Ukrán könyvet Stockholmba!

Éva feladott több mint 10 kilónyi ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Gergely Tamás szervezésében most már második alkalommal révünkön szerzi be az intézmény a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt, hogy tavaly a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itthagyni – mondták, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a csomag felvételével, vámnyilatkozatokkal és vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ilyen sok könyvet küld olyan messzire.

*

Ha kicsit döcögve is, de megyeget a munka: ma végre befejeztem egy napok óta simítgatott szonettet, és a következő népszavás cikkemmel is elkészültem (ami nálam nagyon fontos: elég jó címet találtam ki).

Mint már annyiszor, most is megbizonyosodhattam arról, nem lennék jó igazi újságírónak. Nem tudnék megfelelő gyakorisággal “gyártani” anyagokat. Én napokig ízlelgetem a témát, aztán elszöszmötölök a mondatokkal, aztán úgy érzem, hogy nem fogtam meg jól a dolgot, elkezdem elölről. Közben eszembe jut valami irodalmi analógia, elkezdek utánanézni, meg óhatatlanul annak is utánakeresgélek, nem merül-e fel másokban is ugyanaz az ötlet, meglátás, elképzelés. (Az előző cikkemmel mindenesetre elégedett lehetek: Benzinéria Ukrajnában cím alatt írtam kis összefoglalót a dolgok múlt heti állásáról, és kicsit bosszankodtam, amiért csak ezen a hétfőn jelent meg, és még dátum sem került alá: azóta sok minden változott, például lett benzin. Aztán kiderült, hogy még így is elég gyorsak voltunk – én meg a Népszava -, mert a magyar hírközlés csak napokkal később kezdte csócsálni a témát.)

könyv, irodalom, kárpátalja – balla d. károly

Orbánt köztársasági elnöknek!

Az elmúlt napok nagyjából azonos fajsúlyú két legfontosabb híre: Horn Gyula alighanem vállalja a jelöltséget a köztársasági elnöki posztra, Orbán Viktor pedig gólt rúgott a Felcsútban. Még mindig jobb, mintha fordítva történt volna. Habár…

Habár elképesztően nagy húzás lenne, ha az MSZP Orbánt jelölné köztársasági elnöknek! Ezzel ők rúghatnának hatalmas gólt: a Fidesznek a fővezér nélkül aligha lenne esélye 2006-ban a győzelemre. Az nehezen képzelhető el, hogy saját pártja ne támogatná Orbánt, legfeljebb az történhetne, hogy ő nem vállalja az elnökséget: de ezt se nagyon tehetné meg, hiszen hová lenne akkor a magát pártok fölé helyező attitűdje, no meg a dicsvágya se igen engedné, hogy nemet mondjon. Az MSZP ezzel tehát kihúzhatná az ellenfél méregfogát, bebiztosítaná a saját győzelmét, és az országgal is jót tenne: államelnökként OV valószínűleg kevesebb kárt tudna tenni, mint miniszterelnökként. —- De hát a szocialistáknak nincs ennyi fantáziája, sem kockáztató készsége, Hornnál és Szili Katalinnál nem látnak tovább. Aki pedig rövidlátó, előbb-utóbb megbotlik és pofára esik.

*

Az is ritka, hogy én kelek a Kárpáti Igaz Szó védelmére, pláne házon belül. Marosvásárhely városát egy cikkben Székelyföld fővárosaként említette a lap, és a család idősebb tagjai ezt erősen kifogásolták, mondván, a nevezett város nem tartozik a Székelyföldhöz, így nem lehet a fővárosa. Mi Évával óvatosan ellentmondtunk, mert mindketten többször találkoztunk ezzel a jelöléssel, és általánosan elfogadottnak tudtuk. Mivel azonban (nagy)Magyarország földrajzát soha nem tanultuk (szemben a kifogásolókkal), nem mertünk erősködni. Aztán utánanéztem a dolognak, és “persze” azt találtam, hogy a volt Maros-Torda vármegye nagyon is Székelyföldnek számít, s hogy Marosvásárhelyt az első latin említés a székelyek új városának nevezi; egy időben Székely-Vásárhelynek is hívták, és mint az egyetlen székely királyi város, joggal nevezhető a fővárosuknak. De politikai-közigazgatási értelemben is “főváros” volt, mint a Maros Autonóm Tartomány székhelye, kulturális szempontból pedig most is az, habár etnikailag jobban felhígult, mint a “belsőbb” székely városok, Csíkszereda vagy Székelyudvarhely. A KISzó által használt (és valószínűleg más forrásból vett) kifejezés tehát nem kifogásolható, bár hivatalosan természetesen Vásárhelynek nincsen semmilyen fővárosi státusa. Egy történelmi vagy földrajzi szakmunkában a kifejezést nyilván idézőjelbe kellene tenni vagy pontosabb meghatározással élve a székelyföldi magyarság kulturális központjának kellene nevezni.

*

A húsvétot elég jól megúsztuk, a locsolók megkímélték a család hölgyeit (és engem) azzal, hogy (1-2 kivételtől eltekintve) elkerülték házunkat.

*

Alig hihető, de a szép emlékű UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány hivatalosan még csak most szűnt meg. Én ugyan 2002. július elsejével felfüggesztettem a tevékenységét és 2003-tól már nem létezőnek tekintettem, hivatalosan a bírósági végzés csak most tett pontot a történet végére. Érdekes, hogy ez éppen alapításának 10. évfordulóját követően történt.

Nehéz lenne értékelnem tényleges működésének az esztendeit. Fenntartása egyszerre volt eszköz és cél: bizonyos dolgokat (pl. könyvkiadás és -terjesztés) megoldásához megbízható jogi háttérül szolgált, ugyanakkor a fenntartása, mint “szent cél”, nagyon sok munkát és energiát igényelt és egyre több “kitermelt” pénzt emésztett fel. A körülmények folyamatos kedvezőtlen alakulásával egyre inkább nyűgöt, terhet jelentett, ezért aztán megszüntetése mellett egyre több érv szólt. Utólag azt gondolom, helyesen döntöttem, hogy nem engedtem a tehetetlenségi erőt érvényesülni.


Független sajtó, könyvkiadás Kárpátalján – szamizdat.balla.biz

Támogatások, oh!

…nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.
*

Érdekes összefoglaló cikk a Nazca-vonalakról és egy újabb perui felfedezésről: szintén csak repülőgépről látható ötven gigantikus alakrajzot találtak dombok oldalába vésve. A Papirusz anyagában megadott linkekről továbblépkedve egy meglepő kutatási eredményről beszámoló cikkre bukkantam a National Geographic magyar oldalán: Genetikailag meghatározott a vallásosság?. A lényege: “az életkor emelkedésével egyre inkább a genetikai tényezők határozzák meg az emberek vallásosságát. Miközben a gyerekek hite általában a társadalmi környezettől (családi, közösségi hagyományok, iskolák, oktatás, nevelés) függ, addig a felnőtteknél a gének játszanak nagyobb szerepet.”

*

Levél az Illyés Közalapítványtól: támogatáspolitikájuk átalakítása évek óta napirenden lévő kérdés:

“Az átalakítás szükségességét egyaránt érzékelték Magyarországon és a határon túl; a kormányzati, a közalapítványi szférában és a kisebbségi intézmények szintjén is.
Megközelítésünkben a támogatáspolitika intézményes működtetés, amelyben a döntéshozatali szint és az ügyintézés professzionalizálódott. Mégis általános az elégedetlenség mind a támogatók mind a támogatottak körében. Mindez a magyar-magyar viszonyt is túlterheli.
[…] Mindezek után mit állíthatnánk: az eddigi támogatáspolitika egy feneketlen zsákba szórta a pénzt vagy egy hatékony közösségépítést segített?
[…]  az egyenes beszédet, a konkrét elképzeléseket keressük. Ennek érdekében az Illyés Közalapítvány irodája/Kuratóriuma arra kéri Önt, hogy fejtse ki a magyarságpolitikai támogatásokról véleményét.
Ezúton egy ankétot indítunk el, amelynek keretében közel száz szakembert kértünk fel arra, hogy 10 kérdésünk alapján fejtse ki a véleményét a támogatáspolitikáról…”

Kiemelések tőlem. Azért az már valami, ha maga az alapítvány, a kuratórium vet fel ilyen kérdéseket, és nem úgy tesz, “mintha legjobb rendin menne dolga” (hej, pedig!). A kezdeményezés tehát dicséretes, de sajnos nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.

*

Csöngét estére várjuk, Kolos pedig már meg is jött, épp idejében: sürgősen metszeni kell a szőlőt; az anyja fülön is csípte ma reggel, most kint tüsténkednek a kertben, a bezárt ablakon keresztül is hallom, ahogy csattog a metszőolló. Lassan csak kitavaszodik nálunk is: a venyigeégetés füstszaga már nem engedi vissza a telet.

Különben Kolos hozott egy remek hídépító játékot. A környezetem tudja, hogy lassan tíz esztendős számítógépes pályafutásom alatt csupán egyetlenegy játék került hozzám közel, ez pedig a vízvezetés (Wall Pipe): falba építhető különböző csőelemeket kell úgy illeszteni egymáshoz, hogy a víz minél hosszabb utat tegyen meg és minél több hurkot képezzen. Voltaképp elég egyszerű, de nagyon szórakoztató játék, helyzetfelismerést és némi kreativitást, ötletességet igényel, no meg gyors csuklómozdulatokat az egérrel: ez még megy nekem. Ha megakadok az írásban vagy éppen sikerül valamit befejeznem, néha meg csak úgy, a magam szórakoztatására beiktatok a napomba egy-egy 20-25 perces futamot. A bonyolult stratégiai játékok túl sok időt és figyelmet követelnek, a lövöldözősek és mászkálósak pedig inkább idegesítenek, mint szórakoztatnak. A logikaiak, kirakósak, építősek, illesztősek közt vannak nagyon jók, de valahogy ezekre is sajnálom az időt. Korábban még különféle fallabdát (falbombát) játszottam néha, aztán ez is elmaradt. A kártyajátékokat, dámát, sakkot, malmot soha nem élveztem: ezekhez nekem emberpartner kell. No, de most itt van ez a hídépítős. Szintről szintre lépve mind nehezebb feladatokat kell megoldani: egyre szélesebb a folyó, távolabbiak a megadott támaszkodási pontok. A program autókat vagy vonatot küld a hidamra, s ha rosszul építettem, bizony összedől, elemeire szakadva belehullik a folyóba. Magát a hidat bármilyen hajlított ívűre, meredekre építhetem, de az autóútnak vagy a sínpályának menedékesnek kell maradnia. No, tegnap este túljutottam az első szint 6 pályáján, ma délelőtt már a második szint negyedik pályáján építettem felvonóhidat: ha nem működik a hidraulika, akkor a hajó nekimegy, elsodorja, összetöri az egész konstrukciót. (Amíg nem jöttem rá a csízióra, maga a hidraulika szakította szét a hidamat.) Acél-, vas- és burkolatelemekkel kell megoldani a feladatot, egyes pályákon használhatok acélsodronyt (drótkötelet), hidraulikát. Ja, és persze korlátozott a felhasználható elemek száma: mindegyik pénzbe kerül, és egy-egy hídhoz csak adott keret áll rendelkezésre. A legélvezetesebb, hogy az egyre komplexebb problémákat többféle módon is meg lehet oldani, és ha sikerült egyféleképpen, mondjuk magas tartópillérekkel, akkor megpróbálhatok egy masszív “tömbös” vagy egy kecses, íves megoldást… Egyelőre nagyon élvezem.

*

Kicsit megint igazítottam a Kettenklub induló oldalának a küllemén. Így most kicsit sok lett a beillesztett frame, de szükségét éreztem, hogy valahol jelezni tudjam az összes napi frissítést, azokat is, amelyek nem feltétlenül tartoznak a rovatonként amúgy is prezentáltak közé, hanem a “belső munkát”, a bővített, javított, átdolgozott oldalakat is mutatják.


irodalom: kreatív játék blog

Szembesülés

A 15-ei Bp-i megemlékezések eléggé lehangolóak voltak. Én ugyan kifejezetten ünnepellenes vagyok, jó ideje eleve röhejesnek tartok minden politikai színezetű vagy ideologikus jellegű ünnepi szónoklatot és “dátumra-lelkesedést”, el nem tudom képzelni, hogy bármelyik mai politikus bármelyik helyszínen olyasmit bírna mondani, ami után a részvevők okosabban-gazdagabban távoznának, mint ahogy odamentek – de azért azt sem gondolom, hogy normális dolog mások ünneplését szétfüttyögni. Igaz, azt sem értem, miért pártpolitikusok beszélnek ilyenkor; ők tartsanak pártrendezvényeket, nemzeti ünnepen egyiket sem engedném mikrofonhoz. Beszéljenek történészek, írók, színészek, muzsikusok, filmrendezők, akadémikusok, akiknek remélhetően még vannak gondolataik.

Azt viszont örömmel olvasom a helyi sajtóban, hogy itthon minden rendben ment, “Ungváron, más helyszínektől eltérően nem fütyülte ki senki Gyurcsány Ferenc ünnepi üdvözletét”, és volt, ahol a két ellentábor nagyjából együtt emlékezett. A Kárpáti Igaz Szó korábban is mindig beszámolt mindkét fél rendezvényeiről, de úgy emlékszem, a Kárpátalja eddig csak a “sajátjaikról”. Most viszont ők is leírták olyan szónokok és szervezetek nevét, akikét meg szokták kerülni. Már ez is valami.

Szokása szerint Dupka is kinyilvánította a maga 12 pontját; sajnos a KISzó le is közölte. Bizony mondom, nyugodt szívvel lehetne az egészet paródiának tekinteni, akár az Alkarpatrazban is megjelenhetett volna. Nevetséges a sok “követeljük” és a sok felszólító mód – legtöbbször nem tudni, voltaképp ki is kerül felszólításra, no és kinek a nevében. Ja, állítólag a kárpátaljai magyarságéban. Hát engem mondjuk nem kérdeztek… 🙂 A kedvecem egyébként ez: “Véget kell vetni az Ungvár környéki magyarlakta települések etnikai felhígításának, asszimilálásának a polgármesteri hivatalok spekulatív telekkiutalásai által!” – Tetszik érteni!? A spekulatív telekkiutalások által kell véget vetni a települések etnikai felhígításának. Meg ez se semmi: “A kárpátaljai magyarság ne egymás ellen, hanem egymásért küzdjön.” Az egy darab magyarság, amint egymás ellen vagy egymásért küzd. Karinthy álmában két macska volt és játszott egymással. Mivel Gyuri láthatóan nem tud különséget tenni a kölcsönös és a visszaható névmás között, így neki ehhez egy macska is elég. És álmodnia sem kell hozzá.

*

Balla D. Károly: SzembesülésMost már tovább nem halogathattam a Szembesülés bemutató oldalának az elkészítését:  LÁSD – ha már egyszer eddigi legkomolyabb irodalmi teljesítményemet rejti a kétszáz valahány oldal. Különben amikor néha olyasmiket mondok, hogy másfél évtizedig írtam ezt a hiányregényt, akkor persze kicsit eltúlzom a dolgot, mert voltak évek, amikor jószerével hozzá sem nyúltam. De az is színigaz, hogy 90-ben merült fel az alapötlet, és az is, hogy a 92/1-es Hatodik Sípban már részletek publikáltam belőle, ami azt jelenti, hogy ezeket 91-ben írtam. Mindenesetre a könyvben helyet kapott Werk-naplóból eléggé pontosan kiderül, hogy valóban rengeteget dolgoztam vele. A többi szövegből pedig, félő, az is, hogy a belefektetett munka mennyiségéhez és az írással töltött időhöz képest nem eléggé jó. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz az olvasói és a szakmai fogadtatása.

Előrelépés történt a Pilinszky-projektumom ügyében is. A Disputánál személycsere történt, új szerkesztője van az irodalmi rovatnak. Több levelet is váltottunk a napokban, elküldtem az összes eddig elkészült verset; tetszettek neki, és úgy gondolja, hogy lapjuk felvállalja nemcsak ezek közlését, hanem magát a projektumot is. Azt kértem, hogy ez ne esetleges és egyszeri megjelenések sorozatát jelentse, hanem valamiféle partneri együttműködésben történjen, hasonlóan ahhoz, ahogy a Romániai Magyar Szó az Egy mondat a… című interakciómat felvállalta. (Szombaton lejön Cseke Gábor zárszava és az én rövid reagáló levelem – ezzel vége a sorozatnak.)

Még 15-én elküldtem a Mozgónak a soros Hónaplót. Kérésükre egy kicsit kevesebbet foglalkoztam benne belterjes irodalmi ügyeimmel (olyanokkal, mint amilyenek fentebb olvashatók), és “életes” dolgokat is belevittem. Bár, kell bevallanom, engem az irodalom valóban jobban érdekel az életnél.

Gondolta a fene (bakik, lapszusok)

Gondolta a fene! – Kárpátalján ezt nem Arany János mondta. A legenda legendája:  Irodalomtörténeti lapszus két kárpátaljai újságíróval (diplomás filológusok) és egy ungvári egyetemi docenssel 2005-ben. No persze igazság szerint maga Arany se mondta…  – Felfrissített naplójegyzetem 2005-ből: Ki mondta, ki írta?

Ki gondolta a fenét?

Gondolta a fene

Mondta-e Arany János?

Péter László jeles szegedi irodalomtörténész a Kortárs 2002. augusztusi számában – egy másik nagy öreg literátus, Czigány Lóránt írására reagálva – állítja, hogy átlagosan ötéves gyakorisággal valaki mindig elsüti az Arany Jánosnak tulajdonított „Gondolta a fene” mondást. Holott ilyet Arany soha ki nem mondott, le nem írt. Ezért hát meg is rója a jeles londoni kollégát. Czigány riposztol, joggal, hiszen ugyan Aranyt említve idézte a mondást, de hozzátette, hogy a vélhetően apokrif anekdota szerint””, hiszen maga is ismerte mind Köpeczi Bélának, mind Lőrincze Lajosnak a mondás eredetét fejtegető írásait. Abban az összes nagy koponya egyetért, hogy a szálak a Budapesti Szemle egy 1878-as kiadványába Arany által saját kézzel rótt széljegyzethez vezetnek (erre még visszatérek), de magát a jegyzetet csak másodközlésekből, közvetve ismerjük. Hogy esetleg ne Arany állna a mondás mögött, az egyikükben sem merült fel.

Valószínűleg azért nem, mert egyikük sem olvashatta az egymással közéleti lapokban való levelezés visszatetsző szokását meghonosítani látszó Milován Sándor és Kőszeghy Elemér pengeváltását, amelynek során az utóbbi levelezőpartner, Kőszeghy Elemér főszerkesztő  a Gondolta a fene” mondást merész fordulattal Ady Endrének tulajdonította, sőt, azt is tudni véli, hogy költőnk eme szavakra éppen Az ős Kaján kritikusi értelmezését olvasva fakadt. >> lásd Kőszeghy eredeti cikkét – a lap archivuma már nem érhető el, link törölve, bdk 2018

A tévedés mulatságos, a lapszussal bevezetett magyarázkodás ellenben inkább szánalmas. A magam részéről nem hiszem el, hogy Elemér minden hátsó szándék nélkül példálózott volna a szerbekkel. Ha Sacit nem Milovánnak, hanem Liebernek hívnák, elhinném. Abban pedig még ingadozom, hogy az irodalmi példával véletlenül nyúlt-e mellé, s az ős Kajánnal nem szándékosan célzott-e a kaján ősökre a Mit ér az ember, ha magyar?” szállóigét tartalmazó vers megidézésével.

És akkor az eredetre visszatérve. Több forrásban is azt a magyarázatot találtam (alább az ELTE Gépeskönyv-éből idézek), hogy Aranynak szemébe ötlött a Budapesti Szemle 1878. évfolyamának szeptemberi-októberi füzetében Tolnai Lajos Tompa Mihály költészete című tanulmánya, ebben is a következő mondat: Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Arany pedig állítólag ezzel a lapszéli jegyzettel kommentálta az őt érintő megállapítást: Várt a f… valamit.” Az elemző úgy véli, ebből a szerény, kipontozott f…-ból kelt ki az a tojás, amely olyannyira ízletes tápláléknak számított és számít a (főként) írói közvélekedés számára.”.

Bárhogy is, Kőszeghy most idegen fészekben költötte ki ezt a tojást.

Különben a Kárpátalja és a Kárpáti Igaz Szó hasábjain most már sokadik fordulójához érő levélváltásnak van még egy “sajtótörténeti” sajátossága. Az egymásnak üzengető két fél mindegyike eleve feltételezi, hogy közönségük mindkét lapot olvassa, ugyanis legtöbbször úgy válaszolnak a másik orgánumban megjelentekre, hogy sem a választ kiváltó írás tartalmát nem ismertetik, sem pontos megjelenési helyét nem közlik. A sajátos párbeszéd tehát úgy folyik, mintha a két lap egy lap volna, és teljesen természetes lenne, hogy a KISzó szombati számának olvasói pontosan tudják, mi állt a csütörtöki Kárpátaljában, s hogy a válaszadó mire reagál. A dolog egyfelől teljes képtelenség, totális szakmai nonszensz, ám másfelől, a kárpátaljai belviszonyok ismeretében valahol mégis érthető. Végső soron ugyanis ez a két újság mára ebből a szempontból valóban egynek tekinthető: ugyanaz az egyetlenegy tévésorozat fut mindkettőben, épp csak az egyik epizódot itt, a másikat ott adják, és aki az egyik folytatásban negatív, az a másikban pozitív hős – és viszont. A szereplők ugyanazok, a történet ugyanaz, azonosak a díszletek és egyazon közönség bámulja a kárpátmedence legnívótlanabb magyar szappanoperáját.

Folytatás pár nappal később:

A nyomok az ungvári egyetem magyar tanszékére vezetnek…

Ki mondta: Gondolta a fene

Február 27-i naplómban megírtam, Kőszeghy tévedett abban, hogy a Gondolta a fene mondást Adyval hozta kapcsolatba, hiszen nemcsak az irodalmi köztudat adja a kifejezést Arany szájába, hanem a hitelesnek tekinthető források is a Toldi szerzőjéhez vezetik vissza a szálakat.

Tegnapelőtt Sanyi (Horváth Sándor) hívott fel ez ügyben. Ő ugyan nem internetezik (mondta szinte büszkén, holott a KISZó épp nemrégiben kapott széles sávú műholdas hozzáférést), de jelezték neki, hogy a honlapomon… Az a helyzet – folytatta – hogy Kőszeghy őtőle kérdezte, mi is a mondás eredete, és ő bizony azonnal Adyt nevezte néven, de azért rá akart erősíteni az emlékezetére, és megkérdezte Gortvay Erzsikétől is (Gortvay Erzsébet tanárunk volt az egyetemen), aki határozottan állította, a Gondolta a fené-re Ady fakadt, mégpedig akkor, amikor Az ős Kajánról szóló kritikát olvasta. Van-e ennek írott forrása, kérdeztem Sanyit. Az bizony nincsen. No, nekem viszont van, és felolvastam a 27-i naplóm vonatkozó részleteit. „Lehet, hogy két különböző dologról beszélünk”, volt a véleménye Sanyinak. Hát az bizony valóban meglehet, mondtam, mivel valóban másra gondoltam, mint ő.

Bár Aranyra vonatkozóan százával találtam hivatkozásokat, Adyval összefüggésben pedig egyre sem akadtam, azért csak rákérdeztem pár partneremnél is: ők hogy tudják? Nos, a nem-kárpátaljaiak kivétel nélkül csakis Arannyal tudták a mondást kapcsolatba hozni (irodalomtörténészek és laikusok egyaránt voltak köztük).

Ady mint lehetséges forrás kizárólag azoknál merült fel, akik az ungvári egyetem magyar tanszékén végeztek. Ebből ugyan merész, de logikus következtetés: ez a verzió itt, Ungváron született meg, és alighanem Gortvay Erzsébet egyetemi docens elméjében, aki ezek szerint nemzedékeket oltott be ezzel a tévhittel.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt az anekdoták természete már csak ilyen: ha vándormotívummá válnak, akkor bizony szereplőik is felcserélődhetnek; ugyanazt a történetet el lehet mesélni Napóleonnal vagy Sztálinnal, Churchillel vagy Roosevelttel, Királyhegyi Pállal vagy Darvas Szilárddal, Karády Katalinnal vagy Medveczky Ilonával; másrészt viszont ha mind a közvélemény, mind a szakma egy bizonyos személlyel hoz összefüggésbe egy bizonyos anekdotát vagy szállóigét, akkor mással behelyettesíteni bizony tévedés; hibává akkor válik, ha a tévedést még további adalékkal (Az ős Kaján említése) kívánja hitelesíteni az átíró; vétekké pedig akkor, ha beavatatlanok nemzedékeit tanítja félre saját tévhite alapján.

Nota bene. Ady Endre minimum azt mondta volna, hogy Gondolta a franckarika. Vagy még inkább: Gondolta a rosseb.

Gondolta a fene – frissítés – 2016

A kérdést kellőképpen körbejárta az Urbanlegends.hu 2015-ben, azaz 10 évvel fenti írásom keletkezése után. A lényeg ugyanaz: Arany János sosem írta le a neki tulajdonított mondatot. Ady neve érthetően fel sem merül az összefoglalóban:

  • Gondolta a fene – mondta Arany János (az oldal pillanatnyilag nem érhető el, az írást bemásoltam a cikk aljára – 2018)

Régebben, amikor még rendszeresen olvastam Kárpátalja akkor legkevésbé olvashatatlan újságját, sorra találtam a fentihez hasonlatos kisebb-nagyobb, olykor viszont bődületes bakikat. Ízelítőül néhány (kattintásra a Vipera News-ba írt sziszegéseim nyílnak meg):

No de vissza a 2005-ös naplóhoz, az első bejegyzés ott így folytatódik:

És ha már tévedésekről. Életem legnagyobb melléfogását én is a Kárpáti Igaz Szóban követtem el, abban a tíz egynéhány hónapnyi feledhető időszakban, amikor hosszú szünet után (és előtt) éppen publikáltam benne. Saját írásaimon (itt: elérhető mindegyik) kívül a Hóvége számára szerveztem néhány külsős szerzőtől “vezérpublicisztikát”, és Elemér kérésére illusztrációkat is kerestem hozzájuk a neten. Találtam is az egyikhez egy remek Molnár C. Pál-grafikát, ám a képaláírásba – pillanatnyi elmezavaromban – azt írtam, hogy Kálmán C. György. Előbbi ma már klasszikusnak számító rangos képzőművész, utóbbi ma is élő jeles irodalomtudós, publicista. Máig nem értem, hogy téveszthettem össze őket. Nyilván a C. betű bolondított meg. Ám ezzel az erővel magamat is összetéveszthetném Hegedűs D. Gézával.

A grafika a rossz névvel meg is jelent, gondoltam, illene helyreigazítást adni, napokig lapítottam, mikor hív fel Szemán Öcsi vagy Tóth Lajos, hogy fejemre olvassa bűnömet. De nem történt semmi.

Bakot lőttem egy többször megjelent novellámban is. A legutóbbi kötetembe is felvett Baba Jaga kunyhója c. írásomban azt állítom, hogy az Egy kiállítás képei-t is, ahogy sok más Muszorgszkij-művet, Rimszkij-Korszakov hangszerelte nagyzenekarra. De nem, a zongoradarabot Maurice Ravel írta át szimfonikus művé. A másik tévedés ugyanitt: rossz címen említek egy Chopin-művet. Helyesen Forradalmi etűd, de én Forradalmi scherzó-t írtam. Ezeket sem tette szóvá senki.

Itt az interneten azonban sokkal érezhetőbb az olvasói kontroll. Majd’ mindig akad valaki, aki balfogásaimra figyelmeztet. Legutóbbi naplómban pl. azon élcelődtem, hogy a Kárpátalja lapban a Trianon-film kapcsán összevonták Koltay Gábor és Koltai Lajos nevét. Utóbbit közismert becenevén Sütyiként említettem, holott persze Sutyi a helyes. Lion Nathan azonnal rám is szólt a Fórumban – ki is javítottam, meg is köszöntem, és pironkodtam is rendesen. Ha az ember hibákat kifogásol, maga se tévedjen, és maga előtt se hivatkozzon arra, hogy az újságnál a névtévesztés nem csupán a szerző mulasztása, hiszen nem vették észre sem korrektorok, sem olvasó- vagy főbb szerkesztők. Nem, ha az ember kekeckedik, akkor két fölös pontot se tegyen az u-ra. Ügye így van!


Marinov Iván, Urbanlegends.hu

Gondolta a fene! – mondta Arany János?

Egy anekdota szerint Arany János egy alkalommal, amikor megjegyzést fűztek egy művéhez, a lapszélre ezt írta: Gondolta a fene! Utánanéztem, mit tudunk erről a lapszéli jegyzetről.

Különös anekdotaértelmezési csatát őriz az internet a 2000-es évek elejéről arról, leírta-e Arany János a címben szereplő mondatot. Az egyik fél szerint ennek nincs nyoma, és jó eséllyel a folklór termékének tekinthetjük. Péter László irodalomtörténész szerint a történet “sovány valóságalapja talán az az eset, amiről Ercsey Sándor beszél Arany János életéből című könyvében. Tehát hogy Arany olvasott egy 1878-as Budapesti Szemlében egy Tompa Mihály költészetéről szóló tanulmányt, amiben a következő mondat szerepelt: „Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Ehhez a mondathoz fűzte állítólag Arany a lap szélére: „Várt a f… valamit.” Péter László azt is megjegyzi, hogy a szállóige eredetéről már csak azért is tisztában lehetne az azt használó Czigány Lóránt író-irodalomtörténész, mert a kérdést korábban Köpeczi Béla és Lőrincze Lajos már tisztázta.

Czigány Lóránt viszontválaszában azonban leírja: ő nem azt írta, hogy biztos benne, az idézett anekdota Arannyal esett meg – a szövegben “vélhetően apokrif anekdotaként” hivatkozik rá. De azt is megjegyzi, hogy szerinte se Köpeczi Béla, se a szólás eredetijének néhány évvel később utánajáró Lőrincze Lajos (Gondolta a fene. Élet és Irodalom, 1980. 8. sz.) nem tekintette a kérdést lezártnak. Lőrincze például azt írja: „Ha az eredetet megvilágító új adatok nem kerülnek is elő, a variációk minél teljesebb összegyűjtése is igen sok tanulsággal járna.” Ebből pedig Czigány azt a következtetést vonta le, hogy az anekdota apokrifnak tekintendő, és “nem ildomos azt írni, hogy rosszul idézte Aranyt. Mert nem Aranyt idézte, hanem egy szólásmondás egyik változatát” – érvelt.

És hogy mi van Lőrincze cikkében?

Ezek után tényleg érdemes megnézni, mit is írt Lőrincze idézett cikkében. A nyelvész 1980-as kutatása már csak azért is érdekes, mert egy olyan munka leírását láthatjuk benne, ami még ma, a digitális és kereshető források idejében sem mindig egyszerű.

Lőrincze a történet általa összegyűjtött megjelenéseivel kezdi cikkét (idézi Arany mondását többek között Vargha Balázs irodalomtörténésztől és Tersánszky Józsi Jenő írótól), majd elmeséli, hogy egyszer a rádióban is említést tett róla, aminek hatására kapott néhány hasznos kommentet. Azt azonban ezek segítségével sem sikerült megállapítania, “kinek milyen megállapításához fűzte Arany a híres megjegyzést”.

“Az adatok nagy számából előttem se kétséges, hogy Aranynak valóban volt ilyen széljegyzete, megjegyzése. A nyelvészek legtöbbje arra gondol, hogy Arany a Magyar Nyelvőr valamelyik füzetének szélére írta a kérdéses mondatot…”, de ez már a 20. század első harmadában feldolgozott terep volt, mégsem jelenik meg bennük a komment.

A sokféle változat – gondolta, tudta, akarta, várta a fene – Lőrincze szerint azt sugallja, hogy egyiket se tekintsük eredetinek, szerinte talán több, tartalmilag hasonló megnyilatkozásból kristályosodott ki a legismertebb változat. A szinte mindegyik verzióban szereplő fene szóval egyébként máshol is találkozni Arany széljegyzetei között, és létezik egy hasonló írott visszaemlékezés is – Lehr Albert Arany-magyarázó például ezt írja Emlékezések Arany Jánosra című cikkében:

Mikor nagy Toldi-kommentáromon dolgoztam, s nagyjából el is készültem vele, meglátogattam őt oly célból, hogy egy-egy kényesebb s többféleképp magyarázható helyre nézve felvilágosítást kérjek tőle, vagy inkább, hogy utólag igazolva halljam a magam fölfogását. Csudával tapasztaltam, hogy evvel ütötte el a dolgot: ‘Én bizony nem emlékszem már, hogy’ gondoltam, mit gondoltam“.

Lőrincze szerint akár ez a részlet is lehet a sokat idézett mondat forrása, de ugyanígy lehet az 1977-es Köpeczi Béla cikkben említett Ercsey-idézet is az időjárásra váró Aranyról.


Arany jános, Ady Endre, Lőrincze Lajos, Péter László, Köpeczi Béla, Gortvay Erzyébet, Kőszeghy Elemér, Horváth Sándor. Gondolta a fene!

Koltay – Koltai

Kőszeghy pedig levelet írt és küldött nekem, de (sajnos vagy szerencsére) nem tudtam elolvasni, mert agyontöredeztek a sorok és minden ékezetes betű helyett számkombinációk meg üres szóközök jelentek meg. Ha nagyon fontosnak találtam volna és lett volna türelmem hozzá, talán elkezdem megfejteni, de inkább arra kértem, küldje el újra. Egyelőre erre nem került sor. Annyit azért ránézésre is megállapíthattam, hogy újra kifogást emelt amiatt, miket írok én itt a naplómban az Igaz Szóról és őróla. Alighanem a Milován nevére-származására való nemtelen célozgatásából is megpróbálja kimagyarázni magát. Nem tudom, mit hozhatott fel mentségére, de annyi bizonyos, hogy maga Milován is pontosan úgy értette ezt a „leszerbezést”, ahogy én: a friss (a neten hibás dátummal megjelent) Kárpátaljában Levél vitézlő nemes, nemzetes Kőszeghy Elemér tekintetes úrnak! cím alatt eléggé szellemesen riposztol (bár ő is csúsztat…). (Írását betűztem a Fórumba a BéDéKá topikba, tegnapi dátummal – itt remélhetőleg hosszabb ideig megmarad, mint a Kárpátalja internetes archívumában, amely mindig csak az utolsó 5 számra terjed ki; ezért is nem linkeltem be ide.)

Bárhogy is, eléggé szomorú, hogy két magyar vezető egymás baszogatására használja a saját szócsövét.

Ugyanebben a lapszámban olvasható, hogy bejegyzésre került a KMKSZ-párt; most már jó lesz nekünk, főleg, ha az UMDSZ-es ellenpárt is működni kezd! Összefoglalót közölnek a KMKSZ választmányi üléséről is, ebben többek között ez áll:

„A Viktor Juscsenkóval kötött választási együttműködésben a KMKSZ általános politikai igényeket fogalmazott meg: Tisza melléki járás, önálló magyar tankerület, garantált képviselet a parlamentben a kisebbségek számára, az 1944-ben elhurcolt civil lakosság rehabilitálása – hangzott el. “Ezek nagyobb léptékű ügyek, melyeket nem lehet néhány nap, hét alatt elintézni. A KMKSZ viszonyát az új hatalomhoz az határozza majd meg, hogy lesz-e előrehaladás ezekben a kérdésekben. Az országban hatalomátvétel zajlik, az időigényes folyamatokról most még nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni” – mondta Kovács Miklós.” (Kiemelés tőlem)

Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a most már sokadszor idézett híres megállapodás első 2 (általam kiemelt) pontjából semmi sem lesz, és nagy valószínűséggel a 3-ból sem. Ha mégis, nemcsak megemelem, hanem meg is eszem a kalapomat.

Frissítés 2016.: A kalapom még mindig ép, a Tisza-melléki magyar többségű járás pedig csócsálható gumicsont formájában állándósult, az egyik fél részéről mint választási beetetés, a másik fél részéről mint újra és újra benyelt csalétek.

Még egy apróság ugyanebből a Kárpátalja-számból. A kulturális hírek közt szerepel, hogy Beregszászban is bemutatják a Trianon c. filmet. A tudósításban kétszer is szerepel a rendező neve, mégpedig így: Koltay Lajos. Pedig szegény Sutyinak most van elég baja a Sorstalansággal, nem hiányzik még neki most ez a Trianon meg az ypszilon. Legközelebb talán majd a harmadik Koltai Csocsóját írják a rovására Beregszászban.

*

Zalatnay István telefonhívása Bp-ről. Évek óta nem beszéltünk. Egy bizonyos szervezési ügyben keresett (ebben eléggé le kellett őt magamról beszélnem), de más miatt nagyon örültem jelentkezésének. Csak most kérdezhettem meg, megkapta-e annak idején Az utolsó híd c. írásomat (ennek ő is egyik névtelen szereplője). Amikor friss volt az írás, postáztam neki, de a küldeményem valahogy eltévesztette a célt; másodszorra talán Éva vitte be a munkahelyére, de ő éppen akkor nem volt ott, és nem kaptam később sem visszajelzést. Most megerősítette: megkapta és köszöni, kedves emlékei közt tartja nyilván olaszországi utazásunkat. Nekem meg eszembe jutott, milyen érdekes, 1999-ben ennek az írásnak a közlését nem vállalták a Mo-i folyóiratok (egy kifejezetten ellenzéki sem), így jelent meg szinte egyidejűleg a Korunkban és a Hídban. Azóta persze 2002-es kötetemben is megjelent.

*

Vajda Jóskáék látogatása. Első alkalom, hogy megözvegyülése után új párjával jött el: Okszána csapi kollégája, igen kedves, szimpatikus, szép asszonyka. Magyarul ért valamennyit, de nem beszél. Nem is bántuk, legalább egy kicsit gyakorolhattuk az oroszt. (Milyen érdekes, 20-25 évvel ezelőtt kifejezetten feszélyezett minket, ha egy társaságban egyvalakinek a kedvéért oroszul kellett beszélni, most meg inkább örülünk neki…)

Jóska elhozta ajándékba demo CD-je egy példányát is, 12 megzenésített vers van rajta; a szövegek többségéhez közöm van: vagy írtam, vagy fordítottam őket. Meghallgattam; Jóska hangja egészen kitűnő, hangszeres tudása is imponáló (minden instrumentumot ő szólaltat meg). De a zenéje sajnos nem az én ízlésem.

*

Kolos megjött Veszprémből. Ott térdig áll a hó, nálunk meg elolvadt, és az időjósok fenyegetőzése ellenére nem volt a napokban hófúvás.

Internet Kárpátalján

Google első hely

Tegnap az első weboldal kereső, a Google különösen jó hangulatában volt :)), mert a szokásos ötezervalahány találat helyett hatezer kétszázat mutatott nevemre, és a közvetlenül lenyitható 280 külön link helyett 350-et adott meg. Bármilyen hiú is vagyok, ritkán van türelmem arra, hogy végigzongorázzam a több tucatnyi oldalon sorakozó tízes listákat (a 100-on túli organikus találatok amúgy is általában érdektelen dolgok: nevem előfordulása valamilyen felsorolásban, tartalomjegyzékben, említésem különböző fórumokban…), most is inkább csak “a végét” néztem meg, hiszen 300-nál több link eddig soha nem szerepelt a közvetlen listán. No, így találtam rá egy jószerével elfelejtett előadásomra. Fogalmam sem volt arról, hogy ez végül is felkerült a internetre. Elolvastam. Eléggé tanulságos volt: pontosan rögzíti, milyennek láttam 2001 szeptemberében a kárpátaljai honlapokat, és azt is felmérhettem, mi változott 3 és fél év alatt (nem túl sok…). Az előadásomat visszaidézve eszembe jutott, hogy a szövegemet prezentációval kísértem: az “idegen” honlapokat lementett képek formájában jelenítette meg a projektor, aztán a saját oldalaimra áttérve on-line kapcsolatban mutattam be az Ungpartyt és zegzugait. Érdekes lenne most ezt a demonstrációs anyagot is előkeresni; egyelőre csak a szöveggel szolgálhatok: Internetes kultúra Kárpátalján – Miskolc, telematikai konferencia, 2001. szeptember 27.

A tévéseket tegnap elég júl megúsztam, jószerével csak a tavasszal megjelenő regényemből kellett felolvasnom rövidke részletet. Megtudtam, összesen 4 perces lesz a “portré”, a regényszöveg kb. 20-30 másodperces lehet… 2 percnyit olvastam fel; vágják meg, ahol tudják. Ami meglepett: az anyagot a Határátkelő műsora keretében fogják sugározni, és hogy én legyek az alany, azt több ajánlatból Debreceni Mihály választotta ki…

Kovács Géza persze előjött a József Attila-díjammal, hogy vágókép gyanánt lekameráznák, de újra elhárítottam. Jó, akkor bemondhatja a felvezetőben, hogy a díjaimat olyannyira nem tartom számon, hogy azt sem tudom, hol vannak? Hát persze. Még mindig jobb, mint előkeresni.

Nem nagyon fog mostanában a munka. Elpiszmogom, elszöszmötölöm a napjaimat, bütykörészem a honlapot, hol az archív részt, hol az új oldalakt, át-átszabok ezt-azt, mindig találok javítani valót, aztán arra is rájövök időnként, mit terveztem meg rosszul, miért nehézkes és nem keresőbarát a rendszeren belüli könyvtárszerkezet, elkezdem hát újrarendezni az anyagot, ehhez persze az összes linket is át kell írni – fél és egész napjaim mennek el ilyen hiábavalóságokkal. Sem nagyobb, sem kisebb munkákba nincs kedvem belekezdeni mostanában. Pedig felkérések is vannak, és olyan pályázatok is indultak, amelyek felkeltették a figyelmemet. És mégsem… Tapasztalatom szerint ilyenkor jobb nem erőltetni a dolgot, megvárni, amíg bizseregni kezd a tenyerem, és minden elhatározás nélkül, magától alakul ki az íráskényszerem. Úgynevezett alkotói válságban én még soha nem voltam (lehet, ezért is nem vagyok elég jó író: egy kis depi fontos kelléke a művészet dolgaiba való beavatottságnak), ha nem ment a vers, írtam novellát, ha az sem, akkor publicisztikát – az idén viszont ezeken a naplójegyzeteken kívül alig is írtam más egyebet. Ez nem jó jel, év elején inkább a nagy lendület volt eddig jellemző rám. tovább is van, mondom még

Bolonyik

Kedves levél Komáromból, Liszka Józseftől. Az OSZK-ban nézett utána egy bibliográfiai adatnak, így került a kezébe a Palócföld egy régebbi száma, és meglepetéssel tapasztalta, hogy két szonettem szerepel benne. A meglepetést nem annyira személyem, hanem a műfaj okozta: “nem is gondoltam volna, hogy még ma is verselnek szonett-formában”. Mint írja, megfogták a verseim, nem is annyira a tartalmuk, mint a zenéjük. Egy közös sorukra azért emlékezett, ez alapján beazonosíthattam (mert bizony egyáltalán nem emlékeztem erre a publikációra), kiderült, hogy a Tíz nyári és őszi szonett c. ciklusomból jelent meg kettő a palócföldi folyóiratban. Jóskának elküldtem a teljes ciklust, és itt az alkalom, hogy személyes digitális irattáramba is feltegyem: >>> Tíz nyári és őszi szonett. (Az esti kertben lámpa imbolyog… stb.) Téli kertről szóló szonettjeim egyelőre nincsenek.

Egy érdekes momentum tegnap megjelent lapjainkban. A Kárpáti Igaz Szó MTI-hírként közli a KMKSZ-elnökség hétfői ülésének a határozatait (eleve röhej, hogy ilyen kerülő úton, Budapesten keresztül jut hozzá az ungvári szerkesztőség az Ungváron megtartott ülés határozataihoz), az érdekesség az, hogy annak csupán az első két pontját ismertetik. Pedig létezik egy harmadik pont is, mint erre a tegnap éppen Apuval villáminterjút készítő és pár percre nálunk fent is időző Horváth Sanyi felhívta a figyelmemet: a Kárpátalja c. lap febr. 4-i (de tegnap már megjelent) száma közli is. Ebben a KMKSZ, mint a KISzó egyik lapalapítója, felszólítja az alapító-társakat (megyei közigazgatás és tanács), hogy mentsék fel Kőszeghyt főszerkesztői tisztségéből. (Az MTI honlapján egyébként nem tudtam megtalálni az anyagot, pedig hosszan keresgéltem a legkülönbözőbb keresőszavakkal – érdekelt volna, hogy ez a harmadik pont vajon a hírlánc melyik pontjánál veszett el). Az eset mindenesetre több mint érdekes, már csak azért is, mert a KMKSZ az elmúlt években nemigen hivatkozott arra, hogy alapítója lenne a KISzónak, ellenben folyamatosan szidta, mint a bokrot (nem mindig érdemtelenül, de mindig rosszindulattal). Közben meg a nevük tizenvalahány éve ott van az impresszumban… (A másik két határozati pont közül az elsőben a Kisszelmenc-Nagyszelmenc közti határátkelő megnyitását szorgalmazzák, a másodikban az ellen a minisztériumi törvény ellen tiltakoznak, amelyik megtiltja, hogy a nemzeti iskolák bélyegzőin az orosz és ukrán nyelvű szövegen kívül más is szerepeljen.)

Felfigyeltem a Kárpátalja egy további, nmi aláírású cikkére is. Az eléggé szellemes írás azt taglalja, hogy annak idején a Magyar Értelmező Kéziszótár összeállításakor egymás alá került a bolondul és a bolsevik szó, és egy cenzor kötelezte a szerkesztőket, hogy szüntessék meg ezt a rossz asszociációknak utat engedő egymásutániságot. Állítólag így került a két szó közé a bolonyik egzotikus növénynév, amely szónak a létezése a cikk szerzője szerint legalábbis kétséges. Hát… Csak a legkisebb fáradságot igénylő utánanézéssel (Google) megállapíthattam, hogy a bolonyik szó éppenséggel a Pallas nagy lexikonban is szerepel (bár igaz, nem címszóként), és abba talán mégsem bolsevik cenzorok miatt került bele. Szerepel továbbá más szakszövegekben is, így máris megtudtam, hogy létezik mérges bolonyik (Sium latifolium) és sarlós bolonyik (sium falcaria) – kalapácsos azonban nincsen. Ám azt is tudjuk, hogy aki kalapácsnak képzeli magát, az mindent szögnek néz, különös cenzori munkakörben.


Kapcsolódó téma: Cenzúra a Kádár-korszakban (szamizdat-történet) | növények a télikertben

Ki a magyar?

A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: “Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy “A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.

A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan “főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.

*

Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.

*

Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.

Minderről holnap hosszabban.

Ukrajnáról – oroszul

Tegnap az MTV1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: kijevi helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház két pátriárkája is. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

*

Ma már csak jó napom lehet: ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszé-kötetem kiadásáról szóló szerződést. Beteges pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.

A napokban írtam arról, hogy és mint haladok a munkámmal, s hogy egy másik kiadónál két éve miként estem pofára ugyanennek a kötetnek az elődjével (címe azóta nem változott: Félmúlt, féljelen, féljövő). Akkor, a szerint a már aláírt szerződés szerint azonnal milliomos lettem volna – sajnos nem dollárban és nem is forintban, hanem lejben. A honorárium összege átszámítva elég szerény lett volna – de a tény, hogy a nagy múltú, rangos Kriterion gondozza a könyvemet, no meg a kisebbségi szolidaritás és a satöbbi körülmények elfogadhatóvá tették a feltételeket. Most, ennél a Bp-i kiadónál, amelynél nyár óta hevert az anyagom és csak január közepén kaptam értesítést szándékukról, hogy kiadnák, másra számítottam: ha nem is magas, de tisztességes honorra. Mégis csak: a legjobb nem-szépirodalmi írásaim az elmúlt 6 évből, a terjedelem kb. 10 szerzői ív; nagyon szerényen számítva is, mondjuk, néhány havi Mo-i minimálbért saccoltam. Ehhez képest a szerződésben 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. No, hát ezt talán mégsem…

Hiába, így van ez. Nem jöhet össze minden egyszerre. Amilyen szépen végre biztosnak látszik a regényem kiadása a Pro Pannoniánál (8 évi sikertelenség után!) és amilyen kellemesen alakul együttműködésem a Cyberbooks-szal nemcsak a mostani e-bookom, hanem a távlatos ügyekben is – annyira kedvezőtlenül alakult ez a harmadik dolog. A szerződés tegnapi kézhez vételétől kezdve nagyon nyomasztott ez a döntési kényszer, aludni is alig tudtam, aztán ahogy ma délelőtt véglegesítettem magamban, hogy úrrá leszek a 100 tiszteletpéldány iránti, egyébként olthatatlannak tűnő sóvárgásomon, megkönnyebbültem, és a lemondó levél elküldése után egészen felszabadultam.

*

Egy másik, a maihoz hasonlóan álmatlan éjszakámon kitaláltam, mivel fogom kezdeni (ha, mint tervezem, rövidesen elkezdem) egy vagy inkább több könyvnyi terjedelmű önéletrajzi írásomat. Nem, nem a gyerekkorommal. Oda én még nem jutottam vissza. Az még egyáltalán nem tudatosult, nem „elemződött” és nem „dolgozódott fel” általam, ami 14-15 éves korom előtt történt velem, de még az is csak eléggé haloványan, ami ekkoriban. Jószerével inkább csak 17-18 éves koromtól „tudok magamról”, az ekkori világlátásomat, nézeteimet, gondolkodásomat már vissza tudom idézni. Az utólag élesebben tudatosult korszakom pedig még ennél is későbbi, 21 éves korom körüli. Nagyjából ekkortól érzek folytonosságot önmagamban; ami korábban történt, változott bennem, azt inkább csak különálló epizódokban tudom megragadni. Nos, egy ilyen 17 éves kori epizóddal gondolom elindíthatónak az „önéletírásomat”. Soha még ilyesmivel nem próbálkoztam, pláne úgy nem, hogy egy összefüggő nagyobb szöveg konstrukciója lebegjen a szemem előtt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire megyek magammal. Ha siekrülni fog, akkor leginkább azért, mert az utóbbi időben már magamra sokkal kíváncsibb vagyok, mint a külvilágra. (Jó úton a bedilizés felé?)


Magyar ügyvéd Ukrajnában, magyar – ukrán fordítás