Pár napig nagyon csendes volt ház: anyuék Baján, Kolos Veszprémben, Csönge Tatán egy sportversenyen. Talán húsz éve is annak, hogy Évával kettecskén lettünk volna itthon. De holnaptól nagyüzem: Bátyu meghozza az Öregeket és Kolost, aki Cegléden csatlakozik hozzájuk. Ha, mint rendesen, bátyám unokája is becsöppen, akkor szombat-vasárnap nyolcan leszünk ebédkor az asztalnál.
A Szembesülés és más megírandóim miatt gyérültek meg ennyire naplóbejegyzéseim, valamelyest az Ungparty-frissítések is. Hiába, ha záros határidőn belül újra le akarom zárni a regényemet, akkor napjaim nagy részét ennek a néha már unt-gyűlölt szövegnek a további bütykölésével kell töltenem. A napokban elég jól haladtam, ezért számolok be most lazításként pár dologról.
István (Csernicskó) már többször jelezte: kutatási célból szükségük lenne munkáim digitális anyagára, beleértve mind a szépirodalmi, mind egyéb írásaimat. A kárpátaljai magyar írásbeliség szövegkorpuszát állítják össze, így gyakorlatilag minden elérhetőt-megszerezhetőt feldolgoznak és beviszik egy adatbázisba. Hozzájárultam ahhoz, hogy a honlapomon meglévő anyagokat begyűjtsék, de mivel ott közel sincs meg minden, így a minap CD-re írtam öt könyv teljes anyagát; két szimpatikus fiatalember jött érte a Főiskoláról (mindketten tanársegédek), kicsit el is beszélgettünk, kérdezgettük őket munkájukról.
Elég érdekes belegondolni: regényem, novelláim, verseim, esszéim, színdarabjaim minden egyes szava mostantól szerepel majd ebben a hatalmas állományban, s kutató nyelvészek számára nyersanyagul szolgál.
Tegnap: egyetlen édes unokatestvérem látogatása.
Pali bátyám igen hamar elvált lembergi első feleségétől. A mamánál maradt, nálam alig idősebb kislányával az ő kapcsolata is szinte megszakadt, gyerekkorunkban mi is csak nagy-nagyritkán találkoztunk. Juliska Lembergben nem tanult meg magyarul, én meg iskolás korom előtt szót sem értettem semmilyen más nyelven, így még az évi 1-2 találkozás során sem alakult ki köztünk semmilyen kapcsolat. Később, felnőttként se nagyon. Nyilván az igény kölcsönös hiányában. Pedig közös érdeklődésünk lehetett volna, Juliska zenész, zongorista, és nekem ifjú koromban éppen hogy zongorista lányok voltak az itthoni barátaim. Mégis, amikor ungvári látogatásai során (anyjával vagy nélküle) kötelezően hozzánk is elhozta a nagybátyám, én inkább feszélyezettséget éreztem, semmint a közeli rokon megjelenése iránti örömöt.
Juliska lembergi zsidó fiúhoz ment férjhez, kislánya született. Nem bízva a független Ukrajnában, a kis család nem sokkal később kivándorolt Izraelbe. Mire teljesen beilleszkedtek és megteremtették az egzisztenciájukat, mire Alexandra (Szása) is felcseperedett, a férj tragikus hirtelenséggel meghalt; ők maradtak.
Csönge, Alexandra, Juliska
Tavalyelőtti látogatásukkor éreztem először irántuk valamiféle rokoni vonzalmat. Lehet, hogy ebben benne volt a szánalom az özvegy és a félárva iránt, de talán inkább az ifjú leány közvetlensége, kedvessége hatott rám. Juliska afféle morcos-mogorva, a világra kicsit mindig neheztelő, sértettnek látszó szláv nőtípus (félmagyarsága ellenére); én soha nem tudtam az ilyenek iránt feloldódni, megriaszt a lefelé görbedő ajkuk, szúrós tekintetük, tartózkodásuk, visszafogottságuk, valós vagy mutatott keserűségük. Az akkor 16 éves Alexandránál ellenben szó sem volt ilyesmiről; azonnal be is lopta magát a szívembe. Két év után most újra meglátogattak bennünket, és mintha a kishúgom az unokatestvérem iránti feszélyezettségemet is feloldotta volna: kifejezetten élveztem a néhány együtt töltött órát, és amikor elváltunk, most először talán „a vér szava” is megszólt bennem.