ő 2 óra hosszat beszéltem a Művészetek Háza és a Veszprémi Akadémiai Bizottság közös rendezvényeként sorra került esten. A szervezőkkel előzetesen leleveleztem, hogy ha úgy adódik, szívesen vállalom az estet moderátor nélkül, azaz nem fog zavarni, ha nem kérdésekre válaszolva kell irodalomról, saját munkámról, netán a kárpátaljai viszonyokról beszélnem, hanem önállóan, előadás-szerűen. Amikor Baját elhagytuk, Éva megkérdete, mégis, mire fogom alapozni az egy-másfél órásra tervezett előadásomat. Bevallottam, hogy improvizálni szeretenék, nincsen előre elképzelt koncepcióm, inkább valami játékból, véletlenszerű szövegolvasásból szeretnék indítani, és aztán majd meglátjuk. Így is lett. A vendéglátókra ez ügyben valóban nem számíthattam, még bemutatniuk sem sikerült hibátlanul (szerintük Beregszászból érkeztem…), így hát örültem, hogy az egész esten a magam gazdája lehetek. No, nem is sikerült rosszul! Amolyan könyvbemutató irányába vittem el a dolgot, arra gondolva, hogy a Szembesülésben amúgy is benne van az egész életem, ha akarok magamról vagy a műhelytitkaimról beszélni, ebből indulva megtehetem. Kértem tehát a közönségtől egy számot 7 és 135 között, a választott oldalszám szövegét felolvastam, majd innen lavíroztam magam bele az önvallomás-szerű előadásba. Éreztem, hogy a közönség veszi a lapot, ez nagyon inspirálólag hatott rám, így, azt hiszem, sikerült elég jól elszórakoztatni őket. Bőven túl jártunk az egy órán, amikor egy megfelelő aforizmával befejeztem volna, de könnyelműen (a vendéglátók helyett) megkérdeznem, nem lennének-e kérdések. Innen még vagy 40 perc következett, és a kérdésekből megítélhettem, hogy valóban sikerül érzelmeket és gondolatokat ébresztenem a hallgatóságban.
Aztán elég sok könyvet dedikáltam, és a meghívóim nagyon hálásak, elégedettek voltak. A legnagyobb dicséret: még Kolos is azt mondta, hogy nem unatkozott.
Külön öröm volt olyan ismerőseimmel találkozni, akikkel eddig csak interneten érintkeztünk: Szabó T. Attila a közönség soraiból tette fel kérdést, és amikor válaszolni kezdtem, akkor mondta, hogy tegezhetem, hiszen levélben tegeződünk. Zsohár Gabi csak a végén jött oda hozzám: neki pár írása megjelent az UngPartyban, de most találkoztunk először. A régebbi barátok, ismerősök közül ott volt Traxler Viki, Raffai Pista, Széki-Patka László, Kellei Gyuri, Kilián László [úgy is mint szervező, vendéglátó], Brassai Zoli. Pár szót mindegyikükkel válthattam előtte-utána.
Nagyon kellemes szállásunk volt a Gizella Hotelban (a vár alatt), csak itt gondolkoztam el azon, milyen ravasz dolog az adrenalin. Az esős-frontátvonulásos időnek, az utazásnak, az előző napi túlméretezett vacsorának és a kései lefekvésnek eléggé rossz közérzetet és nyomott hangulat lett az eredménye, hol a fejem fájt, hol émelyegtem (kocsiban "normális esetben" is gyakori nálam az ilyesmi), így bizony a szereplésem előtt nem voltam valami élénk vagy pláne feldobott állapotban. Aztán amikor beszélni kezdtem a közönség előtt, éreztem, ahogy fokozatosan kitisztul a fejem, elmúlik az egész napos émelygésem, megélénkül a gondolkodásom nemcsak a logika, hanem a távolabbi asszociációk irányában. Eközben érzelmileg is mind jobb állapotba lovalltam magam, és egy óra múlva már "röpdöstem".
Ennek aztán persze az lett az eredménye, hogy nagyon nehezen aludtam el, és reggelre megint fájt a fejem és kerülgetett a hányinger, mint egy gyakorló alkoholistát. Pedig alighanem csupán sima adrenalinéhségem volt (- de majd ‘nagya’ az oldalhoz csatolt topikban elmondja, biológiailag megint mekkora badarság az, amit írok :)).