Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).
Az interjú
Az interjúÚgy volt, hogy engem is B.M. fog kérdezni, aki Vári Fábián Lászlót is. Ebbe nem mentem bele, mert a nevezett újságíró kvalitásait annyira gyöngének és a kulturális újságírásban mutatott magatartását olyannyira károsnak tartottam, hogy vele nem igazán akartam szóba állni. Így a főszerkesztő tette fel írásban a kérdéseket. Én túl hosszú válaszokat írtam, mert azt gondoltam, az előzményeket is kellő részletességgel be kell mutatnom, de mert ezeket a lap is összefoglalta pár mondatban, így utólag az én részletező felvezetésemet ki kellett hagyni, de a lényegi rész érintetlen maradt.
A szerkesztőségi bevezetőből:
… Az ügy rég átlépte Magyarország határait, és eljutott Kárpátaljára is. Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek alakultak ki: Balla D. Károly József Attila-díjas írónk a kilépők mind népesebb táborát gyarapítja, másik József Attila-díjas költőnk, Vári Fábián László ezzel szemben 2004. március 4-i keltezéssel írt versét Döbrentei Kornélnak ajánlja.
Őket kérdezzük a továbbiakban.
„Nem politikai, hanem morális ügy”
Mi ösztönözte Balla D. Károlyt arra, hogy kilépjen a ezernél is több tagot számláló szakmai szervezetből?
– Roppant sajnálatosnak tartom, hogy idáig fajultak a dolgok, sokkal jobb lenne a közérzetem, ha egy mindenki számára elfogadható, magas erkölcsiségét bizonyító szakmai szervezet tagja lehetnék. A Szövetség választmánya azonban – csaknem egyhangú szavazattöbbséggel – nem határolódott el gyűlöletkeltő beszédet tartó egyik tagjától, ezzel gyakorlatilag szolidaritást vállalt vele. A testület még az antiszemitizmust elítélő határozatot sem volt hajlandó meghozni. Az indoklást, hogy az Írószövetség nem kívánja a gondolatrendőrség szerepét vállalni, ez esetben a magam részéről elfogadhatatlannak tartottam: olyan szervezetnek, amely a gyűlöletkeltést és az antiszemitizmust az egyik tolerálható demokratikus véleménynek tekinti, nem kívánok a tagja lenni.
Mi a véleménye arról, hogy míg Ön kilépésével demonstrált a beszéd ellen, addig Vári Fábián László az említett ülés után verset ajánlott Döbrentei Kornélnak?
– Ennél történt feltűnőbb véleménynyilvánítás is: pár napja Döbrentei alternatív Kossuth-díjat kapott. A döntés akkora felháborodást keltett, hogy meghiúsult a nyolc írószervezet közös érdekképviseletét ellátó Irodalmi Kerekasztal és a kulturális minisztérium közötti párbeszéd, amelyen pedig most először kerültek volna napirendre magas tárgyalási szinten az írótársadalom legégetőbb kérdései. Mivel a díj odaítélésében szerepet játszó egyik kurátor a Kerekasztalnak is tagja, a többiek részéről érthető aggályok fogalmazódtak meg; a Döbrentei melletti demonstratív kiállást többen a konszenzusra való törekvés otromba felrúgásának ítélték.
Az írói szakma megosztottsága sajnos egyre nyilvánvalóbb, és úgy tűnik, ez az ügy egyfajta vízválasztóként „működik”: a gyűlölködést és antiszemitizmust egy író részéről elfogadhatónak tartók az egyik, az ilyen magatartástól elhatárolódni kívánok a másik oldalra állnak. Ezzel együtt azt gondolom, mindenkinek saját értékítélete alapján kell döntenie akkor, amikor kilép vagy benn marad. Más kérdés, hogy szerintem nemcsak a szakmán, hanem a szakma erkölcsi hitelén is csorba esik akkor, amikor a gyűlöletkeltőt nem kiközösítik, hanem többségi véleménnyel védőszárnyat borítanak fölé, sőt felmagasztalják, ami miatt aztán az ellene fellépők, de véleményükkel kisebbségben maradók kényszerülnek magukat kivonni az adott közösségből.
Mindez számomra felveti azok felelősségét is, akik korábban és határozottabban nem léptek fel a rasszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus ellen. Képtelenség, hogy ma Magyarországon újfasiszta szervezetek működhetnek, nagy példányszámú lapokban és a közszolgálati rádióban folyhat a gyűlöletszítás.
Miért gondolta úgy, hogy határon túli magyar íróként ezen a módon be kell avatkoznia egy – végső soron – magyar politikai belügybe?
– Szerintem ez nem politikai, hanem morális ügy, még ám az írótársadalom erkölcsi ügye. Bár a kérdésnek van politikai és ideológiai színezete, ám azt hiszem, ha magyar író, ráadásul a legnagyobb írószervezet vezetőségi tagja kelt gyűlöletet (minden utólagos megbánás nélkül, sőt, tettére büszkén!), és ettől az adott szervezet nemhogy nem határolódik el, hanem szolidaritást vállal vele, akkor a legkevesebb, hogy e szervezetnek azon tagjai, akik elítélik a vallási és etnikai diszkriminációt, legalábbis megvizsgálják tagságuk fenntarthatóságát.
Én ezt akkor tettem meg, amikor a Döbrentei-beszéd után Parti Nagy Lajos tiltakozásul azonnal kilépett az Írószövetségből, és erre az Elnökség szerintem elfogadhatatlan nyilatkozattal reagált (ezt olvasva Nádas Péter is kilépett), majd megfogalmazódott egy levél, amely azt kérte a vezetőségtől, határolja el magát a Dönrentei-beszédtől. Ekkor tartottam először szükségesnek, hogy elolvassam a beszédet. „Normális esetben” nagy ívben kerülöm az effajta szövegeket, messze áll az ilyesmi az érdeklődésemtől, most azonban azt kellett eldöntenem, igaz-e, hogy egy írótársunk „gyűlöletre uszító, alig kódoltan antiszemita beszédével minden határt túllépett”. Elolvastam a szöveget, mi több, az eredeti hangfelvételt is meghallgattam. És ha a puszta mondatok hagyhattak is kétséget, az élőbeszéd és a tömeg reagálása mindenképpen meggyőzött arról, az elmondottak nem csupán alkalmasak rá, hanem meg is valósították a gyűlöletkeltést. Ráadásul az indulatok nem valamely politikai ellenfél, hanem egy vallási és etnikai kisebbség ellen irányultak. Ezek után aláírtam a levelet.
Határon túli státusomat illetően fontosnak tartom megjegyezni, a rendszerváltás éveiben az Írószövetség volt az első olyan szervezet, amely bennünket elismert és felkarolt, ezzel számunkra bizonyos otthonosság-érzést teremtett (amiért a magam részéről roppant hálás vagyok). Mivel azonban nemzeti irodalmunkat egyetemes képződménynek tekintjük, így érthető, hogy alapvető kérdésekben lakhelyünktől függetlenül véleményt nyilváníthatunk. (Megjegyzem, a mostani kollektív kilépéshez csatlakozott Grendel Lajos pozsonyi, Tolnai Ottó és Végel László délvidéki, Fejtő Ferenc franciaországi, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Visky András erdélyi író.)
A magam részéről sajnálattal térek napirendre afölött, hogy ez a szervezet többé nem lehet a magyar írók egységének a megtestesítője. Nem a száz kilépő tépázta meg tekintélyét, hanem a vezetőség magatartása, amely ezeket a kilépéseket kiváltotta. Megütközve tapasztalom azt is, hogy a történtekből milyen torz tanulságokat vonnak le egyesek: szerintük végre megtisztul a szervezet. Jó néhány Kossuth-díjastól és világszerte vagy országosan elismert nagyságtól most valóban sikerült „megszabadulni”; Esterházy, Nádas, Oravecz, Grendel, Fejtő, Görgey, Konrád, Kukorelly, Váncsa, Vámos Miklós, Kertész Ákos… Talán mégsem olyan nagy nyereség mostantól nem tudni őket a tagok sorában… A szövetség elleni támadásnak, „aljas kampánynak” pedig – kell-e mondanom – éppen azok minősítik mindezt, akik maguk teremtették a kilépéseket kikényszerítő helyzetet.
Kérdezett Kőszeghy Elemér. Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. márc. 13.
Vári Fábián László válaszai rövidebbek voltak, aki keresi, megtalálja a neten, mint ahogy Nagy Zoltán Mihály Ellenvélemény c. remeklését, az én erre adott rövid válaszomat és a szerkesztőségi vitazárást is.
A kis utólagos jegyzet
Balla D. Károly
Kiemelés tőlem
Amióta kiléptem a Magyar Írószövetségből, alig van nap, hogy magánlevélben vagy internetes fórumokon meg ne kérdezze valaki: ugyan mondanám már meg, mitől gyűlöletkeltő és antiszemita Döbrentei Kornél ominózus beszéde, amelytől az írószervezet Választmánya nem volt hajlandó elhatárolódni, s emiatt oly sokan kiléptek a Szövetségből (nota bene, a kilépők száma már meghaladta a 120-at, az újabbak között ott találjuk Somlyó Györgyöt, Krasznahorkai Lászlót, Bodor Ádámot és Szabó Magdát – hogy csak a Kossuth-díjasokat említsem.) Ilyenkor előbb rákérdezek, az érdeklődő olvasta-e a beszéd szövegét, s eléggé figyelmesen-e. Ha a válasz igen, akkor sajnos szét kell tárnom a karomat: mindenki csak saját mércéje szerint ítélheti meg, mit minek tart, én ugyan senkit nem állok le győzködni. Legfeljebb idézem a már agyoncitált mondatokat, melyek szerint ma Magyarországon háború zajlik, „a népünk megsemmisítésére törekvő, vallási köntösben folytatott engesztelhetetlen háború”, és tiltakozni kell „a magyarság erkölcsi holokausztja ellen, amelyet álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk a valódi – vezényelnek. ” A tüntetők ezt pontosan dekódolták, gúnykacaj hangzott, és alig hinném, hogy eközben bárki is a szakállas hottentottákra gondolt. Később, mint tudjuk, volt skandálás és zászlóégetés, nem a busmanokat szidták és nem maláj zászlót égettek. Az egybegyűlt tömeg tehát pontosan értette, kik ellen kell gyűlölködni, és ezt meg is tette. Utólag olvasva száznál több magyar író is értette a beszédet. Csak valamiért az Írószövetség vezetősége nem akarja érteni, meg azok sem, akik (ál?)naivan nekem teszik fel kérdéseiket, azt a látszatot keltve, mintha magának az antiszemitizmusnak a mibenlétével sem lennének tisztában. Holott eléggé világos, mi az összefüggés a Döbrentei emlegette vallásháború és az antiszemitizmus között, amely utóbbit a kilépő nagy öregek egyike 2001-ben, a Magyar Tudományos Akadémián Magyarság, zsidóság című könyvének bemutatója alkalmából tartott előadásán így definiált: „Az antiszemitizmus mint az idegengyűlölet egyik legelterjedtebb formája – egyik, mondom, hiszen van cigánykérdés, arabkérdés, négerkérdés, kínaikérdés, magyarkérdés Romániában, kurdkérdés Törökországban, hutukérdés Ruandában, katolikuskérdés Indiában stb. Az antiszemitizmus, ismétlem, a zsidónak mint népnek a diabolizálása, démonizálása, akárcsak az ördögben, a rossz szellemekben való hit – vallásszerű jelenség, hit, sőt vakhit, ideológia, amely mindenütt a szélsőséges nacionalizmushoz kapcsolódik, fanatikus meggyőződés, amelyben tehát hinni lehet, de amellyel racionális érvekkel vitatkozni nem.” Kiemelés tőlem, a vita alóli felmentés pedig József Attila kortársától, a nemzetközi hírű, az idén 95 esztendős történésztől: Fejtő Ferenctől.
Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. márc. 23.
Az újraközlő sorozat néhány korábbi darabja: