Gondolta a fene (bakik, lapszusok)

Gondolta a fene! – Kárpátalján ezt nem Arany János mondta. A legenda legendája:  Irodalomtörténeti lapszus két kárpátaljai újságíróval (diplomás filológusok) és egy ungvári egyetemi docenssel 2005-ben. No persze igazság szerint maga Arany se mondta…  – Felfrissített naplójegyzeteim 2005-ből

Ki gondolta a fenét?

Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában – egy másik nagy öreg literátus, Czigány Lóránt írására reagálva – állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított „Gondolta a fene” mondást. Holott ilyet Arany soha ki nem mondott, le nem írt. Ezért hát meg is rója a jeles londoni kollégát. Czigány riposztol, joggal, hiszen ugyan Aranyt említve idézte a mondást, de hozzátette, hogy a vélhetően apokrif anekdota szerint””, hiszen maga is ismerte mind Köpeczi Bélának, mind Lőrincze Lajosnak a mondás eredetét fejtegető írásait. Abban az összes nagy koponya egyetért, hogy a szálak a Budapesti Szemle egy 1878-as kiadványába Arany által saját kézzel rótt széljegyzethez vezetnek (erre még visszatérek), de magát a jegyzetet csak másodközlésekből, közvetve ismerjük. Hogy esetleg ne Arany állna a mondás mögött, az egyikükben sem merült fel.

Valószínűleg azért nem, mert egyikük sem olvashatta az egymással közéleti lapokban való levelezés visszatetsző szokását meghonosítani látszó Milován Sándor és Kőszeghy Elemér pengeváltását, amelynek során az utóbbi levelezőpartner, Kőszeghy főszerkesztő  a Gondolta a fene” mondást merész fordulattal Ady Endrének tulajdonította, sőt, azt is tudni véli, hogy költőnk eme szavakra éppen Az ős Kaján kritikusi értelmezését olvasva fakadt. >> lásd Kőszeghy eredeti cikkét

A tévedés mulatságos, a lapszussal bevezetett magyarázkodás ellenben inkább szánalmas. A magam részéről nem hiszem el, hogy Elemér minden hátsó szándék nélkül példálózott volna a szerbekkel. Ha Sacit nem Milovánnak, hanem Liebernek hívnák, elhinném. Abban pedig még ingadozom, hogy az irodalmi példával véletlenül nyúlt-e mellé, s az ős Kajánnal nem szándékosan célzott-e a kaján ősökre a Mit ér az ember, ha magyar?” szállóigét tartalmazó vers megidézésével.

És akkor az eredetre visszatérve. Több forrásban is azt a magyarázatot találtam (alább az ELTE Gépeskönyv-éből idézek), hogy Aranynak szemébe ötlött a Budapesti Szemle 1878. évfolyamának szeptemberi-októberi füzetében Tolnai Lajos Tompa Mihály költészete című tanulmánya, ebben is a következő mondat: Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Arany pedig állítólag ezzel a lapszéli jegyzettel kommentálta az őt érintő megállapítást: Várt a f… valamit.” Az elemző úgy véli, ebből a szerény, kipontozott f…-ból kelt ki az a tojás, amely olyannyira ízletes tápláléknak számított és számít a (főként) írói közvélekedés számára.”.

Bárhogy is, Kőszeghy most idegen fészekben költötte ki ezt a tojást.

Különben a Kárpátalja és a Kárpáti Igaz Szó hasábjain most már sokadik fordulójához érő levélváltásnak van még egy „sajtótörténeti” sajátossága. Az egymásnak üzengető két fél mindegyike eleve feltételezi, hogy közönségük mindkét lapot olvassa, ugyanis legtöbbször úgy válaszolnak a másik orgánumban megjelentekre, hogy sem a választ kiváltó írás tartalmát nem ismertetik, sem pontos megjelenési helyét nem közlik. A sajátos párbeszéd tehát úgy folyik, mintha a két lap egy lap volna, és teljesen természetes lenne, hogy a KISzó szombati számának olvasói pontosan tudják, mi állt a csütörtöki Kárpátaljában, s hogy a válaszadó mire reagál. A dolog egyfelől teljes képtelenség, totális szakmai nonszensz, ám másfelől, a kárpátaljai belviszonyok ismeretében valahol mégis érthető. Végső soron ugyanis ez a két újság mára ebből a szempontból valóban egynek tekinthető: ugyanaz az egyetlenegy tévésorozat fut mindkettőben, épp csak az egyik epizódot itt, a másikat ott adják, és aki az egyik folytatásban negatív, az a másikban pozitív hős – és viszont. A szereplők ugyanazok, a történet ugyanaz, azonosak a díszletek és egyazon közönség bámulja a kárpátmedence legnívótlanabb magyar szappanoperáját.

Folytatás pár nappal később:

A nyomok az ungvári egyetem magyar tanszékére vezetnek…

Február 27-i naplómban megírtam, Kőszeghy tévedett abban, hogy a Gondolta a fene mondást Adyval hozta kapcsolatba, hiszen nemcsak az irodalmi köztudat adja a kifejezést Arany szájába, hanem a hitelesnek tekinthető források is a Toldi szerzőjéhez vezetik vissza a szálakat.

Tegnapelőtt Horváth Sanyi felhívott ez ügyben. Ő ugyan nem internetezik (mondta szinte büszkén, holott a KISZó épp nemrégiben kapott széles sávú műholdas hozzáférést), de jelezték neki, hogy a honlapomon… Az a helyzet – folytatta – hogy Kőszeghy őtőle kérdezte, mi is a mondás eredete, és ő bizony azonnal Adyt nevezte néven, de azért rá akart erősíteni az emlékezetére, és megkérdezte Gortvay Erzsikétől is (tanárunk volt az egyetemen), aki határozottan állította, a Gondolta a fené-re Ady fakadt, mégpedig akkor, amikor Az ős Kajánról szóló kritikát olvasta. Van-e ennek írott forrása, kérdeztem Sanyit. Az bizony nincsen. No, nekem viszont van, és felolvastam a 27-i naplóm vonatkozó részleteit. „Lehet, hogy két különböző dologról beszélünk”, volt a véleménye Sanyinak. Hát az bizony valóban meglehet, mondtam, mivel valóban másra gondoltam, mint ő.

Bár Aranyra vonatkozóan százával találtam hivatkozásokat, Adyval összefüggésben pedig egyre sem akadtam, azért csak rákérdeztem pár partneremnél is: ők hogy tudják? Nos, a nem-kárpátaljaiak kivétel nélkül csakis Arannyal tudták a mondást kapcsolatba hozni (irodalomtörténészek és laikusok egyaránt voltak köztük).

Ady mint lehetséges forrás kizárólag azoknál merült fel, akik az ungvári egyetem magyar tanszékén végeztek. Ebből ugyan merész, de logikus következtetés: ez a verzió itt, Ungváron született meg, és alighanem Gortvay Erzsébet egyetemi docens elméjében, aki ezek szerint nemzedékeket oltott be ezzel a tévhittel.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt az anekdoták természete már csak ilyen: ha vándormotívummá válnak, akkor bizony szereplőik is felcserélődhetnek; ugyanazt a történetet el lehet mesélni Napóleonnal vagy Sztálinnal, Churchillel vagy Roosevelttel, Királyhegyi Pállal vagy Darvas Szilárddal, Karády Katalinnal vagy Medveczky Ilonával; másrészt viszont ha mind a közvélemény, mind a szakma egy bizonyos személlyel hoz összefüggésbe egy bizonyos anekdotát vagy szállóigét, akkor mással behelyettesíteni bizony tévedés; hibává akkor válik, ha a tévedést még további adalékkal (Az ős Kaján említése) kívánja hitelesíteni az átíró; vétekké pedig akkor, ha beavatatlanok nemzedékeit tanítja félre saját tévhite alapján.

Nota bene. Ady minimum azt mondta volna, hogy Gondolta a franckarika. Vagy még inkább: Gondolta a rosseb.

Gondolta a fene-frissítés – 2016

A kérdést kellőképpen körbejárta az Urbanlegends.hu 2015-ben, azaz 10 évvel fenti írásom keletkezése után. A lényeg ugyanaz: Arany János sosem írta le a neki tulajdonított mondatot. Ady neve érthetően fel sem merül az összefoglalóban:

Régebben, amikor még rendszeresen olvastam Kárpátalja akkor legkevésbé olvashatatlan újságját, sorra találtam a fentihez hasonlatos kisebb-nagyobb, olykor viszont bődületes bakikat. Ízelítőül néhány (kattintásra a Vipera News-ba írt sziszegéseim nyílnak meg):

No de vissza a 2005-ös naplóhoz, az első bejegyzés ott így folytatódik:

És ha már tévedésekről. Életem legnagyobb melléfogását én is a Kárpáti Igaz Szóban követtem el, abban a tíz egynéhány hónapnyi feledhető időszakban, amikor hosszú szünet után (és előtt) éppen publikáltam benne. Saját írásaimon (itt: elérhető mindegyik) kívül a Hóvége számára szerveztem néhány külsős szerzőtől „vezérpublicisztikát”, és Elemér kérésére illusztrációkat is kerestem hozzájuk a neten. Találtam is az egyikhez egy remek Molnár C. Pál-grafikát, ám a képaláírásba – pillanatnyi elmezavaromban – azt írtam, hogy Kálmán C. György. Előbbi ma már klasszikusnak számító rangos képzőművész, utóbbi ma is élő jeles irodalomtudós, publicista. Máig nem értem, hogy téveszthettem össze őket. Nyilván a C. betű bolondított meg. Ám ezzel az erővel magamat is összetéveszthetném Hegedűs D. Gézával.

A grafika a rossz névvel meg is jelent, gondoltam, illene helyreigazítást adni, napokig lapítottam, mikor hív fel Szemán Öcsi vagy Tóth Lajos, hogy fejemre olvassa bűnömet. De nem történt semmi.

Bakot lőttem egy többször megjelent novellámban is. A legutóbbi kötetembe is felvett Baba Jaga kunyhója c. írásomban azt állítom, hogy az Egy kiállítás képei-t is, ahogy sok más Muszorgszkij-művet, Rimszkij-Korszakov hangszerelte nagyzenekarra. De nem, a zongoradarabot Maurice Ravel írta át szimfonikus művé. A másik tévedés ugyanitt: rossz címen említek egy Chopin-művet. Helyesen Forradalmi etűd, de én Forradalmi scherzó-t írtam. Ezeket sem tette szóvá senki.

Itt az interneten azonban sokkal érezhetőbb az olvasói kontroll. Majd’ mindig akad valaki, aki balfogásaimra figyelmeztet. Legutóbbi naplómban pl. azon élcelődtem, hogy a Kárpátalja lapban a Trianon-film kapcsán összevonták Koltay Gábor és Koltai Lajos nevét. Utóbbit közismert becenevén Sütyiként említettem, holott persze Sutyi a helyes. Lion Nathan azonnal rám is szólt a Fórumban – ki is javítottam, meg is köszöntem, és pironkodtam is rendesen. Ha az ember hibákat kifogásol, maga se tévedjen, és maga előtt se hivatkozzon arra, hogy az újságnál a névtévesztés nem csupán a szerző mulasztása, hiszen nem vették észre sem korrektorok, sem olvasó- vagy főbb szerkesztők. Nem, ha az ember kekeckedik, akkor két fölös pontot se tegyen az u-ra. Ügye így van!