A nagy piktor tucatja

Az öreg Tarajos hatalmas tudású, roppant tehetségű piktor, akinek bűn rosszak a képei. Egy nagy festő, aki elmulasztotta igazi műveit megalkotni, ám a selejteket maradéktalanul legyártotta. Bármelyik szörnyűségét is szemléli az ember, érzi mögötte az átütő erejű művészt, aki sajnos épp most nem tudott átütni. Most, vagyis ötven éve folyamatosan.

Lehetne akár világhírű is, képei milliókért kelhetnének el az aukciókon. Lehetnének nemzetközi díjai, vagy legalább elérhette volna a kiváló és érdemes művész titulust. De nem. Az ilyesmihez sajna nemcsak óriási tudás és hatalmas tehetség kell, hanem jó művek is. Ilyennek létrehozását azonban Tarajos következetesen mellőzi. Teljes elszántsággal és tudatosan alkot viszont rossz képeket. Hiába no, a kiugró tehetségeknek gyakoriak a mániái. Az övé az, hogy pocsékul fest.

Az öreg Tarajosért rajonganak a tanítványai. Nemcsak azért, mert engedékeny, mert sosem buktat, mert súg a vizsgán és mert puskát ad át a felelőnek a pad alatt. Azt szeretik benne, ahogy tanít. Ahogy elmondja, miként is keletkezik a fény, mitől vannak a színek – és mire való a festészet. Ahogy egyforma lelkesedéssel és átéléssel beszél a szent művészetről és a szakmai apróságokról. A ceruza helyes meghegyezésének problémája számára ugyanolyan fontos és felemelő, mint Az utolsó vacsora megértése.

Tarajosnak kisujjában a rajztechnika ezer mesterfogása, boszorkányosan kezeli az ecsetet, spaklit, félelmetes módon ért a perspektívához és a belső konstrukciókhoz, a színekkel pedig egészen bensőséges, intim viszonyban van. Akár a legnagyobbak. Mindebből sokat át tud adni tanítványainak, legalábbis jóval többet, mint amennyit képes felvinni papírra, vászonra.

Az öreg Tarajos nyolcvan felé jár, de jól bírja magát. Két helyen is oktat, néha még magántanítványokat is vállal. Városszerte ismert sudár, fiatalos alakja ugyan kicsit megtört az évek súlya alatt, néha előveszi a lumbágó, de a munkában nem ismer betegséget, gyengeséget, öregséget. Naponta elmegy a műtermébe, dolgozik tanítás előtt, tanítás után.

Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei.

Amikor egy újabb tanintézetben elvállalta a művészettörténet tanítását, s az első év elteltével közeledett a vizsgáztatás napja, bekopogott a tanügyi prorektorhoz, megérdeklődni, mi itt a szokás.

– Mondd, Gyulám, hány tételt készítsek a vizsgára?
– Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
– Én egyre.
– Egyre??? Az kevés lesz… Hány tanítványod van?
– Tizenegy.
– Akkor azért minimum tizenkét tétel csak kell.
– Úgy gondolod?
– Igen, minden diákra számítva, plusz egy tartalék.
– Jó, akkor tizenkét tételt készítek. És mondd, Gyulám, hány kérdés legyen egy tételben?
– Te hányra gondoltál, Laci bátyám?
– Én egyre.
– Öööö, azért az kevés lesz. Lehetne három?
– Az meg sok.
– Jó, akkor kettő.
– Rendben. Tisztázzuk még egyszer: tizenkét tétel, és tételenként két kérdés. Jó lesz így?
– Tökéletes, Laci bátyám.

Az öreg Tarajos hazaballagott, egész este szorgosan dolgozott a váratlan feladat megoldásán. Őszintén szólva nem tudta, mi végre ez a nagy felhajtás, ez a sok fölösleges vizsgatétel. De azért elkészítette őket becsületesen. Előbb megtervezte a méretüket, ügyelve a szélesség és a magasság aranymetszésű arányára, aztán berajzolta a hálót a közepes vastagságú rajzlapon, éles ollójával egyesével kivágta a csinos lapkákat, majd megfelelő tuskihúzót keresett és nagy műgonddal mindre rápingálta a kérdéseket.

Másnap reggel az alkalmi vizsgabiztos kisebb megütközéssel szemlélte, amint az öreg Tarajos a vizsgázók elé kisorakoztatta a tételeket. Mivel teljes természetességgel írással felfelé rakta őket sorba, azonnal látszott a lényeg. Mind a tizenkettőn pontosan ugyanaz a két kérdés szerepelt.

Szergej, az indián

Hosszú ideig nem tudtam úgy belépni műhelyébe,
hogy vissza ne hőköljek: az ajtóval szemben egy nemi szerv nélküli
meztelen férfi állt. Az ilyenekre aggatják az új öltönyöket a
kirakatban. Ez az egy valamiért nem került vissza a raktárába, hanem
Zapf István áruházi segéddekoratőr műhelyében kötött ki. Barátom nem
bánta, el is keresztelte azonnal Szergejnek a csupasz bábut,
beállította a selyembálák és papírhengerek közé. Talán szándékosan
keresett számára helyet épp az ajtóval szemben, hogy aki belép,
hihesse, ruhátlan emberre nyitott rá. Ha ez volt a célja, akkor telibe
talált: hiába készítettem fel magamat a látványra, ahányszor csak
benyitottam a műhelybe, mindannyiszor meg is torpantam.– Legalább egy gatyát adhatnál rá! – korholtam eleinte.

– Szergej fasza fiú, nem fázik! – utalt egy rég elfelejtett vicc
megőrzött poénjára, mit sem törődve azzal, hogy Szergejnek éppen a
csúnya szóra utaló felszerelése hiányzott.


Aztán, amikor már senki nem akadt fenn a ledérségén, ágyékkötőt adott
Szergejre, fejére színes törzsfőnöki tolldíszt fabrikált, testét pedig
telepingálta totemállatokkal.


Zapffal akkor haverkodtam össze, amikor mindkettőnket beválasztottak a
Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam
és szerveztem a remekbe szabott cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott,
ragasztott – kivitelezett. Bár alattam járt két évvel, ismertem
korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról
osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként pedig mindig és mindenütt
rajzolt: órán, rajgyűlésen, egyszer láttam, még a moziban is.
Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, felskiccelte a
szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül
beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről.

Fel is vették a
képzőművészeti szakiskolába, de már a második évben összekülönbözött
valamelyik tanárával a szocialista művészet irányelveit illetően.
Elhúzták a vizsgán. Ám szerencséjére a vaskalapos tanárnak akadt egy
liberálisabb ellenlábasa, jegyzett festőművész, főállásban éppen a
városka egyetlen nagyáruházának művészeti vezetője; odavette Zapfot
dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek, valójában plakátfestőnek. A
cimborám, ha a szocreál elméletéből meg is bukott a vizsgán, éveken át
a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak
pingálásából élt. Szakmailag, mint mondta, mégis fejlődött, sok mindent
ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még szitokszónak
számító szavakat: pop art, designe. A anyagokkal, eszközökkel gazdagon
ellátott műhelyben olyasmit is megtanulhatott, amire a szakiskolában
nem lett volna módja. Amikor pedig kölcsönbe kapott a főnökétől egy
burzsoá propagandaanyagnak számító tilalmas Andy Warhol-albumot, eldőlt
a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos
gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a
dolgozók esti iskolájában leérettségizett, főnöke továbbtanulásra
biztatta, ajánlgatta neki a kijevi művészeti főiskolát, segített volna
a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a
helyemre”, biztatgatta, de barátom nem szánta rá magát.

Ahogy
kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Zapf lelécelt. Meg
sem állt Budapestig. Két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori
székén és jó pénzért rajzolta a turistákat. Aztán ezt is feladta.
Tudod, nem akarok jattolni a flasztermaffiának, súgta sejtelmesen
találkozásunkkor. De állandó munkába nem áll, mondta, nem azért kereste
a tágabb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Később
egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként, dizájnerként
teljesített megrendeléseket. Egy munkájával hannoveri ösztöndíjat is
nyert, kint dolgozott fél évig. Később részt vett pár vidéki tárlaton,
és mások által meg nem erősített saját állítása szerint két belvárosi
galériába is bevették kisebb munkáit. Akkoriban, ha anyagilag
megszorult, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi
portrékat” készített, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

De ebből is elege lett, nem akart a szakma lúzere lenni. Megszimatolta,
hogy gyémántban, aranyban van a nagy pénz. Addig ügyeskedett, míg
betársulhatott egy éppen anyagi gondokkal küzdő ékszerész üzletébe
megtakarított pénzével. Nappal kövér feleségek keble fölött igazgatta a
nyakékek lógóit, esténként egy öreg ötvösmesternél bűvölte a nemes
fémet. Csak azért tanulta ki a szakmát, hogy üzlettársát lepipálva
névjegyére ráírathassa: „Ötvös és ékszerész”. Ment is az üzlet pár évig
piszkosul, amíg az adóhatóság rájuk nem szállt. Mire a bíróság kimondta
a súlyos büntetésről szóló ítéletet, addigra legmegbízhatóbb ügynökük
is megpattant az aktuális drágakőszállítmánnyal.

Indulhatott megint nulláról.

Azt a véletlennek köszönheti, hogy végül antikvárius lett. A könyvek
iránt azelőtt nem érzett különösebb vonzódást, az egyik fizetésképtelen
klienstől korábban kapott kötetekről is teljesen megfeledkezett. Csak
amikor nehezen megszerzett kis lakását el kellett adnia, akkor vitte el
felvásárlóhoz a húsz-egynéhány ócska könyvet: a sok veszteség után
legalább futja taxipénzre, amíg albérlet után lohol. Kétszer is
visszakérdezett, jól érti-e az összeget. No, ha ez a haramia ennyit
adna érte, megéri az a dupláját is, gondolta, és már tudta, mibe
fekteti lakása árát.

Amikor beléptem az üzletébe,
összerezzentem az ajtó fölötti kis csengő éles hangjára. Lám, most is
akad valami, ami visszahőkölésre késztet, ha Zapfhoz benyitok. Hanem a
kollekció lenyűgöző, a bolt kellemes, a kiszolgálás udvarias. És a
tulaj? Ritkán tartózkodik az üzletben.

Tanyát vett, kipofozta
a roskadozó parasztházat, odaköltözött. Az antikvárium eldöcög nélküle,
ő inkább lovakat nevel. És rajzol. Álmában szőrén üli meg őket, lobogó
sörényükbe kapaszkodik. Mint Szergej, a hős indián.


Megjelent: Népszava, Szép Szó, 2007. május 5.

Az idomítás csodája

egy Vef rádióAz ember-idomítás csodája – tárca, szöveg, írás – televízió, műsor, tv, rádió

A szenzációsnak szánt hírről, miszerint az egyik kereskedelmi televízió adásszünetét egyik este többen nézték, mint két közszolgálati csatorna műsorát, az jutott eszembe, amit Elemér barátunk mesélt – vagy 20 évvel ezelőtt. Akkoriban egy bentlakásos iskolában (ún. internátusban) működött nevelőtanárként, ami alig jelentett többet annál, mint hogy egy-egy rábízott osztályt csendben-fegyelemben kellett tartania a délután folyamán. Elvben a diákoknak ezalatt kellett volna az ő irányításával elkészíteniük a másnap délelőtti tanórákra a házi feladatukat (nagyjából úgy, ahogy egy napköziben), de, mint ahogy a tanítás egész menetét, ezt sem vette komolyan sem az iskola, sem a tanerő, sem a diákok – de még az oktatási rendszer felsőbb vezetői sem.

Ebben a délutáni foglalkozásokra kijelölt osztályteremben egy televíziókészülék is volt, és amikor a nevelő tanár úgy ítélte, hogy elég volt a felettébb megfeszített és különösképp odaadó tanulásból, akkor bekapcsolta a készüléket, hogy valami szórakoztató, netán okosító műsorral foglalja le az ekkorra már egyre nehezebben fegyelmezhető, peremlétre szorított szovjet ifjúságot. Ettől általában azonnal megszűnt a zaj, a galacsindobálás, pad alatti bokarugdosás, és ki tudja még mi minden, amivel a vásott kölkök a nevelőt idegesítették és magukat szórakoztatták karinthysan, tanárúrkéremesen. Ettől kezdve teljes odaadással csüggtek a képernyőn, szinte mindegy volt, mi a műsor, fő, hogy a kép mozogjon és közben valami szóljon. (Ezeknek a hátrányos helyzetű árváknak, alkoholista vagy börtönben ülő szülők gyerekeinek más civilizációs élvezetben nemigen volt részük, így aztán ezt meg is becsülték.)

Ám történt egyszer, hogy a tévé befuccsolt, és úgy látszott, igen nehéz lesz a fegyelmet fenntartani nélküle. Barátunk azonban feltalálta magát, kivette a táskájából a magánál hordott rádióját (nagy valószínűséggel egy Vefet vagy Alpinisztet), feltette a TV tetejére, bekapcsolta, és azt mondta: ma nem tévét, hanem rádiót nézünk. És, maga sem hitte: nézték. Hosszan és kitartóan, egészen a foglalkozási idő befejeztéig.

Másnap azonban otthon felejtette a rádióját, a tévét pedig persze nem javították meg.

Amikor eljött az ideje, felállt az asztalától, és „Szépen tanultatok, most már nézhetitek a tévét” kijelentéssel bekapcsolta a nem működő készüléket. És ezek a szeretet és szülők nélkül felnövő, általában lelkileg és gyakran mentálisan is sérült, állandó lefojtásban élő és büntetésekkel fegyelmezett gyerekek hosszan és teljes odaadással nézték a sötét képernyőt.

Nem vagyok sem pszichológus, sem etológus, így csak laikusként próbálhatok erre a viselkedésre magyarázatot adni. Azt hiszem, az a 30 gyerek azért meredt „jól nevelten” a nem működő tévére, mert azt gondolhatták, pontosabban úgy érezhették (hiszen nem valószínű, hogy ez tudatosult volna bennük), hogy ha most nem akarnának tévézni, akkor legközelebb talán nem is engedik meg nekik. Nem a nevelőjük tekintélye és felszólítása hatott rájuk, hanem a korábbi napok tapasztalata, az öröm emléke, amely a sötét és néma televízióra figyelve felidéződött bennük, és előrevetítette a holnapi vagy holnaputáni hasonló élvezetet. Hogy éppen ma történetesen elmaradt, azt jobban elviselték annál, semmint hogy ezt a csökkentett értékű élvezetet megtagadva veszélybe sodorták volna a jövendő alkalmakat. Talán valahogy így működik a „rászoktatás”, és ez az eset a bizonyítéka, hogy a sokszor ismétlődő gyakorlat, a kialakult viselkedési norma, az „örömrutin” erősebb beidegződést, ha tetszik: erősebb reflexet hoz létre annál, semhogy az öröm forrásának egyszeri elmaradása felborítaná a megszokást. A gátlás nyilván csak többszöri elmaradás után alakulna ki.

A dolog azért megdöbbentő, mert nem idomított állatokról, hanem gondolkodó emberekről van szó, és a józan ész számára ez a viselkedés érthetetlen, hiszen azt várnánk, hogy a gyerekek felzúdulnak, kiabálni kezdenek, hogy nincs adás, nincs kép, nincs hang, hát miféle tévézés ez – és a korábbinál is fegyelmezetlenebbül kezdenek hangoskodni, dobálózni, pad alatt bokát rugdosni, netán követelni kezdik, hogy ha így áll a helyzet, akkor mehessenek ki focizni.

De nem.

Ugyanígy azt hinnénk, ha a kereskedelmi csatornát bizonyos törvénysértések miatt az ORTT azzal bünteti, hogy nem sugározhat adást, akkor a nézők, miután elolvasták a pár soros közleményt a sötét képernyőn, és megtudták, mikortól indul újra a műsor, dühödten azonnal továbbkapcsolnak, hogy valami mással kárpótolják az elmaradt élvezetet.

De nem.

Újra és újra, negyedórákon át olvassák ugyanazt a feliratot, hallgatják a csendet és nézik az adásszünetet?

Igen.

Nem sikerült ez a népidomítás túlságosan is jól?