politika kategória bejegyzései

Szemben a hivatalos Magyarországgal

Írta: | | , , , ,
Vélemény?
megosztás

virtualis-haza-magasbanIgen: van, amikor szembe kell fordulni, szembe kell menni. Kisebb baj lenne, hogy Magyarországon teret nyert, teret foglalt a konzervatív, nacionalista jobboldal. Nagyobb baj, hogy ennek a térfoglalásnak a végrahajtói a másik (liberális, demokratikus) oldal teljes kiszorítását, felszámolását tűzték ki célul, s ennek érdekében maguk alá rendelték a döntéshozó, végrehajtó és ellenőrző hatalmi struktúrák valamennyi szintjét.

Egy demokratikus haza a magasban

…amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Virtuális Magyar Köztársaságom

Abból a szomorú alkalomból, hogy a Magyar Köztársaság – úgy is, mint demokratikus jogállam – 2012. január elsejével, az egypárti, kirekesztő szellemű, a történelem kerekét visszafelé forgató alkotmány életbe lépésével megszűnt, megalakítottam a magam Virtuális Magyar Köztársaságát, amely blog formájában öltött testet. Kárpátaljai magyarként szellemi szempontból voltaképp eddig is valamiféle magasba emelt virtuális haza lakója voltam. Ukrajnát soha nem fenyegette az a veszély, hogy hazámnak érezzem, mindig is úgy tekintettem rá, mint valami kellemetlen éghajlatra, de a tényleges Magyarországot se vallhattam magaménak – egyfelől azon egyszerű okból, hogy soha nem laktam a területén, másfelől mint a különböző politikai kurzusok uralta állami formáció sem tudta szívembe lopni magát. Hosszú ideje állandósult az a véleményem, hogy a hivatalos Magyarország szerencsétlenül, felemásan, koncepciótlanul, önérdekűen foglalkozik a határon túli magyarok kérdéskörével. Így aztán, amióta a magyarságtudat meghatározó részévé vált identitásomnak, szellemi síkon egyfajta elvonatkoztatott nyelvi és kulturális hazában élek, amely fölötte áll mindenféle földrajzi, politikai, állampolgári meghatározottságnak. Ugyanakkor ez a magasba emelt haza eddig a tényleges Magyarországgal összefüggésben képződött meg tudatomban, és korábban nem éreztem szükségét annak, hogy mint „külön helyet” meghatározzam. Erre a lépésre csak most szántam el magamat, látva, hogy a választók felhatalmazásával és bizalmával messzemenően visszaélő politikai erő hogyan sajátítja ki a maga számára és hasznára mindazt, amit a magyarság közös ügyének gondolok. Teszi mindezt arrogáns elszántsággal, álszent hazugságokkal és cinikus arcátlansággal, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán a szellemi élet és kultúra egészséges működését mérgezi meg, hanem gazdasági csődbe is sodorja az országot. Külön-külön e két kedvezőtlen körülmény még elviselhető: a szellemi szabadság segít átvészelni az anyagi gondokat, a jólét pedig elviselhetőbbé teheti a szabadságjogok egy részének a hiányát. Ám amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Szemben a parlamenti jogalkotást kézi vezérlésű pártmechanizmussá degradáló politikai erővel, amely igyekszik ellehetetleníteni, elnémítani politikai ellenfeleit, amely saját érdekeinek a medrébe kényszeríti a törvényalkotást, az igazságszolgáltatást és választási rendszert. Amely mérhetetlen károkat okoz a magyarság egészének azzal, hogy pozitívból negatívba fordítja a magyarság megítélését a nagyvilágban. Az Orbán-féle politika nemcsak a forintot dönti be, hanem a nemzet presztízsét is.

Liberálisan gondolkodó határon túli magyarként számomra mindig is sérelmes volt, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az. Saját honfitársainak nagyszámú csoportjain kívül a Fidesz-KDNP kormánya gyakorlatilag kirekesztette a magyarságból azokat is, akik határon túli magyarként nem értenek egyet nemzetpolitikájukkal. Kizárólag a velük egy követ fújó, szekerüket toló magyarságszervezeteket tekintik partnereiknek, másokkal jószerével szóba sem állnak, törekvéseiket nem hogy nem támogatják, hanem akadályozzák. A magyar állampolgárság megadásának szimbolikus gesztusával elvonják a figyelmet a szomszédos országokban élő magyar közösségek tényleges problémáiról, így például arról, hogy a magyar jobboldal által is kiélesedett megosztottságuk miatt saját lakhelyükön a korábbinál is kevésbé alkalmasak a hatékony politikai érdekérvényesítésre, nem vagy csak kevéssé képesek az önrendelkezés adminisztratív, gazdasági és kulturális bázisának a megteremtésére – többek között azért sem, mert a menlevélként működő megszerzett magyar állampolgárság érzelmileg mintegy felmenti őket az itthoni problémák megoldásának kényszere alól. A helyben való boldogulás elősegítésében a hivatalos Magyarországnak soha nem volt hatékony nemzetstratégiája, a nagy szavak hangoztatása mellett mindig is erőteljesen folyt és folyik az agyelszívás, a helyben maradás elősegítése pedig lényegében az anyagi támogatásra korlátozódott, amely kezdettől erősebb vagy gyengébb pártideológia-exporttal párosult. Az utóbbi megosztotta a magyarságot, az előbbi pedig klientúra kiépítéséhez és önérdekűen működő, magyarországi közpénzekből eltartott magyarságszervezetek és intézmények létrejöttéhez vezetett. Mindez – Kárpátalja esetében legalábbis – végsőkig demoralizálta a határon túli magyar közösségeket, amelyek, látva az anyaországi rossz példát, a maguk kisebb színterén megalázóan kisszerű testvérharcokba bocsátkoztak, maguk is átvéve azt az eltanult érvelési (?) rendszert, miszerint aki ellenünk van, az nem is magyar, csupán „magyarul beszélő”. Kárpátalján különösen gyakran használja ezt a kirekesztő retorikát a Fidesz-barátságáról közismert érdekvédelmi szervezet, amely elvbarátaik kétharmados győzelme óta most különösen nyeregben érezheti magát. Adják is a lovat alájuk odaátról.

A mi kis lokális bajainknál persze sokkal veszélyesebb a ránk is visszaható globális folyamat, amelynek során az Orbán-rezsim szembefordult az európai demokratikus normákkal, felszámolta a jogállamiságot, korlátozza a sajtószabadságot, kirekeszteni és szeparálni igyekszik minden másként gondolkodót. Az ország hivatalos nevének megváltoztatásával a köztársasági eszmével is szakított, autokrata államot épít, a kritikát rosszul tűrő, a humort nem ismerő, diktatórikus viszonyokat teremt.

Szükségét éreztem, hogy mindezzel a leghatározottabban szembeforduljak. Újságcikkek és írójegyzetek mellett most egy szimbolikusnak szánt protestáló gesztust is tettem: külön szellemi birtokot foglaltam magamnak egy olyan helyen, amely egyelőre nem áll a kormányerők ellenőrzése alatt. Így alakult meg az interneten Virtuális Magyar Köztársaságom – részeként annak az UngParty Virtuálénak, amelynek webegységeit több mint tíz éve építgetem.

Megjelent: VilágMa, 2012., dec. 5.

A nevezett webhely a virtuális haza kulcsszóval indított Google-keresés első találata. | Egy honlap létrehozásával Virtuális Magyar Köztársaságot teremtve a hivatalos Magyarországgal szemben határozom meg a helyemet – magyarként, pirézként. Demokratikus haza a magasban: szemben az Orbán-rezsimmel.  Közélet, köztér, politika, közéleti jegyzet, magyarság Kárpátalján

Olvasd el ezt is – 2016: Feljelentem a magyar kormányt

 

Magyar szervezetek Kárpátalján

Írta: | | , , , , , ,
Vélemény?
megosztás

Magát megnevezni nem kívánó beregszászi levelezőtársam véleménye a 168 óra cikkéről (Ki a magyar Kárpátalján?):

Dunda György “ungvári tudósítása” plasztikusan mutatja be azt a helyzetet, amely a kárpátaljai magyarság körében azért alakult ki, mert “A magyar kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízum megszerzésének a lehetőségétől”. Ez így nem igaz. Nem a tagságtól vonták meg a lehetőséget, hanem az UMDSZ-től vonták meg a kedvezményes vízumszerzéshez szükséges garancialevelek kiadásának a jogát. Emiatt az UMDSZ-tagoknak az erre egyedül jogosult KMKSZ-hez kell fordulniuk, és a KMKSZ – állítja a cikk és a benne megszólalók – ezt gyakran megtagadja, illetve az igénylők számára megalázó feltételekhez köti. Kétségtelen, hogy a KMKSZ visszaél monopolhelyzetével, de itt Beregszászban tudunk igen sok konkrét ellenpéldáról, és egyáltalán nem mondható, hogy az UMDSZ-től a magyar kormány teljesen alaptalanul vette el a jogot. Bizony, voltak visszaélések. A cikk éppen ezért torzít, egyoldalúan és a KMKSZ iránt rosszindulattal mutatja be a helyzetet. Érthető: a szerző aktív UMDSZ-es, tagja az országos tanácsnak és főszerkesztő-helyettese az UMDSZ szócsövéül szolgáló lapnak (Kárpáti Igaz Szó).

Baráti körömben általános vélekedés, hogy bár a Kovács Miklós vezette kulturális szövetség visszaél a Fidesz hatalomra jutásával kialakult kedvezményezett helyzetével, de ugyan ki ne tudná, hogy a szocialista vezetés idején viszont a Gajdos István elnöksége alatt álló UMDSZ húzott hasznot a saját kiemelt helyzetéből, s ki ne tudná azt is, hogy az elnök érdekszférájába nem-magyar üzleti és pártkapcsolatok is bőven beletartoznak.

Eddig a levél érdemi része. A magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy a két szervezet a saját szemétdombnyi hatalma gyakorlásában és az anyagi haszonelvűség érvényesítésében egyaránt önérdekűen működik. Ha az UMDSZ mégis szimpatikusabb egy fokkal, az csak azért van, mert a ukrajnai üzleti és pártérdekekkel való összefonódást még mindig bocsánatosabb bűnnek gondolom, mint a KMKSZ működését jellemző magyarkodó populista demagógiát és ideológiai alapú diszkriminációt.

Frissítés, 2016

Az eredeti cikk linkelve volt, hogy érthető legyen a komment. A 168 óra honlapján azóta elérhetetlenné vált, de a webarchívumból sikerült kibányásznom:

Ukrajnai magyarok

Ki a magyar Kárpátalján?

A budapesti kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízumszerzés lehetőségétől. Az intézkedés óta több mint egy év telt el, az akkor hangoztatott vádakból semmi nem bizonyosodott be. DUNDA GYÖRGY ungvári tudósítása.
Még tavaly júniusban kezdődött a magyarigazolvány-kiadással kapcsolatos vizsgálat Kárpátalján, s arra hivatkozva mindenfajta magyar–magyar kapcsolattartási program koordinálását megvonták az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségtől (UMDSZ), és átadták a jelenlegi budapesti kormány kizárólagos partnerének, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ). Köztük a támogatói nyilatkozat vagy – ahogy itt nevezik – garancialevél kiadásának jogát.

A garancialevél lényege: aki ilyennel rendelkezik, könnyített eljárásban juthat schengeni vízumhoz, sőt, a díját is visszatérítik. Máskülönben csak meghívólevéllel lehet anyaországi beutazási engedélyhez jutni, ami azon túl, hogy roppant hosszú és nehézkes folyamat, mindennel együtt – meghívó, biztosítás, vízumilleték – harmincezer forintnak megfelelő összegbe is belekerül, márpedig ez jócskán meghaladja az ukrajnai minimálbért.

– Szervezetünket olyan vádak alapján próbálják ellehetetleníteni, amelyekből semmi sem igazolódott be – hangsúlyozza Zubánics László.
Az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke szerint megállapítását alátámasztja az a tény, hogy titkosították a Külügyminisztérium által elrendelt vizsgálat eredményeit. Abba még a megvádolt fél sem nyerhet betekintést.

– A magyar kormány illetékeseinek szájából olyan abszurd kijelentések is elhangzottak, hogy az UMDSZ tízezer magyarigazolványt játszott a „donecki maffia” kezére! Valójában a tízezer az kettő, ráadásul a kivételezett helyzetben lévő KMKSZ sokkal több dokumentumot juttatott Kárpátalja határain túlra – összegez Zubánics.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt külügyi államtitkár legfőbb vádja az volt, hogy az UMDSZ miatt az arra jogosultak számánál többen jutottak hozzá az okmányhoz. Ezzel szemben tény: az UMDSZ hat év alatt, 2004 és 2010 között csak 43 ezer okmány kiadásában járt közbe, míg a KMKSZ a státustörvény 2001-es életbelépése után az első években 112 ezret bocsátott ki.

Zubánics László azt sem érti, hogy a magyar kormányhivatalnokok szándékosan csúsztatnak, vagy nincsenek tisztában az első Fidesz-kormány idején elfogadott státustörvényben foglaltakkal. Folyamatosan azt nyilatkozzák, hogy Kárpátalján meghaladta a 160 ezret a magyarigazolványok száma, miközben a 2001-es népszámlálás szerint csak 156 ezren élnek magyarok Ukrajnában, s hozzáteszik, eleve csak a 14 évnél idősebbek juthatnak ilyen okmányhoz. Ezzel szemben az igazság az, hogy születés után rögtön igényelhető az okmány, s nagyon sok szülő kérvényezi is csemetéjének.

Ráadásul a 2001-ben és 2002-ben kiadott igazolványok öt év múltán lejártak, s miután csak nemrégiben lett életre szóló a magyarigazolvány, 2006-ben és 2007-ben tömegek álltak sorba új igazolványért. Azok is lecserélték, akik időközben férjhez mentek, nevet változtattak, vagy egyszerűen csak az igénybe vett vasúti utazási kedvezmények miatt betelt az okmányuk. A központi nyilvántartó rendszer viszont csupán az összesített igazolványszámot tartja nyilván, miközben a fenti okokból több tízezerre tehető az átfedés. Csakhogy az UMDSZ argumentumait egyszerűen nem hajlandók meghallgatni.

ukrajna, kárpátaljai magyarság, vízumköteles kárpátalja, nemzeti vízum szerzés, határon túli magyarok, kettős állampolgárság kárpátalján, kedvezményes honosítás, közélet, politika, köztér, magyar kisebbség, nemzetpolitika

Más:

Pünkt Kövér?

Írta: | | ,
Vélemény?
megosztás

Még hogy „például Kövér László”?

Az antiszemiták szokásos védekezése, ha nézeteiket fejükre olvassák, hogy bejelentik: nekik például van zsidó barátjuk. L. Simon László, aki Szőcs Gézához hasonlóan most szűnik meg magyar írónak lenni, azzal mentegeti az aláírásával benyújtott, a Kossuth tér 1944 előtti képzőművészeti arculatának visszaállítását célzó parlamenti határozati javaslatot, illetve azzal hárítja a Szépírók Társaságának a tiltakozását, hogy például Kövér Lászlónak a kedvenc költője éppen József Attila. A magam részéről, köszönöm, nem kérek az effajta példálózásból.

Olvasd el ezt is:

Titkos állampolgárok

Írta: | | , ,
Vélemény?
megosztás

A kettős állampolgárságot el nem ismerő ukrajnai törvények miatt a kárpátaljai visszahonosítottak valamennyien „titkos” magyar állampolgárok: a hatóságok előtt nem vállalhatják sajátos státusukat. /// A határon túli magyar szavazók nem Románia, Szlovákia, Szerbia vagy Ukrajna, hanem éppenséggel Magyarország számára jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot azzal, hogy anyaországukban szélsőséges politikai erőket juttathatnak hatalmi pozícióba.

Balla D. Károly

Titkos állampolgárok

Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon.

Nem akartam azonban ezekkel az esetekkel foglalkozni, és erre több jó okom is volt. Az első afféle ostoba babonás félelem: ha leírom, hogy szűkebb pátriámban soha eddig nem tapasztalt mértéket öltött a magyarellenesség, azzal mintegy be is teljesítem, változtathatatlanná teszem ezt a tényt, holott inkább kételkedni szeretnék a valódiságában. A másik ok, hogy a sajtót hetekig uralták a fentiekkel kapcsolatos híradások, nem gondoltam, hogy számukat nekem is szaporítanom kellene. Ellenállásom legnyomósabb harmadik oka azonban más természetű.

Ha írok az emlékművek rongálásáról, akkor, miközben mélyen elítélem a vandalizmust és a nacionalista indulatokat, aközben óhatatlanul a vélhető indítékokról is szólnom kellett volna, megemlítve például azt, hogy mindeközben az ukrán nyelvű sajtóban is megszaporodtak a szélsőséges hangok, újra és újra felhánytorgatják nemcsak „a magyarok történelmi bűneit” (pl. Kárpátalja 1939-es visszafoglalásának bizonyos eseményeit), hanem azokat a vádakat is megfogalmazzák, melyek szerint az itt élő magyarok nem tekintik hazájuknak Ukrajnát, nem tanulják meg rendesen az államnyelvet, voltaképp idegenek a lakóhelyükön, s ha valami bajuk van, Budapestre mennek panaszkodni. Állandó témája lett ezeknek a cikkeknek – kell-e mondanom – az Ukrajnában el nem ismert kettős állampolgárság is, amelyet a kárpátaljai ukránok jelentős rétegei sérelemként érnek meg, s a vehemensebbek persze azt is megfogalmazzák, hogy a magyarok, ha kell nekik egy idegen ország állampolgársága, „akkor menjenek oda lakni”.

Nos, éppen azért nem akartam mindezzel foglalkozni, mert a magyar vonatkozású »»a teljes cikk

Ukrajnában nem tiltott a kettős állampolgárság?

Írta: | |
Vélemény?
megosztás

Ukrajna titkosszolgálati eszközökkel céltudatos provokációt folytat a visegrádi csoport országai ellen, amelyek Kijev érdekei mellett lobbiznak az Európai Unióban – jelentette ki az Unian hírügynökségnek a napokban adott interjújában Tarasz Csornovil parlamenti képviselő, a Legfelsőbb Tanács külügyi bizottságának elnökhelyettese, aki szerint a következő diplomáciai botrány Lengyelországgal robbanhat ki.

A honatya elmondta: tudomása szerint Lengyelország lesz a harmadik ország, amely ellen az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) provokációkat szervez. Szerinte eddig Magyarország és Csehország – mind a kettő a visegrádi négyek tagja – volt soron. Legvégül, negyedikként Szlovákiával várhatók diplomáciai problémák – emelte ki.

Csornovil rámutatott: “Az SZBU a kettős állampolgársággal rendelkező ukrajnai magyarok és magyar konzulátusok igen aktív üldözésébe kezdett”, megjegyezve, hogy Ukrajnában nem tiltott a kettős állampolgárság, “az egyszerűen nincs elismerve” az országban.

A politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy az SZBU-nak semmilyen kifogása nincs az ukrán mellett második orosz, román, izraeli állampolgárság ellen, csak a magyart pécézte ki, ami igen komoly visszhangot váltott ki Magyarországon. Úgy vélte, a magyar parlamentben már azt fontolgatják, hogy érdemes-e erősen támogatni Ukrajnát.

Csornovil kifejtette: “A visegrádi négyek aktívan lobbiztak Európában Ukrajna érdekei mellett, azonban Csehország már visszalépett ettől, s Magyarországnak is szándékában áll, hogy ezt megtegye.”

A honatya nehezményezte, hogy a kétoldalú ukrán-magyar kapcsolatok ápolásával magyar részről a külügyminiszter – szerinte gyakorlatilag az ország harmadik embere – foglalkozik, míg ukrán oldalról ez a külügyminiszter-helyettes reszortja. Mint mondta, ennek kapcsán már interpellált a parlamentben.

Csornovil azt mondta, meg van róla győződve, hogy az SZBU provokációi arra irányulnak, hogy a visegrádi négyek beszüntessék az Ukrajna érdekei melletti lobbizást. Szerinte ez mindenekelőtt az orosz vezetés érdeke.

(Kitekintő)

Más már nem hiányzott

Írta: | | ,
Vélemény?
megosztás

Úgy tűnik, sikerült megoldani a beregszászi magyarok legégetőbb gondját.

Rovásírásos helynévtábla Beregszász határában

Kovács Béla EP-képviselő kezdeményezésével Kárpátalján elsőként Beregszászban került felállításra a Rovás Alapítvány által készített székely-magyar rovásírásos helységnévtábla.

A rendezvényre szombaton került sor. A zord időjárás ellenére sokan részt vettek az első rovásírásos névtábla-avatón Beregszász Asztély felőli bejáratánál. Az ünnepségen többek között részt vett Kovács Béla, a Jobbik európai parlamenti képviselője, Sípos László, a Rovás Alapítvány kuratóriumi elnöke, Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke.

Az ünnepség a Himnusz éneklésével kezdődött, majd Gajdos István, Beregszász polgármestere osztotta meg a jelenlévőkkel a gondolatait. Ezt követően Kovács Béla adott hangot azon reményeinek, hogy ez a táblaállítás az első Kárpátalján, de remélhetőleg a magyarlakta falvak polgárai részéről továbbra is lesz igény ilyenre.    

Beregszász rovásírásos helységnévtábláját Gajdos István és Kovács Béla leplezte le.

Hegedűs Csilla

Forrás: KISzó

Ki az ukrán: én vagy te?

Írta: | | , , ,
Vélemény?
megosztás

Újabb politikai pengeváltás az ukrán nyelv körül

Az Anyanyelv világnapja (február 21.) ismét alkalmat adott az ukrán politikusoknak arra, hogy egymásnak essenek a nyelvi kérdés okán.

Az ellenzékbe szorult, bűnvádi eljárás alá vont Julija Timosenko az Anyanyelv világnapján a nyilvánossághoz fordult az ukrán nyelv védelmében.

A korrespondent.net hírportálon is közzétett felhívásban az egykori miniszterelnök kijelenti: a jelenlegi ukrán hatalom „háborút folytat Tarasz Sevcsenko, Leszja Ukrainka, Ivan Franko nyelve ellen”. Az ukrán irodalom klasszikusainak megidézése mellett a sajátos hajviseletéről világszerte közismertté vált politikus azzal vádolja Viktor Janukovics elnököt, hogy számára az ukrán nyelv nem képvisel értéket, amit az is jelez, hogy a hozzá közel álló kormányzati politikusok, a hatalompárti állami köztisztviselők nagy része hivatali időben sem használja az államnyelvet.

A BJUT politikai mozgalom vezetője arra kérte az állampolgárokat, hogy tegyenek meg mindent a jelenlegi hatalom által veszélybe sodort ukrán nyelv megvédése érdekében: fizessék elő az ukrán lapokat, vásároljanak ukrán szépirodalmat, hallgassanak ukrán nyelvű rádióadásokat, beszéljenek ukrán nyelven gyermekeikkel, családtagjaikkal, barátaikkal. Az orosz ajkú lakosságot pedig – akik a legutóbbi népszámlálás adatai szerint Ukrajna lakosságának 29,6%-át teszik ki – arra szólította fel, hogy tanuljanak meg ukránul.

Timosenko asszony elmondta azt is, hogy ő is csak felnőttként sajátította el az ukrán nyelvet, hiszen orosz nyelvű régióban született. A volt miniszterelnök 2010. július 6-án tett nyilatkozatában kijelentette: az orosz ajkú kelet-ukrajnaiaknak valójában nem kell a nulláról tanulniuk az ukrán nyelvet, hanem csupán fel kell idézniük azt „a genetikai emlékezetből”. „Az ukrán nyelv bennünk van” – mondta meggyőződéssel az egyébként orosz anyanyelvű, s ukránul csupán a nagypolitikában való megjelenése során megtanult politikus.

Timosenkonak a nemzethez intézett legújabb felhívásában hangsúlyos rész az, melyben kijelenti: Ukrajnának csupán egyetlen államnyelve lehet, mégpedig az ukrán. Az egyetlen államnyelv megőrzésére nem azért van szükség, hogy más nyelveket kiszorítson a használatból tette hozzá a politikus, hanem azért, hogy Ukrajna és az ukrán nemzet végre lerázza magáról az egykori szovjet gyarmatosító politika máig érzékelhető hatásait.

Anna Herman, az elnöki adminisztráció helyettes vezetője nem maradt adósa Timosenkonak. A hatalom képviselője az ellenzéki politikus szavait kommentálva elmondta, hogy Julija Timosenko soha nem beszélt ukránul saját gyermekeivel, ennek ő számtalan alkalommal fültanúja volt, így hát az ellenzéki politikusnak az állami nyelvpolitikát bíráló szavait sem lehet komolyan venni. Hozzátette továbbá Herman azt is, hogy az ellenzék nem hajlandó tudomást venni arról, hogy Janukovics elnök egyre jobban beszéli az államnyelvet. Az ukrán nyelvet féltő Timosenko asszonyról ellenben kijelentette, hogy az ellenzéki politikus maga sem beszél jól ukránul, hiszen egyértelműen oroszos kiejtéssel beszéli a nyelvet.

Nincs abban semmi különös, vélte Herman, hogy Timosenko és elvbarátai kisajátítják maguknak a nemzeti ideológiát, a nemzeti retorikát és eszmét, s az ukrán nyelv egyedüli védelmezőiként állítják be magukat, miközben mindenki másban az államnyelv fenyegetőit vélik felfedezni. „Ők mind neofiták – idézi a magas rangú állami hivatalnokot a sajtó –, a neofiták pedig mindig kategorikusak, és mindig úgy látják, hogy náluk senki sem odaadóbb”.

Az ukrán nyelv kapcsán kibontakozó újabb politikai adok-kapok hátterét az adja, hogy Ukrajna nyelvi helyzetét az ukrán politikai élet szereplői alapvetően kétféle megközelítésben látják és láttatják. A Csernicskó István szerkesztésében a közelmúltban megjelent Nyelvek, helyzetek, emberek című kötet elemzése szerint e téren az egyik oldalon a 2004-es „narancsos forradalom” révén hatalomra jutott erők állnak. Szerintük az ország nyelvi helyzete deformált, melyet az állami nyelvpolitikának ki kell igazítania, mert a cári Oroszország és a Szovjetunió által erőltetett orosz nyelv máig dominánsabb, mint az ukrán.

Ennek a nemzeti beállítottságú politikai elitnek a központi gondolata, hogy az ukrán nyelv a formálódó egységes ukrán politikai nemzet egyik kiemelt szimbóluma, ezért mindazok, akik két államnyelv mellett érvelnek, vagy akik úgy vélik, hogy a kisebbségi nyelveknek hivatalos státust kell biztosítani, azok voltaképpen az új ukrán állameszme ellen, az egységes nemzet és az állami integritás ellen foglalnak állást.

A másik álláspont hívei főként az oroszbarátnak tekintett, magukat demokratikus jogvédőként beállítók soraiból kerülnek ki. Szerintük Ukrajna nyelvpolitikáját a jelenlegi valós nyelvi helyzetre kell alapozni, az oroszt a második államnyelv státusába kell emelni. Az érvelés fontos eleme, hogy az erőszakos ukránosítás veszélyezteti az oroszajkú lakosság nyelvi és nemzetiségi jogait, fenyegeti a demokráciát, az emberi jogokat, az ukrán nyelv pozícióinak erősítése háttérbe szorítja az orosz nyelvet.

A két, egymással ellentétes nyelvpolitikai jövőkép mögött szinte teljesen azonos erőforrásokkal rendelkező, egymással szembenálló politikai tábor áll, állapítja meg az idézett kötet: az elsőnek Viktor Juscsenko és Julija Timosenko, a másodiknak Viktor Janukovics a központi alakja. Az egyik tábornak a dominánsan ukrán nyelvű északon és nyugaton, illetve részben az ország középső régióiban (Kijev és környéke) van a szavazóbázisa, a másiknak a jellemzően orosz nyelvű délen és keleten. Az ország nyelvi, nyelvhasználati megosztottsága tehát egyben politikai preferenciát is jelent, s ez törésvonal a választások során is jelentkezik.

„A kiélezett és bizonytalan ukrajnai politikai helyzetben, ahol az utóbbi években rendkívüli elnöki és országgyűlési választások követik egymást, s ahol a 450 fős parlamentben a többség gyakran öt-hat szavazaton múlik, és a koalíció felbomlása állandóan fenyegeti a kormányzó többséget, a tömegeket mozgósítani képes nyelvi kérdés elképzelhetetlen mértékben átpolitizálttá vált. A nyelvi kártya már a legelső ukrán választásokon megjelent a kampányban, s ez azóta sincs másként” – világítja meg a nyelvi kérdés politikai hátterét Csernicskó István kárpátaljai magyar nyelvész.

A nyelvi kérdés politikai súlyát jelzi, hogy ennek kapcsán az utóbbi időben az ország mindhárom exelnöke is megszólalt. A független Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk szerint ország kétnyelvűsége Ukrajna egységét veszélyezteti. Aligha sikerül Janukovicsnak megváltoztatnia az Alkotmányt és a nyelvtörvényt, véli, hisz ehhez kétharmados parlamenti többség kell.

Annak idején Kucsmának is szándékában állt az orosz második államnyelvi státusba emelése, emlékeztet Kravcsuk, ám aztán elállt ettől a tervétől, mert megértette, hogy akkor csupán az ország déli és keleti felének elnöke lesz, és Ukrajna kettészakadása katasztrofális mérteket ölt: egyik része ukránul, másik oroszul fog beszélni. Másrészt, figyelmeztet az exelnök, a nyelvi kérdés választások előtt mindig előkerül, ha fel kell tüzelni a választókat, majd a kampány végeztével mindenki igyekszik félretenni ezt a kényes kérdést.

A Kravcsukot az elnöki székben követő Leonyid Kucsma szerint Ukrajnának csak egy államnyelve lehet, de az orosznak biztosítani kell a regionális nyelv státusát, s az orosz nem lehet idegen nyelv Ukrajnában. Juscsenko külön vezércikket szentelt a nyelvkérdésnek a Deny című lapban. Meggyőződése, hogy a két államnyelv bevezetése éppúgy az ország és a nemzet egységét veszélyezteti, mint az, ha az orosz hivatalos nyelvként funkcionálhat Ukrajnában.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola által a közelmúltban kiadott fent említett kötetben Csernicskó arra is felhívja a figyelmet, hogy az ukrán politikusokat gyakran az sem zavarja az ukrán nyelv iránt érzett aggodalmaik kifejezésében, hogy nagy részük nem vagy eléggé gyengén beszél ukránul, függetlenül attól, melyik politikai oldalon állnak.

Mikola Azarov, Ukrajna jelenlegi miniszterelnöke saját bevallása szerint igyekszik megtanulni az államnyelvet. 2010 októberében azonban újságírói kérdésre válaszolva a kormányfő kifejtette, hogy szerinte nem ront a megítélésén az, hogy nem tud ukránul. Elmondta továbbá, hogy korábban nyelvtanár foglalkozott vele, hogy mielőbb elsajátítsa az ukrán nyelvet, de ma már lemondott erről, hiszen munkaideje egyik felében ukrán nyelvű dokumentumokat olvas, a másik részében pedig ukrán nyelven folyó megbeszéléseken vesz részt, azaz egész nap ukrán nyelvi közegben van. Viktor Janukovics államfő – akiről 2007-ben, amikor még miniszterelnökként tevékenykedett, szintén azt írta a sajtó, hogy már erősen nekilátott az ukrán nyelv elsajátításának  – a közelmúltban arra utasította Anatolij Mogiljevics belügyminisztert, hogy két hónap alatt tanuljon meg ukránul . A belügyi tárcavezetőnek természetesen nem sikerült két hónap alatt eleget tennie az elnöki utasításnak. Ukrajna legfőbb ügyésze sem maradhatott ki a nyelvi csetepatéból, ezért az elmúlt év végén olyan utasítást adott az ország ügyészeinek, hogy mihamarabb sajátítsák el az államnyelvet. A nemzeti elkötelezettségű Viktor Juscsenko és egykori narancsos harcostársa, Julija Timosenko ukrán nyelvtudásáról a HVG is cikkezett (2008/40. szám).

Nyelv és hatalom kérdése tehát szoros kapcsolatban van Ukrajnában, a nyelvi kérdés átpolitizáltsága pedig oly fokú, hogy apropóján még az Anyanyelv világnapja kapcsán is képes az ellenzék és a hatalom egymásnak esni.

Hodinka Antal Intézet

kárpátalja.ma

kijev-budapest távolság

BlackBerry PlayBook táblagép

Magyar-ukrán közös monográfia Kárpátaljáról

Írta: | | , , , ,
Vélemény?
megosztás

Kárpátalja elmúlt száz évének történelmi, politikai és kulturális szintézisét adja az a magyarul és ukránul is megjelent új tanulmánykötet, amely az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete együttműködéséből született. A szerzők célja az volt, hogy összefoglalójukkal meghaladják a korábbi, kizárólagos nemzeti látószögeket.

„A magyar és ukrán szakemberek között, falként tornyosuló elzártságot akartuk áttörni egy olyan könyvvel, amely irányjelző lehet a további kutatásokhoz is” – mondta az mta.hu-nak nyilatkozva Fedinec Csilla, a Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra című kiadvány egyik szerkesztője, az MTA Entikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete tudományos munkatársa arról a kötetről, amely két éves közös munka után a napokban jelent meg magyarul és ukránul, két kötetben, Magyarországon és Ukrajnában egyaránt.

A magyar történész szerint a mű szerzői igyekeztek hidat építeni a régióval kapcsolatos magyar és ukrán nyelvű tudományosság között. A két közeg, a két nemzeti historiográfia eddigi kapcsolódási pontjai ugyanis nehezen felismerhetőek. Alig épülnek egymásra, s mind ez idáig sokkal inkább egymás mellett léteztek, a párbeszéd, a szakmai vita lehetősége és igénye nélkül.

Nézegessen képeket Kárpátaljáról!

„A magyar és ukrán szakemberek együttes munkájával készült kollektív monográfia lényegében a már meglévő tudásanyag összefoglalása. Még a lábjegyzeteket is elhagytuk, mégpedig abból a határozott megfontolásból, hogy egyértelművé váljék, – a kötet célja nem a historiográfiai vonatkozások, a kutatói dilemmák bemutatása, hanem a szintézisre törekvés” – hangsúlyozta az MTA kutatója, aki szerint a magyar kezdeményezést nyitottan, együttműködésre készen fogadták az ukrajnai szakemberek. A monográfia – amelyet Fedinec Csilla mellett Vehes Mikola, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektora, történész szerkesztett – 26 szerző, közöttük 5 magyarországi és 6 Ukrajnában élő magyar társadalomtudós írt.

A közös munka eredménye egy több mint hatszáz oldalas kötet, amely négy fejezetben tárgyalja a huszadik században több állam fennhatósága alá került Kárpátalja történetét az első világháborútól kezdve a Csehszlovák Köztársaságban, Magyarországon, a Szovjetunióban és Ukrajnában. A szerzők a hagyományos történeti korszak szerinti tagoláson kívül külön részt szenteltek az elmúlt évszázad nyelvpolitikai törekvéseinek és változásainak. A kötet tehát nem csupán politikatörténeti összefoglaló, hanem egyúttal a régió gazdaságának, társadalmának és kulturális életének átfogó képét is adja. A negyedik fejezetben pedig egy 180 oldalas tanulmány az elmúlt két évtized legfontosabb fejleményeit dolgozza fel.

A szerkesztő a kettős kiadvány jelentőségéről szólva azt hangsúlyozta: a monográfia nem csupán azért fontos, mert két különböző tudományos   ismeretanyagot mutat be együtt, hanem szemléletformáló is, hiszen egy régió szerkezetén belül ad betekintést az ukrán olvasónak a kárpátaljai magyarságról. A magyar olvasó pedig – végre – nem pusztán egy zárványként értelmezheti a kárpátaljai magyar problematikát, hanem egy régió évszázados társadalmi, intézményi szerkezetváltozásában. Fedinec Csilla kiemelte, hogy a két legkritikusabb pontot, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és az 1939-1944 közti időszakot  a két nemzeti történetírást képviselő kutatók egymást kiegészítő alfejezetekben együtt oldották meg.

Arra a kérdésre, hogy a jövőben várható-e hasonló kiadvány például a magyar-szlovák vagy magyar-román közös múltról a történész úgy vélte: egy ilyen munka nagyon fontos feltétele, hogy egy-egy fogalomhoz ugyanazt a tartalmat kösse mindkét fél. Szerinte jelenleg ez még nem mondható el például a szlovák-magyar tudományos kapcsolatokban, de felhívta a figyelmet arra, hogy a német-francia történészek példája nyomán a magyar és szlovák kutatók is elkezdtek közösen írni egy olyan középiskolai történelem tankönyvet, amely tükrözi mindkét ország szakembereinek tudományos eredményeit és nézeteit.

Kövér László örökbe fogadott egy tulkot

Írta: | |
Vélemény?
megosztás

Kövér László, a Fidesz válaszmányi elnöke hétfő délután a Budapesti Állatkertben ünnepélyes keretek között örökbe fogadott egy pézsmatulkot. Mint az egybegyűltek előtt elmondotta, igen helyesnek tartja, hogy közismert emberek egyre gyakrabban vállalnak védnökséget egy-egy állatkerti vad felett, így ő is csatlakozni kívánt a mozgalomhoz, egyben kifejezve mélységes szolidaritását a magyar faunával. Arra az újságírói kérdésre, hogy miért éppen ezt az állatot választotta, nagy emberi szerénységéről és mélységes őszinteségérő téve tanúbizonyságot csak annyit árult el, hogy Orbán Viktor pártelnök, amikor nem tudja visszafogni fergeteges humorát, őt szokta a “te pézsmatulok” kedveskedéssel illetni. Egy másik felvetésre, miszerint nem lett volna-e helyesebb olyan állatot választania, amely honos Magyarországon, Kövér azzal reagált, hogy a pézsmatulok igenis ősi magyar fajta, csupán a trianoni tragédia és a bolsevik uralom tette lehetetlenné meghonosodását a Kárpát-medencében. Végül a magyar jobboldal emblematikus személyisége bejelentette, hogy korábbi fogadalmat kiegészítve a Fidesz-kormány megalakulásának a napján nem csupán ő fog megnyiratkozni, hanem védencét is megszabadítja a bundájától.

Olvasd ezeket is: • Jön a Fidesz-naptár • Csecsemőpózban • Kassák, Kádár – no meg én – Szamizdat – Kádár korszak

A nacionalizmus megfertőzte Ukrajnát

Írta: | | ,
Vélemény?
megosztás

A HVG.hu-n olvastuk:

Az ukrán–orosz viszály árt a magyaroknak

Jeszenszky Géza, az Antall-kormány egykori külügyminisztere 2008 nyarán levélben fejezte ki aggodalmát az ukrán külügyminiszternek a kárpátaljai magyarokat sújtó intézkedések miatt. Ohrizko megnyugtató szavai ellenére Jeszenszky kétségei növekedtek. A történtek fényében érthetően.

Egy illúzió vége címmel közölt cikket a Magyar Szemlében a kárpátaljai magyar kisebbség romló helyzetéről az egykori külügyminiszter, volt washingtoni nagykövet. Írása pesszimizmusán aligha enyhít, hogy alcímét kérdésben fogalmazta meg: Az ukrán nacionalizmus a magyarok ellen fordul? Ezt ugyanis az általa felsorakoztatott érvek, a romló folyamat állomásainak bemutatása alapján maga a szerző is tényként kezeli. És nem tehet mást az olvasó sem.

Jeszenszky nem „érdektelen” krónikása a sanyarú történetnek, hiszen az 1991. december elsején függetlenségét elnyerő Ukrajnával kötött államközi szerződés (köznapi néven „alapszerződés”) egyik megalkotója és a parlamenti ratifikálás során (1993 tavaszán) beterjesztőként egyik harcos védelmezője volt a szélsőjobbos kritikusokkal szemben. A kezdet valóban reménykeltő volt. Az ukrán kisebbségi törvény példaértékű jogokat biztosított a nemzetiségeknek nemcsak a nyelvhasználat vagy az oktatás terén, de lehetővé tette saját nemzeti színeik kitűzését is a közintézményekre. A beregszászi városházán tehát az ukrán állami zászló mellett ott lenghetett a magyar nemzeti trikolór.

Azért már akkor sem volt minden tökéletes, hiába nyilvánította ki ugyanis autonómiaigényét a Beregszász környéki lakosság, az ukrán kormány, hivatkozva a Krímben és az ország felében élő tízmilliós orosz kisebbség szeparatista törekvéseire, végül is nem engedélyezte azt.

Már e korai fejlemény is bizonyította, hogy az ukrán–orosz viszony alapvetően meghatározza a kárpátaljai magyarok lehetőségeit. Márpedig e viszony párhuzamosan Moszkva megerősödésével és geopolitikai törekvéseivel, ha nem is monoton módon, de egyre romlik. A Putyin-adminisztráció és az ukrajnai orosz közösségek (hozzávetőlegesen a lakosság húsz százaléka) szoros szövetségben állnak a kijevi vezetéssel szemben, amelynek csak egyik – igaz, Európa számára is felfogható terepe – a gázvita.

Ebben a drámában a picinyke és erőtlen magyar kisebbségre csak mellékszerepet osztottak. A vértolulásos ukrán nacionalisták azért még így is figyelnek rá. Az Ukrán Néppárt és a Szvoboda indította el a propagandát a „magyar szeparatizmussal” szemben (lásd a vereckei honfoglalási emlékmű elleni akciókat), de ennél jóval súlyosabb, hogy a kijevi kormány „esélyegyenlőségre” hivatkozva 2008 májusa óta rendeletileg korlátozza a magyar oktatást.

Ez késztette Jeszenszkyt levele megírására. Ebben hivatkozott az európai kisebbségvédelmi egyezményekre és a két ország közötti „hagyományosan jó viszonyra”. Ohrizko külügyminiszter válaszában leszögezte ugyan, hogy nem szándékoznak a kisebbségek nyelvén folyó oktatást ukránra váltani, de az azóta történtek ennek ellentmondanak. 2009 novemberében például az oktatási tárca már nem rendelte meg a magyar tankönyveket, és a magyar zászlók is veszélybe kerültek.

Jeszenszky szerint a most vasárnapi ukrajnai elnökválasztás elvben esélyt kínál, mert kampánya során az egyik győzelemre esélyes jelölt, Viktor Janukovics is védelmébe vette a nemzetiségi jogokat, sőt azok kiterjesztését ígérte. De azt is tudjuk jól, más a kampány és más a kormányzás. Különösen Ukrajnában, ahol az elnök és a kormány között állandósult a hatásköri háborúskodás. Hiába állt ki például Viktor Juscsenko, a mostani államfő a kisebbségi jogok mellett, mert közben a Julia Timosenko – aki szintén esélyese a mostani választásnak – vezette kormánynak más tervei voltak.

„Úgy tűnik, a kisebbségellenes nacionalizmus megfertőzte Ukrajnát is” – jegyzi meg keserűen a cikk szerzője. Nagy kérdés, ebben a helyzetben milyen lehetőségei vannak Budapestnek, hogyan léphet fel eredményesen az ukrajnai magyarok érdekében. Már csak azért is kényes a helyzet, mert a kisebbségi kollektív jogokért küzdve az Európa Tanácsban többször éppen azzal a Moszkvával került egy platformra, amelynek – méltányolható és méltányolhatatlan – törekvéseit Kijev mindenképpen meg akarja akadályozni.

Nem lesz könnyű célhoz érni, s még erős támogatók mellett is nagy szerencse kell ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok helyzetében kedvező fordulat álljon be.

(Magyar Szemle, 2009/11–12)

zádori