sokáig kitüntetett szerep jutott a makacsul analizáló és érvelő, hosszúsoros, kifejtő szabad versnek.

Az átrendeződés, a lírikusi tevékenység elmélyülése, színképének bővülése a kora nyolcvanas esztendők táján történt. A válogatott versek szép küllemű és ötletesen tervezett gyűjteménye ugyan nem biztosít külön belső címlapoldalakat a cikluscímeknek, ám az oldalról oldalra futó fejlécek, valamint a tartalomjegyzék eligazít a téma- és hangváltásokat illetően. Ez a szokatlan és finom megoldás folyamatnak láttatja, de tagoltságában is fölmutatja Balla D. Károly eddigi termését.

Szerencsére lokális sirámokat hiába keresnénk: a marginalizálódott nemzetiségi sors, a kisebbségi léthelyzet, a sokáig megszenvedett szabadsághiány markánsan hangot kap ugyan, költőnk azonban nem valamiféle periféria számkivetettjeként, hanem a magyar nyelv egyetemességében, illetve az univerzum polgáraként keresi és jelöli ki létének koordinátáit. Noha pompás érzéke van a „kislét”, a mindennapiság, az apró örömök megverselése iránt, valójában a modern egzisztenciális tartalmak megszólaltatója. Ehhez a törekvéséhez a mértékkel adagolt groteszkum, a fanyar homorú nyelvi lelemény, a versalakok és stílvariánsok burjánzó, öngerjesztő viselkedése is hozzásegíti.

Könyvének végleteit a Hittel higgyem (1984-1989) szonettkoszorúja, másfelől a Fabatkák (1978-1998) sorozat bökversei, aforizmái képviselhetik. Az előbbiből akár ars poeticája is lehetne e szakasz: „Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt, / s ha célja van velem a végtelennek, / tilos sugalmak éjjel megjelennek, / az angyalszárny a földön nem felejt…” A Fabatkák ötletbörzéjéről a Poliglott két sorát ragadjuk ki: „A tolmács hat világnyelven beszélt. / Csak az a nagy baj, hogy ezt egyszerre tette”.

Komolyra fordítva a Balla D. Károlynál mindig komoly, de játékosan elvarázsolt szót: ő maga is „poliglott” lírikus. Három-négy nyelven beszél, és szerencsére egyszerre. Melyek a biztosan birtokolt világnyelvei? A megújított kárpátaljai vershagyomány, mely tematikusan is övéihez és ottani jelenéhez fűzi. A posztmodern derengésű szövegezés – ebben magyarországi nemzedéktársaival rokon. A hagyományőrző mívesség: hit a költészet kipróbált alakzataiban (akár abban, hogy a szonett „nem fárad el”). S övé a vers- (és regény- és esszé- és fiktív, „Tsúszó Sándor-i”) cselek nyelvezete is. Két szilárd tudás csendül egybe: hogy az irodalom nem feltétlenül halálosan komoly dolog – s hogy az irodalomnál talán nem is létezik komolyabb dolog.

Balla D. Károly alig egy éve az Élted volt regénye című „trükkprózával”, majd – Berniczky Éva oldalán – egy érdekes, kétarcú művel öregbítette hírnevét. Ez a válogatás – megtoldva az új strófákkal – még épp váratott magára. Kiváló a rostálás, alig két-három lazább textus maradt vissza. A kiemelt motívum – a madár-motívum – külön elemzést érdemlő erővel hat. A gyűjteményben csillámló termékeny, derűs pesszimizmus akár ezredvégi iránytűnk is lehet.

(tata)