A teremburáját! (Arvisura)

(archívumomból)

A múlt század 70-es éveinek derekától cirka 15 éven át rendszeresen jelentek meg írásaim a Kárpáti Igaz Szóban, azután pedig, hogy főszerkesztő apám 1987-ben nyugdíjba vonult, állást is vállalhattam. Ám Behun János főszerkesztő korai halála után már nem szívesen dolgoztam és publikáltam ott. 1990-91 táján fel is hagytam mindkét gyakorlattal. Aztán 12 esztendőnyi szünet után (!) 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta pedig újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat, amelyek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg, ezek főleg apróbb szösszenetek voltak, amelyek saját, Múzsák és mázsák oldalamon kívül jelentek meg az aktuális lapszámban.

arvisuraAz alábbi írás érdekessége, hogy ekkor találkoztam először az Arvisura fogalmával. Amellyel aztán igen sokáig egyáltalán nem foglalkoztam, ám tavaly bizonyos okból és céllal újra elmerültem benne. Erről lásd: Meghekkeltem az Arvisurát. – De lássuk első találkozásom dokumentumát Ballantine álnév alatt. 

Ballantine

A teremburáját!

  Gyakran halljuk a nem túl hízelgő megállapítást: az emberi ostobaságnak nincsen határa. Én ilyenkor, magam is ember lévén, kicsit mindig megsértődöm, mert az a véleményem: az emberi gondolkodás páratlanul zseniális. Előfordul azonban, hogy ebben a hitemben megingok.

  Történt, hogy valami egészen mást kerestem az Interneten, amikor egy érdekesnek látszó oldalra bukkantam. A cím: „Történeti és egyéb összefüggések / Egy készülőben lévő könyv, CD-ROM tartalmi összefoglalása.” Nosza, belekíváncsiskodtam. Első mondat (minden idézetet betűhíven közlök!): „Egy Ural környékén élő sámán megtanította Salavári Turát magyarul azzal a céllal, hogy az emberiség 70.000 évre visszamenő aranylemezeken rovásírással rögzített tudását Magyarországra hozza, és azt az elkövetkezendő vízöntő kor 2000 évének tudásörző népére átruházza.” No, egy ifjúsági tudományos-fantasztikus regény, gondoltam elsőre; ehhez képest lehetne kicsit tisztább a mondatszerkezet, hogy el tudjam dönteni, mi megy vissza 70.000 évre: az aranylemezek, a rovásírás vagy a tudás. Második mondat: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” Hm. Kik képezték ki? Következő mondatok: „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” Na, ez már kezdett nem stimmelni nekem. Még a leggyengébb sci-fi író is tudja, hogy bolygója a csillagnak van, nem pedig a csillagképnek. Igaz, a Szíriusz nem is csillagkép…

  Még pár mondat és a fejemhez kaptam: atyavilág! Ez nem regény, ezt valakik komolyan gondolják! Tudományként művelik, és mély meggyőződéssel hiszik! Induló oldalukon például azt idézik, Jézus anyja (!) hogyan vélekedett a magyarok országáról! (Ezt a blaszfémiát nem is merem idetűzni).

  A belsőbb oldalakon aztán jön Atlantisz és jön a sumerológia, csak úgy szálldosnak az ősmagyar űrhajók: „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak. […] Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne… […] Ata-Isis a tórem rendszeren keresztül Ata-Isis, Sistórem, Numitórem, és így tovább egészen a legalsó szintig, a Teremburáig…”

  Hű, a teremburáját! Miért is nem Kárpátalján szállt le az az UFÓ! Az aranylemezeken biztosan ott lenne a megoldás a vízumproblémánkra.


Megjelent Ballantine néven: Kárpáti Igaz Szó, 2003. augusztus 28.

Az eddig újraközölt 2003-as-2004-es írások:

A vendégeket megeszik, ugye?

(archívumomból)

Májusban ünneplem 10. évfordulóját annak, hogy nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban. Akkor 12 esztendőnyi szünet után egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került erre sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult. Alig egy évvel később ismét beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz.

A vendégeket megeszik, ugye?

Életem nagy mulasztásának tartom, hogy nem gyűjtöttem össze a legrosszabb mondatokat, amelyekkel találkoztam. Ha ezek most meglennének, azt hiszem, egyedülálló elemzést lehetne készíteni arról, milyen félrefogalmazásokra, esetlenségekre, képtelennél képtelenebb szófűzésekre képesek időnként akár a jó nevű írók is.

Babits azt írta, minden rossz mondat olyan törött ablak, amely mögött egy rossz gondolat látható. Súlyos esetekben ez nyilván így igaz, de gyakran előfordul az is, hogy pontosan érthető, mi volt a (jó) gondolat, ám amikorra mondat lett belőle, eltorzult, félresiklott. Okai közt keresgélve én a „fogalmazásképtelenség”-nél többször találkoztam figyelmetlenséggel, felületességgel, „jó lesz így is” hozzáállással.

Betege vagyok a rossz mondatoknak, feldühítenek a hibás visszautalások, eltévesztett egyeztetések, képzavarok. Talán ezért is nem gyűjtöttem össze őket. Néhány azért így is belém ragadt, mint bogáncs a puli szőrébe. Olyikon bosszankodás helyett még nevetni is tudtam.

Egy remélhetőleg soha meg nem jelenő regényből: „A városi zaj tompán hallatszott az emeletre, amely a bank épületében elhelyezett irodájában Mikola József záró munkanapját ellenőrizte át computerén.” Ugye tetszik érteni! Egy, sajnos megjelent, másik regényből: „Három kutyáját, amelynek három ólja mértani pontossággal komorlott a hombár előtt, egymás után rugdosta a csizmájával vacokra”. Tessék mondani, hogy kell mértani pontossággal komorlani? Egy hírlevélből: „emléktábla megkoszorúzása az egykori megye háza falán, ahol a … kiadó szerkesztősége van” – „ahol”? Falra mászott a szerkesztőség? Egy felhívásból: „Föl kell készíteni a kárpátaljai magyarságot a 2003 szeptemberében történő vízum bevezetésére Magyarország és Ukrajna között.” Nem is tudtam, hogy a vízum, az történik, és hogy a felkészítés majd a két ország között zajlik!

Végül: felirat egy budapesti presszóban: „ÜLŐVENDÉG FOGYASZTÁS CSAK A FELSZOLGÁLÓ ÁLTALl”. Ahogy én értem: az ülő vendégeket csak a felszolgáló eheti meg.

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. aug. 21.

Az akkori cikkek itt újraközölve:

Hídavatás

(archívumomból)

200307_hidavatasTizenkét esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Az elsőként megjelent publicisztikai írás után elindult önálló, külön oldalam a Hóvége mellékletben. Ebben egy-egy esszészerűséggel, irodalommal, kultúrával, internettel kapcsolatos írásokkal jelentkeztem, igyekezve úgy és olyat írni, ami a lapban kevésbé volt szokásos. A világháló akkoriban még alig-alig volt ismert a szélesebb  olvasóközönség előtt, így népszerűsíteni is igyekeztem nagyszerűségét: belevittem alábbi írásomba is.

 

Balla D. Károly

Hídavatás

Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

(Pilinszky Csontváryról)

Nem szeretek aggódni. Nem hiszem el, hogy ezelőtt jobb volt. Hogy bármikor is jobb lett volna. Hogy lett volna aranykor vagy boldog békeidő. Az ókori demokráciák rabszolgatartással párosultak, a sötét középkorban született meg a reneszánsz művészet, a felvilágosult XX. században pedig embermilliókat irtottak ki. Minden rettenetesben csírázik valami nagyszerű, és minden fennkölt magában hordja a hitványság lárváit. Ha valami felível, másvalami alászáll. Mióta világ a világ, mindig akadtak, akik sosem látott válságról beszéltek, példátlan hanyatlásról. De hanyatlásból születik az új, bomlásból szabadul fel a friss erő. tovább is van, mondom még

Liberalizmus – kisebbségben is

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Erre egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult és néhány „vezérpublicisztikát” is írtam (alább ezek egyike olvasható). Alig egy évvel később azonban beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntesszilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Az alábbi írás témáját Kőszeghy Elemér főszerkesztő ajánlotta, úgy vélte, a lap olvasói számára érthetővé és vonzóbbá kellene tenni a címben szereplő fogalmat, amely akkorra egyfajta szitokszóvá vált a magyar közbeszédben. Később kicsit még dolgoztam a szövegen, amely A liberalizmus kisebbségi bája címen az Árgus folyóiratban jelent meg és esszékötetembe is bekerült.

Balla D. Károly

Liberalizmus – kisebbségben is

 Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?

  Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom. tovább is van, mondom még

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban egy időre ezzel az esszémmel tértem vissza a Kárpáti Igaz Szó  hasábjaira. Alig egy évvel később be is szüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

tovább is van, mondom még