Vagy ha nem, hát kisnyúl!

Mégsem tud a kormányon lévő magyar baloldal lemondani arról, hogy válaszpolitizálást folytasson. A jobboldal által támogatott kettős állapolgárságot célzó népszavazástól sarokba szorítva most belenyúltak az új nemzetstratégia bűvös cilinderébe és kihúzták a külhoni útlevelet, meg a Szülőföld Alapot, meg a befektetési támogatást. Pontosabban ezek kilátásba helyezését.

Ami a vázolt elképzelést illeti (pl. Hiller ma a Nap TV-ben), talán nem teljesen rossz. Legalábbis jobb, világosabb, mint az a szerencsétlen státustörvény magyarigazolványostul vagy a szimbolikus politizálás ködébe vesző kettős állampolgárság. Ami nagyon nem tetszik, hogy ezzel a farbával most, egyfajta kényszerhelyzetben jöttek elő, így nagyon is meg lehet kérdőjelezni mind az átgondoltságát, mind azt, mennyire komoly és őszinte ez az elhatározás, és mennyire elkeseredett kísérlet arra, hogy a határon túliak kérdéskörének tematizálásában átvegyék a kezdeményező szerepet.

Bárhogy is: a dolog annyit ér, amennyi majd úgy valósul meg belőle, hogy több problámát old meg, mint amennyit felvet. A külhoni magyar útlevél mindenesetre eléggé „ilyen állat nincs is” dolognak fest. Megpróbáltam elképzelni, vajon hogyan kerül ez majd összhangba a vízumtörvénnyel. Az értelme nyilván az, hogy ez magyar útlevél lesz (nem ukrán, román, szerb, stb.), tehát magyar vízum nem kell bele. Ellenben – esetünkben – ulrán állampolgárok kezébe kerül, akikre viszont vonatkozik a vízumkényszer. Ha ez megmarad, akkor mi értelme az egésznek? Na jó, mondjuk lesz egy törvény, hogy a külhoni magyar útlevéllel rendelkezők mentesülnek a vízumkötelezettség alól, annak ellenére, hogy ukrán állampolgárok. Mit szól ehhez az EU? És az ukrán fél?

Végiggondoltam a határátkelést is. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy az ukrán oldalon is jó lesz a magyar útlevél: oda, úgy sejtem, továbbra is az ukrán kell. Az ember bemutatja, belebélyegzik, hogy kilépett. A Tisza hídon egyik útlevél el, másik elő, a magyar oldalon már azt mutatom. Visszafelé meg fordítva. Mint egy kémfilmben. De mivégre is? Ha van ukrán útlevelem, azzal amúgy is átmehetnék! Aha, de nem kell bele vízum. Habár, ha jól sejtem, az ukrán oldalon most megnézik, hogy van-e benne, mint ahogy a kocsibiztosítást is ellenőrzik, habár egyik sem „nekik” kell, de csak azt engedik tovább, akinek mindene megvan ahhoz, hogy a túloldalon beengedjék. Vajon majd elfogadják, hogy a vízumtalanokat is ki kell léptetniük, ha van magyar útlevelük? Esetleg elkérik és megnézni azt is?

Ezek persze csak találgatások. Mint ahogy azt is csak tippelgetni lehet, mire jó majd az a külhoni útlevél belhonban, mire jogosít? Munkavállalás, továbbtanulás, egészségügyi ellátás, tartózkodási engedély, letelepedés? Vagy ez is csak leginkább arra lesz jó, amire a magyarigazolvány: ki lehet tenni a vitrinbe és marha büszkének lehet rá lenni, ha másra éppen nincs is mire.

No, az igénylés és megszerzés módját nem is merem végiggondolni: ha itt, helyben lehet megkapni, akkor újabb irodák, újabb etnobiznisz, újabb nemmagyar magyarok. Ha odaát kell megkapni, akkor hogy érte menjen az ember, előbb ukrán útlevelet kell szerezni, és persze – vízummal…

A Szülőföld Alapról és befektetési támogatásról még az útlevélnél is kevesebbet tudni; de azért rémlik nekem, mintha lenne már egy Illyés meg egy Új Kézfogás Alapítvány. A melegvizet talán mégsem kellene újra feltalálni.

Na, állítólag holnap a MÁÉRT-on majd mindent kellőképpen megvilágítanak. Vagy ha nem, hát kisnyúl. (A cilinderből.)

*

Egészen tegnap estig az ukrán választási bizottság honlapján még Janukovics vezetett kevesebb, mint 1 százalékkal, és a fel nem dolgozott szavazatok aránya nem volt 3 %-nyi. Tegnap estére végre ezt is összeszámolták (?) és ez megfordította az eredmény, Juscsenko jött ki győztesnek, fél százalék előnnyel. A dolog eléggé érdekes; meglehet, valóban Juscsenko vezetett már korábban is, csak „vonakodtak beismerni”.
A napokban a szocialisták bejelentették, hogy Juscsenkót támogatják, így a két dolog együtt már eléggé valószerűtlenné teszi, hogy Janukovics nyerhet a második fordulóban. Én ezeket a fejleményeket a kárpátaljai magyarság jövőbeni kilátásait illetően nem tartom kedvezőnek – de ne legyen igazam.

*

A keddi KISzó részletezte az UMDSZ korábbi bejelentését, hogy pártot alapít (a kezdeményező bizottság elnökének Dupkát választották!), a holnapi Kárpátalja pedig közli a KMKSZ pártalapításának a hírét, ami az MTI révén már bejárta a magyar sajtót. Elvben tehát rövidesen két magyar pártunk lesz. Bár a személyrag használata itt eléggé indokolatlan, mert én ugyan egyiket sem tudom magaménak tekinteni és már megalakulása előtt tiszta szívből utálom mind a kettőt.

Interjuj!

Eléggé sokáig tartott, amíg a kamerát és a világítást beállította (a közel egyórás folyamat részletezésétől inkább eltekintek), a hangpróba szerencsére elsőre sikerült. Persze nehéz úgy dolgozni, ha a riporter egyszemélyben fővilágosító, hangmérnök, szerkesztő, rendező és gyártásvezető is, de én inkább türelemmel viseltem a hosszas előkészületeket, ez még mindig jobb annál, mint amikor öten-hatan megszállják a terepet, és mégsem megy gyorsabban a dolog. – No, első kérdés. Min dolgozom most…

*

Nem enged el a regényem. Úgy csimpaszkodik belém, mint kis majom a mamája bundájába, közben lefoglalja mindkét kezemet, hogy semmi más érdemlegeset ne tudjak csinálni az ő újbóli végigtetvészésén kívül. Bár hányszor érek az utolsó oldalára, mindig ott a kényszer, hogy elölről kezdjem. És megint találok már az első oldalakon javítani valót.

Arra gondoltam, lassan lenne mivel megtölteni az Ami a Szembesülésből kimaradt című könyvet.

Pihenésképpen néha kicsit bütykörészem a januári indulásra szánt új honlapot. Még sehol sem tartok vele, a dizájn sincsen teljesen készen (pedig roppant egyszerű lesz), a strukturát pedig csak kóstolgatom. Közeben (régi hibám) óhatatlanul tartalmat is szerkesztek, most épp egy olyan oldalt állítottam össze, amelyen különböző években keletkezett önvallomásaim olvashatók majd.

Úgy fest, sikerült közös elképzelést kialakítanom egy e-book-kiadóval, és talán még az idén beindul náluk egy sorozatom. Addig egyeztetgettünk, míg olyan formát találtunk, hogy se a digitális megjelenés ne rontsa nyomtatott könyveim kiadási esélyeit, se a leendő e-bokkok ne fedődjenek át a korábbi nyomtatottakkal. Az első anyagot máris várják tőlem, de más munkáim miatt én kértem kis haladékot.

*

Csönge és Kolos most érkezik Mo-ról, Éva éppen kiment értük Csapra. Mégis megegyeztek a közös utazásban. Képezelem, mennyit civakodtak Bp-tól hazáig.

*

Korábbi riasztóan rossz élményeim és majdnem-fogadalmaim ellenére megint bementem a tévések utcájába. Pontosan csak egy tévésébe… (Illetve hát ő jött be a Manzárdunkba.)

J. 13 éve még az ungvári rádiónál dolgozott, közeli ismeretségben voltunk, a szép emlékű Balla Gyula által szervezett két közös utazáson is részt vettünk (Gárdonyba, Erdélybe). Aztán férjhez ment egy bukaresti magyar operatőrhöz. Most Bp-ről hívott fel azzal, hogy 100 perces anyagot készít Kárpátaljáról, lesz benne kultúra és irodalom is, 3 percet szeretne velem felvenni. A régi barátságra tekintettel beleegyeztem – meg hát: nyilván a hiúság is felébredt bennem. Kicsit ugyan riasztott, amit előzetesen mondott, mi is érdekelné „tőlem”, de biztam abban, hogy helyben majd másképp alakul a dolog.

Erre hétfőn került sor. Előbb elmeséltettem vele az elmúlt 13 évét férjhezmenetelétől és elköltözésétől kezdve. Bukarestben nem sokáig időztek, Székelyudvarhelyen laktak egy évtizednyit; kapcsolatuk válással végződött, és J. egy éve Mo-n él 10 éves fiával, szabadúszóként a …TV-nek készít anyagokat.

A munkára térve megerősítette: az irodalmi körökről kellene beszélnem. No, mondtam, ez nem fog menni, mert én egynek sem vagyok tagja. És eléggé részletesen elmeséltem, milyen manapság idehaza az én irodalmi státusom. Rendben, akkor csinál velem egy 3 perces kis önálló riportot. Hát jó. Pár dolgot megbeszéltünk előre, én kértem, hogy a múltról és írótársaimról lehetőleg ne kérdezzen, ezt ő is így gondolta, viszont nagyon szívesen beszélek a saját mostani munkáimról.

Eléggé sokáig tartott, amíg a kamerát és a világítást beállította (a közel egyórás folyamat részletezésétől inkább eltekintek), a hangpróba szerencsére elsőre sikerült. Persze nehéz úgy dolgozni, ha a riporter egyszemélyben fővilágosító, hangmérnök, szerkesztő, rendező és gyártásvezető is, de én inkább türelemmel viseltem a hosszas előkészületeket, ez még mindig jobb annál, mint amikor öten-hatan megszállják a terepet, és mégsem megy gyorsabban a dolog.

No, első kérdés. Min dolgozom most.

Szerénytelenség nélkül elmondhatom, eléggé rutinos nyilatkozó vagyok, és ha azt mondják, 3 perc van rám szánva, akkor én két és fél perc múlva lekerekítem a mondandómat és 2.40-kor egy utolsó mondattal leeresztem a hangomat. Most is így akartam, kezdtem vázolni a regénymunkámat, de J. elég hamar közbekérdezett: és mások írnak mostanában Kárpátalján regényt? Mintha arról lett volna szó, írótársakról nem kell nyilatkozom. De ha már kérdezve volt, elmondtam, ki és mit. Na, akkor újabb kérdés, az előzőhöz nem kapcsolódó… Hát beszéltem vagy 15 percet mindenféléről, amit kérdezett meg ami éppen eszembe jutott. És nem igazán értettem a dolgot, miért nem fejezzük be végre… Szórakozottságomban vagy idegességemben elkezdtem ujjamra csavargatni az ingemre csippentette mikrofon drótját, a sistergés behallattszott J. fejhallgatójába is, és végre leálltunk. Azt hittem vége, de nem: más helyzetben (a számítógép előtt ültömben) felvettünk még vagy kétszer 10 percet. Beszéltem szinte mindenről. A végén főleg az internetről. És amikor J. már vagy hatodszor kanyarodott vissza az általam kerülni kívánt témához „És a kárpátaljai irodalom?” kezdetű kérdésével, akkor kicsit begurultam, és el is mondtam, hogy felejtsük már végre el ezt a fogalmat. Riporterem pedig örvendezett, mert szerinte az ez utolsó perc remek befejezés lesz.

Hát nem tudom. Én nagyon gyenge hatékonyságnak érzem, ha 30 percet kell beszéltetni valakit 3 perc használható anyag kedvéért. Lehet, hogy ilyen rossz alany vagyok? Ezek után fogalmam sincs, mi kerül abba 3 percbe. (Bár J. megígérte, hogy elküldi a szöveget.)

Ellenben van egy halvány sejtésem, hogy az egész ki fog maradni a műsorból. Mondtam is J.-nek, nem mégis inkább Vári Fábiánt kellett volna megkérdeznie, ő biztosan pontosan azt mondta volna, amit a …TV-s szerkesztők hallani szeretnének.

Déry-díj

Keresztury, Berniczky, GrecsóKeresztury, Berniczky, Grecsó – mint díjazottak. Réz Pál, Lator László, Závada Pál – mint kurátorok… Egy szerény, meghitt, csendes ünnepség…

…A múlt héten voltunk Pesten a Déry-díj átadásán, István fotózott is, de az ott  készült felvételekből csak most tudtam elkészíteni az oldalamon látható gazdag összeállítást. [Ugyanitt közlöm egy fonikus költeményem előkészületeinek dokumentumfotóit.]

Most lett időm arra, hogy a Bp-en töltött néhány napra visszanézzek és az ott készült fotókat beszerkesszem. Először is idetűzőm a NOL-os távnaplóba írt érdemi részeket, hadd legyenek meg itt is ezek a szövegek:

okt. 15.:

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Istvánékhoz.
Előtte épp annyit álltunk a határon, mint amennyi idő alatt aztán Záhonyból eljutottunk Budára. Jól indult az átkelés, de bent az ukrán vámterületen aztán lelassult, majd befagyott a sor. Vagy egy óra hosszat tapodtat sem mozdultunk. Ilyesmi azért az utóbbi időben ritkán esett meg velünk. Miután végre kezelték az útlevelünket, félreállítottak egy külön sorba. A többi megindult, a miénket pedig nem engedte tovább egy határőr. Na, adtam én neki hideget, meleget. Addigra jó ideges lehettem, üvöltözve fenyegettem, és azzal vádoltam, hogy persze, a haverokat engedi, meg azokat is, akik odanyomják a pénzt. Láttam ám! Azonnal mondja meg a nevét, újságíró vagyok, megírom, hogy micsoda disznóságok zajlanak itt. Meglephette a dolog (ahol 100 átkelőből 99 gázolaj-csempész, ott ritka az ilyen hangnem. Kezdte mondani, hogy a magyarok átszóltak, „eltört” a komputerrendszer, ne engedjenek át ukrán rendszámú kocsikat, mert nem tudják regisztrálni. De én ordítottam tovább, amíg fel nem engedett a hídra. Újabb óra alatt át is értünk… Az EU-határt őrző húszévesforma útlevélkezelő így szólította meg Évát: „Szevasz. Hová utaztok?” Mivel a dühömet a túloldalon már levezettem, ezen csak kuncogni tudtam. Máskor még azt is kikérem magamnak, ha a keresztnevemen szólítanak.
De Éva is kitett magáért, ő meg a bunkó és szemtelen vámost döfte le.
Rég jöttünk át a határon, elszoktunk a megaláztatásoktól…

Ma sűrű és eredményes napunk volt/van/lesz, előbb ügyintézés hosszan és fárasztóan (oh, bürokrácia!) – de kibírtam. Aztán egy nagyon normális, közvetlen ünnepség keretében Éva harmadmagával átvette a Déry-dijat. (Erről, István fotóinak hála, otthonról hosszabb képes beszámoló). Este pedig Lőkös Ildivel találkozunk itt, Istvánéknál, akik még a vendégeik vendégeit is szívesen látják. Kolos is itt van már Pesten, holnap együtt utazunk Veszprémbe.
Tűrhetően bírom a gyűrődéseket.

okt. 16.:

Tegnap hosszan, szinte éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ildikó csak egyedül tudott eljönni (Lacival telefonon üdvözöltük egymást), de így sem tudtunk a témákból kifogyni. Kicsit késett, s amíg vártuk, Istvánéknak elmeséltük, hogyan alakult ki a két család barátsága, nagy nosztalgiával adtuk elő a néhány éve már új sztorikat sajnos nem produkáló, legendás emlékű papa, Lőkös Zoli bácsi történeteit.
Ildi persze olyan, mint mindig, pörög-pezseg, ezer dologban benne van, kész csoda, hogy ráért. Épp most telefonált a háziaknak, hogy nagyon jól érezte magát.
Ma Kolossal Veszprémbe. Oda ő vezetett, sajnos zuhogott az eső, de nem annyira, mint visszafelé, amikor már persze Éva. Szinte állt a víz az autópályán.
Holnap padig már hazafelé, remélhetőleg jobb időben.

A díj-átadási ünnepséget Évára való tekintettel nem részleteztem, most is csak annyit: olyan volt, mintha neki találták volna ki: semmi protokoll, semmi felhajtás, Réz Pál közvetlen és természetes szavai (amolyan kétperces laudációk), gyors átadás, pár fotó… Azért arra is jó volt az alkalom, hogy a Nagy Öregekkel (Réz, Lator) és a két díjazottal (Grecsó, Keresztury) pár szót válthatott, és nekem is jólesett kollégákkal találkozni.

Másnap, utolsó budai esténken (miután megjöttünk Veszprémből) nagyon jót szórakoztam István szintetizátorával (mutatják a képek is…). Ki is találtam hozzá egy megfelelően nagyzoló képszöveget.

17-én, vasárnap zuhogó esőben autóztunk hazáig. Amíg Éva bement a nyíregyházi Tescoba, én végigtelefonáltam néhány barátot, ismerőst. Amolyan tisztelgő hívások voltak, s mentegetőzés, amiért találkozni most velük nem volt módunk.

Az egész utazásra és ottani napokra visszatekintve: előzetes félelmeim ellenére minden jól sikerült, Gátiék egyre családiasabb vendéglátásának is köszönhetően nagyon jól éreztük magunkat, és az én járókeretes szerencsétlenkedésem sem okozott nagyobb gondot. Még magamnak sem.


Réz Pál, a kuratórium elnöke


Lator László, Závada Pál kurátorok


Réz Pál átadja a díjat; a háttérben Lator László


Éva „újra körünkben”


Ilyen egy friss Déry-díjas


…és ilyen három: Keresztury Tibor, Éva, Grecsó Krisztián


„Én nem is tudom, miért kaptam”




Arcok: Grecsó Krisztián figyel; Réz Pál szúrósan néz + Éva haja; Keresztury Tibor még Grecsónál is jobban figyel; az elégedett férj feleségével; Lőkös Ildi derűsen mereng; Lator László elmélyül


Keresztury valami humorosat mond


Békés Pál, Réz Pál, Gyertyánfy Péter (a kuratórium titkára), Éva, Lator László

Gáti István

felvételei



NAGYSZABÁSÚ FONIKUS KÖLTEMÉNYEMHEZ KÉSZÍTEK ZENEI ALAPOT


Látod, Évikém, ehhez a billentyűhöz most hozzárendelem a frekvenciamodulációt


Ez a kromatikus hangsor képezi az alapmotívumot


Ezzel az akkorddal itt polifonikussá és atonálissá teszem a hangzást


és ezzel a dzsesszes futammal megbontom a szekvenciákat.


Még ide egy kis kódát… És akkor most átállok lejátszásra, halljuk, mit műveltem.


De jó!

Én máris élvezem!

Dokumentálta: Gáti István:

kishúgom Izraelből

Pár napig nagyon csendes volt ház: anyuék Baján, Kolos Veszprémben, Csönge Tatán egy sportversenyen. Talán húsz éve is annak, hogy Évával kettecskén lettünk volna itthon. De holnaptól nagyüzem: Bátyu meghozza az Öregeket és Kolost, aki Cegléden csatlakozik hozzájuk. Ha, mint rendesen, bátyám unokája is becsöppen, akkor szombat-vasárnap nyolcan leszünk ebédkor az asztalnál.

A Szembesülés és más megírandóim miatt gyérültek meg ennyire naplóbejegyzéseim, valamelyest az Ungparty-frissítések is. Hiába, ha záros határidőn belül újra le akarom zárni a regényemet, akkor napjaim nagy részét ennek a néha már unt-gyűlölt szövegnek a további bütykölésével kell töltenem. A napokban elég jól haladtam, ezért számolok be most lazításként pár dologról.

István (Csernicskó) már többször jelezte: kutatási célból szükségük lenne munkáim digitális anyagára, beleértve mind a szépirodalmi, mind egyéb írásaimat. A kárpátaljai magyar írásbeliség szövegkorpuszát állítják össze, így gyakorlatilag minden elérhetőt-megszerezhetőt feldolgoznak és beviszik egy adatbázisba. Hozzájárultam ahhoz, hogy a honlapomon meglévő anyagokat begyűjtsék, de mivel ott közel sincs meg minden, így a minap CD-re írtam öt könyv teljes anyagát; két szimpatikus fiatalember jött érte a Főiskoláról (mindketten tanársegédek), kicsit el is beszélgettünk, kérdezgettük őket munkájukról.
Elég érdekes belegondolni: regényem, novelláim, verseim, esszéim, színdarabjaim minden egyes szava mostantól szerepel majd ebben a hatalmas állományban, s kutató nyelvészek számára nyersanyagul szolgál.

Tegnap: egyetlen édes unokatestvérem látogatása.

Pali bátyám igen hamar elvált lembergi első feleségétől. A mamánál maradt, nálam alig idősebb kislányával az ő kapcsolata is szinte megszakadt, gyerekkorunkban mi is csak nagy-nagyritkán találkoztunk. Juliska Lembergben nem tanult meg magyarul, én meg iskolás korom előtt szót sem értettem semmilyen más nyelven, így még az évi 1-2 találkozás során sem alakult ki köztünk semmilyen kapcsolat. Később, felnőttként se nagyon. Nyilván az igény kölcsönös hiányában. Pedig közös érdeklődésünk lehetett volna, Juliska zenész, zongorista, és nekem ifjú koromban éppen hogy zongorista lányok voltak az itthoni barátaim. Mégis, amikor ungvári látogatásai során (anyjával vagy nélküle) kötelezően hozzánk is elhozta a nagybátyám, én inkább feszélyezettséget éreztem, semmint a közeli rokon megjelenése iránti örömöt.
Juliska lembergi zsidó fiúhoz ment férjhez, kislánya született. Nem bízva a független Ukrajnában, a kis család nem sokkal később kivándorolt Izraelbe. Mire teljesen beilleszkedtek és megteremtették az egzisztenciájukat, mire Alexandra (Szása) is felcseperedett, a férj tragikus hirtelenséggel meghalt; ők maradtak.

Csönge, Alexandra, Juliska

Csönge, Alexandra, Juliska

Tavalyelőtti látogatásukkor éreztem először irántuk valamiféle rokoni vonzalmat. Lehet, hogy ebben benne volt a szánalom az özvegy és a félárva iránt, de talán inkább az ifjú leány közvetlensége, kedvessége hatott rám. Juliska afféle morcos-mogorva, a világra kicsit mindig neheztelő, sértettnek látszó szláv nőtípus (félmagyarsága ellenére); én soha nem tudtam az ilyenek iránt feloldódni, megriaszt a lefelé görbedő ajkuk, szúrós tekintetük, tartózkodásuk, visszafogottságuk, valós vagy mutatott keserűségük. Az akkor 16 éves Alexandránál ellenben szó sem volt ilyesmiről; azonnal be is lopta magát a szívembe. Két év után most újra meglátogattak bennünket, és mintha a kishúgom az unokatestvérem iránti feszélyezettségemet is feloldotta volna: kifejezetten élveztem a néhány együtt töltött órát, és amikor elváltunk, most először talán „a vér szava” is megszólt bennem.

arányok

Újra gőzerővel dolgozom ezen a lassan másfél évtizede íródó szövegszörnyetegen, a Szembesülésen. Mint mindig, amikor hosszabb idő után előveszem, azt gondolom: milyen jó, hogy nem jelent meg eddig, hiszen ez is rossz benne, meg az is – és lázas igyekezettel mentem a menthetőt.

Pedig azt reméltem, a tavalyelőtti átdolgozás után most elég átfésülnöm. De az első végigolvasás-javítgatás óta tudom, sajna ennyivel nem úszhatom meg, több helyen radikálisabb beavatkozásra van szükség. Így pár napja újra nekiestem. Leginkább persze húzok, rövidítek, van miből, az évek során a korpusz félmillió karakternyivé duzzadt. Ez nagyjából 300 könyvoldalnak felel meg, ami nem önmagában sok, hanem ebből elviselhetetlenül rengeteg. Igyekszem a sok üresjáratot, a túlrészletezéseket, az agyonírt epizódokat vagy kihagyni, vagy radikálisan megkurtítani. Persze majd minden metszés láncreakciót vált ki: ha kiiktatom X-et, akkor ugyanezt kell tennem mindennel, ami X-re vonatkozott. Néhol ezt könnyű áthidalni, másutt nehezebb, s van, ahol lehetetlen: akkor következik az újraírás. Előfordul, hogy kihúzok egy fél oldalt – de másfelet beleírok.

Amikor e sorokat írom, már túl vagyok a közepén, és éppen az Egyenes és függő idézetek c. fejezetnél akadtam el. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az elképesztően részletes osztályozással, amely különböző szempontok szerint csoportokba és alcsoportokba rendeli a nem létező regényben szereplő kétszáznál több citátumot, összesen 19 típusukat különböztetve meg. Önmagában szakdolgozatnyi anyag: száraz és lehangolóan unalmas.

És hol van még a szöveg vége!

Az ősz folyamán nemcsak emiatt a mielőbb elvégzendő munkám miatt kívánom hanyagolni egy kicsit a honlapot. Az elmúlt két évben képtelenül sok időt szántam rá, így most hogy körmömre égett pár aktuális munkám, hosszabb időtávlatra is visszanézve eltűnődtem azon, jól tettem és teszem-e, hogy nagyjából a Lendület 1980-as újraszervezése óta több időt és energiát szántam-szánok szerkesztésre és szervezésre, mint írásra. Persze tisztában vagyok vele, hogy a sokkal több ráfordított idő nem feltétlenül jelent arányosan több művet, meg azt is tudom, hogy nem ritkán éppen a szerkesztésből, irodalmi akciókból merítettem kedvet és inspirációt az íráshoz, valahogy most mégis felborult ennek a két tevékenységemnek a harmóniája. Talán külső okok is közrejátszottak ebben, kisebb konfliktusok, félreértések néhány szerzővel, értetlenségem bizonyos viszonyulások láttán (olvastán)… Igen, érnek bennem bizonyos elhatározások. Egyszerű ez: ha kezdem valamiben egyre kevesebb örömömet lelni, akkor keresek magamnak más játékot. Ebben aztán van gyakorlatom.


 szöveg írás magyar billentyűzeten

Az író hőmérő, amelyet a nemzet seggébe dugnak

Nagy Pali könyve. Még olvasásakor idézni akartam belőle ezeket a sorokat:

»A vátesz, a próféta: a magyar irodalom legellenszenvesebb figurája. “Népét szolgálja” és nem az irodalmat. Népben, nemzetben gondolkodik ahelyett, hogy jelzőben és határozóban gondolkodnék. Az “igazi” magyar író hőmérő, amelyet a beteg nemzet seggébe dugnak, hogy a betegség súlyosságát megállapítsák. Így válik az író egészsége a nemzet egészségének fokmérőjévé.

A “Magyar Írók I. Világtalálkozója” – hangzatos című – összejövetelen, 1991 augusztusában, Keszthelyen, a fentieket kicsit bővebben is kifejtettem. “Az irodalomról, s ezen belül a magyar irodalomról való gondolkodásunkban továbbra is tartja magát az évtizedek, sőt évszázadok óta uralkodó utilitárius szemlélet, mely szerint a magyar irodalomnak szolgálnia kell, ‘hasznosnak’ kell lennie. Ez a szemlélet akkor is káros, ha a szolgálat a legnemesebb cél érdekében kívántatik meg, ha a haszon élvezőjeként a virtuális nemzetközösség tételeztetik. Miért? Azért, mert a haszonelvűség az írót, a művészt a művészi szféra önállóságának feladatára kényszeríti. Mi ennek a következménye? Az, hogy az autonóm művészet sajátos szempontjai alig-alig érvényesülnek; helyette egyrészt az általános szellemi szféra sokszor konzervatív és pedagogikus szempontja, másrészt a társadalmi szféra irodalomtól, művészettől messze álló szempontjai túlságosan nagy súlyt kapnak. Csak az önmagáért művelt irodalom és művészet lehet egy közösség igazi hasznára.[…]”«

*

Röviden, vegyesen: Szűgyi Zoli értesítése: megjelent a VárUcca, benne tanulmányszerűségem. • A Magyarság-Online főszerkesztő-asszonya együttműködést javasolt, még nem tudom, mit kezdjek az ajánlattal. • Balogh István igen kedves szöveget publikált a zEtnán, és engem is, mint virtuális végszomszédját, megidézett benne. Ezúton köszönöm. • Révész Sándor a Népszabadságtól: nem írnék-e valamit a Gajdos-jelenségről, „a magyar »szkizmáról«”. • Szőllősy Tibi a szélsőjobbos Nyugati Magyarságban (amelyet valami rejtélyes okból továbbra is küld nekem a szerkesztőség) Penckófer kötetéről azt írja, hogy „irodalomtörténeti bestseller”. • Okt. 1-től az ungvári rtv magyar adásainak új főszerkesztője: Horváth Sanyi. Erről ő maga számol be 3 db engedtessék meg-et sorakoztató jegyzetében. Ma egyébként – más ügyben – egy munkatársukkal beszéltem; szerkesztőségük enyhén szólva furcsállja-nehezményezi, hogy politikai nyomásra külsős főnököt tettek föléjük (ilyen utoljára a régi rendszerben történt), de bízik abban, hogy azért jól tudnak majd együtt dolgozni, HS előzetes nyilatkozatai legalábbis erre a reményre jogosítanak. A Kárpátalja azonban aggodalmaskodik válaszcikkében. • Elkezdődött a konferencia Székesfehérváron, amelynek virtuális előadója vagyok. • Éva a minap bevitte a Kárpáti Kiadóba Apu könyvének a korrektúráját; az igazgató nagyon jó benyomást tett rá; eldicsekedett új kiadványaikkal is (Éva szerint elég borzalmasak), és megismételte, amit Apuval már üzent: tőlünk is kéziratot várna. • Vagy másfél év óta először, újra MÉKK-hírlevelet kaptam Dupkától. Bizonyára tévedésből. • A hét végén és még hétfőn is botrányosan rossz volt a net, kifelé valami blokkolta a forgalmat (levél, feltöltés), de a honlapok is alig jöttek. Tegnaptól újra olyan, mint korábban. • Apuék vasárnaptól Baján, Bátyu vitte át őket, két hét múlva hozza haza. • Kolossal cseten, levélben tartjuk a kapcsolatot, Csönge pénteken utazik Tatára.

*

Hét végén találkoztam az Alkarpatraz fiataljaival, de ezúttal is kurtábbra sikerült a találkozó, mint szerettem volna. Örültek a reagálásoknak (kinyomtatva adtam át nekik, ami nagyrészt levelekben érkezett + fórumbejegyzések), de valahogy úgy éreztem, elégedetlenek a honlappal, bár ezt nem mondták. Amikor rákérdeztem, mi a baj, vállukat vonogatták.

Tegnap aztán felhívtam Dórát, lelkesen beolvastam a részükre érkezett meghívás szövegét. Hangján úgy hallottam, ez komolyan felvillanyozta. Megbeszéltük, felteszem honlapjukra (megtörtént). Az nagyon meglepte, hogy a Nyálázati felhívásra írás érkezett. Ez komoly? – kérdezte elhűlve. Csak annyira, mint maga a felhívás, nyugtattam meg. Akkor tegyem fel azt is, rendelkezett, főszerkesztőhöz illően.

Ma Elemér hívott fel, sikerült az egyetemen megnéznie a honlapjukat, remekül megoldottam az aktuális (lapszámon kívüli) anyagok belinkelését, mondta. Ez jószerével az első elismerés, amit kaptam tőlük…

*

Folyik a parlamenti vita Gyurcsányról és a programjáról. Reggel megnéztem a tévében az expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

Dehogy vak, bátor!

Gyurcsány bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány kupec lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: de hát ez vak. „Dehogy vak! Bátor!”

S ha már elnökök és jelöltek. Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnökének a nevét csak azóta jegyeztem meg, mióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel folyik. Az imént meg épp ezt a hírt olvastam: „az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül, Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentése szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha legesélyesebb jelöltként pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (+ a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, plusz a legtöbbjüknek van anyaországuk) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti vágy, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán ‘demokrata’, aki feltehetően a nemzeti diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

Ezzel együtt nemigen hinném, hogy közelebbről érdekelni tudna a mostani választás kimenetele. Annyira semmiképpen, hogy szavazni keletkezzék ingerem. Valahogy úgy tekintek a honi politikára, mint az innen származó és a Tiszán most levonuló hatalmas mennyiségű szemétuszadékra.

*

Újra beázik a padlásszobánk. Ezt a fejünk felett lévő tetőt már vagy 5x generáljavíttattuk, 2x teljesen átcsináltattuk, egyszer úgy, hogy ledobattuk a régi horganylemezt, és újat tétettünk a helyére. Váltott mesterek próbálkoztak már újrafalcolással, a gyanús helyek forrasztóónnal való beöntésével, később szurokkal kezelték le az egész felületet, aztán még szurkospapírral is bevonták. Amikor elfogyni látszottak a lehetőségek, akkor jött a teljes tetőcsere. És az első komolyabb esőzésnél újra beáztunk. Ráadásul belül lambéria van, a mennyezet is ‘hajópadló’, ami azt jelenti, hogy a deszkákon végigfolyik a víz, és maga dönti el, hol akar lecsöpögni, néha inkább folyni. Volt úgy, hogy bent a szobában a mennyezet alatt és az oldalfalakon szabályos csatornarendszert építettem ki különböző fóliákból és inpregnált papírokból, ezeket egymásba vezettem, így nem 15-20 állandóan változó helyen kellett tégelyt, edényt, vedret, lavort tenni a befolyás alá, hanem csak arra a pár helyre, ahová egybevezettem a vizet.

Na, a bádogcsere után azért jobb lett a helyzet, és amikor egy türelmes fiatalember jó alaposan lefestette az egészet és az illesztékekbe is befolyatta a festéket, akkor szinte megszűntek a beázások, és csak tavasszal, hóolvadás idején keletkeztek titkos erek a lambéria mögött úgy, hogy az alsó szobában esett le a vakolat.

Tavaly aztán már voltak kisebb alattomos csepegések nagyobb záporok idején, de a korábbiakhoz képest ez igazán nevetséges apróságnak tűnt.

Az idei ősz azzal kezdődött, hogy Évának egymás után tönkrement két klaviatúrája. Amikor az egyikben sárgás vizet talált (jó decinyit), még azt hittük, valamelyik gyerek véletlenül beleöntötte a teáját. De pár nap múlva hajszálra ugyanez történt, és akkor gyanakodni kezdtünk: az éjszakai jó kis zuhogó nyomán alighanem épp az íróasztalaink, nevezetesen Éva klaviatúrája fölött eredt meg a tető. Másnap nappal is esett kiadós eső, és sikerült lelepleznünk az alattomos kis beázást.

A következő éjszakán: felhőszakadás. 9 helyen áztunk be. Mivel túl hirtelen jött, álmából ébredő Évám minden csöpögés alá hirtelen nem tudott edényt tenni, inkább kinyitotta a család legnagyobb ernyőjét a számítógépem fölé (ekkorra ugyanis ez lett a célgép). Mivel billentyűzetemből azonnal kilöttyintette a vizet, nem ment tönkre.

Este most úgy térünk aludni, hogy előbb elvégezzük az óvintézkedéseket.

Ma délutánra csendes, de tartós eső kezdődött, és csupán egyetlen helyen indult csepegés: pontosan a gépe előtt ülő Éva feje fölött. A harmadik cseppnél megunta a dolgot, kinyitotta az esernyőt, vállával megtámasztotta, nyelét ölébe tette – és dolgozott tovább, hatalmas fekete ambrellával a feje fölött. Ahányszor rá néztem, elfogott a kacagás. Nem is annyira rajta nevettem, hanem a szituáción. Elképzeltem, mennyire meglepődnének ezen a látványon komforthoz szokott olvasói…

De rajtam is lehet kuncogni. Nekem az egerem ment tönkre (pedig be sem ázott), furcsán kezdett viselkedni, alig tudtam vele dolgozni. Kolostól tanácsot kértem cseten, jobb ötlete nem lévén azt ajánlotta, venni kell egy újat. Nosza, akkor nézzél ki egy árban, minőségben megfelelőt. Veszprémben lehívta annak az ungvári üzletnek a honlapját, amelyik két sarokra van tőlünk, és ahol ő törzsvásárlónak számít, kedvezmény is jár neki. Ki is nézett egy 9 dolláros optikai egeret (golyó helyett lézerfény érzékeli az elmozdulást), elküldte a nevét, jegyzékszámát, Csönge átment, megvette. Amikor kicsomagoltuk, vettük észre, hogy ez egy rém dizájnos portéka… Elülső felén kis ‘akvárium’ van, benne egy Linux-trikós pingvin úszkál, és ha mozgatom az egeret, akkor vörös fény világítja meg. Mit mondjak, gyönyörű. Még szerencse, hogy munka közben eltűnik a tenyerem alatt, s ha odanézek, nem támad mindannyiszor röhöghetnékem.

Más, igazi bosszúság: harmadik napja vacakol az internet. Jönni is nehezen jönnek az oldalak, de inkább kifelé blokkolja valami a forgalmat: a leveleim még a szolgáltató szerverére sem jutnak el. Ugyanígy a honlapom frissítése is rettentő nehezen sikerült szombaton, tegnap Bakó Fegyát alig tudtam feltenni, ma meg a tárhelyemre belépni sem sikerült. (Fegya egyébként most hívott fel csak azért, hogy elmondja, jólesett egymás alatt látnia kettőnk nevét az Andrássy út 60 előtt.)

És ha már a kellemetlen dolgok: továbbra is elégedetlen vagyok a regényemmel. Naná, hogy újra elkezdtem az elejétől szerkeszteni, és az első 30 oldallal nincs is semmi bajom, de aztán… István rákérdezett, miért nem tartom jónak a munkámat. Azért, mert rossz író vagyok, válaszoltam.

Állami kettős

Petro Mikolajevics így mondaná: gettőzs állambolgárzság

Magam arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (leginkább a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása talán még súlyosabb lehet, mint a még Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Mo-nak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Mo „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

Habár… Talán az is igaz, hogy ezúton sikerülhet leszámolni egy hamis illúzióval.

*

Tegnap Mező Feri telefonhívása. Egy jó hír – és egy rossz. A naplóm nagyon tetszett Bognár Robinak és a többieknek is, az jön az októberi számban; és várják a folytatást is. Ellenben a Tejmozi ellen két érv is szólt, így azt visszakaptam további szabad felhasználásra.

Vannak nekem ilyen dolgaim, amikbe beleöltem egy csomó munkát, elég jónak tartom őket, de sehogyan nem sikerül komoly lapban megjelentetni. Így jártam egy 99-es szonettkoszorúmmal. Még pályázatot is nyertem vele – de publikálni egyben az egészet nem sikerült. Ennek a Tejmozinak a folyóirat-közlésre szánt verzióját is erős, komoly szövegnek, jó novellának érzem – és lám… Sebaj, maradunk a naplónál. Téma most úgy is van doszt.

Például az, hogy a két Miklóselnök, Kovács és Patrubány most kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. Éva azt mondja (és mint mindig: igaza van), semmiképpen nem vetne rám jó fényt, ha ezt az ügyet a legkisebb figyelemre is méltatnám, pláne, ha kommentálnám, a bennem fészkelődő kisördög most mégis dörzsöli a kezét és igazából azt szeretné, ha szépen kirobbanna az összes gyanús pénzügy és kivételesen kéz nem tudna kezet mosni, bármilyen messze érjen is. Ilyen egy naiv Luciferkóm van nekem.

Rablógyilkosság

Erdélyi Bála: Csendélet sárga vázávalRablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb képét őrizte, és igen szűkös anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban ötvennél több üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb volt a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legalisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók.
Az interneten ezeket a képeket találtam Erdélyi Bélától, akiben, mint köztudott, a kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük.



Megjelent:

A dízájn és a webmunka nem egy nagy durranás, de szándékosan készítettem ilyenre. A tartózkodóan szerény küllem és az egyszerű felépítés – közös szándékunk szerint – nem tereli el a figyelmet a szövegekben rejlő lényegről. Kíváncsi vagyok a reakciókra – ha lesznek egyáltalán. (Bár egy máris van. Spenótot megkértem, tesztelje a honlap linkjeit, át is nézte rendesen. És a szövegek? – kérdeztem rá. Válasza: „A szövegekbe csak most néztem bele. Csak nem azok a költőifjak, akik a közelmúltban felkerestek, nem kis meglepetést okozva Évának és neked? Nekem nagyon tetszik, csak nehogy beragadjanak ebbe a stílusba, mert akkor végük. Kíváncsian várom a folytatást. Lehet, hogy jó kis konkurenciát csináltál magadnak?”). Azt írtam vissza: bárcsak tartósan beleragadnának ebbe a konkurenciába!

Nagyjából rendet raktam a Penzum archívumában. Mivel a rovat jellege és státusa a rendszeren belül többször is változott indulása óta, ezért elég nehéz volt listáról listára lépegetve eligazodni. Most talán valamivel áttekinthetőbb. Azt hiszem, valami hasonlót kellene tennem a Manzárd archívumával, mert az sincs teljesen rendben, ráadásul efféle naplójegyzeteket 2002. szeptember előtt a Newság rovatban írtam, ugyanakkor az hírrovat is volt, így a korai feljegyzések a Newság-archívumban vannak. (Micsoda lényeges problémák!)

Kolos péntek éjszakától itthon – hétfő hajnalig. Még így is mulaszt egy napot. Nagyon sűrű az órarendje, a múlt tanévben már csütörtök délben hazaindulhatott, most csak péntek délután. Ha vissza akarna érni a hétfő reggeli óráira, alig kevesebb időt töltene a bő 900 km megtételével, mint amennyit itthon van.

Megjött a székesfehérvári irodalmi napok rendezvénysorozatának a programja. Én is szereplek benne, mint virtuális előadó. Mivel az utazásra most nem vállalkozhatom (és a helyszín is olyan, hogy nem boldogulnék a járókeretemmel), abban maradtunk Aratónival, hogy felolvassák az előadásomat, amelynek szövegét ma el is küldtem – miután 2 napig dolgoztam rajta. Lengyel Tomi kötetéről írt kritikámat dúsítottam fel, bővítettem ki, a tanácskozás tematikájának megfelelően. Közben olyan bölcs megállapításokat is tettem, mint az, hogy a posztmodernben a formai és stiláris elemek a mű lényegi, tartalmi jegyeivé válnak. Ezután már csak a spanyolviasz következik.

Avantgárdisták

Végre hosszan, ráérősen, és részletesen megbeszéltem a fiatalokkal írásaikat, és azt is, hogyan képzelem a folytatást. Sok minden felmerült a tegnapi délután folyamán. (Ezúttal négyen tudtak eljönni; ebből ketten már voltak itt az első „delegációval”, így most már ötüket ismerem.) Imponáló az olvasottságuk, tájékozottságuk; elméleti tudásnak sincsenek híján. Amiből talán máris túl sok van bennük: csalódás, keserűség, kiábrándultság. Ami persze nem véletlenül alakult ki. A legfurcsább a dologban, hogy nemcsak a betokosodott agyú idősebb pályatársaktól és tanároktól, hanem saját kortársaiktól is kapták a pofonokat; hátba is támadták őket nem egyszer. Legtöbbször persze szóban, de felhoztak írásos bizonyítékokat is. Nekem alig fér a fejembe, hogy mai húszévesek ilyen vaskalaposak, elutasítóak is lehetnek a modernitással szemben. Nemrégiben például ezt írta egy kortársuk (két helyütt is megjelent): „

„Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.” [Hogy eközben mifélék lehetnek a szerző szerint a teremtő fantáziát tükröző magvas művek, példázza ez a pár sor: „Megérintetted a szívem. / A múló érzés holt. / Újra kell élni, / ami tegnap kettőnké volt. // Napról napra érzem, / van, ki szeret. / S mikor újra átölelsz, / bennem társra lelsz.” Stb. Ami tehát nem ilyen, az zagyvaság, céltalan képzelgés… – komolyan megáll az eszem. Utoljára Lajos Misike nyilatkozott hasonlóan Cséka Gyuri verseiről, és ellenpéldának a fent idézetthez hasonló tillárom, haj-szerű saját verseit hozta fel.]

Hát ezért mondtak le a saját néven való publikálásról, és ezért tértek át anonim írásaik floppyn való terjesztésére (és azt is csak igen-igen szűk körben, jószerével csak egymás közt teszik). Ám érezhették, hogy ezen túl kell lépniük.

Az általam készítendő önálló honlapjukat illetően tele voltak aggodalmas kérdésekkel; igyekeztem mindenre részletes, megnyugtató választ adni (amit lehetett, meg is mutattam). Közösen végigmentünk újra az első számban közlendő munkákon, elfogadták, hogy a kevesebb, de erős írás nagyobb hatást vált ki, mint a sok, de vegyes színvonalú, így végeztünk még egy utórostát, főleg a bőséges versfelhozatalt szűrtük meg, szerintem ugyanis nem szabad egy induló folyóiratszámban szerzőnként 3-4-nél többet közölni.

Választott álneveiken is hosszan filóztunk, egy bohókás, de nagyon erőltetett ötletről újra sikerült lebeszélnem egyikőjüket (Rabon Gránát a’Góré). Néhányan megtartották vagy vezeték, vagy keresztnevüket, néhol még a kezdőbetűk is megegyeznek. Akadt, aki valódi polgári nevén mindössze két betűt változtatott (de hangzása így is egészen más lett). Volt, aki ragaszkodott a valóditól teljesen eltérő alakhoz, és két idegen hangzású művésznév is maradt a szerzőlistán. Ám legyen, ha így szeretnének bevonulni az irodalomtörténetbe :))) Összeállt a végleges impresszum és a lap szerkezetét is megbeszéltük. Műfaji rovatok nem lesznek, ellenben szerzők szerint külön is el lehet majd érni egyes anyagaikat (ennek akkor lesz jelentősége, ha már több lapszám kerül fel a honlapra, netán a szerzők sora is bővül.)

Úgy tervezem, vasárnap estére elkészülök a munkával, hétfőn a világhálón debütálhat a friss, ropogós kárpátaljai magyar avantgárd!

frissítés: >> így valósult meg: Alkarpatraz, 1. szám

*

Remekül szórakoztunk Csöngével a minap. Két dolgot teszteltünk egyszerre: az ő angoltudását és a verseim angol fordításának a pontosságát.

Amikor (talán 3 éve is megvan) anyagot kértek tőlem ebbe az antológiába, szándékosan választottam ezeket a szabadverseket. Több okból is. Főleg azért, mert a kötött formájú, rímes, időmértékes, szótagszámok, sorok, szakaszok szerint rendezett vers fordítása mindig kompromisszumokba kényszeríti a fordítót: döntenie kell, hogy a formához vagy a tartalomhoz ragaszkodik-e jobban, s ha az eredetiben ez a kettő nagyon is egybetartozott, akkor az adaptáció bizony eléggé messze is eshet tőle. (A kivételeket nagyon nagy költők nagyon sok munkával elért zseniális interpretációi képezik.) Azt is sejtettem, hogy a műfordítók alighanem nyersfordításból dolgoznak majd, így aztán a hibalehetőség is nagyobb; szerettem volna kedvezni annak, aki rászánja magát, hogy az én szövegeimmel bíbelődjön. Motivált az is, hogy amennyire tudom, a modern nyugati költészetből úgyszólván száműzték a rímeket és általában a kötött formát; nekem már szonettemet is fordították „prózában” a szonettek születésének nyelvére, olaszra, s amikor rákérdeztem, hogyan lehetséges ennyire eltérni az eredeti formától, azt válaszolták: a rímek ma már komikus hatást keltenek, a reklámversikéken kívül másutt nem élnek velük. Hát akkor legyenek szabadversek, gondoltam. És ha ezt már eldöntöttem, akkor kerestem hangulatukban, stílusukban nagyjából hasonlóakat, amelyek, ha másban nem is, abban mindenképpen közel esnek egymáshoz, hogy bizonyos történések aránylag száraz leírásával érintenek fogalmi absztrakciókat és váltanak ki, reményeim szerint, olyan értetlenséget, amely mögött érdemes mindenkinek megkeresnie a személyre szóló saját érzelmi és gondolati tartamot.

Négy különálló verset és egy 3 darabból álló triptichont küldtem, összesen tehát 7 írást, és arra számítottam, hogy majd kiválasztanak belőle kettőt-hármat. Ezzel szemben most mindet viszontláthattam angolul. A triptichonnak külön örültem, mert ez a három vers külön-külön jelent meg magyarul, és most először látott napvilágot így egybefűzve.

Ezt a 7 verset együtt (de különösen 6-ot, a gyengébbnek érzett Kupolát leszámítva) egyébként erős sorozatnak gondolom, az 1998 és 2001 között írtak közül talán a legjobbaknak.

És a játékunk Csöngével. Megpróbálta visszafordítani magyarra az angol szövegeket. Két meglepetés is ért, egyik, hogy a leánynak eléggé bő a szókincse, a köznapi használaton kívüli kifejezések nagy részét is megértette. A másik: hogy az angol szövegek nagyon pontosan visszaadják az eredetit.

Ezzel együtt felfedeztem néhány (számomra zavaró) félreértést, félrefordítást is, de felteszem, aki a magyar változatot nem ismeri, az nem akad fenn rajta. A legjellemzőbb melléfogása fordítóimnak, hogy ami nálam egy vívódó, több entitású személyiség belső problémája, az angolban két külön személy, ráadásul férfi-nő viszonyává válik. Bár Éva szerint ez az értelmezési lehetőség egyáltalán nem zárható ki a magyar eredetik alapján sem.

No meg egy kicsit műelemeztünk is. Ezek valóban eléggé elvont, áttételes dolgok, és sejthettem, hogy Csönge az elsődleges jelentéseken túl nem keres mélyebb összefüggéseket, hát egy pár lehetségesre rávezettem. Közben elsütöttem azt az anekdotát is, amely talán Robert Browningtól származik. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit jelent az egyik költői képe, azt válaszolta: amikor a verset írta, akkor ezt ketten tudták: a Jóisten meg ő; nos, ő azóta már elfelejtette.