A semmi apoteózisa

semmi-apoteozisaElőtte 12 évig, azóta pedig már éppen 10 éve nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban.  2003-ban és 2004-ben azonban megjelent jó pár írásom. Ebben a blogban az évforduló okán újraközlöm akkori publikációimat, a teljes sorozat itt érhető el: kiszo2003-2003.

A sort A Semmi apoteózisa c. esszéféleség zárja 2004-ből. Érdekessége, hogy ezzel a címmel több írásom is megjelent (még novella is; és úgyszintén ez volt a neve  egy blog-performanszomnak). A Semmi előfordulásait sorra vevő főszöveg egyik változata Szembesülés regényem egyik fejezetét képezi. Itt most az újságban megjelent verzió következik.

Balla D. Károly

A Semmi apoteózisa

Az irodalmi játékokról szólva e hasábokon legutóbb többek között a szerepjátékokról beszéltem: sosem létezett írók műveinek létrehozásáról, valójában meg nem született versek „előkerüléséről” (Cecil M. Joepardy, Psziché, az öreg József Attila vagy a barguzini Petőfi költeményei…). Ezek a művek voltaképp a „nincs ilyen”-t teszik „mégis van”-ná, a hiányt, a nem létezőt teszik érzékelhetővé. Induljunk innen a Nincs, a Semmi birodalmába.

Kezdjük talán egy japán író, Kamatsu Sakyo A bika feje c. novellájával. Az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében a hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, szeretné elolvasni, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mindenki ismeri, beszél róla, de senki sem tudja kezébe adni. Mígnem kiderül: a könyv valójában nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

Nos, a nem létező könyv ebben a történetben mégis elnyeri létezésének egy bizonyos dimenzióját, hiszen megjelenik a szereplők képzeletében. Tudnak róla csevegni, van róla véleményük, vitáik tárgya lehet, talán még idéznek is belőle. Az, ami valójában nincs, tulajdonságokat ölt magára, szerkesztetté válik; a semmi ezek alapján valamiként jelenik meg.

De nem ugyanígy jelenik-e meg a gyermekek fantáziájában a sárkány, a boszorkány, a manó? És nem ugyanez történt-e az emberiség gyermekkorában, a hiedelemvilágok, a mitológiák kialakulásakor?

Mint annyi mindenben, ebben is a görögök alkották a legtökéletesebbet. Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, nimfát, szirént, kentaurt, küklopszot, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét „működtető” törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”. tovább is van, mondom még

Az idő csapdájában

dali-idoSorozatomban újraközlöm azokat az írásaimat, amelyek 2003-2004-ben jelentek meg közéleti lapunkban. Teszem ezt jeles alkalomból: éppen 10 éves évfordulója van annak, hogy már újra nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban  (merthogy annak előtte 12 évig szintén nem…). Az alább következő hosszabb jegyzet  Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében. Helyszűke miatt néhány bekezdés akkor kimaradt, itt most színmegkülönböztetéssel pótolom a hiányt.

Balla D. Károly

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő – ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt…
Shakespeare: Hamlet

(Fenyegető idő) Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Mert hogy a jövő veszélyes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszélyes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas prioritás, kettős állampolgárság, autonómia, kedvezménytörvény, nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

daliA jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire „eljön”, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komolyabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Olyan titok, amelyet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonlyuk növekedésének a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, olykor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja az időt, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érezzük a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amely szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére. tovább is van, mondom még

A másodfajú Maxwell-démon

10 éves évfordulója van annak, hogy nem publikálok Kárpáti Igaz Szóban, miután 2003-2004-ben egy rövid időre írásaimmal újra megjelentem hasábjain (annak előtte 12 évig szintén nem…). Ebből az alkalomból ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Az alább következő rövid jegyzet Múzsák és mázsák c. önálló oldalamon jelent meg a lap Hóvége mellékletében.

Ám a történet nem zárul le ennyivel, a cikk alatt olvasható a folytatás. Szólok többek között saját bűnös mulasztásomról is.

maxwell-demonBalla D. Károly

Csupa kis Pumukli

James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus alkotta a hipotézist, miszerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor az egyik tartály felmelegedne, a másik lehűlne, akár gőzgépet is működtethetnénk általa. Tudományosabb megfogalmazásban: a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját, semmiből keletkező energiához jutnánk. Azaz megvalósulna a perpetuum mobile, az örökmozgó.

A fizikusok később jöttek rá arra, hogy a démon „működtetéséhez” információt kellene közölni vele, amely alapján a gyors és lassú („meleg és hideg”) molekulákat megkülönböztethetné, az információ megszerzése és közlése pedig éppen annyi munkavégzést kívánna, mint amennyit a hőmérséklet-különbségből nyerni lehetne.

Az információ és az energia tehát egymás ekvivalensei – tudjuk azóta.

Állítólag sci-fi szerzők alkották meg a másodfajú démont, amelynek az lenne a funkciója, hogy az információt felfogja és közölje az elsődleges démonnal.

Egy magyar szakember pedig, a debreceni egyetem oktatója, Buda Mariann néhány évvel ezelőtt írt tanulmányában az Internet lehetőségeit és veszélyeit elemezve állapította meg, hogy az információ közlését válogatásnak, szelekciónak kell megelőznie, így a fiatalokra zúduló adattengerből a tanárnak – mint harmadfajú démonnak – kell kiszűrnie az éppen szükséges ismereteket.

Az új fogalom és felvetés kétségkívül ráirányította a figyelmet a problémára (később szakemberek többször hivatkoztak rá), értelmezni azonban, szerintem legalábbis, inkább csak szimbolikusan lehetséges. A hírközlésben ugyanis előbb van a mindent felfogó antenna (vagy más jelfogó), és aztán a kívánt hullámhosszt kiszűrő rezgőkör (vagy más szelektor). Ha a másodfajú démon az információ vevője, befogója, akkor a szűrés nem „elé”, hanem „mögé” kell. Vagyis a szelektáló tanárdémont az elsőfajú és a másodfajú közé kell beiktatni. (A neve lehetne mondjuk másfeledfajú…)

Ha feljebb akarunk haladni az információláncon, akkor pedig a harmadfajú démon nem az, aki-ami szelektál, hanem az információ előállítója, rögzítője és elindítója. Vagyis például az új ismereteket alkotó tudós.

Amikor erről az elképzelésemről a festő-barátom értesült, azt vártam, hogy a művészeket is besorolja a magas démoni csoportba. Ehelyett azonban így reagált: „Tévedésben vagy, nagy fehér testvérem. Még hogy a tanár és tudós démoni szerepben! Ugyan! A média az igazi démon. És ezt mozgatja a fődémon: a pénz és a hatalom – vagyis az információ tényleges birtokosai. Az összes többi nem démon, hanem legfeljebb manó és kobold, csupa kis Pumukli.”

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. január 31.

És akkor az utótörténet

tovább is van, mondom még

Játékban élni

A művészet folytonosan megújuló folyamata nem létezhet kísérletezés, játékos-komoly újítások nélkül. Az irodalomnak a nyelvi eszközökben rejlő új és újabb lehetőségei sokkal jobban kiaknázhatók felszabadult játékos kedvvel, mint görcsös igyekezettel – állítom írásom végén.

2003-ban 12 éves önkéntes szilencium után újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Egy évig tartott, majd újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Újabb önmegtartóztató magatartásom gyakorlásában ismét elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható esszéféleség Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. A terjedelmi korlátok miatt kimaradtak az illusztrálásra szánt gépi disztichonok (meg egy megjegyzés Weöreshez), ide most betűztem ezeket is színmegkülönböztetéssel.

A téma okán ezúton bátorkodom ajánlani olvasóimnak a főblogomban folyó feladványsorozatot is: Asszociációs játék

0403muzsakBalla D. Károly

Játékban élni

„az emberi kultúra a játékban, játékként kezdodik és bontakozik ki”
Johan Huizinga

Már csak ilyenek vagyunk: szeretünk játszani.

Gyermekkorunk főfoglalkozását kisebb-nagyobb odaadással és gyakorisággal felnőttként is űzzük. Valahol mindig perdül a kocka és pörög a rulett, valahol mindig felveszi vagy lecsapja egy játékos a kártyalapokat, odább teszi a bábot a táblán, számokat ikszel be a szerencsemezőben. Valahol mindig rúgják, dobják, elütik vagy megpöckölik a labdát, másutt biliárdgolyók koccannak, dominókövek illeszkednek egymáshoz, unalmat űznek a kirakott pasziánszok, összerakott puzzle-képek és kitöltött keresztrejtvények. Példátlanul népszerűek a televíziós vetélkedők, milliók rángatják mindenütt a világban a „nyerő”automaták karjait, naponta új és újabb komputeres játékok teszik próbára ügyességünket, kreativitásunkat, kombinációs és stratégiai készségeinket.

Ha valamely emberi foglalatosság régi eredetét akarjuk hangsúlyozni, vagy azt mondjuk, hogy „már a görögök is”, vagy még messzebb megyünk az időben, állítva, hogy ez a valami bizony „egyidős az emberiséggel” (mint mondjuk a tánc). Ám a játék, mint erre a holland történész, Johan Huizinga hívta a figyelmet Homo Ludens (A játékos ember) c. művében, korábbi az emberi kultúránál, „öregebb” az embernél. A játékot állati ősiségünkből hoztuk magunkkal. Álljunk csak meg egyetlen percre a csimpánzok ketrece előtt! De az is elég, ha megnézünk egy delfinekről szóló filmet – vagy csupán madzagra kötött papírmasnit húzunk el macskánk előtt. Igen, a játék legősibb ösztöneink mélyéről tör fel és legkifinomultabb szellemi képességeinkben teljesedik ki. Ez a kettőssége, érzelmi és értelmi összetettsége teszi izgatóvá, könnyeden szórakoztatóvá – vagy véresen, halálosan komollyá. A vér és a halál olykor szó szerint is érvényes, és itt ne csak a töltött fogópisztollyal játszott orosz rulettra vagy a bikaviadalra gondoljunk, hanem bűnözők és a bűnüldözők örök párharcára, háborús taktikákra és stratégiákra. Ezek ugyan idegenek a játék igazi szellemétől, de például a játékok egyik legnagyszerűbbje, a sakk is eredetileg az egymással hadat viselő királyok hadseregének összecsapását modellezte.

Mint egyik legalapvetőbb szükségletünk, a játék megjelenik életünknek szinte minden területén. A fentebb már említett Huizinga kultúránk egészét a játékból eredezteti, s ha ez a hipotézis kétségbe is vonható, annyi bizonyos, hogy a művészeteket – kis túlzással – akár játéknak is tekinthetjük. Gondoljunk csak a színjátszás vagy a játékfilm, a zongoraverseny, vagy a hangjáték kifejezésekre, vagy arra, hogy aki muzsikál, az játszik a hangszerén.

Legnagyobb íróinknak, költőinknek is életeleme volt a játék. Játszottak civilként és íróként, játszottak hol könnyeden, hol mély szenvedéllyel, hol halálos komolysággal. Tudjuk például, hogy az egyik legjobb magyar regény, az Iskola a hátáron szerzője, Ottlik Géza behatóan foglalkozott a bridzs elméletével, Tandori könyvet írt a gombfociról, Csurka a lóversenyről, a Noran kiadó pedig tavaly külön kötetbe gyűjtötte össze Ady Endre, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kellér Andor, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Nagy Lajos sakkról írt novelláit, „természetesen” Stefan Zweig klasszikus Sakk-novellája előtt is tisztelegve… A kortárs magyar irodalom markáns alakja, Temesi Ferenc meg éppenséggel egy sakkjátszma szerkezete alapján, annak lépéseit követve építette fel Királyáldozat című regényét.

Szerep- és stílusjátékokra épül Weöres Sándor teljes munkássága, s ő maga azt vallotta, a költő nem az, aki felnőttként elkezd verset írni, hanem az, aki a gyerekkori nyelvi játékokat nem tudja abbahagyni. A tragikum és a játékosság jól megfért az egyébként sakkozni is nagyon kedvelő József Attila költészetében, ennek bizonyítására már-már közhelyszerű bizonyíték a halála évében írt Születésnapomra c. verse, amelynek nagyszerű nyelvi humora talán még jobban kiemeli a mondandó súlyosságát és a leggyakrabban idézett ars poeticává teszi a „tani-tani” szójátékkal végződő hitvallást. (De ugyanilyen gyakran hivatkozunk a „Játszani is engedd” költői parancsra is.) A halál közvetlen közelsége miatt talán ennél is megrázóbb Kosztolányi Dezső végsőkig kitartó játékossága, amely nem hagyta el akkor sem, amikor gégeműtétje után már nem tudott beszélni és írásban kommunikált környezetével. Felesége átkötötte a sebét fáslival, amit a költő így köszönt meg: „Gézcsókom”. Legutolsó tudatos gesztusával pedig ezt vetette papírra: „Végem van. Kosztolányi Dezső.” Nagyobb öniróniát elképzelni sem lehet, minthogy valaki saját aláírásával hitelesítse önhalálát. Óhatatlanul felidéződnek Akarsz-e játszani c. költeményének záró sorai: tovább is van, mondom még

Tíz éve léptem ki az Írószövetségből

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

kiszo-iroszovetsegAz interjú

Úgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.

A szerkesztőségi bevezetőből:

… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.

tovább is van, mondom még

Kamaszkorom lakatlan szigetére

0401muzsak_3Kis érdekesség: a Hajnóczy-regényről akkor írt pár mondatom, mint a könyvet bemutató értékelés, felkerült a Publishing Hungary oldalára: „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.”

(archívumomból)

2003 májusában – 12 éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Ennek a nehezemre egyáltalán nem eső  önmegtartóztató magatartásomnak a gyakorlásában újra elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében.

Balla D. Károly

Kamaszkorom lakatlan szigetére

Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek. tovább is van, mondom még

Internet és identitás

(archívumomból)

A papírra írt vagy nyomtatott szövegnél én ma már, bevallom, többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt… | Illyés Gyula szép víziója, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.

internet2003 májusában – tizenkét éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. Később még dolgoztam az íráson, végleges változata A szörfőlő identitása címen jelent meg többek között egyik könyvemben is.

Talán érdekes megfigyelni, miként is gondolkodtam az internetről több mint 10 évvel ezelőtt. Jellemző, hogy nagybetűvel illettem… Nem kevésbé: miként tekintettem a kárpátaljai, illetve határon túli író és irodalom fogalmára…

Balla D. Károly

Internet és identitás

internet, identitás - múzsák

Internet és identitás – digitális identitás

Aki hosszabb ideje foglalkozik nemzeti irodalmunknak a Magyarországgal határos térségekben zajló eseményeivel és folyamataival, netán íróként, szerkesztőként aktív részese is ezeknek, annak időről időre szembesülnie kell a regionalitás és egyetemesség problémájával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom idegesítően megválaszolhatatlan kérdésével, ezen túl olyan felvetésekkel, hogy ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak, hogy miben különbözik egymástól és anyaországi kollégáiktól írói magatartásuk, identitásuk. Ezek a dilemmák képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a kívülálló számára úgy festhet, minden effajta vita hiábavaló.

Miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik – találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson. tovább is van, mondom még

Kertész-torony Bécsben

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Mivel eléggé sűrűn publikáltam, olykor írói neveket használtam. – Az adódott lehetőséget igyekeztem arra felhasználni, hogy az irodalmi-művészeti tárgyú írásokkal el nem kényeztetett olvasók egy számukra valószínűleg kevésbé ismert értékrenddel szembesülhessenek.

Károly Andor

Kertész-torony Bécsben

kertesz_imreKi ne emlékeznék rá: a Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban alkotó Kertész Imre magyar író lenne.

A dologból „ügy” lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein. Előfordult, hogy plágiummal vádolták, próbálták saját nyilatkozatait ellene fordítani, legutóbb pedig a díjazott regény alapján készülő film körül csaptak fel az indulatok, mégpedig azért, mert egyesek szerint a film forgatásához az alkotók alkalmatlan helyet választottak: a Pilis szakrális hely, ott nem szabad láger-díszleteket építeni…

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint… Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló a mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket… A mű utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holokauszthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya. Hiszen a regény nem is erről szól…

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: emberi gyarlóságomban ragadott torkon a regény.

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a Sorstalanság „Lépésről lépésre” címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.


Megjelent Károly Andor írói álnévvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. nov. 25.

A Sorstalanságról bővebben is írtam itt: Könyv és Film – Kertész Sorstalansága

Ajánlom még az akkori publikációkból:

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

(archívumomból) – Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár – írtam 11 évvel ezelőtt…

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Az újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz jutva ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. A publicisztikai jellegűek (pl. Liberalizmus – kisebbségben is) és az apróságok a folyó lapszámokban jelentek meg, az irodalmi, kulturális témájú írások a lap mellékletében kapott külön oldalamon (Múzsák és mázsák) láttak napvilágot. Utóbbiak egyike következik

 

Balla D. Károly

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”
Vörösmarty Mihály

virtualis-konyvNéhány hónappal ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Szófiában, a Bolgár Nemzeti Múzeumban kiállították a világ legelső, több összefűzött lapból álló könyvét, amely a régen kihalt-eltűnt etruszkok nyelvén íródott. A könyv 6 darab egybekötött, 24 karátos aranylapból áll, amelyeken a szövegek mellett lovasok, sellők, hárfák és katonák láthatók. A 3000 éves kis könyvecskére magát megnevezni nem kívánó megtalálója 60 évvel ezelőtt egy freskókkal díszített sírban akadt rá, amikor autóutat építettek Délnyugat-Bulgáriában a Struma folyó mellett. A múzeumnak ajándékozott lelet eredetiségét egymástól függetlenül ellenőrizte két szakértői csoport Londonban és Szófiában, így valódiságához nem férhet kétség.

Az etruszk népről alig tudunk valamit. Feltehetően Lüdiából érkeztek előbb a mai Nyugat-Törökországba, majd a mai Közép-Itáliába mintegy 3000 évvel ezelőtt. Írásbeliségük, fejlett tárgyi kultúrájuk volt. A római hódítás után, az időszámításunk előtti IV. század táján kihaltak, illetve beolvadtak a római népességbe.

Az ismereteink szerinti első könyvnél persze vannak sokkal korábbi írásos emlékeink is. Ám sem a telerótt agyag- és kőtáblákat, sem a papirusztekercseket, sem a bambuszkötegeket vagy a különálló fémlemezeket nem tekintjük könyvnek: értelmezésünk szerint a könyv az, amit lapozni lehet. A könyvet kezünkbe vehetjük, ölünkbe vagy az asztalra fektethetjük és oldalról oldalra haladhatunk benne. Az etruszk lelet, ha kevés lapból áll is, és ha ezek aranyból vannak is: valódi könyv, semmivel sem kevésbé az, mint a kolostorokban szerzetesek másolta kódexek vagy a több mint fél évezrede már nyomtatással előállított és a Gutenberg-galaxist gazdagító  kiadványok.

Hogy a könyv fogalmán újabban mégis el kell tűnődnünk, annak oka nem egy-egy újabban feltárt muzeális kincs, hanem az új szövegrögzítési és -sokszorosítási technikák kialakulása, fejlődése és példátlan elterjedése az elmúlt időszakban.

Az első komolyabb kihívást a mikrofilm jelentette. Nagyobb könyvtárakban az egyedi ritkaságnak számító és nagy értékű könyveket már évtizedekkel ezelőtt átfényképezték, kettős célból is. Egyik a megőrzés, lévén a celluloid szalag a széteső, málladozó, elsárgult vagy lassan teljesen szétporló könyvek oldalainak a tartalmát is híven őrizheti még nagyon hosszú ideig. Másrészt a nem ritkán felbecsülhetetlen értékű köteteket nem szükséges az érdeklődők és kutatók további „rongálásának” kitenni. Ülünk a vetítőgép előtt, kattintással ugrunk az új oldalra – vagyis a következő filmkockára. Mindez szükséges rossz, senki sem állítaná, hogy az ilyen ismeretszerzés akár csak megközelítheti a könyvolvasás élményét. Ennek a technikának nyilván nem is ez a célja.

Ugyanígy nem kívánják a könyvvel felvenni a versenyt a modernebb, immáron nem fototechnikai, hanem digitális archiválási eljárások sem. Fényképezés helyett ma már a könyvoldalakat beszkennelik, azaz megfelelő berendezésekkel úgy olvassák be, hogy tartalmuk elektronikus jellé alakul, ekként rögzítik, és a kínálkozó eljárások valamelyikével aztán visszaadják az olvasónak, mondjuk megjelenítik a képernyőn. A mikrofilmes eljárásnál ezerszer alkalmasabb, hiszen, például a digitális másolat korlátlanul sokszorosítható, mágneslemezen rögzíthető, átalakítható és feldolgozható, megfelelő programmal az oldal elektronikus fényképe valódi szöveggé, betűsorrá alakítható, így aztán szerkeszthető, tördelhető, sőt, újabb okos programmal akár fel is olvastatható. (Hogy ennek a vakok és gyengén látók számára mekkora a jelentősége, talán fölösleges említeni). Számos hozzáférhetetlen és féltve őrzött könyv vált a modern technika jóvoltából közkinccsé, akár úgy, hogy a digitális másolat alapján újranyomták, akár úgy, hogy mágneslemezre, CD-re vagy más adathordozóra mentették. Jellemző példa, hogy a magyar könyvek közül  elsők között a Károli-bibliát és Kézai Simon Magyar Krónikáját digitalizálták, és alig valamivel később a mai magyar irodalom kialakulásában felbecsülhetetlen értéket képező Nyugat c. folyóirat 33 évfolyamnyi köteteit adták ki CD-n. Ma már digitális formában is őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár a kódexeket csakúgy, mint az ősnyomtatványokat. Több értékes corvinát honlapjukra is feltettek, így az Internet-kapcsolattal rendelkező érdeklődők otthoni számítógépük előtt ülve kedvükre „végiglapozhatják” például a Philostratos-kódexet (a könyv Philostratos (Kr. u. 3. sz.) athéni szofistának és unokaöccsének műveit, antik hősök és filozófusok életrajzát, leveleket és egy nápolyi képtár képeinek leírását tartalmazza). Persze: a lapok kicsinyített képére kattintani és a kinagyított oldalakat böngészni – nem ugyanaz, mint fellapozni az aranyfüsttel futtatott súlyos tómuszt – ellenben nem is kell hozzá Budapestre utazni! Ugyanígy nem kell monitorunk elől elmozdulni, hogy akár  magyar, akár angol vagy más nyelvű nagy elektronikus könyvtárak szövegállományában kutassunk. Ezeknek a lehívható anyagoknak a közkeletű neve az, hogy digitális könyv (az esetek nagy többségében létező nyomtatott könyvek elektronikus változatáról van szó).

Ám ennél is tovább kell lépnünk könyv-fogalmunk kitágításában. Az egyik lépés tartalmi, a másik technikai jellegű. Nézzük az utóbbit. A fejlesztők egyre új és újabb találmányok segítségével igyekeznek a felhasználót közelebb vinni a könyv-élményhez. Mára közismertek az úgynevezett e-bookok, amelyek nem egyszerűen elektronikus könyvet jelentenek, hanem egyrészt egy olyan, zsebkönyvnél semmivel sem nagyobb számítógépet, amelynek tenyérnyi képernyőjén a szövegoldal látszik, másrészt olyan programokat, amelyek valóban a lapozás illúzióját keltve jelenítik meg az olvasmányt, harmadrészt magát az ilyen formában előállított, kiadott és terjesztett művet. Az e-bookhoz kapcsolódó hardverek és szoftverek gyártása ma már rohamosan fejlődő iparág, léteznek e-book-kiadók és -kereskedők. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár.

Tartalmi szempontból a továbbgondolásra a következő körülmény késztethet. Az ilyen-olyan adathordozókon tárolt és a legkülönbözőbb formában megjeleníthető elektronikus könyveknek a jelentős része ma már nem valamely hagyományos nyomtatott könyv nyomán, azt mintegy lemásolva készül, hanem eleve digitális formában jön létre. Az alkotók sokasága ma már számítógépen hozza létre műveit, ezek átesnek különböző szerkesztési folyamatokon, mígnem olyan könyv áll össze belőlük, amelynek nem is létezik nyomtatott formája: kiadják floppyn, CD-n, felteszik az Internetre, ahol bárki nemcsak elolvashatja, hanem le is töltheti a saját gépére. Továbbmenve: sok szerző eleve számít azokra a lehetőségekre, amelyeket a digitális technika biztosít, és már műve létrehozásakor alkalmazza őket. Ilyenek  például a szövegben való navigálást, keresést segítő hivatkozások, és ilyenek a képi és hangillusztrációk. Néhány év alatt általánosan elterjedtek az úgynevezett multimédiás termékek, amelyek látvánnyal és akusztikus hatásokkal egészítik ki a szöveget. Ezek gyakran ismeretterjesztő kiadványok. Ha például az Afrika állatvilágáról szóló CD-t „olvassuk”, a leírások mellett megtaláljuk az egyes állatokról készített fotókat és rövid filmfelvételeket csakúgy, mint a szintén digitális technikával rögzített hangjukat. Nehéz lenne megmondani, lényegét illetően az ilyen „könyv” különbözik-e egy gazdagon illusztrált állattani enciklopédiától.

Az egyre szerteágazóbb műszaki lehetőségek az írók fantáziáját is megmozgatják. Születtek már kifejezetten valamely digitális eljáráshoz igazított művek, multimédiás versgyűjtemények, a Világhálón több szerző által közösen írt regények. Kifejezetten internetes műfaj is született már, az úgynevezett blog – a világ szeme láttára, egy mindenki által elérhető honlapon vezetett személyes napló.

Ezek a távlatok hosszabb ideje engem is izgatnak. A digitális szövegeknek és az Internetnek nem annyira a technikája érdekel (bár az is), hanem sokkal inkább a… – a „filozófiája”. Az, hogy révén és általa hogyan alakul át szemléletünk, miként tudunk a személyesség és a nyilvánosság között egyensúlyozni, melyik irányból és mennyire tudjuk – irodalmi eszközökkel – megközelíteni vagy akár áthágni a „földi”, és az „égi” valóságot elválasztó határt.

Szerény eszközeimmel magam is végzek olyan kísérleteket, amelyek a hagyományos Gutenberg-galaxis és a számítógép atyja után Naumann-galaxisnak nevezhető digitális világ közötti átjárókat kutatja. Ismeretlen területeken tapogatózom ilyenkor, ötleteimből fogalmak születnek, a fogalmaknak nevet adok, nevükkel akciót indítok. Egyik ilyen internetes akcióm eredménye a virtuális könyv. Nem elektronikus, nem digitális, nem internetes – hanem virtuális, a szónak eredeti értelmében. Vagyis: nem valóságos, hanem képzeletbeli, lehetséges, feltételezett. A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre és az Interneten tartott könyvbemutatón nyeri el érvényességét. Erre az alkalomra egy irodalmi honlapon kerül sor, „ahol” írók, szerkesztők, kiadói szakemberek minden fontosat „elmondanak” róla, „elhangzanak” a szakmai értékelések és a baráti jó szavak, majd az egész társaság átvonul az ugyancsak virtuális fogadásra. (A könyv és a bemutató szövegoldalak, leírások, képek, fotók, animációk, háttérzene, hozzászólásokra alkalmas Fórum stb.  formájában jelenik meg az „olvasó”, vagyis a honlapra látogatók előtt.) tovább is van, mondom még

A nagy összefoglaló

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium tizedik évfordulójához jutva ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Ezek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg (apróbb szösszenetek voltak). Az alábbi jegyzet szereplője nem a fantázia szülötte, hanem valós személy 🙂 – nevét ugyan megváltoztattam, de akik a hőskorban gyakran fordultak meg rendezvényeinket, akár fel is ismerhetik.

Ballantine

A nagy összefoglaló

barna-szemAmikor egy-egy tanácskozás, gyűlés, szakmai találkozó vége felé Lugácsy Katika szólásra jelentkezett és azt rebegte, „Szeretném összefoglalni”, olyankor a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, a szép barna szempár tulajdonosa nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát, célját, értelmét illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik ugyanazzal a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér krétacsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetelt már értelmetlenné tette a követhetetlen logikájú se füle, se farka összefoglalás, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrzi meg.

Katikát mégis meghívták minden összejövetelre, részben mert ő volt a Makkgyűjtők Körzeti Egyletének elnöke, részben mert hatalmas barna szemével úgy tudott csüggeni a férfiak szaván, hogy kivétel nélkül ellágyult az ő szívük, megenyhült az ő szigorúságuk, és ellenállhatatlanul vágyni kezdtek arra: Katika ott üljön az első sorban, rájuk emelje tekintetét, amikor elnökölni fognak, amikor előadást tartanak, felszólalnak, vagy figyelmet színlelve csak ülnek az elnökségben. És Katika megkapott minden meghívót, és elment minden találkozóra, tanácskozásra, értekezletre, közgyűlésre, konferenciára, és valóban ott ült az első sorban, és hatalmas barna szemét le nem vette a szervezőkről, elnökről, titkárról, alelnökről, szekcióvezetőről, programigazgatóról, vezérszónokról, és azok ott feszítettek a tekintetében, lám, milyen jó kis konferencia, milyen remek összejövetel, micsoda emlékezetes találkozó, milyen figyelmes hallgatóság, gondolták. Ám amikor a rendezvény vége felé Katika kezét felnyújtva szót kért, kiverte őket a hideg, pontosan tudták, hogy nem lenne szabad neki szót adni, és mégis megadták, mint ahogy azt is pontosan tudta mindegyik, mennyi mindent nem lenne szabad tenni az életben, dohányozni, inni, feleséget csalni, és mégis, mégis… Ebbe a „nem lenne szabad, de mégis” kategóriába tartozott Katika, megadták hát neki a szót, ő pedig ünnepélyes arccal felállt, megigazgatta kiskosztümjét, nagy barna szemét sorra ráemelte az elnökség tagjaira, „Szeretném összefoglalni”, rebegte, és mindenki tudta, befellegzett a tanácskozásnak, itt és most véget ér tudomány és művészet, közigazgatás és stratégia, alapszabály és cselekvési program, határozati javaslat és zárónyilatkozat.

Legközelebb mégis újra meghívták, mert ellenállhatatlanul vágytak arra, hogy a két nagy barna szem rájuk meredjen az első sorból.

És Lugácsy Katika idővel megsokszorozódott, előbb csak két különböző helyen jelent meg egy időben, később már ő ült minden lehetséges tanácskozás első sorában, meresztett, igazgatott és nagyon összefoglalt. Aztán több is jutott belőle minden rendezvényre, megtöltötte az első, második, harmadik sort, majd az egész termet, csarnokot, színházat, arénát. Katika ott volt mindenütt, mindig mindent összefoglalt. Talán csak a Makkgyűjtők Egyesületében hagyta kicsit szétszóródni a dolgokat.


Ballantine írói álnévvel megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 11.