Nyelvhasználati útmutató

beregszaszi-csernicsko-nyelvi-jogainkEgyelőre csak az internetről letölthető, azaz online .pdf formátuman érhető el a Beregszászi Anikó – Csernicskó István – Ferenc Viktória szerzőhármas jegyezte Nyelvi jogaink és lehetőségeink c. kiadvány. A nyomtatott verzió a tájékoztató szerint azért várat magára, mivel jelenleg Ukrajnában a nyelvi jogi szabályozás átalakulóban van, több új nyelvtörvénytervezet is létezik és még nem tudni, melyik kerül elfogadásra (pillanatnyilag a 2012-es nyelvtörvány van érvényben). A szerzők figyelemmel kísérik a jogalkotási folyamatot, amelynek lezárultával az új nyelvtörvény rendelkezéseinek megfelelően át fogják dolgozni munkájukat és a kiadvány print formában is eljuthat az érdeklődőkhöz  és mindazokhoz, akiknek mindennapi életükben szükségük lehet nyelvhasználati útmutatásra. > További részletek: Nyelvi jogaink és lehetőségeink || tovább is van, mondom még

Babiloni Kárpátalja

miscevij_babilon.JPG

a könyv borítója

Új kiadvány – nyelvpolitika Kárpátalján

Megjelent Csernicskó István és Fedinec Csilla új, ukrán nyelvű monográfiája Babiloni Kárpátalja: a regionális nyelvpolitika története a XX. század első felében (1944-ig) címmel, az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete szakmai ajánlásával, az ungvári Lira könyvkiadó gondozásában. A monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

Черничко Степан, Фединець Чілла

НАШ МІСЦЕВИЙ ВАВИЛОН

Історія мовної політики на території сучасного Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року)

Монографія. – Ужгород: Поліграфцентр «Ліра», 2014.

Szerzők: Csernicskó István és Fedinec Csilla
Kiadás helye: Ungvár
Kiadó: Poligrafcentr LIRA
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978-617-596-143-8
Oldalszám: 240

 

Ismertetés

Az Ungvári Nemzet Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete tudományos tanácsa által kiadásra javasolt monográfia a 20. század első felének nyelvpolitikai törekvéseibe enged betekintést a mai Kárpátalja területén, különös tekintettel a nyelvek életét befolyásoló objektív (történeti, politikai, gazdasági, szociális-kulturális, társadalmi-demográfiai) és szubjektív (ideológiai) tényezőkre.

 

tovább is van, mondom még

Kárpátalja őslakosai-e az ukránok?

Az „őslakos” fogalmát nehéz pontosan tisztázni. Különösen itt, a Kárpát-medencében, amely évezredeken át a népvándorlások színtere volt. Ám az nyilvánvaló, hogy például a mai Olaszország nem formál jogot Pannónia római-kori területére, nincsenek területi igényeik a rég kihalt avaroknak sem. Probléma akkor keletkezik, amikor egy földrajzi terület birtoklásának „történelmi igazságát” igyekeznek a régi korokra hivatkozva igazolni.

Az alábbi írás Kobály József történésznek a témát érintő előadását foglalja össze.

Mégsem az ukránok az őslakosok Kárpátalján

Nincs kapcsolat a mai Kárpátalja területén a magyar honfoglalás előtt megtelepedett ősszlávok és a ma itt élő ukránok között – állítja Kobály József, a Kárpátaljai Honismereti Múzeum régészeti osztályának vezetője.

Mikor, kik és hogyan alapították Kárpátalja ukrán falvait? – teszi fel a kérdést Kobály József az ungvári ua-reporter.com portálon megjelent írásában, s mindjárt meg is magyarázza, hogy miért tartja fontosnak a témát. Rámutat, hogy az ukrán függetlenség évei alatt elterjedt a városok és falvak napjának ünneplése. Ezt a szép hagyományt azonban beárnyékolja, hogy sokan nem ismerik saját településük történetét, ami múltjuk elferdítéséhez, s olyan ismeretek rögzüléséhez vezet, amelyek nem felelnek meg a történelmi forrásoknak.

Másrészt, hangsúlyozza a szerző, a települések kialakulásával és fejlődésével kapcsolatos ismeretek hiánya egyben a vidékünk és lakóinak múltjával kapcsolatos általánosabb ismeretek deformációjához vezet. Kobály József a cikk további részében néhány konkrét példán szemlélteti, hogy mikor, kik által és hogyan települt be a mai Kárpátalja falvainak többsége.

A szerző szerint a kárpátaljai történelem egyik kulcskérdése, hogy az ukránok (oroszok, ruszinok, rutének, kisoroszok) vajon tősgyökeres, azaz őslakói-e azoknak a földeknek, amelyeken élnek, akik tehát már a magyarok IX. századi megérkezése előtt itt voltak, vagy a XIII–XVIII. század folyamán telepedtek meg itt Galíciából, Bukovinából, Volinyról és más ukrán etnikai területekről érkezve.

Kobály ezzel összefüggésben rámutat, hogy a tudósok véleménye megoszlik a kérdéssel kapcsolatban: egyesek szerint az ukránok őslakosok, mások szerint bevándorlók, a harmadik csoport pedig úgy gondolja, hogy őslakosok és bevándorlók is.

Hogy miről tanúskodnak a régészeti, nyelvi és történelmi források? A régészeti adatok szerint a mai Kárpátalja területén a VI–IX. században, tehát a magyarok megérkezése előtt szláv lakosság élt, de az ősszláv települések a vidék nyugati, alföldi részén összpontosultak, míg az ukrán falvak a hegyvidéki és az előhegyi részeken elterjedtek, azaz nem kapcsolódnak egymáshoz genetikusan – állapítja meg Kobály.

Ezen kívül a helynévanyag is eltér az alföldi és a hegyvidéki részeken, mutat rá. Emlékeztet, hogy a Kárpát-medence némely alföldi helyneve arra utal, hogy az itt élő ősszlávok valószínűleg a déli és a nyugati szlávokhoz tartozhattak, miközben az ukránok keleti szlávok.

„Az első fontos következtetés tehát: Kárpátalja ősi szlávjai és a mai ukránok között nincs közvetlen genetikai és földrajzi kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy nem az emlékezet előtti idők óta élünk itt, és hogy őseink áttelepülőkként érkeztek ide a későbbi időkben, döntően a XIII–XVIII. század folyamán” – írja a szerző többek között.

A fenti megállapításokban tudományos szempontból nincs újdonság, mégsem hiábavaló ismét leírni. Kobály József az utóbbi években intenzíven foglalkozik Kárpátalja történetének ukrán vonatkozásaival, ezért remélhetjük, hogy legalább neki elhiszik majd a kárpátaljai ősszláv gyökereket hangsúlyozó ukrán ideológusok és politikusok, hogy a ma itt élők közül senkinek sincs különösebb alapja Noé bárkájáig visszavezetni a kárpátaljai jelenlétét; különösen a többiek rovására nem.

Ki az ukrán: én vagy te?

Újabb politikai pengeváltás az ukrán nyelv körül

Az Anyanyelv világnapja (február 21.) ismét alkalmat adott az ukrán politikusoknak arra, hogy egymásnak essenek a nyelvi kérdés okán.

Az ellenzékbe szorult, bűnvádi eljárás alá vont Julija Timosenko az Anyanyelv világnapján a nyilvánossághoz fordult az ukrán nyelv védelmében.

A korrespondent.net hírportálon is közzétett felhívásban az egykori miniszterelnök kijelenti: a jelenlegi ukrán hatalom „háborút folytat Tarasz Sevcsenko, Leszja Ukrainka, Ivan Franko nyelve ellen”. Az ukrán irodalom klasszikusainak megidézése mellett a sajátos hajviseletéről világszerte közismertté vált politikus azzal vádolja Viktor Janukovics elnököt, hogy számára az ukrán nyelv nem képvisel értéket, amit az is jelez, hogy a hozzá közel álló kormányzati politikusok, a hatalompárti állami köztisztviselők nagy része hivatali időben sem használja az államnyelvet.

A BJUT politikai mozgalom vezetője arra kérte az állampolgárokat, hogy tegyenek meg mindent a jelenlegi hatalom által veszélybe sodort ukrán nyelv megvédése érdekében: fizessék elő az ukrán lapokat, vásároljanak ukrán szépirodalmat, hallgassanak ukrán nyelvű rádióadásokat, beszéljenek ukrán nyelven gyermekeikkel, családtagjaikkal, barátaikkal. Az orosz ajkú lakosságot pedig – akik a legutóbbi népszámlálás adatai szerint Ukrajna lakosságának 29,6%-át teszik ki – arra szólította fel, hogy tanuljanak meg ukránul.

Timosenko asszony elmondta azt is, hogy ő is csak felnőttként sajátította el az ukrán nyelvet, hiszen orosz nyelvű régióban született. A volt miniszterelnök 2010. július 6-án tett nyilatkozatában kijelentette: az orosz ajkú kelet-ukrajnaiaknak valójában nem kell a nulláról tanulniuk az ukrán nyelvet, hanem csupán fel kell idézniük azt „a genetikai emlékezetből”. „Az ukrán nyelv bennünk van” – mondta meggyőződéssel az egyébként orosz anyanyelvű, s ukránul csupán a nagypolitikában való megjelenése során megtanult politikus.

Timosenkonak a nemzethez intézett legújabb felhívásában hangsúlyos rész az, melyben kijelenti: Ukrajnának csupán egyetlen államnyelve lehet, mégpedig az ukrán. Az egyetlen államnyelv megőrzésére nem azért van szükség, hogy más nyelveket kiszorítson a használatból tette hozzá a politikus, hanem azért, hogy Ukrajna és az ukrán nemzet végre lerázza magáról az egykori szovjet gyarmatosító politika máig érzékelhető hatásait.

Anna Herman, az elnöki adminisztráció helyettes vezetője nem maradt adósa Timosenkonak. A hatalom képviselője az ellenzéki politikus szavait kommentálva elmondta, hogy Julija Timosenko soha nem beszélt ukránul saját gyermekeivel, ennek ő számtalan alkalommal fültanúja volt, így hát az ellenzéki politikusnak az állami nyelvpolitikát bíráló szavait sem lehet komolyan venni. Hozzátette továbbá Herman azt is, hogy az ellenzék nem hajlandó tudomást venni arról, hogy Janukovics elnök egyre jobban beszéli az államnyelvet. Az ukrán nyelvet féltő Timosenko asszonyról ellenben kijelentette, hogy az ellenzéki politikus maga sem beszél jól ukránul, hiszen egyértelműen oroszos kiejtéssel beszéli a nyelvet.

Nincs abban semmi különös, vélte Herman, hogy Timosenko és elvbarátai kisajátítják maguknak a nemzeti ideológiát, a nemzeti retorikát és eszmét, s az ukrán nyelv egyedüli védelmezőiként állítják be magukat, miközben mindenki másban az államnyelv fenyegetőit vélik felfedezni. „Ők mind neofiták – idézi a magas rangú állami hivatalnokot a sajtó –, a neofiták pedig mindig kategorikusak, és mindig úgy látják, hogy náluk senki sem odaadóbb”.

Az ukrán nyelv kapcsán kibontakozó újabb politikai adok-kapok hátterét az adja, hogy Ukrajna nyelvi helyzetét az ukrán politikai élet szereplői alapvetően kétféle megközelítésben látják és láttatják. A Csernicskó István szerkesztésében a közelmúltban megjelent Nyelvek, helyzetek, emberek című kötet elemzése szerint e téren az egyik oldalon a 2004-es „narancsos forradalom” révén hatalomra jutott erők állnak. Szerintük az ország nyelvi helyzete deformált, melyet az állami nyelvpolitikának ki kell igazítania, mert a cári Oroszország és a Szovjetunió által erőltetett orosz nyelv máig dominánsabb, mint az ukrán.

Ennek a nemzeti beállítottságú politikai elitnek a központi gondolata, hogy az ukrán nyelv a formálódó egységes ukrán politikai nemzet egyik kiemelt szimbóluma, ezért mindazok, akik két államnyelv mellett érvelnek, vagy akik úgy vélik, hogy a kisebbségi nyelveknek hivatalos státust kell biztosítani, azok voltaképpen az új ukrán állameszme ellen, az egységes nemzet és az állami integritás ellen foglalnak állást.

A másik álláspont hívei főként az oroszbarátnak tekintett, magukat demokratikus jogvédőként beállítók soraiból kerülnek ki. Szerintük Ukrajna nyelvpolitikáját a jelenlegi valós nyelvi helyzetre kell alapozni, az oroszt a második államnyelv státusába kell emelni. Az érvelés fontos eleme, hogy az erőszakos ukránosítás veszélyezteti az oroszajkú lakosság nyelvi és nemzetiségi jogait, fenyegeti a demokráciát, az emberi jogokat, az ukrán nyelv pozícióinak erősítése háttérbe szorítja az orosz nyelvet.

A két, egymással ellentétes nyelvpolitikai jövőkép mögött szinte teljesen azonos erőforrásokkal rendelkező, egymással szembenálló politikai tábor áll, állapítja meg az idézett kötet: az elsőnek Viktor Juscsenko és Julija Timosenko, a másodiknak Viktor Janukovics a központi alakja. Az egyik tábornak a dominánsan ukrán nyelvű északon és nyugaton, illetve részben az ország középső régióiban (Kijev és környéke) van a szavazóbázisa, a másiknak a jellemzően orosz nyelvű délen és keleten. Az ország nyelvi, nyelvhasználati megosztottsága tehát egyben politikai preferenciát is jelent, s ez törésvonal a választások során is jelentkezik.

„A kiélezett és bizonytalan ukrajnai politikai helyzetben, ahol az utóbbi években rendkívüli elnöki és országgyűlési választások követik egymást, s ahol a 450 fős parlamentben a többség gyakran öt-hat szavazaton múlik, és a koalíció felbomlása állandóan fenyegeti a kormányzó többséget, a tömegeket mozgósítani képes nyelvi kérdés elképzelhetetlen mértékben átpolitizálttá vált. A nyelvi kártya már a legelső ukrán választásokon megjelent a kampányban, s ez azóta sincs másként” – világítja meg a nyelvi kérdés politikai hátterét Csernicskó István kárpátaljai magyar nyelvész.

A nyelvi kérdés politikai súlyát jelzi, hogy ennek kapcsán az utóbbi időben az ország mindhárom exelnöke is megszólalt. A független Ukrajna első elnöke, Leonyid Kravcsuk szerint ország kétnyelvűsége Ukrajna egységét veszélyezteti. Aligha sikerül Janukovicsnak megváltoztatnia az Alkotmányt és a nyelvtörvényt, véli, hisz ehhez kétharmados parlamenti többség kell.

Annak idején Kucsmának is szándékában állt az orosz második államnyelvi státusba emelése, emlékeztet Kravcsuk, ám aztán elállt ettől a tervétől, mert megértette, hogy akkor csupán az ország déli és keleti felének elnöke lesz, és Ukrajna kettészakadása katasztrofális mérteket ölt: egyik része ukránul, másik oroszul fog beszélni. Másrészt, figyelmeztet az exelnök, a nyelvi kérdés választások előtt mindig előkerül, ha fel kell tüzelni a választókat, majd a kampány végeztével mindenki igyekszik félretenni ezt a kényes kérdést.

A Kravcsukot az elnöki székben követő Leonyid Kucsma szerint Ukrajnának csak egy államnyelve lehet, de az orosznak biztosítani kell a regionális nyelv státusát, s az orosz nem lehet idegen nyelv Ukrajnában. Juscsenko külön vezércikket szentelt a nyelvkérdésnek a Deny című lapban. Meggyőződése, hogy a két államnyelv bevezetése éppúgy az ország és a nemzet egységét veszélyezteti, mint az, ha az orosz hivatalos nyelvként funkcionálhat Ukrajnában.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola által a közelmúltban kiadott fent említett kötetben Csernicskó arra is felhívja a figyelmet, hogy az ukrán politikusokat gyakran az sem zavarja az ukrán nyelv iránt érzett aggodalmaik kifejezésében, hogy nagy részük nem vagy eléggé gyengén beszél ukránul, függetlenül attól, melyik politikai oldalon állnak.

Mikola Azarov, Ukrajna jelenlegi miniszterelnöke saját bevallása szerint igyekszik megtanulni az államnyelvet. 2010 októberében azonban újságírói kérdésre válaszolva a kormányfő kifejtette, hogy szerinte nem ront a megítélésén az, hogy nem tud ukránul. Elmondta továbbá, hogy korábban nyelvtanár foglalkozott vele, hogy mielőbb elsajátítsa az ukrán nyelvet, de ma már lemondott erről, hiszen munkaideje egyik felében ukrán nyelvű dokumentumokat olvas, a másik részében pedig ukrán nyelven folyó megbeszéléseken vesz részt, azaz egész nap ukrán nyelvi közegben van. Viktor Janukovics államfő – akiről 2007-ben, amikor még miniszterelnökként tevékenykedett, szintén azt írta a sajtó, hogy már erősen nekilátott az ukrán nyelv elsajátításának  – a közelmúltban arra utasította Anatolij Mogiljevics belügyminisztert, hogy két hónap alatt tanuljon meg ukránul . A belügyi tárcavezetőnek természetesen nem sikerült két hónap alatt eleget tennie az elnöki utasításnak. Ukrajna legfőbb ügyésze sem maradhatott ki a nyelvi csetepatéból, ezért az elmúlt év végén olyan utasítást adott az ország ügyészeinek, hogy mihamarabb sajátítsák el az államnyelvet. A nemzeti elkötelezettségű Viktor Juscsenko és egykori narancsos harcostársa, Julija Timosenko ukrán nyelvtudásáról a HVG is cikkezett (2008/40. szám).

Nyelv és hatalom kérdése tehát szoros kapcsolatban van Ukrajnában, a nyelvi kérdés átpolitizáltsága pedig oly fokú, hogy apropóján még az Anyanyelv világnapja kapcsán is képes az ellenzék és a hatalom egymásnak esni.

Hodinka Antal Intézet

kárpátalja.ma


kijev-budapest távolság

BlackBerry PlayBook táblagép

Magyar-ukrán közös monográfia Kárpátaljáról

Kárpátalja elmúlt száz évének történelmi, politikai és kulturális szintézisét adja az a magyarul és ukránul is megjelent új tanulmánykötet, amely az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete együttműködéséből született. A szerzők célja az volt, hogy összefoglalójukkal meghaladják a korábbi, kizárólagos nemzeti látószögeket.

„A magyar és ukrán szakemberek között, falként tornyosuló elzártságot akartuk áttörni egy olyan könyvvel, amely irányjelző lehet a további kutatásokhoz is” – mondta az mta.hu-nak nyilatkozva Fedinec Csilla, a Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra című kiadvány egyik szerkesztője, az MTA Entikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete tudományos munkatársa arról a kötetről, amely két éves közös munka után a napokban jelent meg magyarul és ukránul, két kötetben, Magyarországon és Ukrajnában egyaránt.

A magyar történész szerint a mű szerzői igyekeztek hidat építeni a régióval kapcsolatos magyar és ukrán nyelvű tudományosság között. A két közeg, a két nemzeti historiográfia eddigi kapcsolódási pontjai ugyanis nehezen felismerhetőek. Alig épülnek egymásra, s mind ez idáig sokkal inkább egymás mellett léteztek, a párbeszéd, a szakmai vita lehetősége és igénye nélkül.

Nézegessen képeket Kárpátaljáról!

„A magyar és ukrán szakemberek együttes munkájával készült kollektív monográfia lényegében a már meglévő tudásanyag összefoglalása. Még a lábjegyzeteket is elhagytuk, mégpedig abból a határozott megfontolásból, hogy egyértelművé váljék, – a kötet célja nem a historiográfiai vonatkozások, a kutatói dilemmák bemutatása, hanem a szintézisre törekvés” – hangsúlyozta az MTA kutatója, aki szerint a magyar kezdeményezést nyitottan, együttműködésre készen fogadták az ukrajnai szakemberek. A monográfia – amelyet Fedinec Csilla mellett Vehes Mikola, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektora, történész szerkesztett – 26 szerző, közöttük 5 magyarországi és 6 Ukrajnában élő magyar társadalomtudós írt.

A közös munka eredménye egy több mint hatszáz oldalas kötet, amely négy fejezetben tárgyalja a huszadik században több állam fennhatósága alá került Kárpátalja történetét az első világháborútól kezdve a Csehszlovák Köztársaságban, Magyarországon, a Szovjetunióban és Ukrajnában. A szerzők a hagyományos történeti korszak szerinti tagoláson kívül külön részt szenteltek az elmúlt évszázad nyelvpolitikai törekvéseinek és változásainak. A kötet tehát nem csupán politikatörténeti összefoglaló, hanem egyúttal a régió gazdaságának, társadalmának és kulturális életének átfogó képét is adja. A negyedik fejezetben pedig egy 180 oldalas tanulmány az elmúlt két évtized legfontosabb fejleményeit dolgozza fel.

A szerkesztő a kettős kiadvány jelentőségéről szólva azt hangsúlyozta: a monográfia nem csupán azért fontos, mert két különböző tudományos   ismeretanyagot mutat be együtt, hanem szemléletformáló is, hiszen egy régió szerkezetén belül ad betekintést az ukrán olvasónak a kárpátaljai magyarságról. A magyar olvasó pedig – végre – nem pusztán egy zárványként értelmezheti a kárpátaljai magyar problematikát, hanem egy régió évszázados társadalmi, intézményi szerkezetváltozásában. Fedinec Csilla kiemelte, hogy a két legkritikusabb pontot, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és az 1939-1944 közti időszakot  a két nemzeti történetírást képviselő kutatók egymást kiegészítő alfejezetekben együtt oldották meg.

Arra a kérdésre, hogy a jövőben várható-e hasonló kiadvány például a magyar-szlovák vagy magyar-román közös múltról a történész úgy vélte: egy ilyen munka nagyon fontos feltétele, hogy egy-egy fogalomhoz ugyanazt a tartalmat kösse mindkét fél. Szerinte jelenleg ez még nem mondható el például a szlovák-magyar tudományos kapcsolatokban, de felhívta a figyelmet arra, hogy a német-francia történészek példája nyomán a magyar és szlovák kutatók is elkezdtek közösen írni egy olyan középiskolai történelem tankönyvet, amely tükrözi mindkét ország szakembereinek tudományos eredményeit és nézeteit.

Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége

A kényes kérdéseket sem kerüli el az Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűsége címmel ukrán nyelven megjelent kötet. A könyv kitér Ukrajna nyelvi és politikai megosztottságára, az ukrán-orosz nyelvi, kulturális és gazdasági ellentétekre, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája körüli ukrajnai bonyodalmakra éppúgy, mint az ukrán kisebbségi és nyelvi jogi szabályozás ellentmondásaira, vagy a ruszin nemzetiség és nyelv kérdéskörére.
A kötet szerzőinek (Melnyik Szvitlana ukrán nyelvész, a Kijevi Sevcsenko Nemzeti Egyetem oktatója és kárpátaljai magyar kollégája, Csernicskó István, a beregszászi Rákóczi Főiskola tanára) együttműködése azt igazolja, hogy lehetséges és szükséges a többség és kisebbség közötti szakmai párbeszéd.
(Melnyik Szvitlana és Csernicskó István: Етнічне та мовне розмаїття України: аналітичний огляд ситуації. .Ungvár, PoliPrint, 2010. 164 old.)

 


A könyv adatai és ukrán fülszövege:

Мельник С., Черничко С.

ЕТНІЧНА ТА МОВНА РОЗМАЇТТЯ УКРАЇНИ
Аналітичний огляд ситуації

Ужгород, ПоліПрінт, 2010. 164 с.

В монографії розглядаються демографічне становище і правовий стан, аналізується освітня система національних та мовних меншин України, представляються теоретичні і практичні питання етнічної та мовної різноманітності держави. Робота виконана у рамках проекту „Поширення лінгвістичної відмінності: проспект підтримки та відродження мов у новій Європі” (Dimensions of Linguistic Otherness: Prospects of Maintenance and Revitalization of Minority Languages).


A könyről több megtudható a Kárpátalja.ma portál cikkéből:

Monográfia Ukrajna nyelvi és etnikai sokszínűségéről

Viktor Juscsenko, a független Ukrajna harmadik elnöke a Deny c. lap tavaly október hatodikai számában Akié nyelv, azé a hatalom címmel publikált vezércikkében (day.kiev) azt állítja, hogy Ukrajna klasszikus monoetnikus állam, melynek csupán egyetlen államnyelve és hivatalos nyelve lehet, mégpedig az ukrán. Ehhez képest merőben más álláspontot képvisel az a szerzőpáros, mely Ukrajna etnikai és nyelvi sokszínűségéről szóló monográfiát jelentetett meg a közelmúltban.

Melnyik Szvitlana, a kijevi Sevcsenko Nemzeti Egyetem oktatója és Csernicskó István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára közös ukrán nyelvű könyve bemutatja az ország nemzetiségi és nyelvi közösségeit, elemzi az ukrajnai kisebbségi és nyelvi jogi szabályozást, és kiemelt figyelmet fordít a kisebbségi közösségek anyanyelvi oktatására.

A szerzők nem kerülik el a kényes kérdéseket sem. Részletesen elemzik az ország nyelvi és politikai alapú kettészakadását, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája körüli ukrajnai bonyodalmakat, az ukrán–orosz nyelvi, politikai és gazdasági pozícióharcokat, az egyes nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek helyzetét, problémáit. Ezen belül kitérnek például a ruszin nemzetiség és nyelv kérdésére is. Külön alfejezet foglalkozik az államnyelv oktatásának kérdéskörével a kisebbségi nyelven oktató iskolákban, és bemutatják a narancsos forradalom után hatalomra jutott nemzeti erők nemzetállam-építési törekvéseit és nyelvi nacionalizmusát. Az összefoglaló fejezetben arra is kísérletet tesznek, hogy javaslatokat fogalmazzanak meg arról, szerintük hogyan lehetne közelebb jutni az Ukrajnában erősen átpolitizált nyelvi kérdés megnyugtató rendezéséhez.

A 164 oldalas összefoglaló kötet egyik legfőbb érdekessége és értéke az, hogy egy kijevi, a többségi etnikumot képviselő és egy kárpátaljai, kisebbségi nyelvész közös munkájáról van szó. A könyv tehát példája annak, hogy lehetséges a szakmai párbeszéd többség és kisebbség között, a tudományosan igazolható tényekhez ragaszkodva meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, melyek révén elfogulatlan és szakszerű leírás készíthető még akár Ukrajna egyáltalán nem egyszerű nyelvi helyzetéről is.

(Melnyik Szvitlana és Csernicskó István: Етнічне та мовне розмаїття України: аналітичний огляд ситуації. Ungvár, PoliPrint, 2010. 164 old.)

Ukrán magyarok az Inter TV-ben

Vélhetőleg jószándék vezette azt a félresiklottnak látszó projektumot, amelynek során az Inter TV ukrán televíziós csatorna 14 olyan videoklipet gyártott és sugárzott „Ukrajna születésnapja” alkalmából, amelyen – állításuk szerint legalábbis – az Ukrajnában élő nagyobb létszámú nemzeti kisebbségek képviselői adják elő az ukrán nemzeti himnuszt. Az éneket kis jelenet előzi meg, amely – állítólag – az adott nemzetiség jellegzetességeit lenne hivatott érzékeltetni. Nos, nem tudhatjuk, hogy a román, lengyel, örmény, grúz, roma, jiddis stb. nyelvű verziók hogyan sikerültek, de hogy a „magyar” eléggé botrányos, az bizonyos: inkább az ukrajnában élő magyarok kigúnyolásának hat – de nem bánik kellő tisztelettel magával a himnusszal sem, azt is inkább nevetségessé teszi – legalábbis mindazok számára, akik értenek magyarul. A kis klipnek a jelenet-részében magyar lányok énekelve ruhát mosnak a folyóban (!), egy irtózatos akcentussal beszélő asszony rajtakapja a leskelődő fiatalembert, aki viszont abból a pár szóból ítélve, amit mond, nem hogy törve nem, hanem sehogysem beszéli a magyart, érteni sem lehet, amit mond. Eközben a magyarság azonosítása az oly sablonos és sokszor kifogásolt „gulyás és paprikás” fogalmi szintjén történik. No és jön az ének, a súlyos kiejtésbeli (és vélhetőleg prozódiai) hibák miatt a szöveg alig-alig, inkább csak töredékesen érthető, inkább paródiának hat. A közben megjeleő felirat állítása szerint Ukrajna 156 ezer „ukrán magyar” (!) hazája. Hogy a rossz emlékű „szovjet magyarok”-ra rímelő hazug kifejezés milyen érzéseket kelt a magyarságban, azt most ne részletezzük, és az előadók népviseletéről se essék szó, sőt magáról a remekműről sem, tessék inkább eredetiben megtekinteni: tovább a videóhoz »

Megjelölve

Füst Milán ukránul

Füst Milán verseinek ukrán fordításából összeállított kötetet jelentetett meg egy kárpátaljai kiadó Ungváron.
A művészeti-szépirodalmi Misztecka Linija Kiadó a magyar költő műveinek válogatott kötetét a 2001-ben elhunyt Jurij Skrobinec ismert ungvári műfordító születésének 80. évfordulója alkalmából jelentette meg.
A Füst Milán-kötetbe a költő 76 műve került be két nyelven: az olvasó a verseket a könyv lapjairól magyarul és ukrán fordításban egyaránt megismerheti. A kárpátaljai magyar alkotók körében „Gyuri bácsiként” emlegetett, magyarul is kitűnően beszélő, sőt verseket is író Jurij Skrobinec Petőfi Sándor verseinek ukrán fordításaival tűnt fel, 1948-ban jelentetett meg kötetet Petőfi verseinek ukrán fordításából Nacionaljna pisznya (Nemzeti dal) címmel. Röviddel halála előtt, 2000 őszén fejezte be Illyés Gyula válogatott műveinek fordítását. Több mint fél évszázadot felölelő munkássága során a tolla alól magyar költők és írók több száz versének, valamint számos prózai alkotásának fordítása került ki ukrán nyelven.