Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban
mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)
A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyaroszágiak pedig jobban élnek önála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.
Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika, az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint „önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra”. „…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől.” (Idézi a Transzindex.)
Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: „A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné” (idézi a MNO az MR nyomán).
És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké
fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban.