Balla D. Károly
A Semmi apoteózisa
Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei…). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.
Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.
Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.
De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?
Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”.
1980-ban személyesen is találkoztunk, Moszkvában, ahová harmadmagammal kizárólag azért utaztunk el Ungvárról, hogy az ott tartott magyar kulturális napok keretében megnézhessük a Vígszínház előadásában a másik nagy Presser-musicalt, a Harmincéves vagyok-ot (a szovjet fővárosba akkoriban könnyebben juthattunk el, mint Budapestre). A Víg sok tagjával akkor össze is cimboráltunk, Presserrel nem, valahogy tartózkodóbb volt, épp csak bemutatkoztunk neki – ő nyilván azonnal el is felejtett minket. Soha nem is próbáltam kontaktust keresni vele, akkor sem, amikor vagy 15 évvel később egy bankfiókban két szomszédos ablak előtt egymás mellé keveredtünk. Valamit problémáztak a számlájával, elég ideges volt, és engem is felhúzott a legnagyobb lakossági bank ügyfélriasztó bürokráciája. „És mi lenne a megoldás?!” – fakadt ki Presser, kérdőn nézve a tanácstalan ügyintézőre. Nem állhattam meg, átszóltam: „Egy másik bank!” Elnevette magát, de engem persze nem ismert fel. Azért távozáskor biccentettünk egymásnak.
Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. 
Mérvadó irodalomtörténészek véleménye szerint nem teljesen véletlen, hogy gyöngéd, de mégis karakteres alakja a feledés mély homáéyába merült. Nem volt sem kiemelkedő személyiség, sem jelentős alkotó. Ha az akkor Técsőn működő Hollósy Simon nem örökítette volna meg – mára sajnálatosan elveszett – portréfestményén, talán örökre elfelejtette volna a köztudomásúlag hálátlan utókor. Épp ezért érdemes abba a kevésbe belekapaszkodnunk, amit tudunk róla.