Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság

gerillamarketing akció: a gyurcsány ferenc baráti társaság 2 a google-találatok élén

Amikor először olvastam a hírt, miszerint olyan fényes jobboldali személyiségek, mint Kövér, Áder, Semjén, Kerényi, Bayer Gyurcsány Ferenc Baráti Társaságot alapítottak, vegyes érzéseim támadtak. Egyrészt a humornak és az iróniának feltétlen híve vagyok, másfelől a nevezett urak beállítódását valamelyest ismerve minden eszembe jut, csak nem a jóízű élc, hanem sokkal inkább a demagógia, az összeszorított fogú sulykolás, a szívós leckefelmondás. Továbbá: ha egy publicista vagy egy amúgy is bohócnak állt színházi ember tesz ilyen kísérletet a miniszterelnök lejáratására, az valahol rendjén is van, ez beleférhet a demokratikus keretekbe. Ám rivális vezető politikusoktól az ilyesmi egyszerűen nem elegáns dolog, sokkal inkább minősíti őket, mint azt, aki ellen irányul.

Mindezt azonban nem gondoltam elég fontosnak ahhoz, hogy (egyre apolitikusabb) blogomban foglalkozzam vele. A témára azonban ráharapott farkasbarátom, El Lobo, nem kevesebbet téve, mint elindítva a kettes számú Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság blogját, azzal a nem titkolt céllal, hogy a keresőkben elébe vágjon az internetes támogatást megszervezni elmulasztó jobboldali kezdeményezésnek.

Erről így ír az akcióját bemutató posztjában:

…vajon az Internetet tudatosan használó egy szál online marketing szakember képes-e ellensúlyozni és vajon mennyire egy politikai- és médiahatalommal rendelkező társaság fellépését. Mit fog megmutatni a Google a létrehozott KÉT szervezetből? Életképes lesz-e az Interneten a semmiféle határozott célt nem szolgáló Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság Kettő webegysége?

(A Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság és a gerillamarketing)

Nos, a Google első tízesében a társaság nevére való keresés esetén máris ott vannak El Lobo – A farkas oldalai. Előbbre jutásuknak nemcsak szurkolok, hanem fenti posztommal magam is támogató linkeket küldtem rájuk, mintegy csatlakozva barátom akciójához.

Hozzászólásokat ide várok: Gyurcsány Ferenc Baráti Társaság

Le fog lassulni az internet?

Az internet gyorsaságát illetően három éven belül akár tíz évet is visszafejlődhetünk. Kísérteni fog a betelefonálós korszak szelleme: szétkapcsolások, kisméretű fájlok többperces letöltése, bosszúság. Ilyen és ehhez hasonló rémképekkel riogat az amerikai Nemertes Research kutatóintézetnek az a most kiadott tanulmánya, amelyet magyarul a National Geographic ismertet. Az összefoglaló szerzője írása végén kétségeket is megfogalmaz a kutatás eredményeit illetően. | Más: A mobiltelefonálás története, az első mobiltelefonok Magyarországon. Weboldal a tömeges sms küldés marketing módszeréről, 2016. Az eredeti cikk:

 

Webes műveltség

Ebben a bejegyzésben elévült linkek voltak, töröltem őket – 2015 | Jövőnéző a minap azon tűnődött, mi történne a tudatunkkal, ha az agyunkat merevlemezre mentenénk, most pedig Norman Károlynál olvasom, hogy a web – mint az ismeretek tárháza – megváltoztatja a műveltségről kialakult klasszikus nézeteinket. Korábban leginkább azt tartottuk műveltnek, aki lexikális tudással rendelkezett, az internettel felfegyverzett embernek azonban fölösleges konkrét adatok tömkelegét megjegyeznie. Hasznosabb, ha a következő készségek jellemzik: honlap kereső sms télikert
Megjelölve

Halál a Paradicsomban

Főblogomból átemelve – irodalom, digitális szöveg. | Az internetes regény létrehozására vonatkozó ötlete okán már idéztem Majoros Sándor blogját, de ha már ott jártam remek honlapján, fel kellett figyelnem egy másik projektumára. Nos, a Regénytár különös kiadványokhoz jutott hozzá.A Pagány és Tsa vállalkozás a harmincas évek második felében Szabadkán kolportázs könyvek kiadásával próbálkozott. Megszerezték azoknak a detektívtörténeteknek és kaland- regényeknek a kiadási jogát, amelyeket Európa szerte nagy élvezettel olvasott a középosztály, lefordíttatták a műveket és megjelentetésüktől tisztes anyagi hasznot reméltek. Ám a balsors és a háború közbeszólt.

galaxis: internet és irodalom

Ám kicsit elmélyedve a szövegben és a megjelenés körülményeiben nem kerülhette el a figyelmemet az sem, hogy van ennek az egésznek valami önmagán túlmutató, talán ironikus felhangja. A Füzetek létrejöttének és előkerülésének a története, a cseh szerző életrajza, no meg – és pláne! – a könyv borítója annyira hiteles, a történet annyira tökéletesen követi a klasszikus krimi nyomvonalát, a szituáció annyira ismerős – gyilkosság és vesztegzár egy hotelban

Pornó az interneten

Bejegyzésem címe ugyan releváns a tartalmára nézve, kicsit mégis megtévesztő. Semmi 18 éven felülit nem tartalmaz ugyanis. Csupán azt akartam említeni, hogy roppant szellemes módon teszi közzé a Good magazin vizsgálati eredményeit. Felmérték, a világ internetforgalmának mekkora hányadát teszi ki a pornó, mekkora pénzek mozognak, mely országok hogyan részesednek, másodpercenként hány letöltés történik és naponta hány új szexoldal indul. Akit érdekel, kattintson.

Irány az internet

Tablet kijelző - Laptopon az internet

Képernyőn a nagyvilág

Alig pár napja (az OSZK internetre költözése okán)  idéztem fel egy korábbi vitámat a papíron és az interneten (a weben) digitális formában közreadott és képernyőn olvasható alakban megjelenő irodalmi szövegekről. Ma meg azt olvasom, hogy patinás újságok döntenek a váltás mellett: ezentúl csak világhálós online változatuk lesz. Mert olcsóbb. És mert ahogy az online-kereskedelem fejlődik és kiterjed, úgy a hirdetők is követik a fogyasztókat az internetre. Amin én egyáltalán nem csodálkozom: a tőke olyan, mint az áram: a legkisebb ellenállást „választja”. Így hát úgy fest, hogy ha a használat praktikussága és a kényelemszeretet nem lesz elegendő ösztönző erő, akkor az olvasói szokások megváltozása nagyrészt a vásárlói szokások megváltozásának kényszerítő hatása alatt fog bekövetkezni.

Egy laptop kijelzője előtt ülve megnyílik a nagyvilág, ahogy nem kell Budapestre utazni az OSZK-ba, úgy egy tablet képernyőjén olvashatjuk a napilapokat.

__________
Frissítés: a hivatkozott cikket kritikával illette Pollner: Az internetre költözik a Népszabadság.

Más:

Az alább ajánlott blog egyik cikkében bemutattak két gyakori problémát, amelyek nagy veszélyt jelentenek a notebook vagy táblagép hibátlan működésére. A képcső elsötétülése és a különböző folyadékokkal leöntött laptopok okozta gondok bemutatása után két másik gyakori balesettel ismerkedhetünk meg: mindkettő a számítógépgép ventilátorával és a processzor hűtésével kapcsolatos: Laptop szerviz Budapest. Notebook alkatrészek, kijelző csere, javítás. Szerelési tippek. Akkumulátor töltő, billentyűzet.

Könyv vs. internet (frissítve)

Az alábbi posztot tegnap publikáltam. Erre mi a mai magyar érettségi első kérdésköre?: „az újféle médiumok, az elektronikus adathordozók és a hagyományos könyvek milyen viszonyban állnak egymással: kiszorítósdi vagy együttélés-e a jövő útja”? Hát nem érdekes?

——– És a tegnapi írás: ———

Pár hónapja történt, hogy nem a legjobb kimenetelű vitát folytattam Elek Tibor barátommal arról, vajon az irodalomnak, az írott szónak valóban a könyv, a folyóirat – vagyis a papír – „az igazi” hordozója, vagy pedig a digitális, interneten elérhető szöveg az alkalmasabb-e arra, hogy az írásbeliség legfontosabb megjelenítőjévé váljon és szép lassan kiszorítsa alkalmatlanabb elődjét nagyjából úgy, ahogy a kódexmásolást is felváltotta a könyvnyomtatás.

A vita valami kölcsönös értetlenségbe és talán enyhe sértettségbe fordult, én legalábbis úgy éreztem, szerkesztőnek és irodalomtörténésznek kitűnő barátom picit neheztel rám amiatt, hogy beszorítottam az internet és a digitális világ lényegét nem egészen értő ember pozíciójába. Holott célom nem ez volt, csupán vélekedésének ellentmondásaira és tarthatatlanságára próbáltam rámutatni.

Mindez most annak a cikknek az olvastán jutott az eszembe, amely címében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy „Internetre költözik a Széchényi Könyvtár„. Mit mondjak: épp ideje.

Épp ideje, hogy az alkalmatlan és igen szűk kör számára adott hozzáférést felváltsa az internetes elérés.

Tudom én, hogyne tudnám, milyen kellemes program az, felmenni a Várba és az impozáns várpalota épületében szöszölni a sárgult papírok között. Aki erre vágyik, tehesse meg eztán is: váljon a jó öreg F épület – mint helyszín – múzeummá. Ám váljon a nemzeti digitalizálás legfőbb központjává is, és teljes állományát mielőbb tegye elérhetővé a világ összes érdeklődője számára – a papír alapúnál sokkal alkalmasabb formában.

Én pedig majd randevút adok Elek Tibor barátomnak a világ legtágasabb virtuális olvasótermében.

_________
Főblogomba írtam: BéDéKá Blog

Internet Kárpátalján

Terjedelmes cikket közöl Ukrajna egyetlen országos  magyar közéleti lapja Internet-bum Kárpátalján címmel. Az írásból egyfelől megtudható, hogy megbízható összegző országos és kárpátaljai statisztikák nem léteznek, inkább csak becsült adatokról beszélhetünk. Másfelől fontos információkat azért mégis beszerezhetünk és tájékozódhatunk arról, a vidék magyarok is lakta vidékein milyen az internetes ellátottság, mibe kerül, és melyek a netezési szokások.

Néhány kiragadott adat:

      A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet felmérése szerint Ukrajnában jelenleg a lakosság 20 százaléka internetezik rendszeresen [az adat erős kételyeket ébreszt, én 15 % alá tippelek].
   A megye legnagyobb szolgáltatójának szakembere szakmai tapasztalataiból kiindulva úgy gondolja, hogy „Kárpátalján a lakosság 10 százaléka rendelkezik otthonában világhálós kapcsolattal. Ukrajnai becslésekbe nem bocsátkoznék, de tény, hogy még Magyarországot sem közelítjük meg,”
   Ungváron a 2 megabit/secundumos széles sávú net havi 1 gigabyte forgalmi limittel (!!) havi 100 hrivnyába kerül (kb. 3700 Ft.) [Privát kiegészítés: az én 2 magabit sávszélességű limit nélküli kapcsolatom havi 3200 Ft-nyi előfizetési díjjal és a másodiktól kezdve minden gigabyte  forgalom után további kb. 1000 Ft-tal jár, azaz ha 10 gigát forgalmazunk egy hónapban, az kb. 12.000 Ft-ba kerül.]
   Az ungvári internetklubokban 1 óra kapcsolatért 3 Hrivnyát (kb. 111 Ft-ot) kell fizetni.
   A megkérdezett szakemberek véleménye szerint az analóg telefonvonalat („betárcsázós internet”) használók csoportja a legnagyobb.

A cikk összegzése szerint: „ma még inkább beszélhetünk a hazai internet lassú evolúciójáról, mint gyors revolúciójáról”. Ennek oka az alacsony „technikai-társadalmi fejlettség”, úgy mint: a) viszonylag magas előfizetési díjak; b) alacsony számítógép-ellátottság; c) korlátozott ukrán tartalom; d) a hazai internetezők világhálóval szembeni bizonytalansága.

Korlátozott helyett és szegényes tartalomról, bizonytalanság helyett bizalmatlanságról beszélnék. Azt pedig végképp nem értem, hogy ilyen következtetések esetében mit értenek a szerzők a címben szereplő „internet-bum”-on. Talán a pukkanás kicsisége miatt írták kettő helyett csak egy m betűvel.

…alámerülni az óceánba

Sokat és sokszor vitatkoztam az internetről, életünket átalakító jellegéről, a digitális életformáról. nem mindig sikerült meggyőzni vitapartnereimet. Az alábbi linkekről azon kevés polémiám egyike olvasható, amely dokumentált – és ma már kordokumentum.

Levél Elek Tibornak | Elek Tibor válasza | Vitaoldal-bdk | Vitaoldal-BárkaOnline

Végül arról értesülvén, hogy az én álláspontom az egész magyar folyóirat-kultúra és vele a háromnegyed magyar irodalom lenullázásához szolgáltat érveket, arra jutottam, hogy inkább takarodót fújok, nehogy kis blogomban meg találjam dönteni a nagy magyar irodalmat.

BDK és Digitális Mikrokozmosza

pirezAz alábbi interjút a rég megszűnt Milyen vagyok? c. blog tulajdonosa, Szántó Ádám (nick: admc) készítette velem 2006-ban, s két változatban (egy rövidített, egy teljes) meg is jelentette oldalán. A webhely már régóta elérhetetlen, a szövegben szerepelt linkek egy része is elévült-elavult, ezeket felülbíráltam akkor, amikor ezt a blogbejegyzést az ugyancsak megszűnő NolBlogról ide költöztettem – bdk, 2016

BDK és Digitális Mikrokozmosza

– Minek tartod magadat elsősorban, bloggernek, írónak, újságírónak vagy költőnek?

–Ezek közül csak újságírónak nem. Ettől még újságba író lehetek, hiszen munkáim nemcsak könyvekben és folyóiratokban, hanem napilapokban is megjelennek, klasszikus és tipikus újságírói tevékenységet azonban nem folytatok, nem írok és nem dolgozok fel híranyagot, nem készítek riportokat, nincsenek helyszíni tudósításaim, nem végzek oknyomozást, nem járok utána bejelentéseknek –és nem is kötődöm egyik szerkesztőséghez sem. Újságokban szerepelve amolyan alkalmi publicista lennék hát, aki vagy saját ötletéből ír közéleti, politikai témájú cikket, esszéket és ezeket megpróbálja eladni, vagy konkrét felkérésnek eleget téve ír és küld anyagot a megrendelőnek. Vénségemre a hírlapi tárca műfajába is belekóstoltam, újabban a Népszava Szép Szó mellékletében jelengetnek meg a szépirodalom és a zsurnalisztika határmezsgyéjén mozgó kis történeteim. (Például: A nagy piktor tucatja)

Visszatérve eredeti felsorolásodra: az íróság eléggé általános fogalom ahhoz, hogy magamra nézve leginkább elfogadjam, hiszen az összes többi, amit művelek, ez alá besorolható. Ezen túlmenően írónak lenni számomra nem csupán egy tevékenységé kört vagy foglalkozást jelent, hanem annál jóval többet. De nem is hivatást, ezt a szót nem szeretem, mert óhatatlanul valamilyen elrendelt szerep vállalását jelentheti, rokon az elhivatottsággal,– s ez – főleg az utóbbi egy-másfél évtizedben – nem igazán érvényes rám, vagy ha mégis, akkor nem úgy, mint azokra, akiket hitvalló, hivatástudó, elkötelezett íróknak tekinthetünk.

Nekem ugyanis nincsen rögzült és programszerűen gyakorolt kötődésem sem világnézethez, sem ideológiához, sem politikai vonalhoz (bár elismerem: a látszat néha mást mutat), és nem fogadtam örök hűséggel magamévá semmilyen irodalmi stílust, alkotásmódot, művészeti szemléletet. Természetesen vannak vonzódásaim, nem vagyok teljesen mentes bizonyos besorolhatóságoktól, sőt, mindig vannak olyan nézeteim, amelyek aktuálisan beágyazódhatnak valamilyen vonulatba, de ezek –- szeretném hinni -– nem merev elkötelezettségek formájában léteznek bennem és munkáimban, hanem az állandó változás, átalakulás, flexibilitás jegyeit mutatva késztetnek mindig valami új létrehozására. Így aztán az íróság számomra nem hivatás, hanem inkább állapot, életvitel, magatartásforma. Olyan szellemi készség, sőt: készültség, amely meghatározza a világhoz és a világ dolgaihoz való viszonyomat, de meghatározza azt is, hogy magamra hogyan tekintsek. Író vagyok tehát, azzal az adottsággal és készültséggel áldott és átkozott gondolkodó ember, aki kényszeres állandósággal ír, szinte mindegy, hogy regényt, verset vagy blogot -– avagy épp válaszokat egy interjúban feltett kérdésekre.

– Azt tehát már tudjuk, hogy mit jelent számodra az íróság. Ehhez képest mennyiben más érzés internetre írni, blogolni, úgy, hogy azonnal megjelenik az írásod, és jönnek rá a válaszok is?

–Az effajta írói jelenlétnek az ízét-zamatát mintegy tíz éve ismerem. Bevallom, én a digitális szövegállományt ma már többre becsülöm a nyomtatott kéziratnál, az internetes megjelenés pedig bizonyos tekintetben fontosabb számomra a hagyományos közléseknél. Csak azért nem helyezem egyértelműen az előbbit az utóbbi fölé, mert a tradicionális befogadói közeg, beleértve a szakmát is, még nem ismeri el a csak a weben közzétett írások rangját. Egyesek lenézik, mások csupán idegenkednek, s akadnak, akik egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Hiába szórja valaki tele verseivel az internetet, hiába jelennek meg a munkái CD-n, digitális könyvben vagy akár irodalmi portálokon – olvasók és kritikusok költővé csak akkor avatják, ha nyomtatott verseskötettel a hóna alatt jelenik meg az irodalomban. És meglehet, ez jól is van így: ostobaság lenne a Gutenberg-galaxist lerombolni, olvasási kultúránk átalakítását is fölösleges siettetni. A hagyományos irodalmisághoz tradicionális közlésformák illenek. Az új eszközökkel élők pedig úgyis kialakítják a maguk értékrendszerét, a kettő már most is együtt él, és számomra nem kétséges, hogy melyik fog ebből a szimbiózisból „győztes fajként” kiemelkedni.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy számomra egyelőre igen fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés (külön öröm, ha van internetes változatuk!) és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. De emellett ma már ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon. És a Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

A blogírást én ebből a fent vázolt aspektusból nézem. Élni a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot. A körülmény, hogy a naplójegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, a dolog lényegét nem változtatja meg, csupán a jellegét módosítja. A visszajelzés, az olvasó azonnali reagálása újabb dimenziót nyit, kommunikációs csatornákat aktivizál. Jó esetben ezek egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos – ezúttal a befogadói közeg által kialakítandó – kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A valóságban ilyen ideális esetek ritkán fordulnak elő. Nem minden blogger, s aki igen, az sem mindig törekszik arra, hogy valami új tartalommal, egyéni meglátással, személyes mondandóval lépjen közönsége elé. És olvasói nem is feltétlenül ezt várják tőle, a hozzászólásokból kiderülhet, hogy csupán kölcsönösen egymás jelenlétéről akarták biztosítani egymást. Itt vagyok, írok, itt vagyok, hozzászólók. Ebben sincs semmi rossz, a kommunikációban részt vevők számára ez fontos lehet. No és aztán persze vannak a kellemetlenkedő hozzászólók, de őket most talán hagyjuk.

Én a blogolást mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerül. Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, elvon az elmélyült alkotómunkától. Most éppen visszavonulási ágon vagyok. A feleszmélésemhez -– sajátos módon – fájó konfliktus segített hozzá. Néhány havi intenzív blogolással tagja lettem egy közösségnek, és talán a kelleténél is jobban a magamévá szerettem. Sajátos módon azonban –- és ebbe csak most, utólag gondoltam bele –- ennek a közösségnek nem csupán a nagy számú blogger és a még több olvasó volt a tagja, hanem maga a szolgáltató is, amely kifejezetten a közösségépítés szándékával lépett fel. Ennek következtében a közösség hierarchikusan rendezetté vált, néhány bloger -– köztük én is -– több lehetőséget, nagyobb figyelmet kapott az átlagos felhasználókhoz képest, további néhány szerző pedig favorizált belső emberként élhetett a kiemelt állandó jelenléttel. Blogoltak és kommenteltek a szolgáltató belső munkatársai is, a pénzügyi vezető, a tartalmi vezető, a közösségi menedzser, a programozó.… Miközben folyt a közösség kialakítása és megerősítése, aközben a szolgáltató természetesen saját üzleti érdekeit képviselte. Nem tudom, hogy ez a struktúra mennyire hordja magában annak a veszélyét, hogy időnként kisebb-nagyobb konfliktusok bontakozzanak ki a közösségen belül, s hogy ezek a szolgáltató és felhasználók között is felszikrázzanak (esetemben megtörtént és balul sült el). Nem tudom, mennyire egészséges, ha egy blogszolgáltató vállalkozás vezetői barátkoznak a felhasználóikkal, találkozókat szerveznek, ajándékokat ajánlanak fel számukra. Amikor az ember benne van, úgy érzi, épp ezek miatt a körülmények miatt érzi jól köztük magát (állítom: így volt), kívülről nézve azonban kételyeim vannak afelől, vajon használ-e a magyar blogszféra egészének ez a megszokottól eltérő felépítés, s vajon nem egészségesebb és természetesebb dolog-e a közösségek kialakulását a spontán szerveződésekre bízni.

– Szóval úgy tűnik, visszavonulsz a homályos jövőjű Blogtérről saját szigetetekre, a Kettenklubba. Ez egy elég különleges vállalkozásnak tűnik, kíváncsi lennék, hogyan alakult ki az egész, honnan jöttek az ötletek az egyes „projektumokhoz”, miket találhat itt az erre járó olvasó?

Kettenklub helyett mondhatnék UngPartyt vagy Manzárdot is, néha magam sem tudom, melyik a főoldal és melyek az alrendszerek. Az évek során az egységek funkciója, neve és egymáshoz való viszonya többször is változott aszerint, hogy időről időre mi vált számomra fontosabbá. Digitális mikrokozmoszom kialakulásának teljes történetével nem szeretném terhelni az olvasót, de talán dióhéjban mégis összefoglalom, hogyan indultam, s miként jutottam a mai kuszasághoz.

2000 őszén kezdtem információkat, szövegeket feltölteni az internetre, ezzel létrehozva akkori magánkezdeményezésem, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány honlapját. Ennek a 2002-ig működött formációnak a keretében végeztem könyv- és lapkiadói, könyvterjesztői, szerkesztői, irodalomszervezői munkámat, s ezt tükrözte a honlap is (archívuma mai napig elérhető). Jelzem, ez volt az első kárpátaljai vonatkozású webhely a világhálón.

Szándékosan az új évezred kezdetéhez igazítva 2001. január 1-jén indítottam az UngParty NetCafé-nak nevezett internetes irodalmi kávéházat és a netPánsíp digitális folyóiratot. Az előbbi tekintendő mostani rendszerem elődjének, az utóbbi az akkor még nyomtatásban is létezett hasoncímű folyóiratom (Pánsíp) internetes változataként jelent meg. A NetCafé alá azóta megszűnt rovatok tartoztak, ezek egyike, a Newság című webnaplóm kezdeményéül szolgált. Eleinte itt gyűjtöttem össze a fontosnak gondolt kárpátaljai kulturális híreket, később kommentáltam is őket, és már nemcsak a kárpátaljaiakat; mígnem a rovat friss napi jegyzeteket közlő oldallá fejlődött. „Közhírek és magándohogások”, fogalmaztam meg magamban a szlogent, mit sem tudva arról, hogy blogot írok. Ezt a kifejezést még akkor sem ismertem, amikor 2002-ben már különálló szabályos webnaplót kezdtem vezetni Manzárd néven.

Az anyalap ezzel párhuzamosan saját útját járta. Bár a nyomtatott Pánsíp megszűnt, ám az internetes verzió 2004-ig évi két alkalommal szabályos folyóirat-számokkal jelentkezett (archívuma elérhető), a főoldalnak pedig UngParty Newság lett a neve és közel négy éven keresztül kulturális webmagazinként működött. Ezalatt a két rendszerben száznál több szerző öt-hatezer művét publikáltam. Az archívum sajnos nem teljes és kicsit rendezetlen is, de így is jókora. Alakult egy új rovatom is, a virtuális irodalmi szalon, ennek a keretében szerveztem először irodalmi interakciókat – de erről később.

Tudni kell, hogy én a kéziratokat emailben kaptam, minden szöveget régimódi szerkesztőként akkurátusan gondoztam, komótosan betördeltem vizuális honlapszerkesztővel (Marcomedia Dreamweaver) és FTP-feltöltéssel helyeztem a szerverre (a tárhelyet a New York-i Hungarian Human Right Foundation ingyenesen biztosítja számomra). A rendszerem mai napig fapados, azaz minden egyes oldalt külön szerkesztek és illesztek a rendszerbe, semmi sincs automatizálva, minden linket, kiemelést manuálisan készítek. Ez a munka 2004-ben már teljes időmet igénybe vette, így felhagytam mind a webmagazin, mind a szépirodalmi periodika kiadásával, helyettük megalapítottam a Kettenklubot, a feleségem és a magam irodalmi oldalát, a digitális folyóiratot és a virtuális irodalmi szalont pedig összevontam, így most PánsípSzalon a neve.

Mindez tehát csak hosszúra nyúlt bevezető volt a lényeg összefoglalásához:

Saját szókreációmmal virtuálénak nevezem az UngPartyt, amely alá három nagyobb egység tartozik.

Kettenklub: Bernicky Évával közös irodalmi ikeroldalunk. Itt szinte kizárólag már másutt megjelent munkáinkat adjuk közre és gyűjtjük össze, illetve itt találhatók a könyveinkről írt kritikák is.

UngParty Manzárd – én vagyok a manzárdőr és ez az én webáriumom. Annak idején bevittem a Kettenklub alá, de mára kinőtt alóla, jóval több egy szokásos blognál, lévén írói és internetes tevékenységem egészét megjeleníti és elérhetővé teszi.

PánsípSzalon – irodalmi projektumok színtere. Itt térek vissza arra, hogy korábbi virtuális irodalmi szalonom keretében rendeztem első interakcióimat, például egy internetes konferenciát Vízumköteles irodalom? címmel, itt zajlottak a költőbarátaimmal készített kollektív online-interjúk, sőt, itt tartottam meg virtuális könyveink ugyancsak virtuális könyvbemutatóit. Ezek lezárt sorozatok. Ám 2003-ban itt születtek a képzetes szavak enciklopédiájának első címszavai is. Ezt a projektumot aztán tavaly folytattam az új PánsípSzalonban, illetve most volt egy kis reneszánsza a Blogtéren is. Az Identifikció lényege, hogy nem létező kifejezések szócikkeit készítjük el szerző- és játékostársammal. (A korábban teljesen ismeretlen cyberpondró, orgialiszt, szövegimitátor vagy furbájol keresőszóra a Google ma már több ezer találatot jelez.) A PánsípSzalon adott keretet kollektív szonettjátékomhoz, ide írtam műfordító-barátaim bevonásával azt a prózaművemet, amelybe 43 szerző 18 különböző nyelven írt 56 mondatát dolgoztam bele. Ugyancsak itt követhetők nyomon Pilinszky-projektumom lassan csörgedező eredményei.

Mindezek az oldalak alaposan össze vannak kötve kereszthivatkozásokkal, így voltaképp bárhonnan el lehet jutni bárhová – az igaz, hogy eltévedni ennél is könnyebb. Viszont akárhová is keveredik az óvatlan olvasó, talán mindenütt talál valami érdemlegeset, hadd bolyogjon hát a labirintusban, én már meg sem próbálok a kedvében járni áttekinthetőbb rendszer építésével. A frissek mindig szem előtt vannak, a régieket keresve meg talán bosszúságát enyhítheti a véletlen találat kellemes izgalma.

Akkor sem jár rosszul, ha a rendszerből kifelé mutató linkeket követi, rátalálhat más-más helyen vezetett és kommentált blogjaimra, régi és új fórumaimra, az Álkárpátráz című irodalmi projektumról, a most éppen szünetelő Kárpáty News című hírblogról, Pillangószív-oldalamról vagy egy-egy újraéledő irodalmi szerepjátékomról nem is beszélve.

Oda vonulok hát vissza, ahonnan el sem jöttem soha, bár néhány hónapig a lassú UngParty-építkezésnél fontosabb volt számomra a kitűnő technikát és remek közösséget biztosító Blogtéren folytatott intenzív blogolás. Onnan eljöttem, ám abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó kísérletem arra, hogy egy külső rendszerben magamat kipróbáljam.

– Saját bemutatkozó oldaladon a KettenKlubban így írsz: „Félő, nem leszek már sem Nobel-díjas csillagász, sem világhírű jazzgitáros.” Egy közelmúltbeli MV-s blogmark keretében megtudhattuk, hogy a csillagászat régen érdekelt, mi a helyzet azonban a gitározással? Miket szoktál gitározni, milyen zenéket kedvelsz?

–A célzás csillagászi és muzsikusi ambíciómra inkább csak önirónia. Talán azt akartam kifejezni ezzel, hogy bár az életem az írás, az íróság lett, ám ezen a téren elért sikereimet nem tartom túl sokra. Tudósnak lenni komolyabb, zenésznek lenni pedig szabadabb dolog. Az előzőhöz a kitartás és a szorgalom, az utóbbihoz a tehetség hiányzott belőlem. Meg talán az is benne van ebben a derűs lemondásban („nem leszek már”), hogy tudatos vállalással beköltöztem a magyar nyelv csodálatosan gazdag, de mégiscsak zárt világába, ahelyett, hogy a tudomány vagy a zene nemzetek és nyelvek feletti univerzalitását választottam volna.

A kettő közül egyébként a csillagászatnak volt az életemben egy fokkal reálisabb esélye, hét egyetemi szemesztert végeztem el az ungvári egyetem fizikai karán (majd kilencet bölcsész-szakon, de a diploma előtt ezt is abbahagytam), érdeklődésem a reáliák iránt azóta sem szűnt meg, bár sokkal felületesebb és esetlegesebb lett. Ennél fontosabb, hogy ez az olthatatlan ifjúkori vonzalom a világlátásomban maradandó nyomokat hagyott, ekkor szoktam rá a dialektikus és racionális gondolkodásra, s ez szerintem nagyban hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy az engem érő benyomásokat, tapasztalatokat elemezni legyek képes, hanem ahhoz is, hogy írásaimat logikusan építhessem fel, megfelelő szerkezetet hozhassak létre szövegeim számára.

A zenével más a viszonyom. Annak, hogy kisiskolás koromban kétszer fél évig gitározni tanultam, gyakorlatilag nincsen jelentősége, hiszen még a legprimitívebb szinten sem tanultam meg játszani. Ám szerencsére a zene iránti szerelmemet ez nem befolyásolta és nem akadályozott meg abban, hogy szenvedélyes zeneélvező legyek. Az évtizedek során sokat változott az ízlésem, ahogy mondani szoktam, becsületes Rolling Stones-rajongóként indultam, s csak aztán züllöttem le a komolyzenéhez és jazzhez.

A hetvenes években a nagy rock-zenekarok jelentették a legtöbbet számomra, ma is bármikor szívesen hallgatom a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Black Sabbath számait. Sajátos módon ugyanekkor avatódtam be a komolyzene világába. Talán az is érdekes, hogy a nagy romantikusoktól (Beethoven, Csajkovszkij, Muszorgszkij) jutottam el először Bachig, akinek a muzsikáját sokáig felülmúlhatatlannak és a legteljesebbnek tartottam, s innen kezdtem közeledni a modernekhez, Bartókhoz, Sztravinszkijhez, Orffhoz, Kurtághoz, hogy aztán visszakanyarodjak Mozarthoz és Haydnhoz, sőt, Monteverdihez és Scarlattihoz. Mára szinte mindenevő vagyok ezen a téren, talán csak az operákkal nem sikerült barátságot kötnöm, bár egyes nyitányokat, zenekari betéteket szívesen hallgatok, no, egy-egy Verdi-áriát is.

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Nem zárkózom el a könnyedebb, ám színvonalas slágerzenétől, Sting vagy Phill Collins jöhet bármikor, mostanában elég sok Norah Jones-, Eva Cassidy- és Cassandra Wilson-albumot hallgattam. De azért, hogy el ne andalodjam rajtuk, Daiana Crallt közbeiktattam. Aztán meg jöhet a Kispál és a Borz, a Quimby, a Sziámi. De van úgy, hogy zúzós metálzenét kívánok meg, máskor meg éppen David Bowie-ra vagy Alice Cooperra szottyan kedvem. És persze nem lenne teljes az életem, ha néha nem hallgathatnék Hendrixet, Eric Claptont, Janis Joplint. De szükségem van Bob Marleyre és Bobby McFerrinre is, ugyanúgy, mint a Ghymesre és Lajkó Félixre.

Egyáltalán: ugyan mi értelme lenne a világnak, ha valahol meg nem szólalna benne Gershwin zenéje, ha hiányoznának belőle a Vivaldi versenyművek és a Bruckner-szimfóniák, ha nem lenne flamenco és klezmer, gregorián és elektronikus zene, Börtön-rock és Chopin-keringő?!

Én nem hallgatom, hanem eszem, iszom és lélegzem a zenét, a nap 16 órájában. Csak a múlhatatlan és egyre elmélyülő szerelemhez tudom hasonlítani viszonyomat hozzá, és ha van az életemnek valami híja, akkor az, hogy ebben a kapcsolatban csak passzív fél lehetek. Ezért mondom minden túlzás nélkül, hogy 20 könyvemet, egész íróságomat pillanatnyi gondolkodás nélkül odavetném azért, ha – dehogy világhírű! – egyszerű gitáros lehetnék egy kellemes jazzklubban.

Szántó Ádám


megjelent: Milyen Vagyok?, 2006. szept. 2.