Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztarban
(archívumomból)
Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Az elsőként megjelent publicisztikai írás után elindult önálló, külön oldalam a Hóvége mellékletben. Ebben egy-egy esszészerűséggel, irodalommal, kultúrával, internettel kapcsolatos írásokkal jelentkeztem, igyekezve úgy és olyat írni, ami a lapban kevésbé volt szokásos. A világháló akkoriban még alig-alig volt ismert a szélesebb olvasóközönség előtt, így népszerűsíteni is igyekeztem nagyszerűségét: belevittem alábbi írásomba is.
Balla D. Károly
Hídavatás
Nem szeretek aggódni. Nem hiszem el, hogy ezelőtt jobb volt. Hogy bármikor is jobb lett volna. Hogy lett volna aranykor vagy boldog békeidő. Az ókori demokráciák rabszolgatartással párosultak, a sötét középkorban született meg a reneszánsz művészet, a felvilágosult XX. században pedig embermilliókat irtottak ki. Minden rettenetesben csírázik valami nagyszerű, és minden fennkölt magában hordja a hitványság lárváit. Ha valami felível, másvalami alászáll. Mióta világ a világ, mindig akadtak, akik sosem látott válságról beszéltek, példátlan hanyatlásról. De hanyatlásból születik az új, bomlásból szabadul fel a friss erő.
Nem szeretek aggódni. Fölösleges szellemi erőkifejtés. Az aggodalmaskodókat sem kedvelem. A tehetetlenül tördelt ujjak és sóhajtozások nem oldanak meg semmit. Lehet jobbra is fordítani ezt az energiát. Például tenni valamit. Azon a területen, ahol módunk adatik. A magunk kis világában. Vinni az élet terhét – de nem belerokkanva, hanem felmagasodva.
Az idők során csendben elvesző értékek fölött sem siránkozom, mert tudom, hogy ami egyszer volt, az nem tűnik el nyomtalanul, és ami utána jön, az nem feltétlenül rosszabb, csak más. Ami fontos nekünk, amire szükségünk van, azért visszanyúlhatunk a múltba. Az új világot pedig sokkal célszerűbb azon mélységében megélni, semmint idegenkedni tőle.
Hogy mit válogatunk a múltból, mit fogadunk el a jelenből, és mit viszünk magunkkal a jövőbe – leginkább rajtunk múlik. A tudomány és a művészetek tárháza mindenki előtt nyitva áll, csak be kell lépnünk. Újság, folyóirat, könyv, rádió, tévé, mozi, színház, videó, CD, DVD, Internet – ki-ki csemegézhet lehetőségei, vagy ami ennél fontosabb: igénye szerint.
Az élet terheitől nem szabadulhatunk. De könnyebb a mázsákat cipelni, ha múzsák a szövetségeseink.
Azt írtam, az idők sodrában elmúló dolgok fölött nem sopánkodom. Az értelmetlen pusztítás azonban szíven üt. Ám ez esetben is azt vallom: amit egyszer már megalkotott az ember, azt nem lehet nyomtalanul eltörölni a föld színéről.
Az iraki háború idején nekem egy másik háborúban áldozatul esett felbecsülhetetlen érték, a mosztari kőhíd jutott eszembe… Az 1566-ban tervezett ún. Öreg híd a maga 27 méteres ívmagasságával egyedülálló építészeti műalkotás volt saját korában. A faragott kövek egymást tartották-támasztották, az ív, mint valami hatalmas bolthajtás, a pillérekre vezette a terhet. Az építmény túlélte a török elleni harcokat, a világháborúkat, de hiába dacolt büszkén az idővel, az értelmetlen pusztítás mégis elérte. Éppen tíz éve, 1993-ban a horvát–bosnyák háborúban a hidat a Neretva nevű folyóba ágyúzta a horvát hadsereg.
De valóban haszontalanul, hiába állt ellen évszázadoknak az iszlám építészet remeke? Valóban aláhullt nemes íve, elmerült örökre a habokban?
Dehogy merült! Ott pompázik ma is a völgyben, a zöld víz fölött! Csak éppen nem Mosztarban, hanem Pécsett. A Csontváry-gyűjteményben.
Merthogy annak meg éppen száz esztendeje, hogy az isteni sugallatra piktornak álló, enyhén őrült patikus, Csontváry Kosztka Tivadar egy nagyszerű festményén megörökítette.
Húszegynéhány évesen egyszer Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. 6-7 órám volt erre (siettem vissza Pestre, jegyem volt egy dzsesszkoncertre), de minden fontosat láttam, megnéztem. A szobámat még évekkel később is az ekkor vásárolt poszterek, képeslapok, katalógusból kivágott képek díszítették.
A történetnek folytatása is van, mert jó húsz évvel később, amikor egy pécsi kiadónál (Pro Pannonia) megjelent a válogatott verseskötetem, akkor könyvbemutatóra hívtak, és a kiadó a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket. Persze egy délelőttöt rászántunk Évával a végigjárására. (Be kell vallanom, hogy a harmadfél évtizeddel korábban lázítóan modernnek ható mester geometrikus művei az idő múlásával már sokkal kevésbé hatottak rám. A mából nézve Kassák például sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek. A Baalbek vagy a Római híd Mosztarban továbbra is ott díszeleg képzeletem legszebb galériájában.)
A magyar filmművészet egyik legérdekesebb alakja volt az ötvenévesen tragikus körülmények között meghalt Huszárik Zoltán. 1979-ben, éppen abban az évben, amikor én Pécsre utaztam, filmet készített Csontváryról. Ekkor már utána volt a Szindbádnak, ennek az egyedülállóan csodálatos filmnek, amely a vidékünkhöz több szálon kötődő Krúdy Gyula művei alapján készült. Aki valaha látta a Szindbádot, soha nem felejti el a címszereplő Latinovits Zoltán egyik legnagyobb alakítását, a film atmoszféráját, képi világát. A Csontváry-film ennek méltó párja, ha kicsit más jellegű is. Nem csupán a nagy piktorról szól, hanem arról a színészről is, akinek el kell a szerepét játszania, és aki felőrlődik e súlyos művészi feladat terhe alatt. (A bolgár Ichak Finci alakította kitűnően.)
Látomásos alkotás, tele költészettel – ugyanakkor a hiteles helyszíni felvételek dokumentum-értékűek. A film készítői sorra látogatták a Csontváry-megfestette helyszíneket. Jártak Mosztarban is. A bosnyák és horvát városrészt összekötő kőhidat a celluloid-szalag is megörökítette. A filmművészetből immár ugyanolyan kitörölhetetlen, mint a képzőművészetből.
Ha az Interneten valamelyik keresőbe begépeljük a „csontvary” betűsort, több száz, vagy inkább ezernél is több találatot jelez a program. (Az egyik szerint például a keresett kifejezés 1844 weboldalon található; keresési idő: 0.00039 másodperc.) Találhatunk külön tanulmányokat, monográfiákat, lexikon-címszavakat, életrajzi leírásokat, újságcikkeket, rábukkanhatunk számos gyűjteményre, nemzeti és kisebb galériákra, tanulmányozhatjuk múzeumok katalógusait, böngészhetünk a világ vagy a magyar festészet nagyjait sorra vevő összeállítások anyagában. Ezek egy része valóságos kiállítások darabjait veszi sorra: időről időre tematikus, műfaji, nemzeti vagy személyi tárlatokat rendeznek mindenfelé a világban, sokuknak az Interneten is nyoma marad. Ám egyre gyarapodik a virtuális galériák száma is: olyan műtárgyakból álló gyűjteményeket böngészhetünk, amelyek a valóságban soha nem kerültek egy helyre. Csontváry festményeit sok tucatnyi válogatásban is megtalálhatjuk. De rábukkanhatunk a Csontváry-festményeket ábrázoló magyar bélyegsorozatra csakúgy, mint az 1980-as cannes-i filmfesztivál címlistájára, benne: CSONTVARY/ HUNGARY / directed by Zoltan HUSZARIK.
Olvasom, hogy a híres kőhídat francia szakemberek közreműködésével újjáépítik. A használható köveket kiemelték a folyóból, a hiányzókat megfaragják. Az eredeti hű másolatát szeretnék elkészíteni.
Mosztarban évszázadok óta él a hagyomány: augusztusban hídugró versenyt rendeznek. Az építmény legmagasabb pontjából vetik magukat a mélybe a legbátrabbak. 2003-ban a verseny részvevői alighanem már az újjáépített hídról rugaszkodva mutathatják be lélegzetelállító attrakciójukat. Talán a szokottnál többen is beneveznek majd az erőpróbára, hogy a turisták nagy örömére a 27 méteres magasból szaltózzanak a Neretva habjaiba.
Nem tudok ennél méltóbb hídavatást elképzelni. Egy arra tévedő felhőről bizonyosan mosolyogva nézi majd a pompás mulatságot Csontváry, Huszárik – és hidat tervező török építész.
Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, Hóvége, 2003. júl. 26.
Napfény: Csontváry / Baalbek / Pécs
Visszajelzés:Még egy piréz blog | WEB. SZÖVEG. MARKETING