Váratlanul meglátogatott Nagy Zoltán Mihály….
…Mondd, Zoli, szereted te a töklaskát, kérdeztem egy ponton tőle. Nagyon, mondta. Hát én meg nem tudom megenni, és mindenre ez a magyarázat. A különbség annyi, hogy én nem várom el tőled, azt szeressed, amit nem, te ellenben kifogásolod, amiért mást eszem. De ez a példázat sem sokat segített. A válaszaiból, érveiből kiderült, valóban úgy gondolja, nekik egy magasabb rendű igazság van a tarsolyukban, én pedig hatalmas tévedések közt élek, és olyan káros téveszmék terjesztésére adtam a fejemet, mint a liberalizmus.
Váratlanul meglátogatott Nagy Zoltán Mihály. Jobban örültem volna a jövetelének, ha nem hozott volna a fejében 3-4 féldecit. Talán még valami értelmes párbeszéd is kialakulhatott volna, ha jobban forog a nyelve, s ha jobb esélyét látom, hogy amit mondok, azt nem Mr. Alkohol tolmácsolja neki.
Barzsó Tibor biztatására jött el (s hívott fel telefonon előzőleg), a vodkák is nála szolgáltak inspirációul. Voltaképp egyetlen oka-indoka az volt látogatásának, hogy anyagot kérjen tőlem az Együttbe, erre az udvariassági tiszteletkör után nyomban rá is tért azzal, hogy ha nemet mondok, azonnal elmegy. Nemet mondtam, de maradt. Kérdezte, mi kifogásom van az Együtt ellen. Nem láttam túl sok értelmét, hogy fejtegetésbe kezdjek, inkább visszakérdeztem: egyetlen okot mondjon arra, miért kellene nekem abban a lapban szerepelni. Innen kezdve aztán kb. 40 percnyi fölösleges szócséplés következett elvekről, irányzatokról, minőségről. Többszöri unszolására nagyjából elmondtam, mi a bajom az Együttel és az értékrendjükkel: de hát ezt pontosan tudhatta. Válaszul kifejtette, márpedig egészen kitűnő kis folyóirat ez, én vagyok, aki tévúton jár. Ebben sem volt semmi új számomra.
Anélkül, hogy komolyan hihettem: felfogja a lényegét, két dolgot próbáltam vele megértetni. Az egyik, hogy én még véletlenül sem kívánom megszabni számukra, mit írjanak, hogy gondolkodjanak, milyen minőségeszményt kövessenek (míg ők folyamatosan elvárnák, hogy ebben én őhozzájuk igazodjak), csupán szóvá teszem, ami nem tetszik; a másik, hogy én kínosan vigyázok arra: ne ítéleteket mondjak, hanem véleményt nyilvánítsak, arra is külön ügyelve, mindig tudható legyen: ez egy író magánvéleménye, amelyet nem gondolok sem többnek, sem igazabbnak más véleményeknél. Ők ellenben folyamatosan többes számban fogalmaznak és ítéleteiket mint általános érvényű igazságokat nyilvánítják ki. Ezért aztán nincs sok esélye a párbeszédnek.
Mondd, Zoli, szereted te a töklaskát, kérdeztem egy ponton tőle. Nagyon, mondta. Hát én meg nem tudom megenni, és mindenre ez a magyarázat. A különbség annyi, hogy én nem várom el tőled, azt szeressed, amit nem, te ellenben kifogásolod, amiért mást eszem. De ez a példázat sem sokat segített. A válaszaiból, érveiből kiderült, valóban úgy gondolja, nekik egy magasabb rendű igazság van a tarsolyukban, én pedig hatalmas tévedések közt élek, és olyan káros téveszmék terjesztésére adtam a fejemet, mint a liberalizmus. Hát innen aztán nehéz lett volna folytatni.
De közbül még sok minden szóba került.
Megkérdeztem például, ugyan milyen érvek és bizonyítékok alapján kiáltottak engem ki irodalmi diktátornak; vajon nem az-e a diktátor legfőbb ismérve, hogy hatalma van; nevezné már meg, miben van nekem hatalmam. Hát igen, ezt vissza kellene vonni, mondta, holott vagy három éve folyamatosan ezt vagdossa a fejemhez magánlevélben és nyilvánosan egyaránt. De azért az nem szép tőlem, fejtette ki, hogy egy hozzám forduló poétának megírtam, rosszak a versei.
Hát igen, ilyen egy rettenetes diktátor vagyok.
Szóval nem adok anyagot az Együttbe, ez az utolsó szavam? – kérdezte. Zolikám, tártam szét a kezemet, hogy is adhatnék, hiszen mondtam, nem szeretem a töklaskát.
Hosszabb hallgatás után ma jelentkezett egyik régebbi szerzőm Beregszászból. Nagyon megfeküdte a gyomrát, amit a Kiskegyed írt egy cikkében Kárpátaljáról. Neki is ment rendesen. Szemléletével egyetértek, állításainak-cáfolatainak nagy többségével is, ám ezzel együtt azt hiszem, abban, hogy rólunk ilyen kép alakul ki a magyarországi bulvárújságírókban, azért nem kizárólag őket kell kárhoztatni, hanem jelentős részben magunkat is. A magyar ember ugyanis (kivált, ha kárpátaljai) két dolgot szeret igazán: panaszkodni és dicsekedni. S főleg akkor és azt, amikor és amire oka se nagyon van. Nos, a számomra jól ismert panaszáradatot már csak fel kell egy kicsit turbósítani, és készen is a magyarországi bulvártudósítás. Vagy ennél azért mégis bonyolultabb a dolog?
Templomban lakik a maffia
Nem tudom, más hogy van vele: én mindenesetre nem szeretem, ha a szülőföldemet, Kárpátalját pocskondiázzák. Igen, Kárpátalja Ukrajnában van (csak a gyengébbek kedvéért), s mint tudjuk: ez az állam nem a magas életszínvonallal vagy gazdasági fejlettségével tűnik ki más országok közül. Nevének hallatán inkább a „korrupció” és a „maffia” varázsszavak jutnak a külföldiek eszébe. Ez olyan nekünk, mint Magyarországnak a „gulyás” meg a „szép lányok” – ki-ki a maga kvalitásának megfelelő dolgokkal dicsekedhet s válhat híressé-hírhedtté ugyebár… S ez vonatkozhat így egy egész országra is.
Az tehát evidens, hogy országunk presztízse némi renoválásra szorul. Mindemellett az is tény, hogy anyaországi társaink némiképpen el is túlozzák a kárpátaljai kisebbség negatív helyzetét, isten tudja, milyen megfontolásból. Több tévéműsorban találkozhattunk már olyan „megrázó”, „könnyfakasztó” riporttal, mely nálunk készült a szegény éhező gyerekekről, akik buzgón zabálták a kamerák előtt az ingyenkaját – elnézést: segélyt – azt illusztrálandó, mennyire csodás élmény számukra az evés, miben csak pár évente egyszer van részük – ha rendes turista nénik és bácsik etetést tartanak. Olyan „élményekről” is hallottam több ismerősömtől, hogy megmutatták nekik magyarországi vendéglátóik – biztos, ami biztos –, hogyan kell a vécét lehúzni… Tőlem „csupán” olyat kérdeztek: ugye, nálunk az a diszkófény, hogy gyertya előtt színes üveget húzogatunk? Bár poénnak szánták, nem nevettem. Mindezek hatására az évek során arra a következtetésre jutottam: már nem okozhat meglepetést számomra senki ezzel a témával kapcsolatban. Tisztában voltam vele ugyanis, hogy ha asszociációs játékban kellene Kárpátaljához képzettársítaniuk magyarországi felebarátainknak valamit, akkor Etiópiát vagy a primitív törzsek utolsó valódi élőhelyét említenék elsősorban – már akik egyáltalán el tudnák helyezni Kárpátalját földrajzilag.
Történt azonban, hogy egy Pesten élő barátnőm hazatért Beregszászba, s kezembe nyomott egy Kiskegyedet, mondván: ezt látnom kell. Az a cikk, amit ebben a – június 1-jei – számban találtam Kárpátaljáról, már nekem is sok volt. Nem tudom, mi céllal íródott. Mi állt a hátterében annak, hogy ez a hazugságoktól és tévedésektől hemzsegő, maximális sarkítással és népmesékbe illő túlzásokkal élő, vérlázító kijelentéseket tartalmazó iromány megjelenhetett. A valóságalapja kevesebb, mint az X-akták történeteinek (igaz, van, aki azokat is elhiszi). Ismétlem: nem állunk gazdaságilag mi ideát, a „harmadik világban” olyan jól, mint az uniós tagságtól május óta örömmámorban úszó Magyarország. Útjaink kátyúktól hemzsegnek – ahogy ezt milliószor elpanaszolják az ide turistaként (vagy inkább seftelőként) ellátogatók. Sőt, továbbmegyek: éhes emberek is vannak mifelénk. De hogy még többet mondjak: időnként minden itt lakó ember megéhezik! S ilyenkor jön az a rész, hogy vesszük a kőbaltánkat mi, kárpátaljaiak, s levadászunk néhány mamutot (amúgy védett, de kit érdekel?), s azonmód, nyersen elfogyasztjuk. Ha valaki nem elég gyors, éhen is halhat… No de hadd idézzek magyarázatképpen (egyetlen betűnyi változtatás nélkül) az ominózus cikkből, melynek címe is sokatmondó: Kenyér lesz a benzinből.
„Egy svájci kalandvágyó csoport videofilmet forgatott kárpátaljai tapasztalatairól, benne a következő jelenettel: a vendégek beteg, magatehetetlen öregasszonyhoz látogatnak el, aki a beszélgetés során elsírja magát: »éhes vagyok«. Mire az egyik svájci megdöbbenve kérdezte: »hát miért nem tetszik enni?!«”
Már a kezdet is biztató. Igen, tényleg vannak öregek (és nem öregek), akik képtelenek kijönni havi jövedelmükből, s vannak olyanok is, akik éheznek. Na de ez ugye csak itt fordul elő? Magyarországon a nélkülözés – főleg nyugdíjas körökben – teljesen ismeretlen fogalom, nemde? A Fókusz és Aktív című műsorok nap mint nap mutatnak be nyomorúságosabbnál nyomorúságosabb emberi sorsokat (de most jut eszembe: ezt itt mi nem tudhatjuk, mert: mi is az a tévé?!). De ez még hagyján. Jöttek a jobb dolgok.
„Hosszan sorolhatóak azok a természeti csodák, történelmi emlékek, amelyek Kárpátaljára vonzzák a kirándulókat. Ám a valódi kuriózumokra áhítozó maga is nekivághat az útnak. Amit lát, tapasztal, azért Amerikában, mesterséges miliőben „túlélőturizmus” címen dollártízezreket kérnének… Hihetetlen, leírhatatlan, de ez most nem mese.
A fejlett államok örökké fogyókúrázó polgárai legfeljebb filmeken látnak éhezőket. Akik napokig, néha hetekig nem esznek eleget. Ukrajnában a jelenség szinte általános, itt a túlsúly is gyakorta a hiányos táplálkozás következménye: a gabonafélék, a zsír és a cukor az, amit meg tudnak fizetni a városiak. Az is milyen?! Az ungvári fogyasztóvédelmi főosztály vezetője állítja: tavaly a Kárpátalján értékesített élelmiszerek (liszt, kolbászfélék, tejtermékek) fele-háromnegyede nem felelt meg a minőségi követelményeknek.”
Mit is mondhatnék? Irigylésre méltó helyzetben vagyunk mi itt, hihetetlen és leírhatatlan környezetünkben, hiszen olyan helyen élünk szinte ingyen (csak rezsiért), amiért mások (értsd: civilizált, de néha kőkorszakra vágyók) hetente fizetnének dollártízezreket… Komolyabbra fordítva a szót: tehát itt az az általános, hogy az emberek hetekig nem esznek eleget. Ez kicsit szíven ütött. Az a furcsa, hogy amíg én itt leélt 26 évem alatt egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki ilyen szintű éhezésről panaszkodott volna, addig a cikket író Nagy Tünde Kárpátalján töltött egy-két napja során azt a konzekvenciát vonhatta le: ez a jellemző az országra. Vannak éhezők, ez igaz – de hol nincsenek?! A túlsúlyt sem firtattam volna túlzottan a helyében, mert a legfrissebb statisztikák szerint Magyarországon minden második ember ezzel a problémával küzd, s ennek (is) okán a halálozási világranglisták előkelő helyezettje az ország. Tehát mindegy, milyen vonatkozásban is említi az itteniekkel kapcsolatban e gondot: előbb nézzen körül odahaza.
Továbbá. Az élelmiszereink fele-háromnegyede – mondjuk ki – úgy, ahogy van, szar. Nemde? Hát én már akkor csak egyetlen apróságot nem értek (de ezt el lehet nekem nézni, egy ilyen helyen hol tanulhattam volna meg normálisan gondolkodni?). Ha annyira „minősíthetetlen a minőség”, akkor miért jönnek naponta több ezren át a magyar oldalról azzal a céllal, hogy egész csomagtartónyi élelmiszert hordjanak haza innen, ahol a legtöbb áru romlott és ehetetlen?! Nem bocsátkozom felsorolásba, mi mindent vesznek itt a határon naponta átkelők, de alkalmanként öt-hat bevásárlókosárnyi élelmiszerrel távoznak. Hadd idézzek egy itthoni lapból a határmenti övezet boltjainak „statisztikájából”: „Az áru 98 %-át a szomszédos országból érkezők vásárolják fel, esetenként akár 400-500 hrivnyát is otthagyva a pénztárnál. Az eladók szerint a „magyarok” mindenre vevők, ami csak mozdítható, avagy elfér egy személygépkocsi, furgon rakterében. Az egyik piaci édességstand eladója szerint forgalma május óta megtriplázódott. A magyarországi vásárlók alkalmanként 300-500 hrivnya értékben viszik portékáját. Élelmes szomszédaink egyes élelmiszerekből egyszerre több kilogrammot is felvásárolnak, amit aztán rokoni, ismeretségi körben felárral értékesítenek.” (Kárpátalja, 2004. júl. 2. szám) Kérdem én: akkor ki is eszik többet a „rothadó” áruinkból?
De nézzük tovább, hogyan is élünk.
„A falvakban egy árnyalattal jobb a helyzet, közel az erdő, az ad fűtéshez fát, biobogyót, gyümölcsöt, gombát. Csoda, hogy betegség tizedeli a népet?!”
Ezeknél a részeknél már istenigazából kezdett kinyílni a bicska a zsebemben. Közöltem falusi ismerőseimmel: nekik már jó, hiszen gyűjtögethetnek rőzsét, hogy amikor kemény mínuszok vannak, legalább ők túléljék, s hírmondónak maradjon valaki a kárpátaljai kisebbségből, nehogy úgy járjunk, mint anno a dinoszauruszok. S míg a rőzse ég a kunyhóik sárból döngölt padlatán, ők a kipusztulástól csöppet sem félve rágcsálhatják nyáron gyűjtött bogyócskáikat. De hát a betegségek! Azok bizony tizedelnek minket rendesen. Mire ezt az írást befejezem, talán engem is elvitt a kolera vagy a pestis, de mihozzánk már az is csak meghalni jön. Már nem titkolhatjuk tovább: az ebola is innen indult annak idején hódító körútjára. De azért le a kalappal a magyar állampolgárok bátorsága előtt: mindezek ellenére jönnek rendületlenül, nap nap után, a haláltól sem félve, egy ilyen monumentális betegségfarmra!
„A kórházakban, járóbeteg-rendeléseken tragikus a helyzet, gyógyszert, injekciót csak készpénzért adnak.”
Bezzeg Magyarország! A zökkenő- és csúszópénzmentes egészségügy birodalma! A tökéletesség etalonja ebből a szempontból is!
„Múltkor egy magyarországi kényszerült kárpátaljai orvoshoz, a »mivel tartozom«-ra a válasz: »kerítsen fehér köpenyt, kérem, nálunk kevés orvos, nővér tud szerezni«.”
Ha orvos lennék, én is csak fehér köpenyt kérnék fizetségül, jól jönne, hogy ne kellene állandóan azokat a béna ágyékkötőket használniuk, amelyeket a ledárdázott állatok bőréből készítenek. Bár ez egy különösen jól informált orvos lehetett, ha azt is tudta, hogy a fejlett országokban köpenyt viselnek a doktor urak.
„Kiút? Például a koldulás. Ad az ember, hogyne adna, de a beregszászi szurtos, rekedt gyerekek nem tágítanak, ha végre lelnek pár balekot: cirkalmas szólamok, műsírás, térden csúszás, cipősimogatás kilométereken keresztül. A baksison összeverekednek, aztán kezdik elölről a műsort.”
Szögezzük le: három-négy kolduló gyereket azonosítani a beregszászi gyerekekkel úgy általában olyan kaliberű kijelentés, amihez hasonlót az anyaországra vonatkozóan keresni sem akarok, mert sértő lenne – mint ahogy vérlázító az is, hogy így nyilatkozzon bárki is egy egész városról, ráadásul valótlan dolgokat állítva. Tény az, hogy összehasonlíthatatlanul gyakrabban találkoztam Pesten az aluljárókban koldusokkal, mint idehaza bárhol.
„Másik menekülési mód a benzinturizmus. Muzeális értékű (20-35 éves) óriás kocsik naponta jönnek-mennek a határon.”
Számoljunk csak kicsit utána: a határ melyik oldaláról jönnek többen és gyakrabban: az itteniek Magyarországra, vagy az ottaniak ide? Ismét egy idevágó mondat a Kárpátalja ugyanezen cikkéből: „Beregszászban… szombat-vasárnap több a magyar, mint a honi rendszámú személyautó”.
„És mint a világ minden táján, a tömeg egyetlen reménye: a szerencsejáték.”
Nézzük reálisan ezt a kérdést is. Hol találhatunk több játékgépet: Beregszászban, avagy Magyarország akármelyik apró településén? Hát akkor miről beszélünk?
„…a kishalak is úsznak az árral, »csalnak, sikkasztanak« – állapította meg a Kárpáti Igaz Szó.”
Igazi, jó, hírértékű kijelentés, a vérbeli profi újságírók így csinálják: mondandójuk alátámasztásaképpen kiragadnak valahonnan – akárhonnan – két szót egy lapból, s az máris őket igazolja.
„A kemény hideg nem csak a hajléktalanokat tizedeli – otthonaikban is megfagynak a távfűtésre vagy tüzelőre áldozni képtelenek.”
Na és persze azok, akik távol laknak az éltető gallyat és bogyót adó erdőtől. Szeretném tudni: ezeket az adatokat valamilyen belső hangok diktálták-e a cikkíró hölgynek, avagy az intuíciói ilyen fantasztikusak, de szívesen kezébe adnám az értelmező kézi szótárt a „tizedel” kifejezésnél felütve. Arról már nem is beszélve, hogy Kárpátalján elenyészően kicsi a hajléktalanok száma, mivel itt még nem dívik lakbérhátralék miatti kilakoltatás.
„Hol villany nincs, hol gáz, hol víz, gyakorta egyik sem. A vízhiány miatt napokig nem tisztálkodnak a családok, a csinos, divatosan öltözött fiatalok flakonnyi spray-jel próbálják pótolni a mosakodást.”
Ehhez végképp nem lehet sokat hozzáfűzni. Talán ott, ahonnan ő jött hozzánk „túlélőtúrázni”, az a megoldás párórás vízhiánynál, hogy nem mosdanak napokig: az itteniek inkább teleengednek minden erre használható edényt vízzel a kritikus órákra gondolva. Talán azért nem a Nagy Tünde által felvetett (és esetleg kipróbált) verziót művelik, mert a spray sem bokron, sem fán nem terem, koldulásnál meg csak baksist kapunk, nem dezodort.
S mindezek betetőzéseképpen csodás fotók innen-onnan, egyiken szekér, alatta a felirat:
„Muzeális érték és isteni csoda egyszerre egy ukrán autó: hörög, füstöl, de megy! A mély kátyúkat kizárólag az öreg Ladák járják. Ha nem telik benzinre, még mindig ott a ló. Falvakban, városokban kedvelt (?) közlekedési eszköz a szekér.”
Érdekes lenne utánanézni, Ukrajna mennyit ad el világviszonylatban luxusautókból – meglepő dolgok derülnének ki. A másik fotón egy templom, s alatta:
„Nem életbiztosítás a mesebeli paloták építéseinek körülményeiről beszélni – de érdeklődni sem.”
Hihetetlenül magas IQ-hányadost feltételez nemcsak a kép készítőjéről az aprónak nem nevezhető baki, de az újság olvasóiról is az, hogy egy kupolákkal, keresztekkel ellátott épületet minden további nélkül eléjük tálalhatnak kacsalábon forgó palotaként. Mindez azt mutatja be: itt tényleg nehézfiú-milliomosok élnek. (Praktikus: legalább hazaérve rögtön leimádkozhatják bűneiket.)
Összefoglalva: éhezünk és túlsúlyosak vagyunk, izzadságtól és dezodortól bűzlünk, romlott ételt eszünk, ezért lassan mind elhullunk, mint az őszi legyek, gyűjtögető életformánk még ad némi esélyt a természetes kiválogatódásban megmaradóknak, de azok is koldulnak, benzint hordanak és játékautomaták előtt ülnek, akik (egyelőre) túlélték járványos betegségeinket.
Szavakkal minősíteni mindazt, ami a Kiskegyed oldalain állt, nem lehet. Talán jobb lett volna, ha maradnak a fogyókúrás-recepteknél és horoszkópoknál – e „tényfeltáró” riportot látva úgy tűnik, az való nekik. Nem is az a baj, hogy egy ember így látja Kárpátalját, s mindezt még meg is írja. Sokkal inkább az, hogy akad lap, amely le is közli.
Azt mondják, ugyebár: nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen. Talán mi, kárpátaljaiak is így éreznénk, ha mások nem tartanák elengedhetetlennek, hogy unos-untalan az orrunk alá dörgöljék csóriságunkat. Biztos, hogy a Kárpátalját „Ez is Európa” alcímen kiveséző írásban bemutatott problémák többsége létezik, de közel sem úgy és olyan szinten, amelyen ábrázolják. A sors furcsa fintora, hogy ugyanazon nemzetséghez tartozó emberek egymástól különszakadva így eltávolodhassanak mentálisan is, s mindkét fél büszke lenézésfélével tekintsen a másikra. Az anyaországiak valahogy úgy, hogy „szegény ruszkik”, mi meg azzal a jóleső érzéssel, hogy mi vagyunk az „igazibb” magyarok… Ki tudja, hol romolhatott el ez az egész, de már valahol a helyrehozhatatlansság felé tart. Mindegy, nem válthatjuk meg a világot, s bármennyire szeretném: nem közölhetem külön-külön mindenkivel: nem ősemberek által lakott vidékre tévedt, ha mifelénk jár. Talán majd egyszer, amikor hajlandó leszek a külföldi vendégek láttán abbahagyni a tűzcsiholást, lóabrakolást vagy szekérszerelést, elérem, hogy civilizált embernek tűnjek. De addig is: lóra, szekérre, testvéreim!