Az alábbi szöveget előadás gyanánt 1996-ban olvastam fel a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján; később megjelent egy vidéki napilapban.

Balla D. Károly

Kisebbségek kiváltsága

A magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője, hogy „határon túli magyar”, mostanában nehéz helyzetbe kerül amiatt, hogy „határon bévül” egymást érik a legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó, finnugor írók kongresszusa…) Ezeken részt venni létszükségletünk: ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak ez már csak ilyen jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.

Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.

Mert mi is történik?

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

És így tovább, és így tovább!

Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!

És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni, s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom majd visszatartani a gurgulázó nevetést.

Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem azonnal: ” – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan elismeréssel beszélt!”)

És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak. Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.

Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti – és persze vice versa, merthogy minden viszonylagos. Elfogadják. Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot! Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért, akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.

Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom (és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat: az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz, hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem, a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.

Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte minden „oldalon” kedvező visszhangot kelt (olykor még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!), vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.

Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán az, hogy kisebbségi, „határon túli” (hogy visszatérjünk állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.

Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel, tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról. Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek közt liberális – és vice versa, merthogy minden viszonylagos.

Hátha ezt egyszer ellesik tőlem „a határon belüli magyarok” is!

---

Olvass tovább