Liberalizmus – kisebbségben is

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Erre egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult és néhány „vezérpublicisztikát” is írtam (alább ezek egyike olvasható). Alig egy évvel később azonban beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntesszilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Az alábbi írás témáját Kőszeghy Elemér főszerkesztő ajánlotta, úgy vélte, a lap olvasói számára érthetővé és vonzóbbá kellene tenni a címben szereplő fogalmat, amely akkorra egyfajta szitokszóvá vált a magyar közbeszédben. Később kicsit még dolgoztam a szövegen, amely A liberalizmus kisebbségi bája címen az Árgus folyóiratban jelent meg és esszékötetembe is bekerült.

Balla D. Károly

Liberalizmus – kisebbségben is

 Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?

  Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom.

  Az egyik az, hogy a magyar politikai baloldal részben vagy egészben a liberális eszmék mentén „fogalmazta meg magát”, értve ezen nem csupán a filozófiai és morális értelemben vett klasszikus liberalizmus szabadságeszményét, hanem (és főként) az alkotmányossággal és parlamentarizmussal biztosítható demokratikus liberalizmus iránti elkötelezettséget, illetve, még ezen is túlmenően (főként a szocialista párt részéről) a szociálliberalizmus felvállalását (utóbbi nézetrendszer hívei szerint a cél a jóléti állam és a gazdasági biztonság megteremtése; ennek érdekében a társadalom és a piacgazdaság szabad fejlődését korrigáló állami intervencióra – beavatkozásra – van szükség.) Az elméletben akár ideálisnak is mondható elképzelések azonban a gyakorlatban konkrét politikai lépésekben nyertek kifejezést. Ezek pedig hiába lehettek döntő többségükben helyes és szükséges lépések, könnyen sérthettek érdekeket, továbbá lehettek köztük elhibázottak, összekapcsolódhattak a valódi liberalizmussal köszönőviszonyban sem álló célokkal (pl. hatalmi törekvések, mind nagyobb befolyás és szavazótábor megszerzése), párosulhattak egyértelműen negatív jelenségekkel (pl. korrupció vagy annak akár csak gyanúja). Így aztán, hogy nagyon leegyszerűsítve fogalmazzak: a kívánatos liberális eszmék részben nemkívánatos politikai gyakorlattal is társultak. Ez önmagában azonban még nem járatta volna le magát a liberalizmust. A józan ítélőképesség különbséget tud tenni a lényegibb pozitív és a lényegtelenebb negatív vonatkozások között, illetve meg tudja különböztetni az elméletet és elvet a gyakorlattól. Magyarán: valamely gyönge teljesítményről, ballépésről vagy akár politika-közeli bűncselekményről meg tudja állapítani, hogy vajon az adott politika erő ideológiájából következik-e, vagy valami egészen másból.[1]

  Azonban a magyar politikai jobboldal azt a koncepciót kezdte érvényesíteni retorikájában – és ezt látom a liberalizmus kedvezőtlen megítélésében a másik előzménynek – , hogy a valódi vagy csak általa vélt negatívumokat egyrészt egybecsatolta a velük kapcsolatba hozható párt(ok) ideológiájával, másrészt önmagát nemzetinek és polgárinak nevezve mindkét fogalmat kisajátította és szembeállította a szocialistával és a liberálissal. És még ez sem lett volna „baj”, ám megfogalmazásaikban ez a szembeállítás nem egyszerűen különbségtételt vagy akár lényegi eltérést jelentett, hanem antinómiát, azt, hogy ezek a fogalmak kizárják egymást, sőt, még ennél is többet: ellenességet. Vagyis: a jobboldal által elterjesztett szóhasználatban az, ami liberális, nemcsak különbözik a nemzetitől, és nemcsak hogy kizárja a nemzetit, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy nemzetellenes. Ez azonban így nyilvánvalóan nem igaz még a mai baloldali politikai erőkre nézve sem, a szabadelvűség eszméjére vonatkozva pedig még kevésbé az. A liberális gondolkodás a legmesszebbmenőkig elismer és elfogad mindenfajta orientációt, törekvést, identitást és érzelmet (hiszen ez egyik lényege), így természetesen a nemzetit is. Mi több: mivel a liberalizmus az egyén szabadságát és a személyiség kibontakoztatásának a biztosítását célként határozza meg, így arra is törekednie kell, hogy mindazok, akik a nemzeti együvé tartozásban és a nemzeti lét intenzív gyakorlásában látják életük célját és értelmét, azok ezt az igényüket maximálisan beteljesíthessék. (Természetesen csak addig, amíg ez senki mást nem korlátoz ettől eltérő igényeik kielégítésében.) Azaz: a liberális gondolkodásúak azt vallják, hogy a lehető legtágabb teret kell biztosítani mindenfajta, így a nemzeti törekvések számára is. De vallják azt is, hogy az ettől eltérő törekvések számára sem kevésbé! Kicsit egyszerűbben fogalmazva: liberális szempontból a nemzeti érzést előtérbe helyezni ugyanolyan elfogadható, mint nem helyezni előtérbe. A liberalizmus nem enged meg semmifajta diszkriminációt, nem tesz különbséget a faji, nemzeti, vallási, nyelvi, világnézeti, állampolgári, politikai, nemi hovatartozások között, nem feltételezi, hogy ezek identitásként és hagyományként való elfogadása és gyakorlása (vagy éppen mindennek az elutasítása) eleve értékmérő lenne. Aki szabadelvűen gondolkodik, nem lát elvi különbséget, mondjuk, a román állampolgárságú, fekete bőrű, spanyol anyanyelvű homoszexuális muzulmán – és önmaga között.

  A liberális gondolkodásnak ez a magas toleranciája az, ami a nemzeti kisebbségben élők (így a kárpátaljai magyarok) körében bizonyos zavart okoz.

  Holott elsőre azt gondolná az ember, ha valakinek, hát nekünk teljes mellszélességgel ki kellene állnunk a liberalizmus eszméi mellett! Miért is?

  Például azért, mert a kárpátaljai magyarság:

  • hosszú évtizedeken át élt keményebb vagy lágyabb politikai diktatúrában, és semmi sem volt, amire jobban áhítozott volna, mint a teljes szabadságra;
  • saját bőrén tapasztalta (és részben tapasztalja ma is) a negatív diszkrimináció minden hátrányát és megalázó voltát, azt, hogy nemzetisége, anyanyelve, vallása miatt meghurcolhatják, kedvezőtlenül megkülönböztethetik, alkalmasint „csak” kigúnyolják vagy szóvá teszik másságát.
  • tisztában van azzal, hogy a nemzeti kibontakozásnak egyik legfőbb akadálya a nagyhatalmi sovinizmus és a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nacionalizmus.

  Nos, a liberalizmus mindhárom esetben „esküdt ellensége” mindannak, ami a magyarság megmaradására nézve veszélyeztető tényezőnek minősül. Hiszen mi más jellemzi jobban a liberális gondolkodást, mint hogy mindenfajta elnyomással szemben a szabadságot tekinti a legnagyobb értéknek, hogy ellene szegül a megkülönböztetés minden lehetséges fajtájának és a legmesszebbmenően elítéli a sovinizmus és nacionalizmus valamennyi megnyilvánulását?

  Akkor vajon miért tűnik úgy, hogy a kárpátaljai magyarok többsége nem szimpatizál a liberális eszmékkel? (Ezt az állításomat részben személyes beszélgetésekre, részben a médiumokban olvasható és látható/hallható megnyilvánulásokra – pl. a státustörvénnyel kapcsolatos megszólalásokra – alapozom.) Ennek okain töprengve a következőkre jutottam.

  Először. A kisebbségben élők többsége, anélkül, hogy ez tudatosulna benne, a saját kisebbségi mivoltát egyfajta ellentmondásként, szerepkettősségként, kis túlzással szólva: tudathasadásként éli meg. Ezzel a kérdéssel több aspektust érintve foglalkoztam Kis(ebbségi) magyar skizofrénia c. könyvemben, most azonban újabb gondolatra jutottam. Úgy találom, a kárpátaljai magyar ember egyfelől szeretne egyenlő lenni a vele együtt élőkkel, sérelmezi – teljesen jogosan – a negatív megkülönböztetést. Másfelől szeretne egyenrangú lenni és azonos jogokat élvezni a magyarországi magyarokkal is. Ez már okoz problémákat. De mindez még nem elég: a kárpátaljai magyar ember nemcsak másnak, hanem különbnek is tartja magát! Megint csak: egyfelől saját hagyományait, nyelvét szebbnek, vallását igazabbnak, nemzeti történelmét dicsőbbnek, kultúráját gazdagabbnak és saját öntudatát nemesebbnek tartja, mint a vele együtt élő nem-magyar embertársaiét. (Ez voltaképp érthető és bizonyos határokig el is fogadható emberi magatartás akkor is, ha túlzó megnyilvánulásai már nyilvánvalóan nem a „nemzeti büszkeség”, hanem a nacionalizmus kategóriájába tartoznak). Ám számtalanszor találkoztam azzal a nézettel is – másfelől – hogy mi vagyunk az igazi magyarok, nem pedig a magyarországiak vagy pláne a nyugati emigránsok; Kárpátalján magyarnak lenni: az valami, az érték, az hősiesség; míg ott magyarnak lenni nem nagy művészet. Ez a négyféle magatartás nyilvánvalóan nem fér el egy kalapban, nem lehet egyszerre egyenlőnek és különbnek is lenni mind a hazai pályán, mind az anyaország vonatkozásában.

  Az ilyen alapállás teljesen nyilvánvalóan ellenkezik a liberális eszményekkel (szerintem a józan ésszel is), és leginkább az ellentmondást figyelembe nem vevő „kisebbségi gőg és sértődöttség” mentén látszik feloldhatónak egyfajta túlfűtött és túlhangsúlyozott nemzeti kivagyiság keretében. Ezért ennek a kettőségnek ösztönös vagy tudatos felvállalói érthetően nem az előbbi eszmerendszerrel, hanem az utóbbi gyakorlattal azonosulnak.

  Másodszor. Az a látszat alakult ki, mintha a szabadelvű gondolkodás megengedő jellege melegágya lenne a „nemzetietlenségnek”. Nos, a liberalizmus valóban elfogad mindenfajta magatartást, és ahogy nem gátolja, úgy nem is írja elő sem a nemzeti se a „nemzetietlen” attitűdöt. Azonban ez aligha róható fel főbenjáró bűnéül. Számomra nyilvánvaló, hogy ahogy a nemzeti érzést, úgy annak hiányát is el kell fogadni és tiszteletben kell tartani. A sokkal inkább nemzeti, semmint liberális gondolkodásúnak mondható Illyés Gyulától származik a közismert megállapítás, mely szerint a magyarság vállalás kérdése. A liberalizmus éppen ennek a vállalásnak a szabadságát hangsúlyozza: legyen módunkban vállalni – de legyen módunkban nem vállalni is, és akár ezt tesszük, akár azt, se ezért, se azért ne érhessen bennünket semmilyen retorzió, semmilyen negatív megkülönböztetés. Ez a gondolat azonban valamiért idegen a magyarságukat hangsúlyosan vállaló kárpátaljai magyarok többségétől, valamiért úgy gondolják, hogy az ő vállalásuk helyes, a másoké helytelen, és „haragszanak” a liberalizmusra, amiért az identitás megválasztását az egyén szabad döntésének szférájába utalja.

  Harmadszor. A fentebb már érintett politikai retorika nálunk is talajra talált. Ahogy Magyarországon a nemzeti jelleget magának vindikáló jobboldal nemzetellenesnek, idegenszívűnek, szélsőséges esetben hazaárulónak bélyegzi a közélet azon képviselői, akik nem az ő elképzeléseik szerint gondolkodnak és cselekszenek, aszerint Kárpátalján is akadnak, akik maguk szeretnék eldönteni, ki a magyar és ki nem, mégpedig egyáltalán nem genetikai vagy nyelvi, hanem kizárólag politikai besorolhatóságuk alapján. Nos, aki ilyen szelekcióra vetemedik vagy akár csak nevét, tagságát, szimpátiáját adja az effajta „ügyhöz”, az nyilván úgy fél a liberális eszméktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

  E hasábokon megjelent korábbi publicisztikámban (Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb, május 30.) azt vázoltam, hogy szerintem a szellemi élcsapata által vezetett kárpátaljai magyarság olyan nyomvonalak mentén halad, amelyek egyre válságosabb helyzetbe vezetik. Kifejtettem, milyen tendenciáknak kellene ellenállnia, és úgy találtam, ehelyett inkább meglovagolja őket – ezzel pedig önmaga ellen dolgozik. Nos, azt hiszem, ilyen önmaga ellen való fordulásnak fogható fel a szabadelvű gondolkodás elutasítása és annak a téveszmének az elfogadása, hogy kisebbségi helyzetben a liberális elveknek nincsen létjogosultságuk, nemcsak hogy fölöslegesek, hanem egyenesen károsak. Talán a fentiekben sikerült ezzel a nézettel szembehelyeznem azt a véleményemet, hogy a liberalizmus a mi helyzetünkben (sem) a nemzeti gondolkodás ellentéte. Olyan eszmerendszer, amely a legáltalánosabb emberi értékekre, így a szabadságeszményre alapozódóan megenged mindenfajta gondolkodást és törekvést, és éppenséggel nem ezek elfojtására törekszik, hanem arra, hogy mindegyikük kibontakozhasson. Mégpedig a legtágabb azon keretek között, amelyek még nem sértik mások hasonló törekvéseit. Magam úgy hiszem, hogy az effajta felfogás elterjedése a kárpátaljai magyarság megmaradásának nem gátja, hanem erőteljes elősegítője lehetne.


[1] Ahogy tévedés lenne például azt hinni, hogy amiért az előző kormányzati ciklusban az egyik minisztérium botrányoktól volt hangos és két államtitkár ellen is büntetőjogi eljárás indult, azért a minisztérium vezetőit adó párt elvi hármaspillérét képező „Isten, haza, család” lenne a felelős, ugyanígy hibás következtetés azt feltételezni, hogy a másik oldalon zajló visszaélések és törvénytelenségek a pártok liberális ideológiájából következnek.


Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. október 25.

Megjelölve , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.