Éppen két esztendeje írok rendszeres webnaplót. Kb. 300 jegyzet…
[…] Talán Antal Imre sem válna ellenségemmé, ha megírnám: szánalmas, ahogy görnyedten és rosszul artikulálva vezeti az (amúgy is gyenge) műsorát, igazán nem értem, miért nem vonul vissza, de a tévéseket se értem, miért engedik képernyőre. Szegény II. János Pál jut róla eszembe (van is a testtartásukban valami hasonlatos!) – őszentségéről pedig a már akkuról működő Brezsnyev. Na, ezen a szentfazék hívek már megütközhetnek, de mégse érzik úgy, hogy személy szerint őket bántom. Ellenben…
Éppen két éve írom ezt a naplót, átlagosan kb. kétnapi rendszerességgel. Ez azt jelenti, hogy legkevesebb 300 jegyzet 2 év alatt. Ahogy saccolom, egy tisztes könyvet kitenne még akkor is, ha erősen megszűrném, kiszórnám az érdektelen üresjáratokat. Persze semmi esélyem rá, hogy kiadassam.
Ideje azonban eltűnődnöm: mit értem el vele? Elvesztettem jó néhány barátot és szereztem seregnyi ellenséget. Persze azért új barátságok is kötődtek, részben talán éppen a naplóimnak köszönhetően.
Fura dolog ez. A nyilvánosság előtt naplót író ember nagyjából olyan otrombaságot követ el, mint az, aki egy díszes társaságban, mondjuk egy partin, mindenkinek megmondja, amit gondol róla. Nahát, hogy megöregedtél! Milyen kellemetlen szájszagod van! Hát te jól meghíztál. Öregem, mióta megműtöttek téged, már csak árnyéka vagy magadnak. Ugye, milyen rémesen hangzik. Pedig – kezeket a szívre – vajon nem gondolunk ilyeneket, nem ez a meglátásunk azokról, akikre a társaságban rámosolygunk? Talán még mondunk is valami kedveset nekik, miért is ne, hadd örüljenek. Vagy ha erre mégsem visz rá a lélek, hát bölcsen elhallgatjuk a véleményünket.
Nos, valóban sokkal „bölcsebb” dolog nem írni naplót és másként se nagyon mondani kritikát. Ha nem kezdek tanulmányokban, recenziókban, esszékben és itt a naplóban foglalkozni a kárpátaljai magyar irodalom problémáival, sosem derült volna ki, mit gondolok tendenciákról, stílusokról, szemléletekről, könyvkiadásról, szerkesztői igényességről, modernitásról, hagyományról és sémáról, szerepről és pózról. Ráadásul egy idő után minderről nem csak úgy általában, hanem művekre lebontva értekeztem- a műveket pedig sajna személyek írták. Ugyanígy „bölcsebb” lett volna elhallgatni véleményemet a magyarságszervezetek működéséről, közéletünk szereplőiről, politikai és ideológiai elvekről.
Ráadásul mindezt iróniával, élcelődve, talán néha gúnyosan és ritka esetekben becsmérelve is.
Hát igen. Senki se kötelezett arra, hogy ilyesmivel foglalkozzam, arra meg végképp nem, hogy napi rendszerességgel írjak róla. Legalább maradtam volna távolibb témáknál, személyeknél. Amiatt senki sem orrolna meg rám, ha szidnám az Argentin kormányt és nem értenék egyet a zimbabwei nemzetstratégiával. Talán Antal Imre sem válna ellenségemmé, ha megírnám: szánalmas, ahogy görnyedten és rosszul artikulálva vezeti az (amúgy is gyenge) műsorát, igazán nem értem, miért nem vonul vissza, de a tévéseket se értem, miért engedik képernyőre. Szegény II. János Pál jut róla eszembe (van is a testtartásukban valami hasonlatos!) – őszentségéről pedig a már akkuról működő Brezsnyev. Na, ezen a szentfazék hívek már megütközhetnek, de mégse érzik úgy, hogy személy szerint őket bántom. Ellenben HS barátom nyilván vérig sértődne (ha a könyvéről írt kritikámat esetleg már meg is emésztette), hogy egyik múlthavi, nem is túl hosszú cikkében már háromszor (!) használta az „engedtessék meg” szófordulatot. Azt már évek óta figyelem, szinte nincs írása enélkül. Minden anyagát azzal kezdem olvasni: vajon lesz-e benne „engedtessék meg” – és legtöbbször nem kell csalódnom: van! Olykor kétszer is. Háromszor azonban most először! Ha írnék erről, nyilván azzal a poénnal zárnám, hogy zsurnaliszta barátom egy ideje már bizonyára a papnak is úgy köszön: „Engedtessék a Jézus Krisztus”. – Nos, ártatlan kis élc, az észrevétel a stiláris hibáról pedig, azt hiszem, szakmai tekintetben jogos – mégis sértődés lenne (most már lesz is!) belőle. De hiszen rám még azért is megharagudott valaki (le is teremtett, mint a pengős malacot), amiért szóvá tettem, hogy a sújtotta szót még árvíz idején sem illik ly-nal írni.
Mi lenne hát a teendő? „Hallgatni boldog némaként”? Nem írni olyasmit, mint a most megjelent Sáskajárás után?
Nem, sajnos az már nem megy. Amint egyszer már megfogalmaztam: rászoktam az őszinteség drogjára, ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim lesznek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy szenvedélybetegségem aberrációval társult: akkor vagyok elégedett, ha nyilvánosság előtt gyakorolhatom.
Meg is mondom magamnak őszintén: kiállhatatlan ronda fráter vagyok.