Kamaszkorom lakatlan szigetére

0401muzsak_3Kis érdekesség: a Hajnóczy-regényről akkor írt pár mondatom, mint a könyvet bemutató értékelés, felkerült a Publishing Hungary oldalára (az eredeti oldal már nem érhető el – 2017): „Ennél mélyebbre nem tüdőztem le könyvet. És mint mérgekhez nem szokottat, meg is viselt: émelyegtem tőle rendesen. Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába.”

(archívumomból)

2003 májusában – 12 éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Ennek a nehezemre egyáltalán nem eső  önmegtartóztató magatartásomnak a gyakorlásában újra elértem a 10. évfordulót, ebből az alkalomból ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében.

Balla D. Károly

Kamaszkorom lakatlan szigetére

Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek. tovább is van, mondom még

Lehet-e önbecsapás nélkül?

szunyogh-szabolcsSzabolcs barátom megint nagyon jót, szépet, bölcset írt. Szeretem az ilyen személyes hangú,  publicisztikát: talán többek elhiszik az igazat, ha ilyen nyílt szívű és érzékeny ember mondja.

Most a Magyar Hősök Emléknapja mögött álló hamis ideológiáról írt megragadó, egyben nagyon szomorú passzusokat Az önbecsapás emléknapja címen.

… Miért menetelünk újra efelé a máglya felé? Miért állítunk turul szobrokat? Miért erőltetjük ezt a sasos-arkangyalos emlékművet, hiszen amit üzen, az hazugság és önbecsapás? Miért kakaskodunk Brüsszellel szemben, azt sugallva, egyenerejű felek vagyunk? Miért sulykoljuk Horthy Miklós rehabilitációjat, amikor ez az ember tönkretette a hazánkat? Miért vállaljuk régi és gonosz rendszerek hazugságait, miért terjesztjük, hogy hősök voltak azok a szerencsétlen férfiak, akiket idegen célokért kihajtottak a vágóhídra és ott legyilkoltattak? Sokan közülük hősiesen küzdöttek. De itt nem lehet pusztán formai szempontokat figyelembe venni. Nem a magyar érdekekért, nem a hazáért harcoltak, hanem idegen nagyhatalmi célokért. Felheccelték, becsapták, ágyútölteléknek használták őket. Nem magyar hősök voltak, hanem magyar áldozatok, akiknek az emlékét megőrizzük és akiknek a történeteiből tanulunk, hogy gyerekeink és egész országunk ne jusson többet ilyen sorsa, de ha azt mondjuk, hogy hősök voltak, akkor azt a propagandát folytatjuk, amelyik becsapta és tönkretette őket. …

A teljes írás itt: Szunyogh Szabolcs: Az önbecsapás emléknapja

– a link már nem működik, töröltem, a cikk nem érhető el a lap online archívumában, ezért teljes szövegét betűzöm:

Népszava online | 2014. jún 06. 06:00

Az önbecsapás emléknapja

Május 25-én, mint azt az MTI hírül adta, a Nemzeti Örökség Intézete, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Honvédelmi Minisztérium szervezésében különböző helyeken és különböző magasrangú állami vezetők, főosztályvezetők, államtitkárok illetve miniszter jelenlétében megemlékeztek a Magyar Hősök Emléknapjáról (az egyik államtitkár még a Don-kanyarban elesett hősök emlékművénél is lerótta tiszteletét.) A Magyar Hősök Emléknapját 1925. május 1-jén hozta létre Horthy Miklós. Az 1. világháborúban elesett mintegy ötszázharmincezer magyar katona. És fogságba esett mintegy nyolcszázezer és megsebesült 1,4 millió.

Hadd meséljek el egy történetet, gondolom, sokan tudnak hasonlót. Volt nagyapámnak egy öccse, úgy hívták, Horváth Zoltán. Műegyetemi hallgató volt, a Galilei-körbe járt, Ady Endrét olvasott, németül, franciául és angolul beszélt. Bevonultatták és az orosz fronton töltött első napján fejbetalálta egy golyó és meghalt. A gyerekkoromban, tehát évtizedekkel az első világháború után a nővérei, ha szóbajött Zoltánka neve, elsírták magukat. Soha be nem gyógyuló seb volt ez. Miért halt meg ez a fiatalember? A Horthy-rendszerben terjesztett hazug propaganda szerint hős volt, aki Erdélyért, Nagy-Magyarországért harcolt, Trianon ellen. Ugyan, ki tudta azt 1915-ben, hogy milyen határokat akarnak ránkparancsolni majd öt évvel később, 1920-ban? Bevonultatták, menni kellett, meghalt, mint még ötszázezer másik magyar fiú. Másoknak, a szerencsésebbeknek, csak a kezét vagy a lábát vágta le egy szurony vagy tépte le egy felrobbanó gránát.

Senki nem támadott meg bennünket, a haza nem volt veszélyben. A nagyhatalmi érdekek döntöttek a fejünk felett, a fiúk kimentek a frontra és rokkantakká váltak vagy meghaltak. És hány be nem gyógyuló sebet ütöttek a mi katonáink is? Nemcsak a második világháború alatti kegyetlenkedésekre célzok, azokra a rémségekre, amiket a magyar hadsereg az orosz fronton a civil lakosság ellen elkövetett (tessék elolvasni Krausz Tamás dokumetumkötetét erről!), hanem azokra a rémségekre is, amit a több évnyi életveszélyben töltött lövészárok-lét során elállatiasodott magyar katonák műveltek a keleti fronton. Nem én mondom, Móricz Zsigmond mondja.

Van egy nagyon kedves öreg barátom, pedagógus volt évtizedekig, aztán oktatási szakíró, egy szerkesztőségben dolgoztunk. Egyszer leejtette a tárcáját, lehajoltam, hogy visszaadjam, és egy kislány fotója kiesett belőle. Jé, ezt az unokádat nem is ismerem – lepődtem meg. Nem az unokám, a kishúgom – mondta Gyuri bácsi -, anyámmal együtt gázosították el Auschwitzban. Milyen hősökről beszélünk? Nagymama negyven évvel Zoltánka halála után elsírta magát az öccse neve hallatán. Gyuri bácsi ötven évvel a holokauszt után a tárcájában őrizgette a kishúga fotóját.

Miért menetelünk újra efelé a máglya felé? Miért állítunk turul szobrokat? Miért erőltetjük ezt a sasos-arkangyalos emlékművet, hiszen amit üzen, az hazugság és önbecsapás? Miért kakaskodunk Brüsszellel szemben, azt sugallva, egyenerejű felek vagyunk? Miért sulykoljuk Horthy Miklós rehabilitációjat, amikor ez az ember tönkretette a hazánkat? Miért vállaljuk régi és gonosz rendszerek hazugságait, miért terjesztjük, hogy hősök voltak azok a szerencsétlen férfiak, akiket idegen célokért kihajtottak a vágóhídra és ott legyilkoltattak? Sokan közülük hősiesen küzdöttek. De itt nem lehet pusztán formai szempontokat figyelembe venni. Nem a magyar érdekekért, nem a hazáért harcoltak, hanem idegen nagyhatalmi célokért. Felheccelték, becsapták, ágyútölteléknek használták őket. Nem magyar hősök voltak, hanem magyar áldozatok, akiknek az emlékét megőrizzük és akiknek a történeteiből tanulunk, hogy gyerekeink és egész országunk ne jusson többet ilyen sorsa, de ha azt mondjuk, hogy hősök voltak, akkor azt a propagandát folytatjuk, amelyik becsapta és tönkretette őket.

Ki volt a hős? Sokan. Például Gárdi Jenő doktor, aki megszervezte a tuberkulózis elleni hálózatot Újpesten és ingyen kezelte a szegény proligyerekeket, és akit aztán a rendelőjéből vittek el a téglagyárba (és aki még a lágerben is gyógyított, a halála pillanatáig). Görgey Guidó magyar katonatiszt volt a hős, aki életét kockáztatva megpróbálta megmenteni Szerb Antalt. Salkházi Sára katolikus apáca volt a hős, aki nem hagyta magukra a rábízott gyerekeket és akit meztelenül géppuskáztak a Dunába a nyilasok.

Voltak hősök, igen, voltak. De az államtitkár és a miniszter nem rájuk emlékezik. Azt mondta Churchill, az a nép, amelyik nem tanul a történelemből, arra ítéli magát, hogy újra átélje azt. Bizonyára jó volna hinni, hogy a vitéz magyar katona védte az igazságot, a civilizációt, demokráciát, mindeközben igaz lovagi fegyverén nem esett folt, és hőseink győzelmet győzelemre halmoztak, és ha elbuktunk, az csak a hátország árulásának volt felróható. Így volt? A Horthy-féle emléknap ezt az önbecsapó téveszmét propagálta. Ez a propaganda hasznosan szolgálta a rezsim hatalmi céljait és a korábbinál sokkal borzalmasabb tragédiába sodorta az ország lakosságát.

Most újra ez a propaganda szól. Tudom én, hogy főosztályvezető, államtitkár, miniszter mind nagy ember, akikkel nem illik egy semmi kis újságírónak vitatkozni. De hát én nem is vitatkozom. Én csak félek.

Szunyogh Szabolcs újságíró


liberális portál

Internet és identitás

(archívumomból)

A papírra írt vagy nyomtatott szövegnél én ma már, bevallom, többre becsülöm a digitális formában rendelkezésemre álló szövegállományt… | Illyés Gyula szép víziója, a Haza a magasban az Interneten nyerte el realitását.

internet2003 májusában – tizenkét éves önkéntes szilencium után – újra publikálni kezdtem a Kárpáti Igaz Szóban. Épp egy évig tartott. 2004 májusában újra felhagytam ezzel az úri huncutsággal és azóta sem adtam kéziratot a lapnak.  Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban sorra újraközlöm az akkori írásaimat. Az alább olvasható Múzsák és mázsák c. oldalamon jelent meg a KISzó Hóvége mellékletében. Később még dolgoztam az íráson, végleges változata A szörfőlő identitása címen jelent meg többek között egyik könyvemben is.

Talán érdekes megfigyelni, miként is gondolkodtam az internetről több mint 10 évvel ezelőtt. Jellemző, hogy nagybetűvel illettem… Nem kevésbé: miként tekintettem a kárpátaljai, illetve határon túli író és irodalom fogalmára…

Balla D. Károly

Internet és identitás

internet, identitás - múzsák

Internet és identitás – digitális identitás

Aki hosszabb ideje foglalkozik nemzeti irodalmunknak a Magyarországgal határos térségekben zajló eseményeivel és folyamataival, netán íróként, szerkesztőként aktív részese is ezeknek, annak időről időre szembesülnie kell a regionalitás és egyetemesség problémájával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom idegesítően megválaszolhatatlan kérdésével, ezen túl olyan felvetésekkel, hogy ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak, hogy miben különbözik egymástól és anyaországi kollégáiktól írói magatartásuk, identitásuk. Ezek a dilemmák képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a kívülálló számára úgy festhet, minden effajta vita hiábavaló.

Miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik – találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson. tovább is van, mondom még

Kertész-torony Bécsben

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Második önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz érve ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. Mivel eléggé sűrűn publikáltam, olykor írói neveket használtam. – Az adódott lehetőséget igyekeztem arra felhasználni, hogy az irodalmi-művészeti tárgyú írásokkal el nem kényeztetett olvasók egy számukra valószínűleg kevésbé ismert értékrenddel szembesülhessenek.

Károly Andor

Kertész-torony Bécsben

kertesz_imreKi ne emlékeznék rá: a Nobel-díj bizottság tavalyi döntésén még meg sem száradt a tinta, amikor a magyar közvélemény máris megoszlott Kertész Imre magas elismerését illetően. Akadtak, akik határtalan lelkesültségüknek adtak hangot, végre egy Nobel-díjas magyar író; voltak, akik fanyalogtak: miért pont ő, miért épp most, különben sem olvasta senki a regényét; és bizony akadtak, akik kétségbe vonták nem csupán a döntés jogosságát, hanem még azt is, hogy az évek óta Németországban alkotó Kertész Imre magyar író lenne.

A dologból “ügy” lett, amely messze túlpörgött az irodalom és kultúra berkein. Előfordult, hogy plágiummal vádolták, próbálták saját nyilatkozatait ellene fordítani, legutóbb pedig a díjazott regény alapján készülő film körül csaptak fel az indulatok, mégpedig azért, mert egyesek szerint a film forgatásához az alkotók alkalmatlan helyet választottak: a Pilis szakrális hely, ott nem szabad láger-díszleteket építeni…

Magam azok közé tartoztam, akik, miközben őszintén örültek a nemzetközi magyar sikernek, egyben el is szégyellték magukat amiatt, hogy sem Kertész Imre életművét nem ismerték eléggé (én csupán egyetlen írásával találkoztam korábban), sem a Sorstalanságot nem olvasták. Amint módom nyílt rá, az utóbbi mulasztásomat nyomban bepótoltam. Megrázó és felkavaró élmény volt. De nem úgy kavart fel, mint… Mint várható lett volna. A lelki- és önismeret egészen más régióit rezegtette meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló a mű –, melyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.

Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Persze véresen komoly játékot. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszálja és felborítja beidegződéseinket… A mű utolsó oldalaira tartogatja a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni – talán éppen a magunkban hordott sztereotípiák miatt.

Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Mindenkinek kínos, bármi is volt a viszonya a holokauszthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya. Hiszen a regény nem is erről szól…

Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: majd sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. De valami egészen más történt, más miatt kezdtem magam kényelmetlenül érezni: emberi gyarlóságomban ragadott torkon a regény.

Mindez most azért idéződött fel bennem, mert olvasom a friss hírt: egész Bécs Kertészt olvas. Torony épült a bécsi Városháza nagytermében a Sorstalanság “Lépésről lépésre” címen németre fordított forgatókönyvéből, amelyet egy kötetbe szerkesztettek az író Stockholmban a díjátvétel alkalmából mondott beszédével és egy vele készült interjúval. Az osztrák főváros polgármestere ezzel a gesztussal nyitotta meg az ottani ünnepi könyvhetet, amelynek során a Kertész-könyvből százezer példányt (!) ajándékként adnak át a látogatóknak.

Szinte már látom, a magyar közvélemény egy része hogyan fog ezen fanyalogni! Miközben Bécs közönsége lelkesen olvassa és önfeledten ünnepli a magyar írót.


Megjelent Károly Andor írói álnévvel: Kárpáti Igaz Szó, 2003. nov. 25.

A Sorstalanságról bővebben is írtam itt: Könyv és Film – Kertész Sorstalansága

Ajánlom még az akkori publikációkból:

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

(archívumomból) – Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár – írtam 11 évvel ezelőtt…

12 esztendőnyi szünet után 2003-ban és 2004-ben májustól májusig, azaz épp egy éven keresztül újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta újra nem… Az újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles 10. évfordulóhoz jutva ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat. A publicisztikai jellegűek (pl. Liberalizmus – kisebbségben is) és az apróságok a folyó lapszámokban jelentek meg, az irodalmi, kulturális témájú írások a lap mellékletében kapott külön oldalamon (Múzsák és mázsák) láttak napvilágot. Utóbbiak egyike következik

 

Balla D. Károly

Az aranykönyvtől a virtuális könyvig

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”
Vörösmarty Mihály

virtualis-konyvNéhány hónappal ezelőtt járta be a világsajtót a hír, hogy Szófiában, a Bolgár Nemzeti Múzeumban kiállították a világ legelső, több összefűzött lapból álló könyvét, amely a régen kihalt-eltűnt etruszkok nyelvén íródott. A könyv 6 darab egybekötött, 24 karátos aranylapból áll, amelyeken a szövegek mellett lovasok, sellők, hárfák és katonák láthatók. A 3000 éves kis könyvecskére magát megnevezni nem kívánó megtalálója 60 évvel ezelőtt egy freskókkal díszített sírban akadt rá, amikor autóutat építettek Délnyugat-Bulgáriában a Struma folyó mellett. A múzeumnak ajándékozott lelet eredetiségét egymástól függetlenül ellenőrizte két szakértői csoport Londonban és Szófiában, így valódiságához nem férhet kétség.

Az etruszk népről alig tudunk valamit. Feltehetően Lüdiából érkeztek előbb a mai Nyugat-Törökországba, majd a mai Közép-Itáliába mintegy 3000 évvel ezelőtt. Írásbeliségük, fejlett tárgyi kultúrájuk volt. A római hódítás után, az időszámításunk előtti IV. század táján kihaltak, illetve beolvadtak a római népességbe.

Az ismereteink szerinti első könyvnél persze vannak sokkal korábbi írásos emlékeink is. Ám sem a telerótt agyag- és kőtáblákat, sem a papirusztekercseket, sem a bambuszkötegeket vagy a különálló fémlemezeket nem tekintjük könyvnek: értelmezésünk szerint a könyv az, amit lapozni lehet. A könyvet kezünkbe vehetjük, ölünkbe vagy az asztalra fektethetjük és oldalról oldalra haladhatunk benne. Az etruszk lelet, ha kevés lapból áll is, és ha ezek aranyból vannak is: valódi könyv, semmivel sem kevésbé az, mint a kolostorokban szerzetesek másolta kódexek vagy a több mint fél évezrede már nyomtatással előállított és a Gutenberg-galaxist gazdagító  kiadványok.

Hogy a könyv fogalmán újabban mégis el kell tűnődnünk, annak oka nem egy-egy újabban feltárt muzeális kincs, hanem az új szövegrögzítési és -sokszorosítási technikák kialakulása, fejlődése és példátlan elterjedése az elmúlt időszakban.

Az első komolyabb kihívást a mikrofilm jelentette. Nagyobb könyvtárakban az egyedi ritkaságnak számító és nagy értékű könyveket már évtizedekkel ezelőtt átfényképezték, kettős célból is. Egyik a megőrzés, lévén a celluloid szalag a széteső, málladozó, elsárgult vagy lassan teljesen szétporló könyvek oldalainak a tartalmát is híven őrizheti még nagyon hosszú ideig. Másrészt a nem ritkán felbecsülhetetlen értékű köteteket nem szükséges az érdeklődők és kutatók további „rongálásának” kitenni. Ülünk a vetítőgép előtt, kattintással ugrunk az új oldalra – vagyis a következő filmkockára. Mindez szükséges rossz, senki sem állítaná, hogy az ilyen ismeretszerzés akár csak megközelítheti a könyvolvasás élményét. Ennek a technikának nyilván nem is ez a célja.

Ugyanígy nem kívánják a könyvvel felvenni a versenyt a modernebb, immáron nem fototechnikai, hanem digitális archiválási eljárások sem. Fényképezés helyett ma már a könyvoldalakat beszkennelik, azaz megfelelő berendezésekkel úgy olvassák be, hogy tartalmuk elektronikus jellé alakul, ekként rögzítik, és a kínálkozó eljárások valamelyikével aztán visszaadják az olvasónak, mondjuk megjelenítik a képernyőn. A mikrofilmes eljárásnál ezerszer alkalmasabb, hiszen, például a digitális másolat korlátlanul sokszorosítható, mágneslemezen rögzíthető, átalakítható és feldolgozható, megfelelő programmal az oldal elektronikus fényképe valódi szöveggé, betűsorrá alakítható, így aztán szerkeszthető, tördelhető, sőt, újabb okos programmal akár fel is olvastatható. (Hogy ennek a vakok és gyengén látók számára mekkora a jelentősége, talán fölösleges említeni). Számos hozzáférhetetlen és féltve őrzött könyv vált a modern technika jóvoltából közkinccsé, akár úgy, hogy a digitális másolat alapján újranyomták, akár úgy, hogy mágneslemezre, CD-re vagy más adathordozóra mentették. Jellemző példa, hogy a magyar könyvek közül  elsők között a Károli-bibliát és Kézai Simon Magyar Krónikáját digitalizálták, és alig valamivel később a mai magyar irodalom kialakulásában felbecsülhetetlen értéket képező Nyugat c. folyóirat 33 évfolyamnyi köteteit adták ki CD-n. Ma már digitális formában is őrzi az Országos Széchenyi Könyvtár a kódexeket csakúgy, mint az ősnyomtatványokat. Több értékes corvinát honlapjukra is feltettek, így az Internet-kapcsolattal rendelkező érdeklődők otthoni számítógépük előtt ülve kedvükre „végiglapozhatják” például a Philostratos-kódexet (a könyv Philostratos (Kr. u. 3. sz.) athéni szofistának és unokaöccsének műveit, antik hősök és filozófusok életrajzát, leveleket és egy nápolyi képtár képeinek leírását tartalmazza). Persze: a lapok kicsinyített képére kattintani és a kinagyított oldalakat böngészni – nem ugyanaz, mint fellapozni az aranyfüsttel futtatott súlyos tómuszt – ellenben nem is kell hozzá Budapestre utazni! Ugyanígy nem kell monitorunk elől elmozdulni, hogy akár  magyar, akár angol vagy más nyelvű nagy elektronikus könyvtárak szövegállományában kutassunk. Ezeknek a lehívható anyagoknak a közkeletű neve az, hogy digitális könyv (az esetek nagy többségében létező nyomtatott könyvek elektronikus változatáról van szó).

Ám ennél is tovább kell lépnünk könyv-fogalmunk kitágításában. Az egyik lépés tartalmi, a másik technikai jellegű. Nézzük az utóbbit. A fejlesztők egyre új és újabb találmányok segítségével igyekeznek a felhasználót közelebb vinni a könyv-élményhez. Mára közismertek az úgynevezett e-bookok, amelyek nem egyszerűen elektronikus könyvet jelentenek, hanem egyrészt egy olyan, zsebkönyvnél semmivel sem nagyobb számítógépet, amelynek tenyérnyi képernyőjén a szövegoldal látszik, másrészt olyan programokat, amelyek valóban a lapozás illúzióját keltve jelenítik meg az olvasmányt, harmadrészt magát az ilyen formában előállított, kiadott és terjesztett művet. Az e-bookhoz kapcsolódó hardverek és szoftverek gyártása ma már rohamosan fejlődő iparág, léteznek e-book-kiadók és -kereskedők. Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár.

Tartalmi szempontból a továbbgondolásra a következő körülmény késztethet. Az ilyen-olyan adathordozókon tárolt és a legkülönbözőbb formában megjeleníthető elektronikus könyveknek a jelentős része ma már nem valamely hagyományos nyomtatott könyv nyomán, azt mintegy lemásolva készül, hanem eleve digitális formában jön létre. Az alkotók sokasága ma már számítógépen hozza létre műveit, ezek átesnek különböző szerkesztési folyamatokon, mígnem olyan könyv áll össze belőlük, amelynek nem is létezik nyomtatott formája: kiadják floppyn, CD-n, felteszik az Internetre, ahol bárki nemcsak elolvashatja, hanem le is töltheti a saját gépére. Továbbmenve: sok szerző eleve számít azokra a lehetőségekre, amelyeket a digitális technika biztosít, és már műve létrehozásakor alkalmazza őket. Ilyenek  például a szövegben való navigálást, keresést segítő hivatkozások, és ilyenek a képi és hangillusztrációk. Néhány év alatt általánosan elterjedtek az úgynevezett multimédiás termékek, amelyek látvánnyal és akusztikus hatásokkal egészítik ki a szöveget. Ezek gyakran ismeretterjesztő kiadványok. Ha például az Afrika állatvilágáról szóló CD-t „olvassuk”, a leírások mellett megtaláljuk az egyes állatokról készített fotókat és rövid filmfelvételeket csakúgy, mint a szintén digitális technikával rögzített hangjukat. Nehéz lenne megmondani, lényegét illetően az ilyen „könyv” különbözik-e egy gazdagon illusztrált állattani enciklopédiától.

Az egyre szerteágazóbb műszaki lehetőségek az írók fantáziáját is megmozgatják. Születtek már kifejezetten valamely digitális eljáráshoz igazított művek, multimédiás versgyűjtemények, a Világhálón több szerző által közösen írt regények. Kifejezetten internetes műfaj is született már, az úgynevezett blog – a világ szeme láttára, egy mindenki által elérhető honlapon vezetett személyes napló.

Ezek a távlatok hosszabb ideje engem is izgatnak. A digitális szövegeknek és az Internetnek nem annyira a technikája érdekel (bár az is), hanem sokkal inkább a… – a „filozófiája”. Az, hogy révén és általa hogyan alakul át szemléletünk, miként tudunk a személyesség és a nyilvánosság között egyensúlyozni, melyik irányból és mennyire tudjuk – irodalmi eszközökkel – megközelíteni vagy akár áthágni a „földi”, és az „égi” valóságot elválasztó határt.

Szerény eszközeimmel magam is végzek olyan kísérleteket, amelyek a hagyományos Gutenberg-galaxis és a számítógép atyja után Naumann-galaxisnak nevezhető digitális világ közötti átjárókat kutatja. Ismeretlen területeken tapogatózom ilyenkor, ötleteimből fogalmak születnek, a fogalmaknak nevet adok, nevükkel akciót indítok. Egyik ilyen internetes akcióm eredménye a virtuális könyv. Nem elektronikus, nem digitális, nem internetes – hanem virtuális, a szónak eredeti értelmében. Vagyis: nem valóságos, hanem képzeletbeli, lehetséges, feltételezett. A virtuális könyv a róla alkotott vélekedések összessége révén jön létre és az Interneten tartott könyvbemutatón nyeri el érvényességét. Erre az alkalomra egy irodalmi honlapon kerül sor, „ahol” írók, szerkesztők, kiadói szakemberek minden fontosat „elmondanak” róla, „elhangzanak” a szakmai értékelések és a baráti jó szavak, majd az egész társaság átvonul az ugyancsak virtuális fogadásra. (A könyv és a bemutató szövegoldalak, leírások, képek, fotók, animációk, háttérzene, hozzászólásokra alkalmas Fórum stb.  formájában jelenik meg az „olvasó”, vagyis a honlapra látogatók előtt.) tovább is van, mondom még

Gyilkos irodalom

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003 májusától 2004 májusáig újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium 10. évfordulójához érve ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. 

Balla D. Károly

Gyilkos irodalom

fekvo-holttest Egy holland író regényében bevallotta 48 évvel korábbi gyilkosságát. Az anyját rendszeresen bántalmazó mostohaapját ütötte agyon, aztán a hullát felcipelte a háztetőre és onnan ledobta. A kiérkező orvos is és a rendőrség is hitelt adott a tetőről lezuhant férfi balesetéről szóló mesének. Közel fél évszázad elteltével a gyilkos mindezt részletesen megírta könyvében. A dolognak semmilyen következménye nem lehet, Hollandiában 18 év elteltével elévül a szándékos emberölés bűntette. Vizsgálat sem indult, „mivel a rendőrség a könyvből megtudta a valós tényeket”.

A történet számomra problémák sorát veti fel.

Az első nyilvánvalóan: valóság és fikció összefüggése. Lehet-e bármilyen regényből „a valós tények” ismeretét meríteni? (És itt hosszan lehetne elmélkedni az irodalom valóság-leképező és valóságtól-elrugaszkodó jellegéről, a művészi hitelességről és egyebekről.)

A második: az önábrázolás kérdésköre. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy írás közben bármennyire is korlátozódnék a tényközlésre, események hiteles rögzítésére – ha ezeknek az eseményeknek én magam is részese vagyok, akkor az írás közben magamról formázott kép óhatatlanul torzít. Ez még naplóírás közben is így van, sokszorosan igaz lehet irodalmi mű létrehozásakor. Azaz: ha a holland író életregényében beszéli el a régi gyilkosság történetét, akkor a saját cselekedeteinek az ábrázolása közben óhatatlanul más képet fest magáról, mint amilyent a pártatlan külső megfigyelő adna. Működnek mindenféle kontrollok, működik a fantázia, testet öltenek vágyak és félelmek, stb. Így aztán akár az is megtörténhet, hogy a gyilkosság egyáltalán nem a leírtaknak megfelelően történt; ad absurdum: egyáltalán nem történt meg, csupán az akkor 20 éves ifjú fantáziájában zajlott le.

A harmadik: minden író tapasztalta már, milyen ez, amikor a mű elkezdi írni magát. Amikor egyszer csak meglódul a történet és valami alig ellenőrizhető belső okszerűség szerint kezdenek egymáshoz kapcsolódni az események. Nem ritkán: létrehozott alakjaink már-már önálló életre kelnek, saját belső logikájuk szerint, önállósult szerepüknek megfelelően cselekszenek – akár írói akaratunk ellenében. Befolyásolja eredeti szándékunkat a mű szerkezete, ritmusa, hangulata, stílusa. Ezek együttesen gyakran lehetetlenné teszik, hogy valamit úgy írjunk meg, ahogy történt – a MŰ, mint öntörvényű művészi alakulat, sokkal inkább a saját szabályait követi, semmint „a valóságot”.

A negyedik – a fentiekkel ellentétben –: olyat is tapasztaltam már, hogy valamit el szerettem volna titkolni, vagy legalábbis nem volt szándékom kibeszélni. Aztán elkezdtem írni, és maga az írás folyamata egy ponton szükségessé tette, hogy az eredetileg elhallgatni szándékozott epizódot mégis „kijátsszam”: műlogikai okokból, alátámasztásul vagy ellenpontozás gyanánt. Az ilyesmi gyakran tisztán fikciós helyzetben is megesik: kitalált történetet írok, és egyszer csak belelopja magát a szövegembe a megtörtént dolog.

Az ötödik: az is megeshet, hogy a fantázia rátalál a valóságra. Bodor Ádám ezt úgy fogalmazza A börtön szaga című kötetben, hogy az ember addig-addig okoskodik, míg kitalálja a színtiszta valóságot. Így aztán – visszatérve a hollandushoz – még azt is el tudom képzelni, hogy az író, alaposan megtornáztatva alkotói fantáziáját, kitalált egy fel nem derített gyilkosságot, amelyet pechére ő maga követett el 48 esztendeje.


Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 27 .

virtuális valóság

Presser 66

presserMiközben döbbenten veszem tudomásul, hogy épp 40 éve érettségiztem és miután az is szinte hihetetlen, hogy a bátyám 69 éves volt a múlt héten (jövőre 70, elképesztő!), aközben más is öregszik. Mindnyájunk Picije épp ma érte el a kétszeres krisztusi kort.

Kamaszéveimben – zenerajongó barátaim nagy megelégedésére – az ő fotóival és az LGT lemezborítóival volt kidekorálva a szobám. Köztudottan későn érő típus vagyok, a zenei ízlésem is lassan formálódott, kisiskolásként még Aradszky és Harangozó Teréz (ó, jaj!) volt a kedvencem, aztán tizenévesen először a Metró mellett köteleztem el magam (szembehelyezkedve az Illés- és Omega-rajongókkal). Voltaképp a Metróból az első magyar szupergruppba átigazoló Frenreisz miatt váltam 1971-ben LGT-rajongóvá. Sokáig nem is tudtam, hogy az Omegából átigazolt Presser a csapat szellemi vezére, valahogy nekem a Hungáriából érkezett Barta Tamás és Frenreisz látszott eleinte meghatározó egyéniségnek. A mai napig jobban is szeretem eredeti, klasszikus felállásukat, a későbbi tagcserék inkább gyengítették, mintsem erősítették a csapatot. Somló Tamás ugyan legalább olyan jó zenész, mint Frenreisz, de például Karácsony János az én szememben soha nem pótolhatta a zseniális Barta Tamást.


A Locomotiv GT eredeti felállása: Laux, Frenreisz, Barta, Presser

Aztán az LGT-rajongásomon belül lassan kialakult nálam egy kisebbfajta Presser-fanság is, talán azután, hogy megkomponálta a nyomban kultuszdarabbá vált Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musical dalait.

1980-ban személyesen is találkoztunk, Moszkvában, ahová harmadmagammal kizárólag azért utaztunk el Ungvárról, hogy az ott tartott magyar kulturális napok keretében megnézhessük a Vígszínház előadásában a másik nagy Presser-musicalt, a Harmincéves vagyok-ot (a szovjet fővárosba akkoriban könnyebben juthattunk el, mint Budapestre). A Víg sok tagjával akkor össze is cimboráltunk,  Presserrel nem, valahogy tartózkodóbb volt, épp csak bemutatkoztunk neki – ő nyilván azonnal el is felejtett minket. Soha nem is próbáltam kontaktust keresni vele, akkor sem, amikor vagy 15 évvel később egy bankfiókban két szomszédos ablak előtt egymás mellé keveredtünk. Valamit problémáztak a számlájával, elég ideges volt, és engem is felhúzott a legnagyobb lakossági bank ügyfélriasztó bürokráciája. “És mi lenne a megoldás?!” – fakadt ki Presser, kérdőn nézve a tanácstalan ügyintézőre. Nem állhattam meg, átszóltam: “Egy másik bank!” Elnevette magát, de engem persze nem ismert fel. Azért távozáskor biccentettünk egymásnak.

Abban, hogy a magyar rockzene a 70-es években polgárjogot nyert, kétség kívül jelentős a szerepe. Abban is, hogy a színházi kőfalak közé bevonulhatott a rock’n’roll. Presser elsők között kapott “könnyűzenészként” állami zeneszerzői díjat, amellyel nemcsak őt, hanem a műfajt is elismerték.

Én meg kinőttem rajongói korszakomból. Be kell vallanom azt is, hogy az LGT kései (meglehet: érettebb, kimunkáltabb) dalai már nem érintettek meg annyira, mint a korai nyersek, kemények. Talán Presser is túl sokat és túl gyakran lépett a népszerűbb, könnyebb hangzások felé (lemezt írt Zoránnak és Katona Klárinak…). A padlás c. mesemusical dalai is, persze, kedvesek, de a Képzelt riport nyomába mégsem léphetnek. Ami viszont töretlen: Presser egyénisége, roppant szimpatikus emberi vonásai, bölcsessége, szerénysége, jóindulata, a művészetet mindenek fölé helyező értékelvűsége. Ezen még a szoft-gagyi énekversenyekben való zsűrizése sem tudott sokat rontani.  Alkotói fantáziája is kiapadhatatlannak tűnik, előadói modorával pedig stílust teremtett. Megőrizte művészi fiatalságát, játékosságát – és a minőség iránti elkötelezettsége is töretlen. Nagybetűs Zenész ő, aki előtt kerek és nem kerek születésnapján egyaránt megemelhetjük a kalapunkat. tovább is van, mondom még

A nagy összefoglaló

(archívumomból)

12 esztendőnyi szünet után 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban. Azóta pedig újra nem… Az újabb önkéntes szilencium tizedik évfordulójához jutva ebben a blogban újraközlöm akkori írásaimat. Ezek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg (apróbb szösszenetek voltak). Az alábbi jegyzet szereplője nem a fantázia szülötte, hanem valós személy 🙂 – nevét ugyan megváltoztattam, de akik a hőskorban gyakran fordultak meg rendezvényeinket, akár fel is ismerhetik.

Ballantine

A nagy összefoglaló

barna-szemAmikor egy-egy tanácskozás, gyűlés, szakmai találkozó vége felé Lugácsy Katika szólásra jelentkezett és azt rebegte, „Szeretném összefoglalni”, olyankor a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, a szép barna szempár tulajdonosa nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát, célját, értelmét illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik ugyanazzal a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér krétacsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetelt már értelmetlenné tette a követhetetlen logikájú se füle, se farka összefoglalás, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrzi meg.

Katikát mégis meghívták minden összejövetelre, részben mert ő volt a Makkgyűjtők Körzeti Egyletének elnöke, részben mert hatalmas barna szemével úgy tudott csüggeni a férfiak szaván, hogy kivétel nélkül ellágyult az ő szívük, megenyhült az ő szigorúságuk, és ellenállhatatlanul vágyni kezdtek arra: Katika ott üljön az első sorban, rájuk emelje tekintetét, amikor elnökölni fognak, amikor előadást tartanak, felszólalnak, vagy figyelmet színlelve csak ülnek az elnökségben. És Katika megkapott minden meghívót, és elment minden találkozóra, tanácskozásra, értekezletre, közgyűlésre, konferenciára, és valóban ott ült az első sorban, és hatalmas barna szemét le nem vette a szervezőkről, elnökről, titkárról, alelnökről, szekcióvezetőről, programigazgatóról, vezérszónokról, és azok ott feszítettek a tekintetében, lám, milyen jó kis konferencia, milyen remek összejövetel, micsoda emlékezetes találkozó, milyen figyelmes hallgatóság, gondolták. Ám amikor a rendezvény vége felé Katika kezét felnyújtva szót kért, kiverte őket a hideg, pontosan tudták, hogy nem lenne szabad neki szót adni, és mégis megadták, mint ahogy azt is pontosan tudta mindegyik, mennyi mindent nem lenne szabad tenni az életben, dohányozni, inni, feleséget csalni, és mégis, mégis… Ebbe a „nem lenne szabad, de mégis” kategóriába tartozott Katika, megadták hát neki a szót, ő pedig ünnepélyes arccal felállt, megigazgatta kiskosztümjét, nagy barna szemét sorra ráemelte az elnökség tagjaira, „Szeretném összefoglalni”, rebegte, és mindenki tudta, befellegzett a tanácskozásnak, itt és most véget ér tudomány és művészet, közigazgatás és stratégia, alapszabály és cselekvési program, határozati javaslat és zárónyilatkozat.

Legközelebb mégis újra meghívták, mert ellenállhatatlanul vágytak arra, hogy a két nagy barna szem rájuk meredjen az első sorból.

És Lugácsy Katika idővel megsokszorozódott, előbb csak két különböző helyen jelent meg egy időben, később már ő ült minden lehetséges tanácskozás első sorában, meresztett, igazgatott és nagyon összefoglalt. Aztán több is jutott belőle minden rendezvényre, megtöltötte az első, második, harmadik sort, majd az egész termet, csarnokot, színházat, arénát. Katika ott volt mindenütt, mindig mindent összefoglalt. Talán csak a Makkgyűjtők Egyesületében hagyta kicsit szétszóródni a dolgokat.


Ballantine írói álnévvel megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. szept. 11.

A teremburáját! (Arvisura)

(archívumomból)

A múlt század 70-es éveinek derekától cirka 15 éven át rendszeresen jelentek meg írásaim a Kárpáti Igaz Szóban, azután pedig, hogy főszerkesztő apám 1987-ben nyugdíjba vonult, állást is vállalhattam. Ám Behun János főszerkesztő korai halála után már nem szívesen dolgoztam és publikáltam ott. 1990-91 táján fel is hagytam mindkét gyakorlattal. Aztán 12 esztendőnyi szünet után (!) 2003-2004-ben 12 hónapon át újra publikáltam a Kárpáti Igaz Szóban (egy kedvező főszerkesztő-váltást követően). Azóta pedig újra nem… Most, hogy újabb önkéntes szilenciumom gyakorlásában a jeles tizedik évfordulóhoz jutottam, ebben a blogban újraközlöm az akkori írásaimat, amelyek közül néhány nem saját nevemen, hanem írói álnéven jelent meg, ezek főleg apróbb szösszenetek voltak, amelyek saját, Múzsák és mázsák oldalamon kívül jelentek meg az aktuális lapszámban.

arvisuraAz alábbi írás érdekessége, hogy ekkor találkoztam először az Arvisura fogalmával. Amellyel aztán igen sokáig egyáltalán nem foglalkoztam, ám tavaly bizonyos okból és céllal újra elmerültem benne. Erről lásd: Meghekkeltem az Arvisurát. – De lássuk első találkozásom dokumentumát Ballantine álnév alatt. 

Ballantine

A teremburáját!

  Gyakran halljuk a nem túl hízelgő megállapítást: az emberi ostobaságnak nincsen határa. Én ilyenkor, magam is ember lévén, kicsit mindig megsértődöm, mert az a véleményem: az emberi gondolkodás páratlanul zseniális. Előfordul azonban, hogy ebben a hitemben megingok.

  Történt, hogy valami egészen mást kerestem az Interneten, amikor egy érdekesnek látszó oldalra bukkantam. A cím: „Történeti és egyéb összefüggések / Egy készülőben lévő könyv, CD-ROM tartalmi összefoglalása.” Nosza, belekíváncsiskodtam. Első mondat (minden idézetet betűhíven közlök!): „Egy Ural környékén élő sámán megtanította Salavári Turát magyarul azzal a céllal, hogy az emberiség 70.000 évre visszamenő aranylemezeken rovásírással rögzített tudását Magyarországra hozza, és azt az elkövetkezendő vízöntő kor 2000 évének tudásörző népére átruházza.” No, egy ifjúsági tudományos-fantasztikus regény, gondoltam elsőre; ehhez képest lehetne kicsit tisztább a mondatszerkezet, hogy el tudjam dönteni, mi megy vissza 70.000 évre: az aranylemezek, a rovásírás vagy a tudás. Második mondat: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” Hm. Kik képezték ki? Következő mondatok: „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” Na, ez már kezdett nem stimmelni nekem. Még a leggyengébb sci-fi író is tudja, hogy bolygója a csillagnak van, nem pedig a csillagképnek. Igaz, a Szíriusz nem is csillagkép…

  Még pár mondat és a fejemhez kaptam: atyavilág! Ez nem regény, ezt valakik komolyan gondolják! Tudományként művelik, és mély meggyőződéssel hiszik! Induló oldalukon például azt idézik, Jézus anyja (!) hogyan vélekedett a magyarok országáról! (Ezt a blaszfémiát nem is merem idetűzni).

  A belsőbb oldalakon aztán jön Atlantisz és jön a sumerológia, csak úgy szálldosnak az ősmagyar űrhajók: „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak. […] Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne… […] Ata-Isis a tórem rendszeren keresztül Ata-Isis, Sistórem, Numitórem, és így tovább egészen a legalsó szintig, a Teremburáig…”

  Hű, a teremburáját! Miért is nem Kárpátalján szállt le az az UFÓ! Az aranylemezeken biztosan ott lenne a megoldás a vízumproblémánkra.


Megjelent Ballantine néven: Kárpáti Igaz Szó, 2003. augusztus 28.

Az eddig újraközölt 2003-as-2004-es írások:

A vendégeket megeszik, ugye?

(archívumomból)

Májusban ünneplem 10. évfordulóját annak, hogy nem publikálok a Kárpáti Igaz Szóban. Akkor 12 esztendőnyi szünet után egy kedvező főszerkesztőváltás és konkrét felkérés után került erre sor. Múzsák és mázsák címen saját oldalam indult. Alig egy évvel később ismét beszüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz.

A vendégeket megeszik, ugye?

Életem nagy mulasztásának tartom, hogy nem gyűjtöttem össze a legrosszabb mondatokat, amelyekkel találkoztam. Ha ezek most meglennének, azt hiszem, egyedülálló elemzést lehetne készíteni arról, milyen félrefogalmazásokra, esetlenségekre, képtelennél képtelenebb szófűzésekre képesek időnként akár a jó nevű írók is.

Babits azt írta, minden rossz mondat olyan törött ablak, amely mögött egy rossz gondolat látható. Súlyos esetekben ez nyilván így igaz, de gyakran előfordul az is, hogy pontosan érthető, mi volt a (jó) gondolat, ám amikorra mondat lett belőle, eltorzult, félresiklott. Okai közt keresgélve én a „fogalmazásképtelenség”-nél többször találkoztam figyelmetlenséggel, felületességgel, „jó lesz így is” hozzáállással.

Betege vagyok a rossz mondatoknak, feldühítenek a hibás visszautalások, eltévesztett egyeztetések, képzavarok. Talán ezért is nem gyűjtöttem össze őket. Néhány azért így is belém ragadt, mint bogáncs a puli szőrébe. Olyikon bosszankodás helyett még nevetni is tudtam.

Egy remélhetőleg soha meg nem jelenő regényből: „A városi zaj tompán hallatszott az emeletre, amely a bank épületében elhelyezett irodájában Mikola József záró munkanapját ellenőrizte át computerén.” Ugye tetszik érteni! Egy, sajnos megjelent, másik regényből: „Három kutyáját, amelynek három ólja mértani pontossággal komorlott a hombár előtt, egymás után rugdosta a csizmájával vacokra”. Tessék mondani, hogy kell mértani pontossággal komorlani? Egy hírlevélből: „emléktábla megkoszorúzása az egykori megye háza falán, ahol a … kiadó szerkesztősége van” – „ahol”? Falra mászott a szerkesztőség? Egy felhívásból: „Föl kell készíteni a kárpátaljai magyarságot a 2003 szeptemberében történő vízum bevezetésére Magyarország és Ukrajna között.” Nem is tudtam, hogy a vízum, az történik, és hogy a felkészítés majd a két ország között zajlik!

Végül: felirat egy budapesti presszóban: „ÜLŐVENDÉG FOGYASZTÁS CSAK A FELSZOLGÁLÓ ÁLTALl”. Ahogy én értem: az ülő vendégeket csak a felszolgáló eheti meg.

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2003. aug. 21.

Az akkori cikkek itt újraközölve: