Szülőföldön maradás – a Trianon-szindrómára adott anakronisztikus válasz

Magyarország és a határon túli magyarság viszonyát egyre többen vélik tarthatatlannak, megoldatlannak, változtatásra érettnek. Elégedetlenség mutatkozik mind egyes benti és kinti politikai erők és társadalmi csoportok, mind a belhoni és külhoni lakosság részéről. Igaz, ezek az elégedetlenségek legtöbbször önös érdekből fakadnak, és nem annyira az elveket vagy a rendszer egészét támadják, hanem inkább a gyakorlatot, azon belül is leginkább egyes intézkedéseket vagy támogatási technikákat, adminisztratív megszorításokat. Az egymással gyakran ellentétes elvárásokat lehetetlen mindenki megnyugvására kielégíteni, emiatt a kérdéskör egésze az összmagyar közélet egyik legneuralgikusabb pontjává vált, mutatta ezt a kettős állampolgárság kérdésében 2004 decemberében tartott népszavazás, amely szabályos hisztériát keltett mind Magyarországon, mind a határokon túl.

A témával foglalkozó szakemberek körében hosszabb ideje közhelynek számít a megállapítás, hogy nincsen igazi, hatékony magyar nemzetstratégiánk, ami van, az egy önellentmondásos tákolmány, amelyet a mindenkori politikai hatalom próbált hozzáigazítani az éppen aktuális igényekhez; leginkább a sajátjaihoz. A rendszer hibáit, a határon túlra irányuló támogatáspolitika hiányosságait is többen megfogalmazták már, elemezték a hatásokat, keresték a kiutat. Elegendő itt a Teleki Intézet, az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete vagy az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Alapítványa szakmai keretei közt folyó tudományos munkára utalnom.

Ezúttal egy aktuális interjú újraközlése alapján figyeltem fel a témát érintő újabb, sok tekintetben igen szókimondó és nagyon kritikus esszére. Csete Örsnek, az Apáczai Közalapítvány igazgatójának a munkája már túlesett a szakmai véleményezéseken (ezek meglehetősen szerteágazóak, tömör összefoglalásuk terjedelmesebb, mint maga az esszé), nem tudni, a dologban illetékes hatalmi ágazatok mikor és hogyan kívánnak (ha egyáltalán) vele foglalkozni, ám annyi bizonyos, hogy bár közelebbről az oktatástámogatással foglalkozik, igen fontos általános kérdéseket is felvet, így például kimondja, hogy mára érvényét vesztette a szülőföldön maradás doktrinája, hogy nem tekinthető rendszernek az, amit támogatásrendszernek mondunk, s hogy a szórványokból ki kell menteni a beolvadásra kárhoztatott magyarokat.

Az írás összefoglalására nem vállalkozhatom, mindenkit az elolvasására biztatok (a régi link már nem működött, töröltem, de frissítésként a poszt alján újat adok – 2016, bdk), kedvcsinálónak itt csupán három részletet mutatok be:

»A támogatási rendszer sem a támogató intézmények, sem a programok tekintetében nem rendszer; végrehajtó szervezetei és megvalósítandó programelemei aktuális rögtönzések eredményei. Idővel ezek az elemek kanonizálódnak, és azt a látszatot keltik, mintha rendszer-szerűen tevékenykednének, valósulnának meg. A magyar közigazgatás struktúrájába beágyazott ad hoc ötletek alapján a határon túli oktatás támogatása mára a hierarchizált rögtönzés rendszerévé vált.«

»A „szülőföldön maradás” szlogenjével mintha a homokba dugnánk a fejünket: semmi ne változzék, lehetőleg minden és mindenki maradjon úgy, ahogy és ahol most van. Ez az álláspont kényelmes: nincs változás – nincs konfrontáció. Mivel az egész EU-s folyamat ennek ellenében hat, szembe kellene nézni azzal, hogy a „szülőföldön maradás”  doktrinája lassan anakronizmussá válik.« (Egy interjújában ennél radikálisabban fogalmaz: »A „szülőföldön maradás” szókapcsolatot a Trianon-szindrómára adott egyfajta rendszerváltás utáni összmagyar válasznak vélem.«)

»A magyarság fennmaradására a jelenlegi demográfiai és beiskolázási trendek mellett a szórványban nincs esély. […] A beolvadás végigasszisztálása helyett tervszerű cselekvések sorát kell megkezdeni. A jövőben az oktatás minden szintjén és szegmensében a szórványmentésnek olyan horizontális céllá kell válnia, amely elsősorban nem újabb intézmények létrehozását és rendkívül költségigényes, minden áron való fenntartását jelenti, hanem tervszerű, fegyelmezett kivonulást, ha tetszik: embermentést.«

A szerző állításaival nyilván lehet vitatkozni, ám örvendetes, hogy valaki, aki pozíciójánál fogva maga is részese a most működő építménynek, ilyen kritikusan viszonyul a rendszer egészéhez, és őszintén szembenéz azokkal a problémákkal, amelyeket még sokan tabuként kezelnek.

Bárcsak hinnék abban, hogy a nagypolitika kiadja a kezéből a támogatási rendszer kézi vezérlését, felhagy a klientúraépítéssel, és szakemberekre bízza azt, ami rájuk tartozik.

Nem tehetik, mert akkor soha többé nem tudnák belpolitikai játszmájukban megtenni azt, amit annyira szeretnek: kijátszani a határon túli magyarság ütőkártyáját.


Frissítés 2016. január. A NolBlog megszűnése okán ide mentett posztomat frissiben megosztottam a Fecebookon, ahol is Csete Örs megadta a teljes vitaanyag elérhetőségét:

Megjelölve .Könyvjelzőkhöz permalink.

One Response to Szülőföldön maradás – a Trianon-szindrómára adott anakronisztikus válasz

  1. Pingback:Szülőföldön maradás – a Trianon-szindrómára adott anakronisztikus válasz | b d k n e t

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.