Most már állandósult munkaritmusommal háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása – ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem. Ellenben nem rögtönzöm őket: a korábbi részek írása közben már nagyjából kitaláltam, hogyan fognak ezek a mellékszálak kapcsolódni az egészhez. Mindegyiknek funkcionális szerepet szánok, azaz igyekszem azon lenni, hogy ezek a mellékesnek tűnő szálak végül is maguk is az egységbe foglaló szövedéket erősítsék. Ez egyelőre sikerülni látszik. (Hó végéig megírom a 4. részletet, augusztusban pedig szeretném végleges formába önteni a teljes szöveget.) >>>a Tejmozi keletkezéstörténete
Részlet a Tejmozi első negyedéből
Hősöm visszatér a városba regényemben, apja magabiztos alakja mellől visszatér a maga ideiglenességbe: hónapokon át várja, hogy megérkezzen vendégtanári kinevezése, amely egy messzi országba, a kontinens csücskébe szólítja, s amelynek birtokában elhagyhatja a számára idegenné vált környezetét egy még idegenebbért, ijesztően ismeretlenért. Mégis heves vágyakozás fogja el a távoli világ iránt, ahányszor csak elképzeli, hogy reggelente majd nem ebbe az intézetbe kell bemennie, nem ezekkel a kollégákkal kell szívélyeskednie, nem vaskalapos professzorával kell vitatkoznia, nem ezeken az utcákon kell az évtizede változatlan utakat megtennie, és esténként nem ebbe a lakásba érkezik majd, magánya gondosan őrzött, mégis elvesző, fontosnak tartott, de mégis megvetett színhelyére. Miként saját lakását, ugyanúgy egyszerre szerette és gyűlölte szülővárosát is, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy világvárosi allűrökkel tüntető vidéki porfészek-e inkább, vagy kisvárosi báját még őrző, de már elembertelenedett agglomeráció, amely nem képes szerves egységbe foglalni alkotóelemeit, s amely utcáról utcára, évszakról évszakra változtatja az arcát. Télen olyan, mintha…
…Valami kellemes időtlenségbe veszve haladtunk némán a ragyogó káprázatban. De a télnek mintha elege lett volna a sok sziporkából. Egyszerre beborult, és sűrűn esni kezdett a hó.
Látogatásom idején már rég nem tépelődtem azon, miért hagyott el minket, mondja a hősöm az ablaküvegnek ott az idegenségben. Megbékéltem remeteségével, zordságával, amelybe most mintha egy leheletnyi melegség is vegyült volna. Oly sok éven át voltam tanúja keserűségének és mogorvaságának ott, a régi otthonunkban, és később oly sokáig láttam gyér itteni látogatásaim során a merev elutasítást, hogy most könnyű volt felfedeznem mozdulataiban az enyhülést, arcán a visszafogott, észrevétlen derűt. Okát nem ismertem, töprengeni rajta a fárasztó menetelésben nem voltam képes, inkább csak sejtettem, úti célunk vetít előre valami meghittséget.
Előző este érkeztem. Ahogy fejemet behúzva – be ne üssem a homlokgerendába – beléptem, mint rendesen, most is arra gondoltam, nem kellett volna eljönnöm, csak megzavarom magányában, és engem is felkavar zordsága, nyersessége, amint kegyetlen ítéletet mond mindenről, ami beszélgetésünk során szóba kerül. Rólam is, aki szerinte kisszerű, értelmetlen életet élek. Ugyan ne mondjam már, hogy fontos az a munka, amit abban az intézetben végzek. Ha legalább tanítanék, mondjuk valamilyen idegen nyelvet, annak még lenne is valami haszna. Vagy szótárt készítenék. De micsoda ostobaság az, hogy nyelvi struktúrák matematikai modellezését végzem. Ilyen nincs. Valami vagy nyelv, vagy matematika, egyikkel nem magyarázható a másik, olyan, mintha egy focimeccset akarnál elzongorázni, mondta lekezelőn. Már rég nem bántott, hogy a tudományok iránt egyébként igen fogékony apám ilyen mereven elutasította, semmibe vette szakmai munkámat.
Nem ismerte az életemet, ismétli a hősöm, mert igazából sohasem akarta megismerni, mint ahogy én sem akartam, hogy a feltétlenül szükségesnél többet tudjon rólam. Így aztán fogalma sem lehetett arról, hogyan, mitől és miben öregedtem hozzá, miként szívta el nemcsak lelkesedésemet, hanem elemi kíváncsiságomat is az a taplószáraz tudomány, amelyért fiatalemberként éltem-haltam, s amelyről azt hittem, táplál és komoly tudóssá nevel majd éltető nedveivel. Apám nem tudhatta, miként vált lehúzó teherré az, ami korábban emelni látszott, nem sejthette, hogy az úgynevezett kutatás száraz rutinná vált számomra, s hogy szigorúan véve az eredményeim évek óta ugyanannak az egyhelyben-topogásnak a változatos leírásai. Nem lehetett tudomása arról sem, mennyire nyomaszt a többéves munkám során létrehozott óriási nyelvi korpusz, hogy agyamra megy az idiómák végtelen sokasága, hogy a könnyűnek látszó, valójában mázsás súlyú grammatikai struktúrák éjszakánként a mellemre telepszenek, levegőt is alig kapok tőlük. Bárcsak újra ösztönös, öntudatlan használója lehetnék a nyelvnek, sóhajtok fel néha, amikor azon kapom magam, hogy egy meghitt szerelmi helyzetben is az elhangzott mondatokat elemzem, paradigmasorok és a hozzájuk kapcsolható matematikai algoritmusok futnak a szemem előtt. Mindeközben tisztában vagyok minden erőfeszítésem hiábavalóságával, azzal, hogy ez az egész matematikai modellezés, amelyre az életemet feltettem, alighanem valóban kudarcra van ítélve. Egyre valószínűbbnek látszik, hiba volt abból kiindulni, hogy a nyelvi entitásokat olyan fizikai létezőknek lehet tekinteni, amelyek kauzális hatások rendszerében feltételezik és határozzák meg egymást, s mint ilyenek, adekvát módon modellezhetők a matematika eszköztárával. A téves feltevés nem hozhatott pozitív eredményt, már az elején be kellett volna látnom, hogy a nyelvi helyzetek és folyamatok, hiába képezik a fizikai valóság részét, mégis megragadhatatlanok egy alapjában idegen rendszer módszertanával. A nyelv csak önmagával magyarázható, és még a legkifinomultabb metanyelv sem képes végleges megragadására, a törvényszerűségek fennakadnak a kivételek zátonyain, a szabályt megtorpedózza a szabálytalan, a stabilnak látszó grammatikai rendszer felrobban egyetlen metaforától.
Olvasd ezt is: A posztmodern előfutára: Hajnóczy Péter. Élete, halála