Fodó Sándor emlékezete

Fodó Sándor

Fodó Sándor 2040-2005

Fodó Sándor nyelvész, irodalmár, egyetemi tanár, kárpátaljai magyar kisebbségpolitikus Visken született, 1940. február 26-án és 2005. május 11-én hunyt el Ungváron. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) alapító elnöke volt. Iskoláit Visken végezte, az észtországi Tartu egyetemén szerzett nyelvészeti diplomát 1967-ben. Ellenzéki magatartása miatt a szovjet rendszerrel gyakran meggyűlt a baja. Széles körben azzal vált ismertté, hogy 1989-ben megalapította a KMKSZ-t.


Balla D. Károly

Fodó Sándor emlékezete

Nem tudom felidézni, mikor és hol találkoztunk először. Rémlik, hogy fiatalon meghalt akkori felesége, Lonci révén ismerkedtünk meg, de az biztos, hogy ez még csak valami felületes ismeretség lehetett.

Arra ellenben pontosan emlékszem, hogy amikor először felmentem hozzájuk, az milyen körülmények között történt. Egy nagyon pici, konfort nélküli garzonban lakott Loncival, a „túlahídi Gasztronom” mögötti udvarból nyílott a lépcsőházuk. A koszos, szemetes, az oszló szerves szemét bűzét árasztó belső udvaron keresztül éppen intenzíven párolgó húsárut szállítottak az élelmiszerüzlet raktárába, két-két ember cipelte a kisebb nyitott konténereket, benne mindenféle kolbász, virsli, szalonna, nyers hús; az állott és a friss bűz összekeveredett és én majdnem rosszul lettem, mire felértünk a lakásba.

Kis Kovács Évával voltam, ő vitt el először hozzájuk; 1979-et írtunk, azt hiszem. Mint ahogy nagyon sok mindenre akkori életemben, erre a látogatásra sem kerülhetett volna sor kis Éva nélkül. Része volt a beavatódásomnak, annak a szembesülés-sorozatnak, amelyről egy egész regényt kellett írnom. Hosszú estét töltöttünk ott, előbb négyesben, aztán megjött nagy Éva, kis Éva anyja. Nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de az biztos, hogy amikor kijöttem, nem ugyanaz az ember voltam, mint aki néhány órával azelőtt ide érkezett.

Attól kezdve el-eljártam hozzájuk, általában Évával, de néha nélküle is. Nagyon szerettem azt a meleg fészket; fontos volt tudnom: van egy ilyen zúg ebben a városban, ahová bármikor elmehetek, s ahol valami gyökeresen más szellemi mikroklíma vesz körül, mint bárhol másutt. Bár Loncival korábban is baráti viszonyban álltunk, ő is csak ekkor, Sándor révén került közelebb hozzám.

Érdekes, hogy milyen természetesnek vettük teljesen képtelen kettős párosunkat: Fodó Sándor, a vérbeli ellenzéki, és felesége, a legelkötelezettebb „véres szájú” kommunista, Szikszai Aladár lánya egyfelől; másfelől Balla László fia és Kovács Vilmos lánya. Ha valamit, ezt méltán nevezhetjük a sors fintorának. A vén Kronosz elégedetten dörzsölgethette akkoriban a kezét a görög egekben.

Aztán házat kezdtek építeni a Kálvária-hegy túloldalán, és amikor az első szoba lakhatóvá lett, azonnal beköltöztek a félkész épületbe. (Lonci közben anyává lett, és a gyerekszülés után súlyos szívbaja alakult ki; alig volt év, hogy ne kellett volna egy-két alkalommal újraéleszteni; a több átélt kishalál után aztán érte jött az igazi… – de ez már jóval később történt.)

Ide sokkal gyakrabban és sokkal hosszabb ideig, még évekig jártam, később már magyar szakos levelező hallgatóként, azaz Sándor tanítványaként. Eleinte persze főleg kis Évával. Regényemből így írtam erről, magunkról:

Fódosz fiatalon meghalt felesége talán az egyetlen olyan barátjuk volt akkoriban, aki maradéktalanul elfogadta szerelmüket, együvé tartozásukat, s lehetősége szerint – akkor is, ha férje házon kívül volt (vagy akkor igazán?) – mindig alkalmat teremtett ahhoz, hogy Oresztész és Elektra, ha Argoszban bujkálni kényszerültek, náluk találkozhasson. Erre leginkább már új, végleg soha fel nem épülő kertes házukban került sor. Ezek a délutánok és éjszakába nyúló esték a legritkábban váltak intim légyottokká, hiszen kívülük Fódosz különböző rendű és rangú tanítványaival, barátaival általában tele volt a ház lakható része. Ha már órák óta együtt múlatta az időt a társaság s megéheztek-megszomjaztak, előkerült a szalonna, hagyma, valamelyikőjük elment borért, kenyérért (e kettő mindig példátlan gyorsasággal elfogyott ebben a háztartásban), együtt rakták meg a tüzet a nagy szilvafa alatt, megkeresték „a legutóbbról maradt” nyársakat. Pár perc múlva már csöpögött a friss kenyérre a kormosan fekete zsír, sercegett alatta a hagyma – és ízlett, nagyon ízlett hozzá az olcsó, savankás, könnyű asztali bor. Ha Oresztész később visszagondolt ezekre az alkalmakra, mindig elfogódottsággal tette és abban a biztos tudatban, hogy Elektra szerelme sokkal kevesebbet jelentett volna számára, ha e kapcsolat révén nem avatódhatott volna be abba a társaságba, amely hitelesen jelenítette meg számára mindazokat az értékeket (és, persze: gyarlóságokat), amelyek ismerete nélkül elképzelései az életről és az élet dolgairól egyoldalúak, hiányosan szegényesek ma-radtak volna. És ez nem csupán bizonyos elvek szintjén •••|••• másfajta etikát, viselkedési normát. Ha kicsit túlozni akarnánk: társasági demokráciát, amelyre ugyan Oresztésznek jó példái voltak saját homogén baráti körében, de ekkor és itt tapasztalta először, hogy meglett felnőttek és kiskamaszok, tanárok és diákok, befutott költők és írogatni most kezdő zöldfülűek, egyetemi oktatók és a vakolókanalat épp letevő kőművesek, Athénból érkezett magas hivatalnok vendégek és szomszédos szőlősgazdák vagy elfelejtett falusi osztálytársak oly mértékben egyenrangúak legyenek, akárha •••|

Ennek, ha jól számolom, éppen huszonöt éve.

A következő 10 esztendő… Ezalatt már mostani Évámmal jártunk, ha nem is túl gyakran, Fodóhoz – aki, kell-e mondanom, legkedvesebb és legtöbbre tartott tanárunk volt az egyetemen. Nekem eközben kezdett némi tekintélyem lenni írói körökben, akkoriban szinte mindenki tőlem várta (el) a publikációs lehetőségek megteremtését, az „irodalmi élet” szervezését – és én tettem is lelkesen, ami tőlem tellett, legtöbbször apámmal is szembefordulva. Fodóval nem mindig és nem mindenben értettünk egyet, sem irodalomban, sem politikában, de úgy éreztem, végig megelégedésére volt mindaz, amit végeztem, mozgattam, intéztem. Talán az is, amit írtam.

Közben meghalt Lonci. Közben én otthagytam az egyetemet. Közben megalapítottam a Hatodik Sípot. Közben Fodó mellett és körül addig ismeretlen fiatalok tünedeztek fel: új tanítványok, új pártfogoltak. Egy részük szimpatikus volt, egy részük kevésbé. Kicsit kezdtünk eltávolodni.

De 88-89-ben még több közös akciónk is volt. Együtt írtuk alá például a Ceausescu-féle falurombolás elleni tiltakozás szövegét (Sándor kezdeményezte, nagyrészt én szövegeztem, kettőnkön kívül még Kovács Emil és id. Sari József írta alá; annakidején elég nagy visszhangja volt; itthon persze nem jelenhetett meg a testvéri szovjet-román viszony miatt.) Ott találtam magam, ha a belső magon kívül is, a KMKSZ alapító tagjai között; az első évben még választmányi tag is voltam és rövid ideig a Kulturális Bizottság elnökeként (ebben a minőségemben kezdtem szervezni pl. a Kovács Vilmos-díj megalapítását; de ez egy másik történet) próbáltam képviselni a KMKSZ kultúrpolitikáját, ám rövid időn belül kiderült, hogy sem a hosszú távú elképzeléseink, sem, és főleg, a cselekvési programunk nem egyezik; lemondtam. (Egyetlen apróság: első javaslataim egyike volt – több oldalas elvi alapvetés és részletes munkaterv formájában nyújtottam be -, hogy első lépésként sürgősen hozzuk létre a KMKSZ sajtószolgálatát, majd alapítsunk „médiaközpontot”, amely könyvkiadóból, hírlapot és kulturális magazint megjelentető szerkesztőségből, valamint sajtóügynökségből állna; az Elnökség hónapokig még napirendre sem tűzte a tervezet megtárgyalását, amikor meg igen, akkor elvetette; nem sokkal ezután nélkülük, önerőből alapítottam meg a Galéria Kiadót és a Pánsípot.) A második évben már a Választmányba sem kerültem be. Egyre kevésbé feleltünk meg egymásnak: sem én a KMKSZ-nek, sem a KMKSZ nekem. 91-ben még interjút készítettem Fodóval, de 92-es és 93-as néhány írásomban már bíráltam politikájukat, jobbra tolódó „nemzeti kurzusukat”. 1994-ben, amikor a KMKSZ elnöksége elhatárolódott egy évszázados és többször nyomtatásban megjelent népi mondától (!), amiért abban kedvezőtlen színben tüntetnek fel nagyszőlősi szerzeteseket, akkor kiléptem a szervezetből.

Sándor elnöki működése már a kezdetek kezdetétől eléggé ellentmondásosnak bizonyult. Vehemens természete, szertelensége, ígéreteiről való gyakori megfeledkezése, az elvek és a gyakorlat összeegyeztetésében mutatott gyengeségei, egyeztetés nélküli magánakciói és „titkos paktumjai” a helyi és a magyarországi hatalommal sok kellemetlenséget okoztak mind közvetlen munkatársainak, mind barátainak, mind követőinek (a tagság gondolkodóbb részének).

Őmiatta tört ki a KMKSZ-en (és a kárpátaljai magyarságon) belül az első botrány is. Itt hadd idézzek egy bekezdést a HTMH honlapján található kronológiából.

„1990. Május 2. A KMKSZ Ungváron megtartott első küldöttgyűlésén ismét szóba került a Szövetség gyenge szereplése a parlamenti választásokon. »A KMKSZ is aktívan közreműködött annak érdekében, hogy ne legyen magyar nemzetiségű parlamenti képviselő. Például azzal, hogy Fodó Sándor a KMKSZ nevében arra hívta fel a beregszászi járás lakosait, hogy Vaszil Sepára szavazzanak. Vagy akkor, amikor a RUH és nem a KMKSZ erejében, támogatásában bízva indult jelöltként a nagyszőlősi járásban.«”

Bizony, ezek a sem a tágabb, sem a szűkebb vezetéssel nem egyeztetett akciók kezdték Fodó Sándor addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, végsőkig, már-már ostobán becsületes elhivatottságát, a magyarság ügyében gyakorolt makulátlan „közképviseletiségét” aláaknázni. (Egy tanítványa halálhírére reagálva azt írta a fórumom egyik topikjába, hogy ő volt „az egyetlen, aki – ha ideiglenesen is, először és utoljára – egyetértésre bírta a kárpátaljai magyarokat”. Ez valószínűleg igaz. De az is Fodó volt, aki az 1989-es nagy összefogás után elsőként osztotta meg őket; máig hatóan.)

És jöttek sorra a kisebb-nagyobb ügyek, belső ellentétek, meghasonlások. Én egyre kevésbé tudtam Sándoron eligazodni, soha nem lehettem biztos abban, mi az, amit őszintén mond és képvisel, mi az, amit a helyi hatalommal kötött alkuja miatt vállal fel, mi az, amit a hozzá közel álló magyarországi politikai erőkkel egyeztetve erőltet a tagságra, és mi az, amit a környezetében egyre hangosabbá vált második vonal („Kovács Miklósék”) vagy az egyházi körök nyomására tesz. A 92 márciusában tartott KMKSZ-közgyűlésen aztán, eléggé sajátos, mondhatni csalárd körülmények között az új alapszabály éjszakába nyúló elfogadtatásával kezdetét is vette a szétszakadás, amely aztán 94-ben tetőződött be a járási és alapszervezetek sorozatos kiválásával és azzal, hogy Fodóval szemben Tóth Mihály nyerte el a parlamenti választások során az „egyetlen magyar képviselő” szimbolikusnak is számító státusát.

Ha őszintén minősíteném Fodó szereplését ezekben és az ezt követő ügyekben, az már mindenképpen kimerítené a kegyeletsértés fogalmát, így itt abba is hagyom a visszaemlékezést. Annál is inkább, mert utolsó éveiről szinte semmit sem tudok.

Bárhogy is: a kárpátaljai magyarság nehézsúlyú személyiségei közé tartozott, akinek a tévedései és vétkei is nagy formátumúak voltak. Én nem a későbbi politikust, hanem 1989 előtti kedves tanáromat és szellemi bátyámként tisztelt barátomat gyászolom benne.

Legyen számára könnyű a viski anyaföld.


Fodó Sándor

Fodó Sándor

1940-2005

A Magyar Rádió híre, 2005. május 11.:

Elhunyt Fodó Sándor a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapítója, és örökös tiszteletbeli elnöke.

A kárpátaljai magyar kultúra kiemelkedő személyisége 1940-ben a Huszt melletti Visken született magyar állampolgárként. A diploma megszerzése után az ungvári egyetem magyar filológiai tanszékén kapott munkát. Állását a 70-es évek első felében elvesztette, mert aláírásgyűjtésbe kezdett annak érdekében, hogy a magyarok anyanyelvükön felvételizhessenek az ungvári egyetemre.

A politikai változások idején 1989-ben alapította meg a KMKSZ-t, amelyet 1996-ig irányított.



A KMKSZ híre, 2005. május 12.:

Elhunyt Fodó Sándor

A KMKSZ első vezetőjét szombaton szállították agyvérzéssel az Ungvári Városi Kórházba, ahol orvosai erőfeszítéseinek ellenére sem tért már magához.

Szövetségünk mély részvétét fejezi ki az elhunyt családjának, hozzátartozóinak.

Fodó Sándort a KMKSZ saját halottjának tekinti, temetésére május 14-én, szombaton közép-európai i. sz. 14 órakor kerül sor Visken.

Emlékét örökké megőrizzük.

A KMKSZ Elnöksége

A Kárpáti Igaz Szó nekrológja, 2005. május 12:

A KMKSZ nekrológja (2005. máj. 12):

In memoriam Fodó Sándor

2005. május 11-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Fodó Sándor nyelvész, egyetemi tanár, a kárpátaljai magyarság második világháború utáni történetének vezéralakja, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség első elnöke, haláláig tiszteletbeli elnöke.

Fodó Sándor 1940-ben született Visken, s ott végezte középiskolai tanulmányait is. Sorkatonai szolgálatát a szovjet hadiflottánál töltötte le. Közben felvételt nyert az észtországi tartui egyetem filológia karára, amelyet 1967-ben végzett el.

Ezt követően az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének a tanára lett, ahol a tudományos tevékenység mellett alapvető kötelességének tartotta a diákok magyar szellemben való nevelését. Felismerve az értelmiség szerepét a kárpátaljai magyarság megmaradása szempontjából, nap mint nap tapasztalva a szovjet diktatúra öntudatromboló hatását, a rendszer által támasztott minden nehézség ellenére igyekezett összefogásra serkenteni a régió magyarságát, ami 1972-ben a Szovjetunió legfelsőbb pártvezetéséhez címzett, több mint ezer aláírással alátámasztott, a magyarság jogainak védelmében íródott beadványban csúcsosodott ki.

A magyarság érdekében kifejtett tevékenysége miatt hamarosan menesztették hivatalából. 1971 és 1976 között különböző állásokat töltött be, majd a politikai légkör enyhülésével ismét egyetemi tanárként dolgozhatott.

A rendszerváltás idején egyike volt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapítóinak. A szervezet 1989. februári alakuló közgyűlésén a szövetség elnökévé választották, mely tisztséget 1996-ig töltötte be. Ebbéli minőségében mindvégig következetesen kiállt a magyarság jogainak érvényesítése és bővítése, az 1944-es sztálinista megtorlások áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása mellett. 1992-től 1997-ig a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoka, 1996-tól haláláig a KMKSZ tiszteletbeli elnöke volt.

Fodó Sándor évtizedeken keresztül meghatározó, legendás alakja volt a kárpátaljai magyar közéletnek, korszaktól és politikai széliránytól függetlenül megkerülhetetlen tekintély minden helyzetben. Akadhat, aki életművéből hiányolja a klasszikus értelemben vett tudományos eredményeket, melyekre pedig felkészültsége és szelleme predesztinálta, ám ő a korszak kihívásának megfelelően képességeit, energiáját teljes egészében a köznek szentelte, amiért mindnyájan hálával tartozunk neki.

A KMKSZ megemlékezése Fodó Sándor születésének 70. évfordulóján

A magyarság volt az élete

Fodó Sándor emblematikus figurája a kárpátaljai magyar közéletnek, szoktuk mondogatni, ha szóba kerül a neve, merthogy alakja megkerülhetetlen, amikor az utóbbi 30-40 év történéseiről esik szó. Ritkábban kerül szóba, hogy egy olyan korban élt s tudott tenni helyettünk is, amikor hiteles személyiségnek, embernek maradni is nehéz volt. Hetvenéves lenne ma, ha öt évvel ezelőtt váratlanul el nem ragadja közülünk a halál.

A krónikák feljegyzik, hogy 1940. február 26-án született Visken, s a felső-Tisza-vidéki községben végezte középiskolai tanulmányait is. Amikor eljött az ideje, a szovjet hadiflottánál szolgált, majd nyelvészetet tanult az észtországi tartui egyetemen, ahol 1967-ben szerzett diplomát.

Hazatérve az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének a tanára lett egy olyan korban, amikor a tudományos munka feltételei siralmasak voltak, a nevelőmunka hivatalos célja pedig a szovjet embertípus kitenyésztése volt. Ebben a környezetben kísérelte meg magyar szellemben nevelni diákjait, s cselekvésre ösztönözni a diktatúra súlya alatt magába roskadó magyar értelmiséget. Fékezhetetlen tenni akarásának és hitének egyik látványos eredménye volt az az 1972-ben megfogalmazott s több száz aláírással alátámasztott beadvány, amelyet a Szovjetunió legfelsőbb pártvezetéséhez juttattak el eszmetársaival együtt a kárpátaljai magyar közösség jogainak védelmében.

Tevékenységének persze következményei voltak: eltávolították az egyetemről, évekig nem taníthatott, alkalmi munkákból tartotta el magát. Csak a hetvenes évek második felében, a politikai légkör enyhülésével térhetett vissza az egyetemre, hogy a fenyítés ellenére ott folytassa munkáját, ahol abbahagyta: igyekezett ébren tartani a halványuló magyarságtudatot az értelmiség egy újabb nemzedékében.

A nyolcvanas évek második felében, kihasználva a szovjetrendszer szorításának azulását, céljául tűzte ki, hogy szervezeti kereteket teremtsen a kárpátaljai magyarság érdekvédelmének. Kezdeményezésére és közreműködésével alakult meg 1989 februárjában a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), amelynek első elnökévé választották.

Ebben a minőségében elévülhetetlen érdemeket szerzett a helyi magyarság kulturális életének felpezsdítésében, a magyar oktatási rendszer kiteljesítésében és az oktatás minőségének javításában, a nemzetiségi alapon szerveződő civil kezdeményezéseknek a mindenkori hatalom általi elfogadtatásában és megerősítésében. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, a rendszerváltás forgatagában küldetésének tekintette az 1944-es sztálinista megtorlások áldozatainak rehabilitálását. Szellemiségére és munkabírására jellemző, hogy 1992 és 1997 között a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoki tisztségét is betöltötte, nagyban hozzájárulva az elnyomás alól szabaduló egyház megújulásához.

Fodó Sándor egy olyan korszakban irányította a kárpátaljai magyarság érdekvédelmét, amikor a leköszönő diktatórikus rendszer örökségétől szabadulva, az új demokratikus elveket meghonosítva kellet helytállni magyarságunk, kultúránk, értékeink védelmében. S bár a kilencvenes évek kataklizmái a kárpátaljai magyar közösséget is megviselték, Fodó Sándor elkötelezettségét és érdemeit azóta sem vonta kétségbe senki. A hozzá hasonló emberek – bár megtehetnék – általában nem írnak örökérvényű tudományos munkákat, s szobrot, emléktáblát is csak akkor állítanak nekik, ha a politikai érdek éppen úgy kívánja. Viszont máig emberek ezrei emlékeznek a hangjára, s arra, amit sugallt, ami élete értelme volt: tenni a magyarságért minden körülmények között.

Hét hosszú, sorsfordító éven keresztül állt a KMKSZ élén. 1996-tól 2005. május 11-én, 65 éves korában váratlanul bekövetkezett haláláig a szövetség tiszteletbeli elnöke volt. Szülőfalujában helyezték örök nyugalomra, ahol síremlékéről soha nem hiányoznak a tisztelői által elhelyezett koszorúk és virágok.

Hozzászólás nem lehetséges.