(ezt még a múlt héten írtam:)
Ha magyar állampolgár lennék (nem vagyok), bizonyára a baloldali pártok valamelyikére szavaztam volna három évvel ezelőtt, és ha még nem lennék eléggé zavarban a koalíciót alkotók egyik eddigi húzásától, most biztosan teljes káosz lenne a fejemben attól, amit az államelnök-jelölés terén tapasztalnék. Nem érteném a szocialistáknak azt a makacsságát (csak Szilit, senki mást!), amelyet az SZDSZ eltökéltségével (bárkit, csak nem pártpolitikust!) szemben igyekeznek érvényesíteni. Úgy vélném, sikerült magukat ahhoz hasonló képtelen helyzetbe hozni, mint amilyenbe a mesében került a keskeny pallón összetalálkozó két kecske. Bár tisztában voltak azzal, hogy a hidacskán már nincs hová kitérniük, indulás előtt mégsem próbáltak jobb megoldást találni. Ha te úgy, hát én is úgy. Én léptem hamarább a pallóra. Igen, de én vagyok az öregebb. Én mondtam hamarább, hogy nem lehet pártpolitikus. Igen, de én vagyok a nagyobbik, nehogy már te mondd meg nekem, ki lehet és ki nem, juszt is pártpolitikus lesz! Most aztán ott állnak egymásnak feszítve homlokukat, egyikőjük sem farol vissza. A kérdés már csak az, hogy mindketten rajtavesztenek-e a dolgon, avagy csak egyikőjük. S hogy nevethet-e majd a harmadik kecske rajtuk a partról.
Közben meg, olvasom, felmerült, hogy Magyar Bálint maradásáért cserében esetleg az SZDSZ mégis eláll elveitől. Ezt persze azonnal cáfolják minden érdekelt oldalról. Meg azt is szellőzteti itt-ott a sajtó, hogy amennyiben nem sikerül Szili Katalint államfővé választani, akár Hiller helyére is kerülhet pártelnöknek, ha az utóbbi belebukna ebbe a szívóskodó elnökjelölésdibe. Hogy ez egyáltalán felmerülhet, az legalábbis elgondolkodtató. Szili neve ugyanis nem először kerül szóba ebben a vonatkozásban: legutóbb is a pártelnök-jelöltek közt volt, majd visszalépett. Na most akkor azt kellene hinnem, hogy valaki egyaránt alkalmas egy nagy baloldali párt vezetésére (azaz a pártérdekek legerőteljesebb megjelenítésére) és a pártokon felül álló, hivatalból semleges államelnöki szerepre?
Ha magyar szavazópolgár lennék, most már igencsak érdekelne, belebukik-e Orbán Viktor ebbe a tokaji ügybe, vagy ezt is sikerül elmaszatolni, mint annyi mást a Fidesz (és nem csak!) háza táján. Közben kajánul tenném az értetlent: ugyan miért nem adták el azt a taggyűléseiről elhíresült céget, összes papírjával együtt, idejekorán Kaja Ibrahimnak vagy Joszif Totnak? Akkor most nem lennének mindenféle jegyzőkönyvek, nem kellene magyarázkodni. De még tovább mennék naivitásomban: ugyan miért kell jegyzőkönyvet felvenni olyasmiről, ami nem tartozik sem a cégbíróságra, sem pedig, és legkevésbé, a közvéleményre. Hát nem lett volna elég a miniszterelnök úri becsületszava arra, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet s hogy mikor milyen szilánkokat lehet majd lepattintani a tokaji hegyből? És ha már valamilyen rejtélyes okból mégis készült írott emlékeztető, hát kérem, azt vagy jobban illett őrizni, vagy meg kellett volna semmisíteni. De hogy tárolgatni? Egy jelszóval sem védett számítógépben, amelybe holmi vagyonmegosztást követelő feleségek belekotorhatnak? Hát nem tetszett hallani az asszonyi leleményességről? És a konspirációról?
Mégsem szeretném, ha Orbán Viktor éppen ebbe az ügybe bukna bele. Sokkal jobban kedvemre lenne, ha a politikája vallana végső kudarcot, és ő politikusként, a magyar jobboldal vezéreként kapna teljes elutasítás. Ez a tokaji csörte erkölcsi bukást hoz, én pedig szívesebben venném, ha politikai magatartása miatt bukna el. Utóbbit ugyanis veszélyesebbnek gondolnám bármiféle gazdasági vagy meggazdagodási machinációnál. Ha Orbán Viktor most nagyot esik, sokan azt hihetik, mondhatják, bizonyítgathatják, hogy jó úton járt, csak hát, szegény, óvatlanul rálépett egy banánhéjra. Nem. Annak kellene kiderülnie, hogy maga az út volt súlyosan elhibázott.
Bárhogy is, magyar állampolgárként tartanék attól, hogy az általam legtöbbre becsült hungarikum, a tokaji aszú ízét nem csak az én számban keseríti meg ez a tokaji asszó.