Érettségi találkozó

az ungvári Dayka Gábor Középiskola bejárata az Ung-parti sétány felől

Nem is tudom a kényszeredettséget szeretem-e kevésbé, vagy a nosztalgiát.

Több hónapja annak, hogy volt osztálytársnőm Bp-ről e-mailban megkeresett, arra emlékeztetve, az idén van 30. évfordulója annak, hogy leérettségiztünk, s kérve, segítenék a szerinte nagyon kívánatos találkozó megszervezésében. Bár udvariasan, de nagyon határozottan elutasítottam (azt hiszem, meg is sértődött), utalva arra, hogy én bizony sem az 5., sem a 10., sem a 15-20-25. évforduló alkalmából rendezett összejöveteleknek még a környékére sem mentem, jószerével azt sem tudom, melyikre került sor és melyik maradt el. Illetve a 25.-re valamelyest emlékszem, leginkább arra, hogy hívtak, kapacitáltak, agitáltak, és bár a fő szervező egyike kedves barátaimnak, mégis nemet mondtam neki, mint ahogy az iskolát most igazgató „házigazdának”, gyerekkori pajtásomnak is. Azt hiszem, mai napig nem igazán értik távolmaradásom valódi okát, én meg azt nem értem, mit nem értenek rajta. Igaz, sem magamnak, sem számukra nem fogalmaztam meg tételesen, mi is váltja ki belőlem a határozott viszolygást, amelyet persze legyűrhetnék, ha fontos dologról lenne szó és ha valami beláttatná velem, hogy ott bizony rám is szükség van. Mivel azonban mindkettőt inkább ellenkezőleg gondolom (nem fontos és nincs rám ott szükség, sőt!), hát már csak megengedhetek annyit, hogy megkímélem magam egy rossz estétől.
Tavaly aztán az Eső c. folyóiratnak az iskolával foglalkozó tematikus számába adott írásomban amolyan elvontabb-líraibb módon meg is fogalmaztam, mi tart távol az ilyen alkalmaktól: Kerülő úton.
Mikor a néhány hónappal ezelőtti megkeresés elért, ezt az írást ajánlottam a régi osztálytárs figyelmébe – de azért mégis segítettem neki, megadtam a legutóbbi alkalom fő szervezőjének az elérhetőségét (ő a párhuzamos osztályba járt), illetve annak az egyetlen (!) volt osztálytársamnak a telefonszámát, akivel ma is rendszeres kapcsolatot tartok, s akiről tudtam, hogy – osztályunkból alighanem egyedüliként (!) – ott volt a 25. évfordulón. (No, nem nagyon örült annak, hogy a budapesti kezdeményezőt rászabadítottam; szervezést ő sem vállalt, maximum közvetítést, és azt, hogy ha összejön a dolog, akkor elmegy a találkozóra.)
Aztán nemrégiben itt az UngPartyban Pompéry Judit elgondolkodtató írását publikáltam az ő érettségi találkozójáról, és bár nem ingatott meg saját véleményemben, azt beláttam, hogy egyrészt osztálya válogatja, másrészt lehet az ilyesmi fontos is valakinek, főként akkor, ha kiszakadt abből a közegből, amelyben a többiek benne maradtak, vagy pedig ha hordoz magában valamilyen tüskét, tisztázatlanságot, ha valaminek a végére akar járni. Esetemben azonban nincs szó ilyesmitről: közvetlenül az érettségit követően jó ideig összejártam akkori barátaimmal, a hozzám közelebb nem állókkal is tartottam egy ideig a kapcsolatot, aztán fokozatosan eltávolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt igényük nekik és nekem, hogy összejárjunk, találkozzunk. Ha akkor pár rövid esztendő alatt kiderült, különösebben nem érdekeljük egymást, más-más társaságot kerestünk magunknak, akkor most miért lenne értelme összeterelődnünk?
Mindezeket most azért írom, mert a szombati újságban megjelent a felhívás, a verbuváló hirdetmény: kik, hol, mikor, milyen alkalomból találkoznak, szeretettel várnak mindenkit stb. És nekem olvastán egy pillanatra újra végigfutott a hátamon a hideg, majd elégedetten nyugtáztam, szerencsére semmi sem kötelez arra, hogy odamenjek. És korábban összegyűjtött, kissé talán mondvacsinált kifogásaim helyett most sokkal egyszerűbben fogalmaztam meg magamnak, mi kelti bennem ezt az erős ellenérzést. Az, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget és ki nem állhatom a mesterségesen előrángatott nosztalgiát. Amúgy sem vagyok nosztalgikus alkat, de ha már nagy ritkán emlékezni szottyan kedvem, akkor ezt nem évfordulókhoz és mások elvárásaihoz igazítom (na jó, megérkeztünk az ünnepekkel szembeni averziómhoz), és pláne nem kívánom köretnek a mások által hozzátapasztott elérzékenyültséget, éppen ezért berzenkedem az „És arra emlékszel, hogy…”-októl. Kedves sógornőmre is, akivel kései kamaszkoromban több éven át egy társaságban buliztunk, kirándultunk, lógtunk, utaztunk, időnként rájön az emlékezhetnék, de én bánatára alkalmatlan vagyok az elfogódott visszarévedésekre, a dolgokat a saját idejükben szeretem megélni. Ami fontos volt a múltamban, az most is itt van velem, belémépült tapasztalatként, tanulságként. Bármikor kész vagyok szembenézni vele, elemezni, értelmezni, összefüggéseit firtatni. De pusztán és öncélúan emlékezni, pláne az idő szépségtapaszaival meghamisítani — nem nekem való.

De hogy azért mégis, mégis hozzájáruljak valamivel ehhez a 30. évfordulóhoz! Előkerestem azon kevés írásaimnak egyikét, amely (nagyjából) iskolás emlékeimről szól (és akkor sem teljesen önszántamból, hanem volt iskolám fekérésére írtam). Mivel még jóval számítólépes korszakom előtt keletkezett, hát most szépen beszedtem a szöveget. És hogy érdekesebb legyen, hozzáfűztem tucatnyi 2004-es lábjegyzetet. A holnapi naplóm helyett majd ezt jelentetem meg itt.

Megjelölve , , .Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.