3 furcsa megkeresés, evolúció vagy revolúció

emberré válásmegkérdeztem, hogy szerinte hogyan alakult ki az emberi értelem, el tudja-e fogadni, hogy ez hosszú evolúciós folyamat eredménye, vagy inkább arra hajlik, valamilyen hirtelen változás, a dolgok természetes menetétől eltérő esemény, különleges konstelláció váltotta ki, netán külső beavatkozás hozta létre. Vagyis hogy evolúció vagy revolúció. Illetve: szükségszerű volt-e, hogy a földi szerves élet fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenjen az ember, az emberi faj fejlődése során pedig megjelenjen az emberi értelem.

Evolúció vagy revolúció

1. M. P. a Heti Választól: „Karcsi, nyilatkoznod kellene most azonnal a beregszászi Rákóczi Főiskola sorsáról. – Milyen mögöttes szándék lehet az iskola adminisztratív megtámadása ügyében? – ez a kérdés”. No, itt a baj a Karcsival kezdődik, köztudottan nem rajongok ezért a megszólításért, bár azért hallgatok rá, és ritkán kérem, hogy mással illessenek. A második aggályom a ’kellene’. Miért kellene? Ki szerint? Mi okból, mi célból? A harmadik zavaró tényező a ’most azonnal’. A ’kellene’-vel együtt ez már-már parancsoló hangnem. M. P.-vel, bár váltottunk pár levelet, nem vagyok olyan viszonyban vele, hogy az ilyen radikális felszólítást udvarias gesztusnak vehetném. De ezt válaszomban nem tettem szóvá, inkább csak érzékeltettem. Azt azonban megírtam, hogy az ügyben a legeslegkisebb mértékben sem tartom magam illetékesnek, ezen felül a jogi kérdésekben sincsen jártasságom (bár más nyilatkozók számára ez nem jelent akadályt…). Én is a helyi sajtóból értesülök a fejleményekről; annak egyik fele így, másik fele amúgy értelmezi a dolgot. Most ugyan összmagyar elefántszenzáció növekszik a kis helyiérdekű bolhából, az egyik fél láthatóan politika tőkét próbál kovácsolni (hú, milyen jó ide ez a szó) az ügyből, és ez nyilvánvalóan sikerülni is fog neki, a másik pedig megpróbálja kifogni a szelet a vitorlájukból – de miért kellene nekem erről bármit is nyilatkoznom „most azonnal”?

2. A másik: egy őstörténész látogatása. Amikor elmondta, mivel foglalkozik, kicsit megijedtem: na most jön a sumerológia, talán még az arvisura is. De jó értelemben csalódtunk: néhány kellemes órát elbeszélgettünk. Úgy tűnt., M. L. valóban tudományos értékű kutatásokat végez, akkor is, ha következtetései erősen ellentmondanak a hivatalos akadémiai álláspontoknak. Hogy a magyarság finnugor eredete egzakt genetikai vizsgálatok alapján nagyjából megdőlt, azt én is tudom, el is hiszem, de állítása szerint a magyar nyelv finnugor eredetének az elmélete is tarthatatlan.

Érdeklődésének és kutatásának a középpontjában egyébként a motívumok állnak, értve ezen mitológiai, vallási, rituáilis, népmesei, díszítőművészeti, gasztronómiai, építészeti stb. motívumokat egyaránt. Többször járt Afrikában, fantasztikus fényképeket készített barlangrajzokról. Megjárta Ujguriát, Dzsungáriát, és ki tudja mi mindent még. Próbáltam érzékenyen figyelni arra, mikor bukkan elő valami lila ködre épített hipotézis, de ilyesmivel nem jött elő; bár lehet, hogy én vagyok túlságosan járatlan a témában.

Ami nem igazán derült ki, az jövetelének a célja, illetve az, hogy miért éppen minket keresett fel. Kapcsolatokat keres, sok-sok embert (ezerkétszázat – de miért pont ennyit?) szeretne bevonni a munkájába, és ebben, mint mondta, egyaránt szüksége van a tudományos kutatókra és a téma iránt érdeklődő laikusokra. Az igazság nem a könyvekben rejtőzik, állította, a közvetlen emberi kapcsolatok sokkal gyümölcsözőbbek lehetnek. Ez a felfogás kicsit elbizonytalanított. Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy az őstörténet kutatásában ez eredményes módszer lehet. (Bár találkoztam már korábban is olyan nézettel, amely szerint sok-sok-sok ember kevés tudása összességében értékesebb a kevesek nagy tudásánál. Ha jól emlékszem, ezt a Wikipédia c. kollektív internetes enciklopédia szerkesztője fejtette ki, mikor a módszerüknek ellene vetettem: tudományos lexikont mégsem írhatnak laikusok, ez avatott tudósok dolga; ilyen alapon az Akadémiát is fel lehetne oszlatni – nos, erre válaszolva írta nekem, hogy nem is tudom, ez a feloszlatás milyen sokak egyetértésével történne. Én valahogy a tudományt mégsem tartom demokratikus intézménynek – mint ahogy a művészetet sem. De hát miért ne tévedhetnék ebben.)

Hozzánk egyébként az őstörténészt a KMKSZ (elmondása szerint nem túl barátságos) titkárai küldték. Hogy miért, azt voltaképp akkor kezdtem sejteni, amikor elmondta, hogy az ő munkáját sem állami támogatás, sem alapítványi pénzek nem segítik, mindenki önkéntesen vesz részt benne. No, akkor valóban nem a KMKSZ embere.

Egy hosszú űrlap rubrikáit végigjárva kérdezgette tőlünk, hogy ki foglalkozik ismeretségi körünkben bizonyos témákkal, rovásírástól népi imádságokig, ősi gyümölcstermesztéstől és népzenétől szövés-fonásig. Egy-egy témában ugyan tudtunk adni pár nevet, de az egyes személyeknek az ősiség iránti érdeklődésében voltak kétségeink: M. L.-t a sok ezer éves múlt érdekli, és ilyen messzeségbe bizony kevesek tekintenek.

Beszélgetésünk végén én kérdezgettem, érdekelt pár dologról a véleménye. Rákérdeztem az áltudományokra és az arvisurára; teljesen normális, szimpatikus választ adott, amiben az is benne volt, hogy ő nemcsak azt tudja, mivel kíván, hanem azt is, mivel nem akar foglalkozni. Az utóbbiak nála ebbe a kategóriába tartoznak. Végül, mivel többször is szó esett „az ősember intelligenciájáról”, megkérdeztem, hogy szerinte hogyan alakult ki az emberi értelem, el tudja-e fogadni, hogy ez hosszú evolúciós folyamat eredménye, vagy inkább arra hajlik, valamilyen hirtelen változás, a dolgok természetes menetétől eltérő esemény, különleges konstelláció váltotta ki, netán külső beavatkozás hozta létre. Vagyis hogy evolúció vagy revolúció. Illetve: szükségszerű volt-e, hogy a földi szerves élet fejlődésének egy bizonyos pontján megjelenjen az ember, az emberi faj fejlődése során pedig megjelenjen az emberi értelem.

Erre is érdekes választ adott, ezt itt most nem foglalom össze (maradjon valami gondolkodni-találgatni valója olvasóimnak is).

Elmenőben megadta címét, illetve a honlapjukét is. Utóbbit megnézve, mint beszélgetésünk során többször is, újra elbizonytalanodtam: vajon az-e valóban ez az egész, aminek szeretném hinni, avagy mégis valami egészen más…

3. A harmadik furcsa megkeresés: P. A. író Budapestről. Szombat esti levelében tudatja, hogy fia és annak barátja „ma úgy döntöttek, hogy holnap nekivágnak Kárpát-Ukrajnának.” Vasárnap este hétkor érkeznek Ungvárra, esetleg megkeresnének. Nem tudnék-e „némi gyakorlati tanáccsal és netán segítséggel szolgálni a szálláskeresésben”. Hm. Vasárnap este hétkor elkezdeni szállást keresni?

Dupla HM: P.A.-val személyesen soha nem találkoztam, én talán küldtem pár hírlevelet címére, de neki ez az első személyes kapcsolatfelvétele velem. Picit furcsának találtam, de hát az ember próbál segíteni egy kollégának.

Keresgéltem az interneten, megtaláltam egyes ungvári és környékbeli szálláshelyek jegyzékét (címekkel, telefonszámokkal), megadtam továbbá egy beregszászi kis turista-cég elérhetőségét, meg néhány ötletet összedobtunk Évával a szürti vendégháztól a főiskolai kollégiumig, hogy hová lehetne még fordulni. Megírtam azt is, hogy az itteni magyarságszervezetek és intézmények rendszeresen fogadnak vendégeket, vannak saját lehetőségeik és ismerik az igénybe vehető külsőket, de nekem egyikkel sincs olyan kapcsolatom, hogy ilyen rövid idő alatt, ráadásul hétvégén, hatékonyan közre tudnék működni a dologban, amellyel így is legalább egy órát foglalkoztam. Tegnap este nem túl későn el is küldtem ezt a részletes választ. Ám erre már semmilyen reagálás nem érkezett, még annyi sem, hogy kösz. Na, ez a tripla HM.

leniniáda – 1

Lenini KomszomolSzámomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan >>>tovább a teljes íráshoz

leniniáda – 2

Andy Warhol: LeninEzt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni azelől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele.

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben >>>Leniniáda – tovább a teljes íráshoz

Kezdjük el!

Ennek a Kárpátalja-blognak a régebbi bejegyzései eredetileg a NolBlog rendszerében születtek, ott 2004-től vezettem a ballantine.nolblog.hu domain alatt az Egy manzárdőr feljegyzései című webnaplót. (Később, 2006-ban két újabbat indítottam manzard.nolblog.hu és pillangosziv.nolblog.hu dmainok alatt.)

A szolgáltató bejelentette, hogy a NolBlog teljes rendszere megszűnik 2016. január 31-ével. Az összes ottani bejegyzésemet ide menekítettem át. Ami alább olvasható, az volt nyitó bejegyzésem a NolBlogon:

Nem vagyok hazardőr. Manzárdőr igen. Egy kis város kis folyója fölött őrizgetem padlásszobámat. Nevezhetném Toronynak vagy Identitásnak is.

Innen nézegetek a nagyvilágba, és ide köszön be a nagyvilág: rádión, tévén, interneten.

Magam is igyekszem kivetülni, például ennek az oldalnak a segítségével.

Hiszen: a weblog a legnagyobb nyilvánosság előtt gyakorolt magány.

A Népszabadság Online (Nol) blogrendszerének a megszűnése miatt az Egy manzárdőr feljegyzései és a BDK PolBlog, valamint az ajánlóblogom posztjait ide, a Kárpátalja-blog alá hoztam át importálással. A NolBlogon a fenti volt ott az indító írásom 2004-ben. Manzárd – nolblog – személyes – blogolás