Aligha leszek népszerű alábbi mondandómmal. Azt próbálnám valahogy óvatosan megfogalmazni, hogy bármilyen nemes is legyen egy eszme, bármilyen értékes is legyen egy örökség, ám ha a gyakorlatban visszatetsző eseményeket vált ki, káros viszonyokat teremt és ártó indulatokat ébreszt, akkor azt kell feltételezni, hogy magával az eszmével is baj van. Magyarán: ha 1956 eszmei öröksége nem hogy egységbe forrasztani nem képes a magyar nemzetet, hanem – bár koronként másként, de immáron több mint fél évszázada – a társadalom megosztottságának az egyik alapja, akkor azt kell gondolnom róla, nem töltheti be a nemzetegyesítő eszme szerepét. 1956 inkább arra látszik alkalmasnak, hogy ki-ki ne csak mást véljen róla, hanem egyes csoportok ki is sajátítsák és mások ellen felhasználják. Október 23-a előestéjén nem a békés ünneplés és a megrendült emlékezés felemelő várakozása tölti el a szíveket, hanem a tömeges szorongás, a félelem, az ódzkodás (illetve egyesekét az ártó szándék). Így vagy úgy, de mindenki a balhéra készül. 1956 botránykő lett. Fel lehet szedni az utcán és el lehet dobni. Ki tudja, hol áll meg.
Más írásom a témában: Egmont ’56