Szabadlábon

Bácsfi szabadlábon… …csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez.

Hétfőre befejeztem és elküldtem a Mozgónak a naplót. Többek között ez is szerepelt benne: Félek, ahogy a tiltakozások, lemondások, kilépések tették igazán ismert költővé Döbrentei Kornélt, most ugyanígy politikai tényezővé válhat a hungarista Bácsfi Diána. De tehet-e mást a liberális értelmiségi, mint hogy tiltakozik, hangját hallatja, figyelmeztet, hogy meg kell állítani Arturo Uit. Egyébként Brecht azt írja egy jegyzetében, a történelemben általában nem az elkövetők nagyok, hanem a bűn a nagy, amit piti emberek elkövetnek, ez kelti nagyságuk látszatát. Jó lenne hát elejét venni, hogy a hatalmas bűn most fontossá tegyen egy senkivalakit.

Nem sokkal ennek előtte csatlakoztam a Népszava felhívásához, hétfőn pedig közzétettem az UngPartyn a FISZ nyilatkozatát. Egyelőre ennyi a hozzájárulásom ehhez a szomorú történethez. Miközben továbbra sem tudom, mi lenne a helyesebb: nem venni tudomást róla és hagyni hamvába halni ezt a remélhetően életképtelen kezdeményezést, avagy szót emelni ellene, cikkezni róla, megtölteni vele a médiát. És azt sem tudom megítélni, inkább csak érezni vélem a reggeli vizeletemen, hogy az effajta őrült mozgalmak közvetve mégiscsak a prominens jobboldali politikusok szélsőjobbra kacsintgató kijelentéseiből és megengedő magatartásából merítették a bátorságot, hogy színre lépjenek.

S ha a fentiről nem jutott volna eszembe az elfelejteni remélt Döbrentei-ügy, hát felemlegette Kalász Márton a rádióban. Többrészes beszélgetés-sorozat készült vele 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg, s attól kezdve ekként tiszteltem vagy két évtizeden át.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről… Tudni kell, hogy K. M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezhető volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mit is akart mondani. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, egy ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából, valótlan állításaiból nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt sejtenie kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának, valótlan kijelentéseinek köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. Egyetlen szimbolikus gesztussal tisztázhatta volna magát: ha lemond.

A magyar Parlament megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást.

Hát nem tudom. Ez megint egy olyan dolog, ami több problémát vet fel, mint amennyi megoldását lehetővé teszi. És megint belép a képbe az érzelmi oldal, a szimbolikus jelentéstartalom, amely a racionális megfontolás fölé emelkedhet. Nekem pedig, kell-e mondanom, elsőként az jut eszembe, hogy kik lesznek mindennek a haszonélvezői, milyen új bugyorral bővül a számomra roppant ellenszenves etnobiznisz.

Ezzel együtt erős az a sejtésem, hogy a referendumnak nem lesz pozitív végeredménye. Ha pedig a lakosság közömbössége (kevesen mennek el szavazni) vagy ellenérzése okán (sokan szavaznak nemmel) a népszavazás negatív eredményt hoz, annak nagyon kedvezőtlen érzelmi hatása lehet a határon túliakra. Ha a mostani gesztustól könnybe lábadnak a szemek, akkor a végén a szívek fognak facsarodni.

Tegnap az „alkarpatraz”-osoknak bejelentettem, hogy – ha elfogadják tőlem a gesztust – elkészítem a honlapjukat. A részletekről később. (Újabb érdekes dolgok derültek ki…)

Az MNyKNT (lánykori nevén Anyanyelvi Konferencia) most küldte el a Makkai Ádám összeállította hatalmas gyűjteményt: a kortárs magyar költészet angol nyelvű antológiáját. Ez a második kötete annak a vállalkozásnak, amelynek első része a klasszikus magyar poézist ölelte fel.

A mostani 1215 oldalas tómuszban én is szerepelek. Még visszatérek önmagam méltatására :), most csak megköszönöm a postázást (3920 Ft), és a honorárium gyanánt kapott tiszteletpéldányt, valamint természetesen azt is (kiadónak, szerkesztőnek, műfordítóknak), hogy 7 kedves versemmel szerepelhetek ebben az exkluzív kiadványban.

Rászoktam az őszinteségre

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel? Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam…

Igen, jól sejtettem: a szombati KISZó bőséges terjedelemben traktálja Gajdos budapesti sajtótájékoztatóját, de másutt is szekerezget a lap a KMKSZ-en és a Főiskolán; szokás szerint nem alaptalanul, de nem feltétlenül szimpatikusan. Kőszeghy pedig örülhet, mert ma sem tudok meglenni anélkül, hogy ne idézném képzavar-gyanús megfogalmazását: „…a pedagógustársadalom azzal nyerne a legtöbbet, ha felismerve az önmagában rejlő lehetőséget és erőt, harmadikutasként a mostani egyoldalú elkötelezettség helyett a semlegesség mindennél hatásosabb és hatékonyabb mérlegnyelvének ódiumát vállalná fel e politikailag kétpólusúvá vált kárpátaljai magyar világban.” Hogy is? A semlegesség mérlegnyelvének ódiuma? Nane. De Elemérnek tetszhetett a kifejezés, címbe is kiemelte.

*

Mező Feri telefonhívása a Mozgó Világtól, pénteken. Novellát kért, és naplósorozatuk is indul, beszállhatnék. Bevállaltam, naná. De a novella sürgős, hétfő reggelre kellene. Mondtam, egy munkám van készen, de rettenetes hosszú. A Tejmozira gondoltam, más szépprózám most tényleg nincsen. Elmondtam, miről lenne szó, s hogy egy jegyzetben megírnám keletkezésének körülményeit. Jó, de húsz oldalnál több ne legyen.
Nézem este a szöveget. Majdnem negyven oldal. Jesszus.

Egyetlen lehetséges megoldás: az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Két napnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal kompaktabb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartanám tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végén szerepelne annak a közel 30 prózaműnek a címe és szerzőjüknek, valamint a végül hihagyott mondatok fordítójának a neve. Így küldtem el vasárnap este Ferinek.
E miatt a sürgős munka miatt le kellett mondanom a fiatalokkal hét végére tervezett találkozót is, amit őszintén sajnálok; remélem, rövidesen pótolhatjuk a mulasztást.

K. Tibor levele: valószínűleg igazam van a kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát illetően (Sáskajárás után c. írásomban), de vajon hány új „barátot” szerzek egy ilyen cikkel. Válaszom: „Hát persze-persze: igazad van. De ezt az utat választottam, nem most, évekkel ezelőtt. A “baj” az, hogy egyre kritikusabb és egyre őszintébb lettem. Én magam sem viselem könnyen, vélhető, hogy mások még annyira sem. Két másik út adódhatna számomra: 1) nem írni erről, ilyesmiről, semmi rázósról; 2) írni, de szőr mentén, óvatosan, véleményemet kicsit letompítva és szép ezüstpapírba becsomagolva. Csak sajna rászoktam mindkettőre: az írásra is, meg a kendőzetlen őszinteségre is; s ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim vannak. Gyógyíthatatlan vagyok, azt hiszem.”

Elutazása óta ma cseteltem először Kolossal: eddig nem volt nyitva a veszprémi egyetem gépterme. Nagyon jó albérletet sikerült találnia, 5 percre van az egyetemtől, jóval olcsóbb a korábbinál és talán még internete is lesz. Hasonlóan kedvező fejlemény: szerződéses alapon diákmunkát vállal, a biológia tanszék számára végez programozói munkát. Még a nyáron készített számukra egy nagyon bonyolult képkezelő programot; ezek szerint tetszhetett a profnak, aki „mellesleg” Szabó T. Attilának, a nagy nyelvésznek a fia, és Annának, a remek költőnek az apja.

Pályázni jó

Bár az eredményt több mint két hónapja hirdették ki, írásos értesítést mi sem kaptunk. Amikor bő hónapja egy minisztériumi ügyintézőtől érdeklődtem az ügymenet felől, azt írta, majd fog alakulni egy Kht., az fog velünk szerződést kötni és az folyósítja majd az ösztöndíjat. Azóta semmi. A kiírás eredetileg 2004-ben végzendő alkotómunkára…

Ma nagyrészt a Szembesüléssel nyüglődtem. Az az igazság, hogy az egészet megint át kellene írnom. Túl sok a csikorgó mondat, a körülményeskedés, a fölösleges tudákosság és túlírtság. (Sok helyütt ez szándékos, de ott is zavaró okoskodásokon és túlbonyolított okfejtéseken kapom magam, ahol pár egyszerű, de szemléletes észrevétel hatásosabb lenne.) Mivel, ahogy számolom, a kézirat jelenleg egy közel 300 oldalas könyvet töltene meg szöveggel, így átírás helyett inkább húzok, nyírok, tömörítek. A sok körmönfont görög név egy részét is elhajítom. Nem túl élvezetes munka, nehéz alkotásként érzékelni. (Állítólag Goethe egyszer gondterhelten sétált este Weimarban; ismerősei megkérdezték, mi nyomasztja a költőfejedelmet. – Nagyon nehéz napom volt – panaszolta. – Kihúztam egy sort a versemből.)

Tegnap Szunyogh Szabolcs drámája és Balogh István novellája volt az olvasmányom. Szabolcsnak ez már a második nagyobb kézirata, amit elsőként olvashatok. Jólesik, hogy ennyire bízik az ízlésemben és ennyire ad a véleményemre, egyben felelősség is. Hosszú levélben válaszoltam, fejtegettem érveimet. (Bibliai időket és a közelmúltat egybejátszó darab, mai szlengben beszélnek a történelmi neveket viselő szereplők.) Balogh István közlésre küldött novelláját pedig örömmel feltettem, nagyon kedves, jól sikerült írásnak találtam.

Láng Zsolt levele. Érdeklődött, tudunk-e valamit a határon túli írók minisztériumi pályázatról, amelynek keretében néhányan ösztöndíjat nyertünk. Olvasta a sajtóban, hogy ő is a kedvezményezettek között van, de még hivatalos értesítést sem kapott. Megnyugtattam, hogy ezzel mindnyájan így vagyunk. Bár az eredményt több mint két hónapja hirdették ki, írásos értesítést mi sem kaptunk. Amikor bő hónapja egy minisztériumi ügyintézőtől érdeklődtem az ügymenet felől, azt írta, majd fog alakulni egy Kht., az fog velünk szerződést kötni és az folyósítja majd az ösztöndíjat. Azóta semmi. A kiírás eredetileg 2004-ben végzendő alkotómunkára szólt… Három és fél hónap még hátra van az évből…

Az avantgárdra kacsintgató fiatalok tegnap nagyon siettek. Jószerével csak átadták az anyagokat, amiket megbeszéltünk, aztán elfutottak. Ma telefonon tudtam hosszabban beszélni egyikükkel. De hogy mi lenne a végleges elképzelésem, azt nem akartam így elmondani, csak jeleztem, mindenképpen komolyan foglalkozni akarok a folyóiratuk ügyével, szeretném, ha ezt ráérősen és komolyan megtárgyalhatnánk. Jó lenne a neveiket is még egyszer sorra venni. Én elfogadom, ha művészneveket választanak, de azért valahol a normalitás határain belül kellene maradniuk. Igen, mondta Dóra, ők is úgy gondolják Elemérrel, hogy bőven elegendő lenne, ha mindenki csak vagy a vezetéknevét, vagy keresztnevét változtatná meg (de ő talán egyiket sem fogja), ez már bőven elegendő lenne inkognitójuk megtartásához. Mivel valódi művészi teljesítmény létrehozására vállalkoznak, mondtam, fölösleges lenne Kalim Pál és Meghibb Anna típusú szóviccekkel lelőni saját produkciójukat. Ezzel egyetértett. Újra beszélnek a társaikkal. Szombaton vagy vasárnap eljönnek, ígérte.

Ismét átnéztem írásaikat is; továbbra is úgy látom, ígéretes tehetségek, ha a tüzetesebb olvasásnál jobban ki is ütköztek bizonyos gyengeségek. Publikálás előtt még egy szigorú szűrést, rostálást fogok ajánlani nekik.

Zajlik az egészen kicsi és a nagypolitika is. Elmaradt a beregszászi tüntetés, a friss Kárpátalja pedig, mint kinyilatkoztatást, idézi Áder és Németh Zsolt UMDSZ-t és annak elnökét vádoló szavait. Tegnap megvolt Gajdos erre reagáló Bp-i sajtótájékoztatója is, de a magyar média (helyesen) igen röviden és tartózkodóan foglalkozott vele. Gondolom, a KISzó majd bepótolja egy egész oldalas anyaggal.

Vári Fábián pedig megkapja a Tőkés László-díjat. Egészségére.

Látogatók az avantgárdból – Alkarpatraz

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig…

*

Csodálkoznék, ha Kőszeghy nem Kovács Miklóssal foglalkozna a mai KISzóban. Azt írja róla, úgy kell neki (mármint a KMKSZ-elnöknek) az ellenség(kép), mint árnyéknak a fény: csak általa tud létezni. Nos, azt hiszem, kettejük esetében ez most már tartós kölcsönös függőség (akkor is, ha – mint sokszor leírtam – én az UMDSZ oldalán érzem a hitelesebb érveket és két rossz közül a magyarság számára elfogadhatóbb ideológiai-politikai hátteret).

Kivételesen most meg is kell dicsérnem a KISzó főszerkesztőjét: számtalanszor láttam helytelenül leírva (rangos lapok rangos szerzőitől is!) a latin szókapcsolatot, vagyis így: “Qui prodest”. Kőszeghy azonban helyesen használja: “Cui prodest”. Nekem ez is fontos.

Tegnapelőtti naplómban említettem, hogy diplomáciai ügy is lehet abból, Németh Zsolt azt állította, Gajdos magyar szempontból nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Csak a mai Kárpátinfó révén bukkantam a Népszabadság cikkére, amelyk elég érdekesen fejeződik be…
[Ezt meg mai naplóm lezárása után találtam. Mondjuk a cím egy kicsit azért torzít: Tömegdemonstráció az ukrajnai magyar képviselő ellen

*

Alkarpatraz

A vasárnap délutáni látogatóink igen jó benyomást keltettek bennünk. A szimpátia alighanem kölcsönös, mert holnap újra eljönnekek. Igaz, én hívtam őket – mert úgy fest, folytatása is lesz a dolognak. …De vegyük sorjában.

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig végképp nem jelentkezett nálam senki itthoni. (Lásd többek között erről is: Sáskajárás után.) Nagyon megörültem, amikor vagy 2 hónapja először hallottam Csernicskóéktól egy tehetséges tanítványukról, aki az irodalomtörténet és a könyvkritikák terén próbálgatja oroszlánkörmeit. Nem sokkal ezután felfedeztem a Kárpátinfóban Lengyel Tamás könyvéről írt recenzióját; bizonyos gyengéi ellenére is meglepett a szerző tájékozottsága. Azóta újabb írást is olvastam Riskó Éva tollából, és azt is biztató jelnek vettem, hogy tanárai elmondása szerint eredetiban olvassa a modern angol nyelvű irodalmat, és oda van a posztmodernért. Bár én inkább tehetséges új költőknek, szépíróknak örülnék, de tény, hogy tájékozott ítészre, egészséges szemléletű irodalomtörténészre is szükségünk van, mint egy falat kenyérre, s nemcsak azért, mert alig van nekünk ilyenünk, hanem azért is, mert aki van… De ezt itt most inkább hagyjuk, az alábbiak amúgy is ehhez szolgálnak adalékul.

Inkább rosszra, mint jóra számíthattam tehát, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.

Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis hihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket, hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.

Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.

Ám legyen. Hátha…

Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin; mint mondták, a többiek nem Ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetsen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.

Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évávank. A harmadik után mi néztünk össze.

Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.

Hoppá!

Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.

Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.

Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az irásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasításá, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megynyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé.

Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk. Rendben, a neveket valahogy megoldják, de…

De…?

De ők nem az UngPartyban akarnának szerepelni, hanem… Éppen kezdtem széttárni a karomat, hogy más fölött nem rendelkezem, amikor kiböknék: szeretnének együtt maradni, megtartani a floppy-folyóirat szerkezetét, címét.

Ez így már nehezebb lesz, de gondolkozom a dolgon, megnézem, mit tehetek, mondtam. Ajánlottam, hogy ők meg találják ki a neveket és állítsák össze egy „valódi” folyóirat impresszumát; illik lennie benne főszerkesztőnek, munkatársaknak, rovatvezetőknek. És persze kellene egy tisztességes tartalomjegyzék is. Nátán valami bevezető, beköszöntő írás sem ártana.

Még sokáig beszélgettünk, nem úszhattuk meg, hogy véleményt ne mondjuk az egyes írásokról; egyetértettünk abban, hogy a műfaj legjobb hagyományait követik, de csínján bántunk a dicsérettel, nem hallgattuk el, hogy a már kialakított keretek meghaladására kell törekedniük. Én még a képeket is megpróbáltam értékelni; „szuprematizmus”, „analitikus kubizmus” – ilyeneket mondtam tudákosan.

Jó hangulatban búcsúztak, én pedig szerdára hívtam vissza őket. Azt hiszem, már tudom, mi lesz az ajánlatom számukra.

Éjszaka annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam elaludni, megpróbáltam hát felidézni üde írásaikat. Közben arra gondoltam, Cséka Gyuri most bizonyosan mosolyog szép avantgárd álmában.

2 évad a weben

Éppen két esztendeje írok rendszeres webnaplót. Kb. 300 jegyzet…

[…]  Talán Antal Imre sem válna ellenségemmé, ha megírnám: szánalmas, ahogy görnyedten és rosszul artikulálva vezeti az (amúgy is gyenge) műsorát, igazán nem értem, miért nem vonul vissza, de a tévéseket se értem, miért engedik képernyőre. Szegény II. János Pál jut róla eszembe (van is a testtartásukban valami hasonlatos!) – őszentségéről pedig a már akkuról működő Brezsnyev. Na, ezen a szentfazék hívek már megütközhetnek, de mégse érzik úgy, hogy személy szerint őket bántom. Ellenben…

Éppen két éve írom ezt a naplót, átlagosan kb. kétnapi rendszerességgel. Ez azt jelenti, hogy legkevesebb 300 jegyzet 2 év alatt. Ahogy saccolom, egy tisztes könyvet kitenne még akkor is, ha erősen megszűrném, kiszórnám az érdektelen üresjáratokat. Persze semmi esélyem rá, hogy kiadassam.

Ideje azonban eltűnődnöm: mit értem el vele? Elvesztettem jó néhány barátot és szereztem seregnyi ellenséget. Persze azért új barátságok is kötődtek, részben talán éppen a naplóimnak köszönhetően.

Fura dolog ez. A nyilvánosság előtt naplót író ember nagyjából olyan otrombaságot követ el, mint az, aki egy díszes társaságban, mondjuk egy partin, mindenkinek megmondja, amit gondol róla. Nahát, hogy megöregedtél! Milyen kellemetlen szájszagod van! Hát te jól meghíztál. Öregem, mióta megműtöttek téged, már csak árnyéka vagy magadnak. Ugye, milyen rémesen hangzik. Pedig – kezeket a szívre – vajon nem gondolunk ilyeneket, nem ez a meglátásunk azokról, akikre a társaságban rámosolygunk? Talán még mondunk is valami kedveset nekik, miért is ne, hadd örüljenek. Vagy ha erre mégsem visz rá a lélek, hát bölcsen elhallgatjuk a véleményünket.

Nos, valóban sokkal „bölcsebb” dolog nem írni naplót és másként se nagyon mondani kritikát. Ha nem kezdek tanulmányokban, recenziókban, esszékben és itt a naplóban foglalkozni a kárpátaljai magyar irodalom problémáival, sosem derült volna ki, mit gondolok tendenciákról, stílusokról, szemléletekről, könyvkiadásról, szerkesztői igényességről, modernitásról, hagyományról és sémáról, szerepről és pózról. Ráadásul egy idő után minderről nem csak úgy általában, hanem művekre lebontva értekeztem- a műveket pedig sajna személyek írták. Ugyanígy „bölcsebb” lett volna elhallgatni véleményemet a magyarságszervezetek működéséről, közéletünk szereplőiről, politikai és ideológiai elvekről.

Ráadásul mindezt iróniával, élcelődve, talán néha gúnyosan és ritka esetekben becsmérelve is.
Hát igen. Senki se kötelezett arra, hogy ilyesmivel foglalkozzam, arra meg végképp nem, hogy napi rendszerességgel írjak róla. Legalább maradtam volna távolibb témáknál, személyeknél. Amiatt senki sem orrolna meg rám, ha szidnám az Argentin kormányt és nem értenék egyet a zimbabwei nemzetstratégiával. Talán Antal Imre sem válna ellenségemmé, ha megírnám: szánalmas, ahogy görnyedten és rosszul artikulálva vezeti az (amúgy is gyenge) műsorát, igazán nem értem, miért nem vonul vissza, de a tévéseket se értem, miért engedik képernyőre. Szegény II. János Pál jut róla eszembe (van is a testtartásukban valami hasonlatos!) – őszentségéről pedig a már akkuról működő Brezsnyev. Na, ezen a szentfazék hívek már megütközhetnek, de mégse érzik úgy, hogy személy szerint őket bántom. Ellenben HS barátom nyilván vérig sértődne (ha a könyvéről írt kritikámat esetleg már meg is emésztette), hogy egyik múlthavi, nem is túl hosszú cikkében már háromszor (!) használta az „engedtessék meg” szófordulatot. Azt már évek óta figyelem, szinte nincs írása enélkül. Minden anyagát azzal kezdem olvasni: vajon lesz-e benne „engedtessék meg” – és legtöbbször nem kell csalódnom: van! Olykor kétszer is. Háromszor azonban most először! Ha írnék erről, nyilván azzal a poénnal zárnám, hogy zsurnaliszta barátom egy ideje már bizonyára a papnak is úgy köszön: „Engedtessék a Jézus Krisztus”. – Nos, ártatlan kis élc, az észrevétel a stiláris hibáról pedig, azt hiszem, szakmai tekintetben jogos – mégis sértődés lenne (most már lesz is!) belőle. De hiszen rám még azért is megharagudott valaki (le is teremtett, mint a pengős malacot), amiért szóvá tettem, hogy a sújtotta szót még árvíz idején sem illik ly-nal írni.

Mi lenne hát a teendő? „Hallgatni boldog némaként”? Nem írni olyasmit, mint a most megjelent Sáskajárás után?

Nem, sajnos az már nem megy. Amint egyszer már megfogalmaztam: rászoktam az őszinteség drogjára, ha nem gyakorlom, elvonási tüneteim lesznek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy szenvedélybetegségem aberrációval társult: akkor vagyok elégedett, ha nyilvánosság előtt gyakorolhatom.

Meg is mondom magamnak őszintén: kiállhatatlan ronda fráter vagyok.

Husáng

Tegnap Aput meglátogatta 60 esztendeje nem látott osztálytársa. Allina Félix lengyel és magyar szülők gyermeke, a papa diplomataként került az ungvári lengyel konzulátusra. Ma Varsóban él családjával, évekig volt Budapesten A Lengyel Kultúra Házánál kultúrdiplomáciai szolgálatban (de sok jó jazz-lemezt vettem ott a 80-as években!). Hozzánk lengyel feleségével és a magyart törő fiával érkezett. 4-5 nyelven folyt a nagy családi beszélgetés. Ők egymás közt lengyelül, Félixszel mi magyarul, Apu és Pali bátyám hol ukránul, hol szlovákul szólt a magyarul nem tudókhoz (elég jól megértették), anyám a maga szláv keveréknyelvén, én a nálam valamivel fiatalab fiúval, Janusszal oroszul (mindketten megtanultuk az iskolában).
Minden egyeben túl a találkozás érdekessége, hogy családunkban mai napig járja a „Félix, hozd ki a husángomat” szólás. Gimnáziumi tornatanáruk annak idején mindig Félixszel hozatta ki a szertárból a fenyítésre is alkalmas pálcát, ha valamelyik diák rakoncátlankodott, így a szólás amolyan fenyegető kifejezéssé vált, és nálunk 60 év múltán is használatos. A legjobb, hogy Félix már nem is emlékezett rá.
Czesław MiłoszMaga a beszélgetés eléggé szertelen és sokfelé ágazó volt, természetesen főleg a két öreg osztálytárs sztorizott. Azért annyit csak sikerült közbeszúrnom, hogy szép emlékeim vannak tavalyelőtti varsói utamról, s hogy nagy tisztelője vagyok a kortárs lengyel kultúrának. Wajda, Penderecki, Lem, Miłosz nevét említettem, meg a lengyel jazzt. Lehetséges, hogy amikor kimondtam Czesław Miłosz nevét, a 93 éves Nobel-díjas költő épp akkor halt meg Krakkói otthonában. A hírt ma olvastam a Literán, továbbadtam az Index kortárs irodalmi topikjában, és ajánlottam olvasásra az UngPartyban tavaly megjelent verseit.

Már kifelé menet tudtam váltani pár privát szót Janusszal, ő is jazzrajongó, és azt mondta, ha le tudom tölteni, szívesen felrak nekem valahová a netre friss lengyel zenéket, hogy bepótoljam 20 éves lemaradásomat, amikor is megrekedtem Zbigniew Namyslowskinál.

*

Kőszeghy csak nem tud belenyugodni, hogy végtelen elvetemültségemben továbbra is le merészelem írni a nevét. (Lásd korábbi jegyzetemet is.) Újra dörgedelmes levelet írt. Most embergyűlölettel, nárcizmussal vádol, s kifejti, szerinte lelki mélyrepülésben vagyok, belemarok a felém nyújtott kezekbe. Lelki betegnek tart, levele végén gyógyulást kíván.

Nem akartam vádjaira tételesen válaszolni, kétszer megtettem, láthatóan eredménytelenül: úgy látszik, nem kívánja az érvek szintjén tisztázni viszonyunkat, marad a vagdalkozásnál, amit oly jól begyakorolt Kovács Miklós, Kacsur, Brenzovics – no meg Pomogáts ellen. Levelemben biztosítottam, ha valami, hát gyűlölet az nincsen bennem se iránta, sem más iránt (ezt az energiapocsékolást soha nem engedtem meg magamnak). Nekem úgyszólván mindegy, mit gondol rólam, hogyan gondolkozik a dolgaim felől, de ha neki, leveleiből ítélve, tisztáznivalója van velem és igénye mutatkozik egy normális párbeszédre, én nem zárkózom el ez elől. Ha ezt vállalja, akkor elmondom, mik lennének a feltételeim. Ezekről most még nem írtam semmit, de nyilván szerepelne közte, hogy mellőzze az alaptalan minősítéseket, vagy ha valamit tényekkel cáfolok, akkor ő vagy keressen újabb bizonyítékokat, vagy lássa be, hogy állítása legalábbis ingatag, s ne térjen át más, új vádakra; s hogy törődjön bele: ezután is le merészelem itt írni a nevét, nem gondolom ugyanis, hogy tabunak, érinthetetlennek, szentnek kellene tekintenem. Úgy tűnik, ez fáj neki a legjobban, mostani levelének elején is, végén is felhozza. Indításként számon kér: „milyen alapon érzed feljogosítva magad arra, hogy nárciszkodó plettykafészekké degradálódott “világlapodban” immár sokadszor foglalkozz a nevemmel.” A vége felé NAGYON ragaszkodik ahhoz, „lehetőleg SOHA ne foglalkozz velem többé.” Még jó, hogy nem hozatja ki Félixszel a husángot a szertárból.

Stíl

(Szving) Nagy zenefájlrendezési programom keretében most napok óta Billie Holiday 10 CD-nyi anyagát (összesen 187 zeneszám) hallgatom. 1939-1944 közötti felvételek. Így egymás után eléggé furcsa hatást keltenek: ami néhány szám erejéig kedves hangszín, az a második órában már sipítozás, ami előbb sajátos előadói stílus, az utóbb már affektáció, „nyávogás”. Azt hiszem, 10-15 sztenderdet kiválasztok, a többit törlöm. Ízelítőnek ennyi elég.

(Avantgard) Nagy Pali elküldte journal in-time cím alatt megjelenő nagy önéletrajzi trilógiájának harmadik kötetét – barátságból, és talán mert engem is többször említ benne (ezúton köszönöm mindkét gesztust!). Éva már „nekiesett” a vastag tómusznak, igen élvezetesnek találja, néha fel is olvas belőle. Ha majd kicsit én is beleástam magam, bővebben is írok a magyar avantgardnak erről a szubjektív és regényes enciklopádiájáról.

(Posztmodern) Ma egy oldalnyi új szöveget iktattam a Szembesülésbe. Mikor ehhez az 1993-as Werk-bejegyzéshez értem: „Maristól és Öcsitől (vagyis Jánostól, ahogy újabban hívatja magát) is kaptam visszajelzést: tetszett nekik a közlemény, Öcsi különösen dicsérte. Az ő elismerésük őszinteségében nincs okom kételkedni, komolyan vehetem véleményüket”, hát akkor gondoltam, megtréfálom kicsit magamat annak a tíz évvel ezelőtti elismerésnek az őszinteségét illetően. Lemeltetem egy kötetet a polcról, és idézgettem belőle. A kis fragmentum címe ez lett: POSZTMODERN NORMAELVÁRÁS (EGY MONOGRÁFIÁBÓL).

(No name) Kőszeghy jól felkapta a vizet, amiért a nevét szájamra vettem egy nagyon kis ártatlanka zárójelben (lásd alább). Szerinte ez roppant etikátlan dolog részemről, és ne tegyem többé. No meg különben is! – és alaposan kioktatott a dolgok állását és az én magatartásomat illetően.

Válaszomat azzal kezdtem, hogy „Mintha pár héttel ezelőtt azt írtad volna, hogy nem kívánsz velem levelezésbe kezdeni, aztán mégis nagyon fontosnak tartottad, hogy a Lenin-versed meg a Korcságin-versed történetét megírjad nekem, ezekre én tisztességgel válaszoltam, de most is te kezdeményezel, bár voltaképp nem tudom, hogy mit akarsz.” Aztán butuska példázatát próbáltam cáfolni. Szerinte arra a rosszul focizó kisfiúra hasonlítok, akit egyik falusi csapatba sem vettek be, ezért aztán azt híreszteli, hogy mindkét csapatban csupa ellenszenves és tehetségtelen figura játszik. Ez a példa jobban sántít, mint a bokánrúgott focista, ugyanis történetesen én bőven benne voltam előbb az egyik, aztán a másik csapatban, még ám a szűkebb vezetésben is (KMKSZ-ben pl. választmányi tag és munkabizottsági elnök, MÉKK-ben társelnök, elnökségi tag), de határozott (és néha, bevallom, kicsit teátrális) gesztusokkal én mondtam le és léptem ki, mert nem tetszett a munkastílus meg a szellem meg az elvek, netán az elnök ábrázata. [Mellesleg: hogy mindkét csapatban ellenszenves figurák? Hát kérem, tessék elolvasni, mit raknak egymásra a KISZóban és a Kárpátaljában. És itt most jöhetne a Váncsa-féle „namármostkéremszépen” kezdetű fejtegetés arról, hogy ha ebben a két újságban a két csapat képviselői igazat mondanak egymásról, akkor mindkettő eléggé visszataszító aljas társaság (a másik véleménye szerint). Ha viszont mindketten hazudnak, akkor meg ezért érdemelnek megvetést. Ha pedig, mint valószínűsíthető, felerészt mondanak igazat és felerészt hazudnak, akkor félig azért ellenszenvesek, amit a másik igaz állításként mond róluk, félig meg azért, amit ők mondnak a másikra hazugságként. Annak a szélsőséges esetnek az esélye pedig, hogy az egyik mindig csak igazat mond, a másik pedig mindig és kizárólag csak hazudik, elhanyagolhatóan csekély. De ha mégis, mégis az a képtelen feltételezés igazolódna be, hogy az egyik angyal, a másik ördög, a kárpátaljai magyar politikai és kulturális elit egésze akkor is ördögangyal vagy angyalördög – és én bizony nem szívelhetem az ilyen mitológiai korcsokat. – De erről nem írtam Elemérnek.] Arra reagálva, hogy neve említésének mellőzésére intett, ezt válaszoltam: „…hogy milyen alapon akarod megszabni nekem, hogy mit írjak vagy mit ne írjak a saját magánhonlapomon, azt nem tudom. Talán győzd meg a főnöködet, hogy vezetesse be a cenzúrát.” Végül pedig megírtam, hogy ÉPPEN Ő miért ne hivatkozzon nekem az etikára, ez egy kicsit erősre sikeredett, inkább nem idézem.

Elemér erre (egyelőre?) nem válaszolt. Ez a stílusa: beolvas nekem, arra én komoly és alapos választ adok – ezután ő elhallgat. Amikor számon kérte rajtam, hogy miért foglalkozom én és az olvasóim a Fórumban a KISZóval (szavai szerint: „miközben egyesek beírják világmegváltó gondolataikat, maszturbálnak is közben a kéjtől”) és egyebekkel is megvádolt, akkor is tételesen válaszoltam neki (LÁSD) – arra szintén nem reagált, hanem pár nappal később, mintha mi sem történt volna, az én leniniádámon ihletet kapva megírta a saját történetét. Egyébként ugyanígy nem válaszolt megkeresésemre Varga Béla sem, amikor Debreceni Misi hazug vádjaival (LÁSD) kapcsolatban megszólalásra kértem. Hát ők tudják. De én ezért (sem) neheztelek. Mivel most vacakol a postám, hát találok számukra mentséget: biztosan nem kapták meg a leveleimet.

(nem működő linkek utóbb törölve)

Agamemnon és Egiszthosz

Agamemnon és Egiszthosz

A Szembesülés keletkezésének műhelytitkaiból
alakok300

2004. 08. 12. Napom egy része tavaszra tervezett könyvem kéziratának utolsó simításával telik. Ezen a hiányregényen több mint tíz éve dolgozom, háromszor írtam “készre”, utoljára 2002-ben. Most újra fésülgetem, javítgatom.

Főleg a hogyokat és egyeket irtom, meg a teljesen fölösleges idézőjeleket és hárompontokat. Micsoda ostobaság volt minden átvitt értelmű szót macskakörmök közé tenni és minden befejezetlen gondolatot háromponttal jelezni: mintha kisdedeknek írnék. Az írásjel-halmozás amúgy mániám, tucatjával iktatom ki a gondolatjeleket is. De ez csak technika: maga a szöveg, úgy érzem, húzós.

Ma egyébként egészen meglepő részletekhez értem. Ezeket azért felejtettem el, mert tavalyelőtt írtam őket, azaz frissen kerültek a regénybe, így nem tartoznak ahhoz a törzsanyaghoz, amelyet már untig ismerek. Eléggé üde lett az alakok rendszerének elemzése, Agamemnonnak és Egiszthosznak a nem létező regényben való szereplését például így értékeli az egyik járulékos szöveg:

A két királyi fenség ábrázolása feltűnően metafizikus, hétköznapi tulajdonságaik szinte egyáltalán nincsenek (illetve, ha mégis, azt mindig a moirák valamelyike közvetíti Oresztész számára). A korai szövegverziókkal ellentétben, amelyek Agamemnont szinte csak pozitív, Egiszthoszt pedig csakis negatív tulajdonságokkal ruházták fel, itt, a nagyregényben, meglehetős kiegyensúlyozottság tapasztalható. Mindkettejük alakja a pillanatnyi megítélés mellett távlatosabb perspektívákban is értékelést kap. A szerző, nem egyszer túllépve a regény kronológiáján, új és újabb időburkokba helyezi a két történelmi hőst, ezzel rendkívül árnyalt és igen sok vonatkozást szem előtt tartó képet alkot róluk. Döbbenetes megfigyelni, hogy az egyes időtávlatok átfókuszálásával hogyan változik a két hős megítélhetősége, hogyan lesz a vesztesből előbb győztes, majd a győzőből újra vesztes, hogyan válik az ítélkező maga is áldozattá, és áldozatként hogyan képes újra felemelkedni, hogy végül ismét elbukjon. Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétfajta igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkeként kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. A mű alapproblémáját (szembeállni vagy együttműködni) megjelenítő két alak, pontosabban az a két magatartás, amit képviselnek, többé nem sorolható a „jó” és a „rossz” kategóriájába. Az eleinte elkötelezett Oresztész később már nem tud, nem is akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembeállni vagy együttműködni, hanem kívül helyezkedni, elkülönülni mind a szemben állóktól, mint az együttműködőktől.

A Szembesülés c. regény alakjainak rendszereHát igen, ezt 2002-nél korábban nem tudtam volna ilyen egyértelműen megfogalmazni. Bár sajnálom, hogy a regényem nem jelent meg közvetlenül első megírása után 1997-ben, de örülök is neki, hogy a számtalan javítás és a tavalyelőtti újraírás következtében folyamatosan hozzáigazgathattam szemléletem változásaihoz. Mivel most már a kívül helyezkedni és elkülönülni parancsa tekintetében nemigen van hová tovább hátrálnom, így alighanem egyensúlyba kerülök a Szembesüléssel, és pár év múlva nem fogom azt érezni, hogy „meghaladtam”.

orbánviktorul

Szűcs László verseNa azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer Gajdos István nevét versbe foglalják (hacsak nem Kőszeghy…), azt meg végképp nem, hogy a következő sorban meg Kovács Miklós szerepel. Persze a névsor ennél sokkal „teljesebb”.
Az aradon megjelenő – egyébként kitűnő – Irodalmi Jelenben látott napvilágot Szűcs László tollából az itt olvasható költemény. Dekódolását, ahogy nyilván a szerző is, az olvasókra bízom. Esetleg annyit fűznék hozzá, hogy ugyan a két versszak két csoportja lokálisan jól elkülöníthető, de én bizony éppen nyelvezetükben nem látok éles különbséget. Szerintem ugyanis aki tőkéslászlózik, duraymiklósozik és kovácsmiklósozik, az bizony nagyon is jól tud orbánviktorul és németzsoltul, sőt, csak így tud; stb. No meg talán még annyit, hogy a felsorolt díszes társaságot elnézve én inkább senkizek és senkiül sem akarok tudni, azt gondolva, írók-költők velük szemben inkább tanuljanak meg, mondjuk, dérytiborul és nemesnagyágnesül.

Tegnap nekiláttam a Szembesülés újraolvasásának. Szirtes Gábortól azt kértem, tavaszi megjelenése előtt még egyszer, mielőtt ősszel munkába veszik, végigmennék a pontosan 2 évvel ezelőtt benyújtott kéziratomon. Ezalatt alaposan eltávolodtam ettől az ezerszer átdolgozott anyagtól (azóta bele sem néztem), így aztán, kell-e mondanom, bőven talátam rajta javítani valót. Ezzel együtt úgy látom: jó kis szöveg ez, nyilvánvalóan a legjobb próza, amit valaha írtam. Tekintve, hogy bő évtizednyi munkám van benne, ez nem is olyan nagy dolog.

Ma elkezdtem az a cikket is, amit Andrassew Iván kért tőlem. Valami olyasmiről fog szólni augusztus 20-a apropóján, hogy miért is nincsen nekem történelmi tudatom. Egyszer ezzel a ténnyel is szembesítenem kell magamat.

zsidó emlékhelyek

a hajdani ungvári ortodox zsinagóga épületeTegnap: kedves vendégek Nyíregyházáról – és Izraelből. Kopka János, apám volt kollágája, nekünk „külön” is jó barátunk – családostul -, mióta nyugdíjban van (a nyíregyházi megyei lapnak volt a főszerkesztője), változatlan aktivitással dolgozik. Legutóbb a szabolcs-szatmári tirpákokról írt és adott ki dokumentumgyűjteményt, most a történelmi Észak-Kelet-Magyarországi régió zsidóságáról készített egy amolyan holocaust-emlékkönyv-szerű és az etno-, illetve vallási turizmust segítő kiadványt. A tetszetős könyvben néhány általánosabb, összefoglaló szöveg található, továbbá a gettókat és haláltáborokat megjártak visszaemlékezései. Közbül – igen szép és értékes képanyag a mai Mo-hoz, Ukrajnához és Romániához tartozó régió zsidó emlékhelyeiről. A kárpátaljai anyaghoz némi közünk nekünk is van, a fotós Ljosa Popov nálunk találkozott a szerzővel, mi közvetítettük a megrendelést és a képeket (a teljes anyagot a gépembe is bementettem), illetve az interneten is kerestem régebbi fotókat. Sőt, Jancsi bátyánk szerette volna, ha az összefoglaló szövegek elkészítésében, a forrásanyagok feldolgozásában és lefordításában is szerepet vállaltunk volna (mármint Éva és én), de tárgyismeret hiányában ez elől finoman kitértünk.

Most voltaképp a tiszteletpéldányokat hozta, illetve néhány tucatnyit itteni terjesztésre. Vele tartott apu másik kedves, volt ungvári kollégája, Lusztig Károly, akivel közel 2 évtizeden át voltak a Kárpáti Igaz Szó vezető emberei. Karcsi bá’ nem sokkal a rendszerváltás után Izraelbe települt a családjával. A könyvben olvasható visszaemlékezések egyikének ő a szerzője. (Szláv felesége, aki a kiutazásnak legfőbb szorgalmazója volt, tavaly visszaköltözött Ungvárra, így a 83 éves veterán újságíró most feleséglátogatóba is jött.)

Harmadikként (és fuvarosként) a Kopka-vő Fórizs Pista tartott velük, szintén jó barátunk; én a két Kopka-lánnyal, Jutkával és Évával most már lassan 30 éves barátságot ápolok. Évát és Pistát, ha időnk engedi, Nyíregyháza-Sóstón gyakran meglátogatjuk új és újabb házukban, az utóbbi 20 évben most éppen a harmadikban. Pistának mániája az építkezés, ahogy belaknak egy házat, szinte azonnal újat akar építeni.
Kopka János könyve, többek között, a Páva utcai Holocaust Múzeumban lesz megvásárolható.


A volt ungvári ortodox zsinagóga épülete. Alekszej Popov felvétele

Más: A beregszászi zsinagóga történetéből