Capi barátom a saját oldalán feltett a minap nekem pár kérdést, az utolsóra csak most válaszoltam.
Furcsának találom, hogy szinte mindenről írsz, de azt még csak meg sem említed, hogy 10 hónapra szóló alkotói ösztöndíjat nyertél el: szégyelled, vagy mi van?
Nos, tudod (mert egyszer szóvá is tetted), hogy ennek a naplónak van néhány anatémája. Ha nem is kezelem tabuként, de tudatosan kerülöm őket. Ezek egyike a magam és családom anyagi helyzete; ha néha halványan teszek is rá utalásokat, de nem beszélem ki. Nem mintha titok lenne, hanem mert egyrészt engem is csak annyira foglalkoztat, mint a többi rossz, de elkerülhetetlen dolog, másrészt azt gondolom, egy író a nyilvánosságnak szánt naplójában ne az időjárással foglalkozzon és ne azt írja meg, mit ebédelt aznap és hogyan működik az emésztése, netán melyik nadrágját vette fel reggel. Ugyanígy privát pénzügyeinket sem vontam ennek a naplónak a témái közé, bár – mondom -, tabunak sem tekintem.
Nos, ami az alkotói ösztöndíjat illeti. Hát először is se nem szégyellem, se büszke nem vagyok rá, csak néhány éve zsigerből utálom a pályázgatást, és egyáltalán nincs kedvemre, hogy fenntartásaim ellenére kénytelen vagyok élni ezzel a lehetőséggel. Sokkal-sokkal jobban szeretném, ha egy könyvhonoráium nem két-három havi (vagy még kevesebb), hanem egy egész éves megélhetést biztosítana szerzőjének: amíg felélné az előző honorját, megírhatná következő könyvét. Meg azt is jobban szeretném, ha egy rangos folyóiratban megjelenő könyvkritikáért, amelyen mondjuk 3 hetet dolgozom, nem egyetlen kétszemélyes éttermi ebéd árának megfelelő tiszteletdíjat fizetnének, hanem ennek többszörösét. Ha egy vershonorból nem 10, hanem 100 liter benzint lehetne venni, ha egy fővárosi folyóiratban megjelenő 15 oldalas esszé legalább egyetlen havi internetszámlámat fedezné (de nem fedezi). És mivel eddig kizárólag Mo-i publikációkról beszéltem, így hát: nagyon-nagyon szeretném továbbá, ha lennének olyan kárpátaljai lapok és kiadók, amelyekben/nél szívesen publikálna az ember, és amelyek nem nevetséges honorokat fizetnek (ha egyáltalán…), a magyarországiaknak is csak töredékét. Továbbá szeretném, ha fizetnének az interjúkért, amelyekkel az alany gyakran többet dolgozik, mint a kérdező; szeretném, ha rendes honor járna a nagyvilágban sokfelé működő internetes lapokban való publikációkért (jó, itt van kivétel is; mint ahogy létezik néhány igen szép flekkdíjat fizető folyóirat is); szeretném, ha járna díjazás a gyakran tudtomon kívül történő újraközlésekért, ha egy-egy antológiában való szereplésért nem 2 tiszteletpéldány lenne a tiszteletdíj. Stb. Évekkel ezelőtt szerettem volna, ha kialakul és stabilizálódik egy olyan helyzet, amelyben kiadót, szerkesztőséget, alapítványt normálisan lehet működtetni és az elvégzett munkáért normális jövedelemhez lehet jutni (de nem így történt), most pedig marhára szeretném, ha valami pénzosztó hely egyszer teljesen meglepő módon úgy gondolná, hogy megfizeti azt a napi 6-8 órai munkámat, amit az UngPartyval töltök; netán anélkül, hogy kilincselnem kellene, támogatni akarná számos irodalmi projektumom valamelyikét, mondjuk az Egy mondtat-ot…. (A kis naiv.)
Amíg azonban mindez nincsen úgy, ahogy szeretném, szabadúszó íróként időnként kénytelen vagyok pályázati úton támogatásért folyamodni egy-egy elvégzendő munkához akkor is, ha magát a pályázgatást utálom, a pályázati rendszert pedig kifejezetten rossznak találom. Arról a minisztériumi kiírásról, amelyben most kénytelen-kelletlen részt vettem, meg is írtam a magam nem túl hízelgő véleményét ITT, egyben jeleztem, hogy az elmondottak ellenére talán én is benevezek. Ennél is nagyobb fenntartásaim voltak az Édes anyanyelvünk c. pályázattal szemben, oda nem is küldtem anyagot; így voltaképp a kevésbé rosszat választottam, és ezen az alapon azt gondolom, kész alkotással vagy konkrét irodalmi mű elkészítésének a vállalásával pályázni még mindig jobb, mint a független íróságot félretéve beállni érdeket szolgálni, megfelelni elvárásnak, netán szellemi rabszolgamunkát végezni, vagy ami mindegyiknél rosszabb: nagyjából munka nélkül, sanyargatott sorsunkat kiárusítva jutni anyagi javakhoz.
És hogy azért olyan nagyon senki ne irigykedjen… Az ösztöndíj kevesebb, mint egy évre, csupán 10 hónapra szól. Mértéke mindössze ötezer forinttal magasabb a magyarországi minimálbérnél (!) – és ez bruttó. Ha ugyanannyit vonnak le belőle, mint a külföldi szerzőktől más esetekben, akkor 40% megy adóba, és így a havi összeg 19 ezer Ft-tal alacsonyabb a Mo-i minimálbérnél. És bár a program 2004-re szólóan lett meghirdetve (értsd: ebben az évben a sikeres pályázónak ne legyen anyagi gondja), ma, öt héttel a az eredmény kihirdetése és az oklevelek átadása után a pénz még sehol sincs. Érdeklődésemre az ügyintéző a következő levelet küldte, éppen ma: Az ösztöndíj kifizetéséről kevés információm van, tudomásom szerint a pályázat keretösszegét kihelyezik a Hungarofest Kht.-hoz. A Kht. fogja a pénzt kezelni és a támogatási szerződéseket a szerzőkkel megkötni, valamint a pénzt utalni. Mivel a Magyar Államkincstár augusztusban bezár és a szabadságolások ideje is eljött, valószínűleg ez a folyamat őszig elhúzódik.
Ehhez már nincs is hozzáfűzni valóm. Mint ahogy az egészet szóba hozni sem akartam.
Fentebbi írásom ingyenreklámot kapott a Teraszon: ITT
Illetve „Egy irigy öreg kutya vicsorog” reagálásommal együtt: ITT