Volt egyszer egy birodalom

Bacsó Péter Hány az Óra, Vekker úr c. filmjének egy jelenetsorában a fogva tartottak azon a réven képesek ellenállni a megtöretésnek és megőrizni emberi tartásukat, hogy birtokukba veszik a pontos időt. Az órásmesternek a fejében ketyeg egy belső vekker, tíz másodpercenként közli az állását fogolytársaival, végül az összezártak kórusban skandálni kezdik a pontos időt: ez ellenállásuk netovábbja, ebbe kapaszkodnak, ezt nem vehetik el tőlük.

Nagyon régen láttam a filmet, talán nem is idéztem fel pontosan az epizódot, de azt hiszem, a lényege ez volt: az idő tudása a szabadság és a szuverenitás egyfajta szimbólumává emelkedett.

A pontos idő évtizedeken át a kárpátaljai magyarok életében is valami hasonló szerepet játszott. Öntudatos magyar ember nem a hivatalos moszkvai idő szerint, hanem „mi szerintünk” járatta az óráját, így az 2 órával kevesebbet mutatott nemcsak a Kreml toronyórájánál, hanem az összes ungvári és beregszászi, huszti és técsői hivatalos időmérőnél, a pártitkárok és tanácselnökök, gyárigazgatók, kolhozelnökök, tanszékvezetők és főszerkesztők karórájánál.

Hogy a „mi szerintünk” nyilvántartott pontos idő történetesen éppen a budapestivel esett egybe, azt senki nem hangsúlyozta, de mindenki nagy megelégedéssel konstatálta saját időmérőjén, hogy éppen akkor mutat 12-t, amikor a Kossuth rádióban kongatni kezdik a delet.

A moszkvai időzóna egyébként csak eggyel esik keletebbre a közép-európainál, hogy mégis kétórás volt az eltolódás, annak oka eléggé speciális. Annak idején, talán 1920-ban, a fiatal szovjet állam az időt is forradalmasította és az időről szóló dekrétum kimondta, hogy az ország egész területén az addig érvényes zónaidőkhöz hozzáadandó +1 óra, s egyedül ez számít hivatalosnak. Ez az úgynevezett rendeleti idő. Szovjet-Ukrajna egészét a moszkvai időzónába kanyarították, s miután Kárpátalja is része lett 1945-ben Ukrajnának, a hivatalos idő is a moszkvai lett. (A rendeleti idő fogalma azóta minálunk is jól ismert, hiszen a nyári időszámítás sem más, mint az érvényes, a csillagászati időhöz igazodó zónaidőnek +1 órával történő növelése.)

A vekkerekbe és karórákba rejtett „mi szerintünk” való „magyar” idő a nemzeti ellenállásnak, gondolhatnánk, igen szelíd formája. Valóban az, de a hatóságok és hivatalos emberek mégis árgus szemmel őrködtek azon, nehogy a privát szférából átkerüljön a nyilvánosba: sajtóban kizárólag a hivatalos idő szerepelhetett, és már abból is botrány lett, amikor egy magyar nyelvű lapban valamilyen esemény időpontjának a közlésében az jelent meg, hogy „18 órakor, moszkvai idő szerint” – mert hát ugyan milyen más idő létezik még?

A megőrzött, átmentett „saját időnek” talán volt valami szerepe abban is, hogy a kárpátaljai magyar ember a lelke mélyén soha nem hódolt be teljesen a Birodalomnak. Ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján vagy a magára csukott lakás családi mikrokozmoszában megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz. Ahogy a zsebkendőnyi háztáji földjén megtermelte mindazt, amire családjának szüksége volt (és itt végezte el, amit a kolhozmezőkön többé-kevésbé elszabotált), ugyanúgy „háztáji gondolkozásában” nem nagyon azonosult az őt körülvevő világgal: nem érzett iránta elkötelezettséget, sőt, mindig inkább ellendrukker volt, mint pártoló. Nem tanult meg rendesen oroszul, gyerekeit lefordíthatatlan nevűre keresztelte, ha tehette, templomba járt (pedagógustól „feljebb” erre már nem nagyon volt módja: állásával játszott), a magyar rádiót hallgatta, a magyar tévét nézte, magyar újságot és magyar könyvet olvasott (ha hozzájutott). Nem sietett funkciót vállalni, nem lépett be a pártba, csak ha nagyon kellett (akkor sem meggyőződésből, hanem hogy a tagsághoz kötött magasabb beosztást megkaphassa). S ha nem is zárkózott el az új világ „vívmányaitól”, életvitelében, főleg faluhelyen (a magyarság többsége itt él), ragaszkodott a hagyományaihoz, megtartotta ünnepei. Mindig tisztában volt hovatartozásával, s míg hivatalosan, adminisztrációs szempontból hellyel-közzel el is fogadta hazájának az országot, amelyben lakott, emocionálisan elsősorban szülőföldjéhez, Kárpátaljához, falujához-városához kötődött, Magyarország pedig, ahogy ma mondanánk, a virtuális haza szerepét töltötte be világképében.

Voltak persze, akik ennél a passzív ellenállásnál vagy egyik, vagy másik irányban tovább léptek. Ám a nyíltabb opponálást vállalókkal hamar elbánt a hatalmi apparátus, így ilyesmire csak el-elvétve került sor, és ezek is többnyire eléggé „ártatlan” szembefordulások voltak (mégis megtorolták). Sokkal többen akadtak, akik valamilyen szinten és valamilyen megfontolásból hajlandóak voltak a rendszerrel együttműködni. Egy részük azzal a hittel cselekedte, hogy ezzel jót tesz, kivívja a magyarság iránti bizalmat, és „belülről” tehet valamit a közösségért. Az együttműködők másik része inkább saját karrierjét építgette, megjátszotta a rendszer elkötelezettjét, de közben belül egészen mást gondolt. És nyilván voltak olyanok is, akik valóban hittek a szocializmusban, az egységes szovjet népben, a proletár internacionalizmusban, a formájában nemzeti, de tartalmában szocialista művészetben stb. A többség számára azonban ezek elfogadhatatlan, vagy inkább tartalmatlan fogalmak voltak: lepergett róluk, mint lúdról a víz.

A kárpátaljai magyarokat nem törte meg az 1944-es etnocídium (erre egyébként kisebb demográfiai robbanással válaszolt: az ezt követő egy-két évtized a magyar közösség lélekszámának emelkedését hozta), nem forgatta ki mivoltából az ötvenes évek diktatúrája, nem bízta el magát a hatvanas évek enyhülő légkörében, és nem vesztette el arculatát a pangás véget nem érőnek tűnő korszakában. Sőt: évtizedekig úgy tűnt, mintha a keményebb-lágyabb presszió megerősítette volna hitében, magyarságában, és amikor a nyolcvanas évek közepétől a peresztrojka képében kezdett lábra kapni a szabadság, mindenki azt hitte: egy demokratikus társadalomban minden értékét kibontakoztathatná, minden elfojtott képességét a közösség felemelkedése érdekében tudná kamatoztatni – és mindazt, amit halmozottan hátrányos helyzete miatt elszenvedett-elvesztett, azt többszörösen bepótolhatja, mint ahogy az erősen visszanyesett fa növi túl megkíméltebb társait.

…Aztán minden másképpen lett. Amit az ötödfél évtizedes szovjet éra ideológiai-politikai pressziója nem tudott megtörni, azt szalmaszálként roppantotta el a független Ukrajnával érkező gazdasági és egzisztenciális kiszolgáltatottság. De ez már egy másik történet az elszabadult és a fejünk fölött kíméletlenül átlépő időről.

(2003)

Könyvjelzőkhöz permalink.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.