A magányosság is lehet teátrális, demosntratív. Az pedig már semmivel sem jobb a közösségi nyüzsgedelemnél. Kivonulni a társadalomból úgy, hogy kivonulásod és kívülmaradásod észrevétlen maradjon egyedül ennek van értelme, csak ez szabadíthatja fel a magány rejtett energiáit.
A közvetlenség megtermi a maga birtokait. Kiterjed, átbukik a peremen, elsodor torlaszt, gátat, védet. Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet lassan szétterpeszted egy zsákocska mákban, s ujjaid behatolnak a részecskék közé, úgy terjed, árad szét a közvetítetlen magány.
Nincsenek eszközeink a reményre. Kezünkből kihullott a jámbor szerszám, fegyverre cseréltük, dühösen ropogóra, élesen szisszenőre, vagy ami a legrosszabb: némán gyilkolóra. A halál úgy ette be magát a bőrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. Nem teszünk ellene, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacait, s bár testünkben tenyésznek, büszkén hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.
Végérvényesen, menthetetlenül elromlott az, ami Édentől keletre számunkra rendeltetett. A harmónia megtelt unalommal, a bölcsességbe belefészkeltek a kíméletlen dogmák. Padlódeszkához szögezte a hitet az önámítás, az öröm ragadós karamellként bénítja az akaratot. Dobozokban sorakozik az izgalom, tessék-tessék, hány kilós kiszerelésben parancsolja.
Egyetlen menedékünk lehetne a szerelem, de nem tudjuk feltörni zárványait, minden próbálkozással egyre alkalmatlanabbaknak minősülünk bármiféle igaz érzésre.