50 éve repült Gagarin

Jurij Gagarin - ember az űrben, 1961, április 12.No, űrhajós lenni, az soha nem akartam. Sőt, annak, hogy csillagász viszont igen, vajmi kevés szerep jutott Jurij Gagarin pontosan 50 évvel ezelőtti űrrepülésének. Persze annak azért nyilván volt valami hatása, hogy az űrkorszak hőskorában cseperedtem fel, óhatatlanul hallottam az új és újabb híreket, egy korai versemben ezt mégis némi iróniával énekeltem meg, valahogy így: Születtem: az űrkorszak előtt. / Már kétszer körbeszaladtam a háztömböt, / mire Gagarin hajója megtett egyetlen kört. A csillagok világa iránti vonzódásom azonban valami egészen másnak köszönhetem. »tovább

Túlfeszültség

Ha a versei csak fele annyira lettek volna jók, mint amennyire a nézése volt ábrándos poétatekintet és lelke volt érző poétalélek, akkor ma bizonyára többkötetes szerzőt tisztelhetnénk benne. Lírai alkata azonban valahogy nem akart a költeményeibe beleköltözni, felváltva a múltba és jövőbe révedő képzelete a jelenben sehogy sem tudott verslábakra kapni. Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.

– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári kora estén, amikor először meglátogatott.
– Van.
– És dolgozik?

Ez azt jelentette, hogy vajon üzemel-e. Barátom lírai alkatától ugyanis, bár elég rosszul beszélt oroszul, nem volt idegen a russzicizmusok használata. Igenlő válaszomra felderült az arca:

– Akkor megnézzük a Dandin Gyurit! Jó?

Be kell vallanom, sem Moliere mester munkásságát nem ismertem eléggé, sem a művéből készült Várkonyi Zoltán-filmről nem hallottam soha azelőtt, így halvány fogalmam sem lehetett arról, minek a megnézéséhez invitálom be a lázas érdeklődést tanúsító poétát.

Nőtlen voltam még, legényszobámban egy félig kibelezett készülék biztosította a televíziózás örömeit, így nálam addig soha nem járt barátom utólag indokoltnak láthatta a kérdést, hogy „dolgozik”-e a masinám. Nos, a beüzemelés eltartott pár percig, a hátul nyitott tévé kilógó paneljein előbb végig kellett kocogtatnom az alkatrészeket, hogy a lappangó kontaktushiba megszűnjön, aztán egy speciálisan erre a célra rendszeresített favonalzót be kellett feszítenem a magas feszültségű erősítőlámpa fölé, mert enélkül nem világosodott ki a képernyő. Ezután még kicsit bajmolódtam a mennyezetről aláfüggesztett, egyébként háztetőre való hatalmas antennával, aztán, amikor valami halovány kép és gyér hang végre bejött, akkor a hálózatba iktatott transzformátoron elkezdtem növelni a feszültséget, mert a 220 kevés volt ennek a nagyanyámtól 30 rubelért vásárolt, akkor már technikatörténeti értéket képező tárgynak. Úgy 240 voltnál megszűnt a jelek gyengeségéből származó éteri sistergés, 260-nél pedig egészen kontrasztos lett a kép. A túlfeszültségtől ugyan kicsit hangosabb lett az alapzúgás és olykor finom kisülések, halk sercenések hallatszottak a dobozból – ilyenkor kicsit meg-megvillant a képernyő – de ez nálam hozzátartozott a televíziózás megszokott rendjéhez.

Barátom trafó nélkül is felvillanyozódott, nem értettem, mitől olyan lelkes, mi benne ez a fokozott várakozás. Dörzsölte a tenyerét, örvendezett, hogy kezdés előtt sikerült kondícióba hoznom a gépezetet.

Műszaki foglalatosságomba merülve bölcsen elhallgattam, hogy nem tudom, mit is fogunk nézni, amikor meg már ment a film, én is élveztem, főleg a színészek alakítását. A címszerepet játszó Pécsi Sándor egyik legnagyobb kedvencem volt, s a parádés szereposztás (rajta kívül Mészáros Ági, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Kibédi Ervin) pedig akkor is fergeteges komédiát biztosított volna, ha gyengébb a rendezés és a darab. Minthogy az utóbbiak számomra nem is voltak eléggé meggyőzőek. De azért nagyokat nevettem cimborámmal, aki intenzíven végigmulatta a másfél órát, verte a térdét, hátra-hátradőlt gurgulázva, néha felállt, visszagyűrte nadrágjába a nagy izgés-mozgásban kiszabadult ingét, majd ugyanazzal a várakozással ült vissza a helyére, mint első alkalommal. El nem tudtam képzelni, mitől van ennyire feldobva. Ennyire azért nem nagy truváj ez a Danden Gyuri.

– Hát ez fantasztikus volt – mondta a végén örömittasan, és sürgősen búcsúzni kezdett. Bennem hiányérzet támadt amiatt, hogy csak tévéztünk és nem beszélgettünk, így amikor kikísértem, megkérdeztem tőle az ajtóban, mi újság van nála.

– Tegnap jöttem Kijevből, az apámat vittem a kórházba. Daganat, áttétek a gerincre. Már ott sem tudják megoperálni. Azt mondták, két hónapja van hátra. – Ezt már kezemet szorítva hadarta, röviden a szemembe nézett végtelenül méllyé vált tekintetével, aztán sarkon fordult és távozott.

Úgy néztem utána, mint nagy költő után, aki nem képes kiírni magából a fájdalmát, megpróbálja hát kinevetni.

Mire visszatértem szobámba, televízióm képernyője vakon meredt rám. Kiégett a túlfeszültségtől.


Haikuk a költészet napjára

Felhívással fordultam költőtársaimhoz: a költészet napja alkalmából írjanak olyan haikukat (soronként 5-7-5 szótagú háromsoros, japán eredetű versikét), amelyben a vers, a költő vagy a költészet szó szerepel. (Ez egyben nemrégen megnyitott virtuális felolvasóhelyem, a Balládium második irodalmi projektuma, az előzőben egy-egy versük születésének vagy fogadtatásának a történetét írták meg vendégeim). A költészet napi felhívás szövege a részvételi feltételekkel és a megjelentetés módjának az ismertetésével  itt olvasható:

Költészet napi haikuk- felhívás, feltételek

Tegnap óta érkeznek is a háromsorosok, ezeket az alábbi oldalon gyűjtöm egybe:

BALLÁDIUM: Költészet napi haikuk

Halált okozott a böjt

HalálaimVallási fanatizmusa okozta Balla D. Károly író halálát. Az ismert kárpátaljai költő úgy döntött, az idén megtartja a nagyböjtöt, ezért hamvazószerda óta nem vett magához ételt. Az első héten  bűnbánatot gyakorolva hosszú gyónásra szánta magát: a Mozgó Világ kápolnájában őszintén feltárta korai Lenin-verse keletkezésének a történetét. A nyomasztó tehertől szabadulva így már a második héten megmutatkozni látszottak rajta a lelki megtisztulás és kiengesztelődés jelei: fokozatosan elhagyta cinizmusa és ironizáló hajlama. A harmadik héten testi átalakulások is történtek: az író amúgy kerekded arca megnyúlott, kaján tekintete szelíddé vált, lenéző ajakbiggyesztése jóságos mosolyra váltott. A negyedik hét kezdetén fogadalmat tett, hogy legalább Pünkösdig nem nyit új blogot és napi egy Facebook-bejegyzésnél többre nem ragadtatja magát – úgy tűnt, minden kedvezően alakul, az író jó úton jár afelé, hogy hitbéli meggyőződésében elmélyülve a böjt tisztító ereje megszabadítsa a világi hívságoktól. Ám a negyedik hét végén hallucinációk zavarták meg a folyamatot: az amúgy szerény tehetségű alkotó egy reggelen azzal a szent meggyőződéssel ébredt, hogy ő a magyar irodalom lángoszlopa, és ebben a minőségében nyomban szavalóversenyt kívánt indítani, amelyen csak az ő hazafias versei hangozhatnak el. Haladéktalanul hozzá is látott ezek megírásához. Már az elsőben megjósolta saját hősi halálát. A nemzeti identitás várfokát kivont szablyával védő poéta képe ugyan tökéletesre sikerült, ám az ekkor már egy hónapja koplaló költő, mielőtt leszédülhetett volna a mellvértről, váratlanul éhen halt. Csontjára aszott bőre még sokáig zörgött a vár fölött süvítő böjti szélben.


több hasonló

T.Ú.K. – új magyar tévéfilm

Giacomello Roberto Karinthy Frigyes szerepében a T.Ú.K. - Tanár úr kérem c. filmbenAz öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. – Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt az többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban a felnőttkor és a diákévek között. Az alapötletet nyilvánvalóan az író Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája adta, sikerült azonban jót csavarni rajta: a filmben ifjú önmagával agyműtétje közben találkozik a főhős, s ennek megfelelően váltakoznak az Utazás a koponyám körül c. regényből és a Tanár úr kérem! történeteiből ismert epizódok, bőven megtűzdelve más írásokból vett motívumokkal, sőt, versrészletekkel. A gazdag montázsból igazi műegész lett: Karinthy szellemének megfelelő alkotás, amelyben a súlyos tragikumhoz, az élet értelmét firtató mélységekhez a legtermészetesebb módon társul a játszi könnyedség, a jóízű humor. Mindez a legnemesebb filmes eszközökkel történik: megragadó az erőteljes, olykor szürreálisba hajló képi világ, jó ütemben váltakozik párbeszéd, monológ és narráció, meggyőző a színészi játék. Az egészet egy igen jó érzékkel felépített konstrukció tartja egyben, amelyet még zenés betét is gazdagíthat (az Előszó részlete, igen sajátos hangulatú előadásban). »tovább

Gyújts egy jelt!

A hőskorban történt, amikor a kárpátaljai magyarok alig tudtak betelni a lehetőséggel, hogy nagyobb nehézségek nélkül utazhatnak Magyarországra. Az írók is éltek ezzel a lehetőséggel: végre építhettek szakmai kapcsolatokat, beléphettek különböző testületekbe, járhattak rendezvényekre, eleget tehettek meghívásoknak.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmári (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss (ám igen szerény kivitelű) termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.

Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.

Egy alkalommal jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.

Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoznak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.

Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.

A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.

Ennek több mint húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr rég nyugalomba vonult. Ám a távolban felvillanó gyufalángok élénken élnek emlékezetemben, az asszonyságok felszólítása meg amolyan szólás-modás lett családunkban. Ha kérdéseinkre valamelyik családtag hosszan nem ad választ, felszólítjuk: Gyújts egy jelt!

 


Nem félünk a farkastól

Amikor Elizabeth Taylor alig két hete meghalt, „házimozinkba” épp be volt készítve a Nem félünk a farkastól. A véletlen egybeesés annyira megzavart, hogy az újranézést inkább elhalasztottam, megvártam, hogy lecsengjen a dolog. Aztán persze mégis sorra került a film a DVD-lejátszónk menüjében, és hiába idéződtek fel a sok évvel ezelőtt látottak, az Edward Albee színdarabjából készült 1966-os alkotás (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, rendezte Mike Nichols) most is maradéktalan élményt nyújtott. A méltán világhírű film időtállóságát a zseniálisan megírt darab, a páratlanul gazdag színészi játék és az irodalmi alapanyaggal roppant érzékenyen bánó rendezés egyszerre eredményezi, emiatt a Nem félünk a farkastól újra és újra tökéletes szellemi kielégülést nyújthat, sőt, ha a kulmináció drámai fordulatát a legutóbbi találkozás óta sikerült elfelejtenünk, akkor katartikus élményt is. >>tovább >> Nem félünk a farkastól

Pikáns kecskerímek

Először is szeretném eloszlatni a hiedelmet: a kecskerímre gyakran felhozott példa nem kecskerím:

Olyanok a kecskerímek,
amikor a kecske rí: mekk.

– ez kínrím, amelynek lényege olyan teljes egybehangzás, amelyet csak a szóhatárok eltérése különböztet meg.

Ezzel szemben a kecskerím olyan kettős alakzat, amelyben a szókezdő mássalhangzók felcserélődnek. Az egyik klasszikus példa:

Megkérdi a kaján halász:
Mért van az ön haján kalász?

Ehhez hasonló rímeket százával lehet alkotni, sokuk amolyan népi közkinccsé vált. Aki effélék létrehozására adja a fejét, gyakran óhatatlanul olyan egybecsengéseket talál, amelyekre korábban mások már építettek versikét. Én több tucatnyi (főleg pikáns) kecskerímet írtam az utóbbi időben, közülük kettőről utólag kiderült, hogy rímüket nem én találtam ki – a versike valahogy mégis eredeti. Könnyen meglehet, a többire is akadna analógia a beláthatatlanul hatalmas magyar kecskerím-irodalomban, én azonban nyilván más kontextusba helyeztem őket. Gyakran azzal is megtetéztem a dolgot, hogy dupla kecskerímet fabrikáltam, azaz a sorvégegeken nem csupán két-két hang (betű) hanem 2× kettő-kettő cserélődik fel, mint például itt:

A vallon hölgy felhevül

Csődörén ha  bűvös Helga Kínán porzik át,
megleled a hűvös belga pinán Korzikát.

(figyeljük meg a b-h–h-b és k-p–p-k felcserélődéseket).

Azzal is gyakran próbálkozom, hogy a kecskerím funkcionális részét “megelőzöm” egy vagy több szótagnyi egybecsengéssel:

Juliska a szexshopban

Kapható olyan bikacsök,
amivel a Jancsika bök?

(itt a bikacsök-csikabök rímet megelőzi az olyan-ajan egybehangzás).

Napi blogom olvasói általában örömmel fogadják ökörködéseimet. Vagyis az egy másik állat…

Akit érdekelnek mekegéseim, ezen a linken találja őket: Kecskerímek

 

 

A borostyán csavarhúzó

Emlékszem a napra – május volt, virágoztak az orgonák -, amikor egyszer csak betoppant Olga…

Amikor ötven éve ide költöztünk a Vár utcába, negyedrészt sem kész épülő házunkba, akkor a második szomszédunkban pompázó Bródy-villában (a mostani Hungarológia Központ épületében) egy szovjet tábornok lakott. Az ő a lánya volt a bátyámmal nagyjából egyidős Olga, és a két tinédzser között idővel szerelem szövődött. De a főtisztet pár évre rá máshová vezényelték, Olgáék elköltöztek. A két „gyerek” nagy fájdalommal búcsúzkodott. Hogy soha el ne felejtsék egymást, úgy döntöttek, legkedvesebb tárgyukat odaajándékozzák a másiknak. Olga a kedvenc babájától, bátyám pedig a legféltettebb, borostyán nyelű csavarhúzójától vált meg.

És Olga negyvennégy esztendő után csak azért tett meg kétezer kilométert, hogy megszabaduljon egy visszatérő látomásától. Gyakran álmodja, hogy itt bolyong a városban, és nem találja az utcát, az utcában a két házat – hát elhatározta, ha álmában nem is sikerül, a valóságban megkeresi kamaszkori boldogsága színterét. Jó messziről utazott ide, Moszkvában él informatika-tanár férjével. Olasz nyelvet tanít, ez a sokadik házassága. Persze remélte, bátyámat is itt találja, nem tudhatta, hogy ő meg a másik irányba költözött, és tíz egynéhány éve Baján él.

Apámék fényképeket mutogattak, Éva pedig felhozta a pincéből azt a babát, amely bátyám kérése szerint egy ócska szekrényben porosodott. Nem csoda, hogy Olga meghatódott.

Az lett volna az igazi, ha ő meg előveszi a ridiküljéből a borostyán csavarhúzót. Ehelyett csak a szeme párásodott be, amikor mélyet szippantott a mindent elárasztó orgonaillatból.