Nem is tudom, kivételesen nagy műnek vagy csupán igen kellemes olvasmánynak tartsam-e Ljudmila Ulickaja Szonyecskac. kisregényét (Budapest, Magvető, 2007; fordította V. Gilbert Edit).
Az írónőnek, azt hiszem, ez a kisregény méltán hozott országos és
nemzetközi ismertséget, ám attól, hogy remekműnek nevezzem, erősen
óvakodnék. Inkább arról lehet szó, hogy valamit nagyon elkapott,
megcsípett a szerző, s ezt igen tehetségesen, művészi kvalitásokkal
megáldva ki is aknázta. S hogy mi ez a valami? Talán úgy fogalmaznám:
másféle, újszerű viszony egyfelől a szovjet múlthoz, másfelől az orosz
nőhöz.
A kisregény cselekménye végig térben és időben, létező városokban és létezett korszakokban játszódik, ez, mint említettem, csak finom ceruzarajzként veszi körül a szereplőket. A hangsúly az emberi viszonyokon és a belső átélésen van. Ezek sokkal konkrétabbak, bemutatásuk sokkal árnyaltabb, mint maguké a történéseké. Ez akkor is igaz, ha a gondolat- és lélekábrázolásban az írónőnek nincs segítségére a lineáris történetszövés erőltetettsége. Különösen a mű közepén éreztem valami siettetett eseménymondást, mintha a szerző a mű igazán remek indításától minél hamarább szeretne eljutni az ugyancsak erős végkifejletig. Az életút kötelező kronologikus végigkövetése mintha helyenként a lélekábrázolás és a belső összefüggések kibontásának béklyójaként működött volna. Ám meglehet, hogy éppen ez a linearitás teszi olvasmányossá a művet, egyben alkalmassá arra, hogy milliók kedvence legyen.