Szakadék vagy csak gödör?

horvath-csordas„BDK-hoz pl. saját szövegein keresztül a legnehezebb eljutni” Horváth Attila

„Balla D. Károly teljes … életműve a kárpátaljai magyar irodalom fogalma nélkül értelmezhetetlen.”Csordás László

Az végül is nem rossz érzés, ha két főfoglalkozású irodalomkutató rólam vitatkozik s állapít meg magvas dolgokat… A dolog az Facebookon zajlott, kezdetben az én részvételemmel.

Első előzmény: a Kárpáti Igaz Szó a Költészet Napja alkalmából rövid interjút készített Csordás László irodalomkritikussal. Az újságíró egyik hangsúlyos kérdését az én egyik 12-13 évvel ezelőtti aranyköpésemre bazírozta, de persze rosszul idézte. Csordás kiigazította és véleményezte. Az interjú linkjét pedig megosztotta FB-oldalán. Én is itt vettem észre. A második én előzmény az, hogy kanyarítottam a dologból egy blogposztot Még mindig rajtam rágódnak címmel. Én meg ezt linkeltem be Csordás megosztásához kommentként. Persze nem hagyhatta szó nélkül. Reagált, viszontreagáltam. Aztán Attila is beszállt… Amit kerülgettünk, az egy gödör, amelyet én szakadékká hiperbolizáltam. Hogy valójában micsoda, azon valóban lehet vitatkozni. Egy biztos, hogy betemetetlen.

Akinek van hozzáférése, itt olvashatja el a kis vitát: Csordás és Horváth irodalmunkról és BDK-ról

A főszerkesztő és a szőkenős viccek

aki nem fordul ellene az előítéleteknek, a hamis sztereotípiáknak (a cigányok lopnak, a nők buták), az már hallgatásával is mélyíti őket – s még inkább azt teszi, ha RÁJÁTSZIK ezekre az előítéletekre, hozzájárul ahhoz, hogy a hamis beidegződések megmaradjanak, legitimálódjanak.

Mi a baj azzal, ha egy főszerkesztő rendszeresen szexista vicceket oszt meg a Facebookon?

Nem először kellett figyelmeztetnem. Legutóbb sikerrel jártam: hosszabb időre felhagyott az ilyesféle ténykedéssel. Igaz, akkor élesebb volt a helyzet: egy tipikus rasszista beszólása miatt  – lásd: Kell ennél rasszistább és antiliberálisabb mondat? – ki is zártam ismerőseim sorából. Közben „kémeim” figyelték… Hosszabb ideig nem tett rossz fát a tűzre, hát újra ismerősöm lett. De most újra elkezdte, és újra nem értette, mi a baj azzal, ha egy véleményformáló személyiség a közösségi térben olcsó viccekkel traktálja (erre sajnos erősen vevő) közönségét.

Balla D. Károly Elemér, összes nőismerősöm iránti tiszteletem nevében újra elutasítom ezt a fajta humorizálást és újra – neked már sokadszor – elmondom, hogy egy véleményformáló közéleti szereplőtől részemről ezt a magatartást nem tudom elfogadni. Sokkal inkább a nők melletti és az értékeiknek megfelelő társadalmi megbecsülés melletti kiállást várnám tőled, nem pedig az előítéletes gondolkodást erősítő viccek terjesztését. Ez a jófej macsóság az én szememben egyszerűen bunkóság.

Nem értette, vagy továbbra is úgy tett, mintha nem értené. Azzal érvelt, hogy milyen sok nő belájkolta a szőkenős viccet… Mindenféle hozzászólások voltak, ezek egy részét nem láttam, mert olyanoktól származott, akiket már korábban kizártam rasszismusukért, macsó bunkóságukért, előítéletes gondolkodásukért. Felfigyelt a vitánkra Csönge:

Csönge Balla a vicc szerint a nő = buta ember. ó, hát, ez valóban nagyon mókás. még szerencse hogy van egy nemzetközi nőnapunk, hogy előre engednek az ajtónál, meg hogy néha kapunk egy csokor virágot. ezek mellett tényleg semmiségnek tűnik az, hogy az emberre a viccben szereplő nőhöz hasonlóan tekintenek a munkahelyen, az iskolában, az utcán. mert hogy ez sajnos nem vicc, hanem egy sztereotípia, amivel lépten-nyomon találkozik az ember. nem valami kellemes.

Szó szót követett, majd főszerkesztőnk az ifjú hölgyet is lekezelte: „Semmit sem jelent a vicc, drága Csöngém! A nőket így szeretjük, de ezt te nem értheted meg :)”

Csönge Balla ha semmit sem jelent a vicc, akkor vajon miért tartják egyesek viccesnek? miben rejlik a feszültség, a humor? „a nőket így szeretjük” mondat pedig vajon mit jelent? azt, hogy így szeretjük őket, hogy sokszor olyan kis buták, ügyetlenek? hisz ez olyan bájos, lányos dolog, ugye? nem baj, hogy azok, mi majd elviccelődünk ezen (munkahelyen, iskolában, autósiskola oktatójaként is így teszünk, hisz társadalmunkban ez megszokott), ők pedig majd vihognak bájosan (hiszen ők is ismerik a dörgést, tudják, hogy ez így megszokott). vagy talán visszavágnak egy hasonló színvonalú viccel. hisz tudják, hogy néha milyen buták a nők. és akkor mi van, a férfiak meg bunkók! jó ez így, ezzel le is van rendezve. de ha esetleg, uram bocsá’, felháborodásukat jelzik az ilyen sztereotíp poénkodás láttán/hallatán akkor lekezelhetjük őket azzal, hogy „ezt te nem értheted”. hiszen csak nő vagy, miért is értenéd. a szerepek le vannak osztva, a világ egyszerű. a baj csak annyi, hogy elég sokat foglalkozom a témával, és sajnos nagyon is értem milyen folyamatok és jelenségek rejlenek az efféle viccek mögött, illetve hogy milyen következményekkel jár az, hogy ennyire hétköznapiak, megszokottak az ilyen jellegű viccek. a valóság az, hogy a szexista viccek elfogadottsága a nőkkel (és férfiakkal!) szembeni sztereotípiáknak és a nők bántalmazásának az elfogadásához, elbagatellizálásához vezetnek. ez pedig korántsem olyan vicces.

További ellenérvek, oda-vissza bizonygatások után megpróbáltam elvi alapon is megmagyarázni, mi ezzel a baj:

Balla D. Károly no akkor utoljára. előítéletekkel terhes társadalomban (társadalmakban, közösségekben) élünk. hátrányos megkülönböztetés érhet valakit bőrszíne, vallása, nemzetisége, neme, világnézete, anyanyelve miatt. felelősen gondolkodó és viselkedő, az emberi méltóságot tisztelő ember azon igyekszik, hogy ezeknek az előítéleteknek az ELLENÉBEN hasson, vagy ha ezt nem teheti, legalább ne működjön közre az erősítésükben. különösen nagy a felelőssége az olyan értelmiséginek, aki közösségi térben mozogva véleményt formál, magatartásával másokat is hasonló viselkedésre ösztönöz. aki ilyen helyzetben nem fordul ellene az előítéleteknek, a hamis sztereotípiáknak (a cigányok lopnak, a nők buták), az már hallgatásával is mélyíti őket – s még inkább azt teszi, ha RÁJÁTSZIK ezekre az előítéletekre, hozzájárul ahhoz, hogy a hamis beidegződések megmaradjanak, legitimálódjanak. vannak rasszista, szexista, xenofób, homofób stb. emberek, akik ezt tudatosan teszik, mert ilyen az értékviláguk, mert magukat jobbnak-különbnek gondolják és nem akarják az előítéleteket felszámolni, sőt. vannak, akik rossz reflexből teszik, megszokásból, azért, mert mások is ezt teszik vagy mert valakiktől ezért elismerést várnak. akár így, akár úgy: ellene cselekszenek annak, hogy a faj, nem, származás… szerinti megkülönböztetések csökkenjenek. nem az emberi méltóság mindenkire kiterjedő érvénye mellett kötelezik el magukat, hanem abba az irányba hatnak, hogy a lenézés, a megalázás, a hátrányos megkülönböztetés megmaradjon. eközben igen ócska dolog arra hivatkozni, hogy ez csak vicc, pláne arra, hogy azoknak is tetszik, akik mindezt valószínűleg nem gondolták végig, mert megszokták, hogy nekik is egyszerűbb nevetni azon, amivel szembeszállni sokkal nehezebb. — szeretném, ha ezt újra végiggondolnád, Elemér. egyszer már mintha meggyőztelek volna: abbahagytad a rasszista beszólásokat és anyósvicceket. igazán nem értem, hogy miközben igen komoly dolgokban (ukrajna, kisebbségi jogok, magyarság, nyelv…) felelősen és okosan érvelsz, mi szükséged van ócska poénkodásra. újfent kérlek, hagyjál fel ezzel és nagyon köszönöm, ha megteszed. szép estét.

Megírta Csönge is a zárszövegét

Csönge Balla …a hangsúly nem kizárólag azon van, hogy az egyes viccek sértenek valakit, valakiket. sokkal inkább azon, hogy az ilyen viccek elfogadottságának olyan következményei vannak, amelyek a viccen túl is sérelmekhez vezetnek. azok a viccek, amelyek bizonyítottan emberek napi szintű megalázásához, figyelmen kívül hagyásához, sőt bántalmazásához asszisztáló sztereotípiákat erősítenek, valóban jó lenne ha eltűnnének a kultúránkból, de legalábbis a helyükön lennének kezelve (nem mindegy hogy, ki, hol és mikor mond el egy viccet). a viccek nem légüres térben születnek, kontextusuk, előzményük, és mint írtam következményük van. egy olyan társadalomban, amelyben a közelmúltig nem jelent meg csak a nyugati fehér férfiak heteronormatív narratívája, és a mai napig gátlás nélkül vallhat bárki rasszista, antiszemita, homofób, szexista és egyéb diszkriminatív gondolatokat, ott remek táptalaja van az efféle vicceknek. oldják a feszültséget, amit egyelőre nem sikerült másképp feloldani. egy ilyen helyzetben nagyon óvatosan és érzékenyen kell bánni az ilyesmivel, és ha sikerül mindezt felismerni, és belátni, akkor más megoldásokat, narratívákat kell keresnünk a feszültségek feloldásához. nem szőnyeg alá söpörni és tiltani, hanem beszélni erről, értelmezni hogy mit miért mondunk, csinálunk, gondolunk. ez természetesen nem jelenti azt, hogy a viccnek és a tréfának el kéne tűnnie, és szomorkodnunk kell. érdekes hogy ezek szerint nehéz elképzelni azt a humort, amely nem ilyen prosztó és ártalmas sztereotípiákon alapul. szerintem csak fantázia kérdése.

Később még születtek további hozzászólások, ezek némelyike fényesen igazolta, mennyire igaza van Csöngének. És persze nekem is… 🙂

Az utolsó futamok – Megjelent!

utolso_futamok.jpg

Bízhatóan ez még nem az utolsó kötetem – de hogy utólsó „futásaim”, futamaim zajlottak 2008-ig, az szinte bizonyos, éppen ezért a kiadó ajánlata ellenére nem éltem a lehetőséggel, hogy mondjuk 2010-ig kiegészítsem a kéziratot.  Így mindössze 4 év naplóját tartalmazza, 2004-2007 intervallummal. Fontos esztendők voltak. A kivonulásom utolsó nagy gesztusai. Kilépés az írószövetségből, végső hátat fordítás a kiadói-szerkesztői és alapítványi munkának, és bár korábban kezdődött a folyamat, akkor vált véglegessé és visszafordíthatatlanná szembenállásom a kárpátaljai magyar irodalom és kultúra szervezeteivel, csoportjaival, orgánumaival – és személyeivel is.

Ebből a szempontból fontos könyv.

Részlet a szinopszisból:

A kárpátaljai Ungváron élő József Attila-díjas író előző naplókönyvének a fülszövege így kezdődött: „Padlásszobájában ül az író – történelmi és etnikai peremhelyzetben. Az országot, amelyben él, most éppen Ukrajnának hívják… Az író nyelve magyar, gondolkodása európai, magatartása egy független értelmiségi pozícióját célozza, értékrendszerét pedig az általános emberi minőségeszmények határozzák meg.”

Ami igaz volt az ezredforduló esztendeire nézve, igaz maradt a folytatásra, a 2004-2007-es időszakra is: nem változott sem a szerző földrajzi helyzete, sem értékrendszere. Ami megváltozott, az egyfelől az őt kisebb és nagyobb körökben övező világ, másfelől tetten érhető szemléletének, hozzáállásának bizonyos módosulása is – a jelen anyagban mindkettő jól nyomon követhető.

Míg korábban figyelmének jelentős részét lekötötte a kárpátaljai író- és újságíró-kollégák munkássága, a kiadói műhelyek, szakmai és érdekvédelmi szervezetek napi tevékenysége, a támogatási rendszerek visszásságai (s ezeket gyakorta érzelmi telítettséggel bírálta) – addig a most tárgyalt időszakban e témák már nincsenek figyelmének a homlokterében, ha érinti is őket, ezt bizonyos távolságtartással teszi.

Változás tapasztalható abban is, hogy míg korábban alig foglalkoztatták az ukrajnai politikai események, addig mostani naplójában ezek kiemelt figyelmet kapnak. Ami érthető is, ha tudjuk, hogy 2004/2005 fordulóján zajlott az úgynevezett narancsos forradalom, és, úgy tűnik, Balla D. Károly erre nem tudott nem odafigyelni…

…Az 1997-ben naplóírásba kezdő szerző második könyvének anyagában egyfajta lezárást is megfigyelhetünk: mintha megelőlegezné valamiféle visszavonulását az élet sűrűjéből. 2007-es előadó-körútjáról hazatérve egyik utolsó jegyzetében erről így ír: „…ideje szép csendben visszavonulni a benti világba, s nem azért, mert már nem bírom tovább csinálni, hanem mert nem akarom. Lehetek lelkes mindannyiszor, ahányszor csak valami meghívást kapok, feldobhatnak a nyilvános szereplések, de ott belül valami már mégis inkább azt kívánja, hogy hárítsak, hogy hagyjam magamon eluralkodni a kényelmességet, felelőtlenséget – és akár a tehetetlenséget is.”

S ha e visszavonulást illetően az eltelt időszak cáfolattal és igazolással egyaránt szolgálhat is, afelől nem lehet kétségünk, hogy aki a 2004-2007-es naplót elolvassa, egyrészt fontos tényanyag birtokába jut, sok olyasmit megtudhat Magyarország és Kárpátalja kölcsönviszonyáról és a régió magyarságának életéről, amit nem írtak meg az újságok, másrészt beavatódhat egy többszörös peremhelyzetben élő értelmiségi belső világába, egy olyan gondolkodó ember élethelyzetébe és alkotói szemléletébe, aki sikeresen leküzdötte nemcsak politikai-földrajzi-társadalmi, hanem személyes hendikepjét is: kerekesszékéből is tisztán, pontosan látja és láttatja világunkat.

100 éve született Drávai (Legeza) Gizella

A napokban lenne száz esztendős a feledhetetlen Drávai Gizella, sokunk Gizi nénije, a legendás beregszászi pedagógus (1911.05.07-1981.08.28). Nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, a nyelvet, ott bábáskodott sokunk írói indulásánál. Tényleges tanítványa ugyan nem lehettem, okításából mégis éveken át részesültem azokon a délutánokon-estéken, amelyeket Mozi (akkor Ivan Franko) utcai parasztbarokk házában tölthettem társaságában, könyvek, kéziratok, levelek, szobrok, festmények és hanglemezek között.

Számos korai írásomnak volt első szigorú kritikusa. Ha friss verset adtam a kezébe, általában felolvasta cigarettán edzett rekedtes hangján. Közben rá is gyújtott, és elmondta, mit gondol egy-egy sorról. Néha csak asszociált szabadon, máskor belemerült a szóképek elemzésébe. A végén apró gesztussal jelezte, tetszett-e a vers: ha igen, elkérte a kéziratot, ha nem, visszaadta.

Azon kevesek egyike volt – és ezt csak jóval a halála után fogtam fel -, akik a szovjet érában sem a hatalommal kötendő méltatlan kompromisszumokba nem hagyták magukat belekényszeríteni, sem olyan ellenzéki szerepbe nem sodródtak, amely miatt a közélet peremére szorulhattak, hivatásuktól eltiltathattak volna. Drávai Gizella úgy tudta képviselni a magyarságot és a magyar kultúrát, hogy ez a missziója nem szenvedett csorbát sem az elfogadhatatlan megalkuvások, sem a csak kudarccal végződhető konfrontációk miatt.

Többször írtam róla, de életében csak egyszer. Kis cikkben köszöntöttem 70. születésnapján, amikor már nagyon beteg volt. Ezt az írást is ő olvasta fel nekem, amikor a kórházi társalgóban átadtam neki. A végén ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

Nem sokad tévedett, bő három hónappal később már a temetésén gyűlt egybe a beregszászi és kárpátaljai magyarság színe-java. A szertartásnak volt valami nagyon halvány demonstráció-jellege: a gyász emberi kifejezése mellett kicsit magyarságunkat, a magyar szó iránti Drávai-féle elkötelezettségünket is felmutatta sokaságunk a velünk szemben nem épp barátságos szovjet valóság közepette. Amikor már elhangzott minden beszéd, mi, tanítványai még kis ideig együtt maradtunk a sír körül. Anyám később mesélte el: félve hagyott ott minket, attól tartott, valami tényleges demonstrációra készülünk, ne adj isten elénekeljük a Himnuszt. De nem, nem keltettünk botrányt, meg sem fordult a fejünkben, hogy provokáljuk a hatalmat. Bőven elegendőnek látszott, ha szívünkben megerősítjük azt, amire kedves halottunk tanított.

Leveleztünk is el-elvétve. Én beszámoltam a dolgaimról, felvetettem egy-egy engem foglalkoztató irodalmi témát, s általában az új verseimből is került a borítékba. Mindig válaszolt, röviden, de bölcsen. Utoljára Pilinszky halálakor váltottunk üzenetet. Én ezt a képversemet küldtem el kommentár nélkül: Pilinszky, 1981 – s ő, már súlyos betegen, nem mulasztotta el megköszönni. Furcsa érzés töltött el engem, a hitetlent,  amikor azt olvastam levelében, hogy versemet beletette a bibliájába.

Öt évvel később, születésének 75. évfordulójára személyes hangú megemlékezést írtam az akkor fontos orgánumnak számító Kárpáti Kalendáriumba. Ez talán az első elfogadható nívójú nem-szépirodalmi írásom. Itt alább olvasható: Gizi néni.

Nem maradhatott ki alakja Szembesülés c. regényemből sem. Ebben Oresztész fejlődéstörténetét az Elektrákkal és Évákkal való találkozásai mentén bontom ki az Agamemnon és Egiszthosz ellentéte által meghatározott szellemi erőtérben. Abban, hogy Oresztész olyan lett, amilyen, jelentős  szerep jutott a moiráknak (párkáknak) is, közöttük Darráviának is, aki épp a lojalitás és ellenzékiség közti méltatlan választás dolgában igazítja el Oresztészt saját példaértékű magatartásával.

Ugyancsak szerepel – saját nevén – Az álommás c. befejezetlen életrajzi regényemben, ahol is így írom le első találkozásunkat:

…a következő éles kép már a kis paraszt-barokk ház belsejét mutatja, ahogy többedmagammal (csupa lánnyal) körbeüljük a súlyos tölgyfa asztalt, amelyen aprósütemények, gyümölcs, tea várt minket, Gizi néni pedig kényelmes foteljában ülve teszi, amit tett világéletében: pulyát tanít.
Miről beszélgettünk, miről szólt az okítás Gizi néninél? Mi másról: nyelvről, irodalomról, történelemről, a szépről és a jóról, a szellemességről és a bölcsességről, a becsületről és az erényről. És olykor ezek ellentétéről is. Mint aztán még hat éven át minden alkalommal, ahányszor csak meglátogattam.
Mint később még évekig, most is a program része volt, hogy megmutatta újabb könyvszerzeményeit. Az egyik egy művészeket ábrázoló fotóalbum volt. Lapozta, és minden portréhoz megjegyzést fűzött: Boros Miklós (agyagos kézzel, „munkaruhában”) – a művész. Illyés Gyula (matrózsapkában a tihanyi nyaralója előtt, a napba hunyorogva) – az ember. Németh László – az isten (még kiegészítette azzal, hogy amihez hozzányúl, minden arannyá változik a keze alatt, pedig már olyan beteg, hogy magnetofonba mondja a műveit, és a titkárnője később legépeli). Passuth László (bőrfotelban egy kandalló mellett, amelyen egyetlen szem por sincs) – az úriember. Lám, még ma is emlékszem a különös leckére.

Az első találkozástól hosszú út vezetett az utolsóig: én felnőtté értem, őt az öregedést megelőzve érte utol a halálos kór. Éva már súlyos betegen ismerte meg, nem láthatta fénykorában. Kettőnk kapcsolatában mégis szerepe van Gizi néninek: temetésén, azon az augusztusi napon nem csupán az általa képviselt értékek mellett tettünk tanúbizonyságot. Alighanem az is akkor dőlt el, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk, amikor a sírnál összeölelkeztünk.


.

Gizi néni

Legnagyobb megtiszteltetésnek az számított, ha felolvasta írásainkat. Kezébe adtuk legfrissebb versünket, novellánkat, cikkünket, s ő ilyenkor nem merült bele némán a papírba, nem hagyta, hogy mi addig – bár feszülten, de mégis csak: – unatkozzunk; nem, ehelyett megköszörülte a torkát, s rekedtes, dohányfüst edzette hangján szótagolva felolvasta a címet.

Aztán cigarettára gyújtott, s amíg ezzel foglalatoskodott, el is mondta, mit gondol a címről, s mit vár egy ilyen című írástól. Ezután következett a tulajdonképpeni szöveg. A verset soronként, a prózát mondatonként olvasta. Mindhez volt valami megjegyzése, mindenről eszébe jutott valami: az egyik sorról egy rég olvasott regény, a másikról egy irodalmi anekdota; a harmadikról kifejtette, mi nem tetszik neki benne, a negyediknél, hogy „ez viszont szép”. Így aztán egy szonett felolvasása félórákig eltarthatott, s az utolsó sorok előtt – hogy felidézze, mi is volt az elején – gyakran elölről kezdte az egészet.

Mikor véget ért az aktus, ha azt esetleg nem is tudtuk pontosan, mit is tartsunk versünkről-novellánkról, az irodalomról, az életről és saját magunkról feltétlenül megtudtunk valami olyasmit, amit csak ő volt képes így „játszva tanítva” megfogalmazni nekünk – s amit csak neki hittünk el.

Ha a fent leírt szokásától eltérően egy szöveget egyhuzamban, minden kommentár nélkül olvasott fel, tudhattuk: legújabb írásunk vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. S hogy e kettő közül melyik, azt nem kellett megmondania: egy apró gesztussal tudtunkra adta. A rosszat udvariasan visszaadta, a neki tetszőt megtartotta.

Amikor egy öt évvel ezelőtti szép májusi délutánon – hetvenedik születésnapján – egy róla szóló kis lírai tollrajzzal leptem meg az akkor már súlyosan beteg ünnepeltet, a kórházi folyosó társalgóvá szélesedő – ebédlőnek is használt – részébe vezetett, leültetett egy csendesebb zugba, mellém telepedett, s fennhangon olvasni kezdte:

„Legszívesebben így írnám: Gizinéni, ha a helyesírás nem intene a szókapcsolat külön írandóságára. Mert a mi tudatunkban a neve már teljesen egybeolvadt az utána következő szóval. Nekünk már egy szó – egy fogalom. Egy fogalom. Így is szólítjuk. Sőt, így is: Gizimama. Vagy még egyszerűbben: Mama. Ezzel a kedves, sokszor szoruló torokkal kiejtett szóval. (…)

…Gizi néni, Drávai Gizella hetvenéves. Jólesne hozzátenni: de nem néz ki annyinak. Füllentés lenne. Neki nem sikerült kijátszania a kíméletlen időt. Mint fa az árulkodó évgyűrűket, úgy hordja magán az idő-hieroglifákat: a ráncok félreérthetetlen, mélyre vésett jegyeit, melyeket már nem tudnak a mosolyok kisimítani.”Stb., stb. Amikor a végére ért a felolvasásnak, elhallgatott. Majd nagyon halkan, ijesztő komorsággal mindössze ennyit mondott: „Szép. Szép, mint egy nekrológ.”

*

Tudom, nem az volt az utolsó oxigénpárnája. Az elkövetkezendő napokban néhányra még szüksége lehetett. Mégis, amikor a Gizi nénit épp akkor ápoló rokon kérésére átvettem, a gyógyszertárban feltöltettem, és a kis Ivan Franko utcai beregszászi ház ablakában beadtam az oxigéntömlőt, átfutott agyamon, talán az utolsó mély, könnyű lélegzések esélyét küldtem be az akkor már eszméletét is gyakran elvesztő betegnek.

Egy héttel később, Gizi néni temetésén döbbentett meg a felismerés: talán én voltam az, aki biológiai léte utolsó kívánságának eleget tettem, s talán én leszek az is, aki szellemi létének hallhatatlanságával elsők közt találkozom: szerkesztőségi asztalomon már ott vártak a legújabb kiadású IX-es magyar irodalom tankönyv korrigálandó ívei. E tankönyvet – néhány továbbival együtt – ő írta, ebből tanultam én is, s új és újabb kiadásaiból még nemzedékek fogják magukba szívni az irodalom szeretetét.

*

 Amikor kórházba került, zarándokhelyünk lett a fehér falú kórterem. A kilincsnek nem volt ideje kihűlni. Nem, nem a „hála” vitt oda minket, tényleges tanítványait és játszva tanító magánóráinak hallgatóit. Nem: még egy-egy ilyen látogatás során is mi kaptunk többet, még akkor is munkált benne a leküzdhetetlen pedagógusi vágy: továbbadni, mindent továbbadni. Amire nem volt idő az iskolai tanórák negyvenöt perceiben, amire nem volt idő a nyugdíj pihenéssel soha nem telő napjaiban, amire nem volt hely a tankönyvekben, ami nem fért bele etikai kisesszéknek is beillő újságcikkeibe. Továbbadni az ismeretet, tovább a tudást, az emberséget, a szépet.

S mi ittuk, lélegeztük szavait. Mondatai megragadtak agyunkban, ma is hibátlanul fel tudjuk mondani a Leckét.

Azon a májusi délutánon, amikor a kórház társalgóvá szélesedő folyosóján felolvasta a neki szánt születésnapi ajándékot, s nekrológ-szépségűnek nevezte kis lírai tollrajzomat, akkor illett volna megsértődnöm, azt mondanom: „Ugyan, Gizi néni, miféle nekrológ!?”, s nagy optimistán hozzátennem, hogy majd hetvenötödik születésnapjára akkor csúnyábbakat írok. Mégsem szóltam semmit. Tudtam, hogy majdnem igaza van. Három hónapnyit tévedett mindössze.

*

Akkori írásomat előlegezett nekrológnak érezte. Ezt a mostanit vegye hát valódi ajándéknak:

Boldog születésnapot, Gizi néni. Élj soká – bennünk.

 

(1985.)

Megjelent: Kárpáti Kalendárum ’86. Uzshorod, 1986.


Drávai (szül: Legeza) Gizella (1911-1981) kárpátaljai magyar pedagógus, tankönyvszerző, műfordító. Beregszász kulturális életének meghatározó személyisége. Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán. 2000-ben  posztumusz Pro Urbe díjjal ismerték el munkásságát. egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

*

Drávainé Legeza Gizella 1911. május 7-én (más források szerint május 8-án) született Beregszászban (más források szerint Kovászón) görög katolikus lelkész családjában.

A polgári iskola elvégzése után egy évig a beregszászi Kálvin nyomdában dolgozott, majd 1926-30 között az ungvári tanítóképzőben tanult. 1930-tól 1944 októberéig elemi iskolai tanítónőként dolgozott Miszticén, Bilkén, Rakaszon, Újlakon, Jánosiban és Balazséron. 1944 után előbb a beregszászi 4. sz. iskolában, majd nyugdíjba vonulásáig a 6. sz. iskolában tanított.

Más források szerint a Munkácsi Tanítóképző elvégzése után a Beregszászi Polgári Iskolában kezdte sok évtizedes pedagógusi tevékenységét.

Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán.

Már a harmincas években jelentős szervezőmunkát végzett, a háború után szülővárosában elsőként indított magyar irodalmi kört. A pedagógusok, beregszászi és kárpátaljai értelmiségiek körében nagy tekintélye révén véleménye mindig sokat nyomott a latban. Haláláig szoros barátságban állt a régió legtöbb alkotójával.

Tankönyvírói és műfordítói tevékenysége is említendő, nevelő célzatú újságcikkek (olykor etikai miniesszék) is fűződnek nevéhez.

Hosszú betegség után 1981. augusztus 28-én érte a halál beregszászi otthonában. A város lakossága és Kárpátalja magyar értelmisége megrendülten kísérte utolsó útjára.

Ma egy beregszászi iskola és egy ungvári közművelődési kör viseli a nevét.

Kovács Alfréd fent látható fotója a 70-es években készült Drávai Gizelláról.

 


Születésének kilencvenötödik évfordulóján a Kárpáti Igaz Szóban Balla László emlékezett meg róla:

Drávai Gizella gerendás szobájából

Kilencvenöt éve született Drávai Gizella. A szerkesztőség fölkért, hogy ebből az alkalomból írjak a szép emlékezetű „kulturális mindenes”-ről visszaemlékezést. Számomra ez kedves föladat volna, hisz több évtizedes szoros barátságot és munkakapcsolatot ápoltam vele: kiadóhivatali szerkesztőként gondoztam míves fordításait, nagy szakértelemmel megírt tankönyveit, majd pedig, a Kárpáti Igaz Szó élére kerülve, lapunk egyik legfontosabb publicistájának tekintettem Gizellát. Így hát szívesen írtam volna méltató cikket az évfordulóra, de sajnos, agyvérzésem után számomra nehezen megy a betűvetés, ezért csupán egy olyan dolgozatomat tudom felajánlani, amely tizenhét évvel ezelőtt jelent meg egy magyarországi újságban. Különben az alábbi sorok az akkori idők történéseibe is adnak némi betekintést.

Hat egyesület alakult a közelmúlt időkben Kárpátalja városaiban a magyar lakosság kulturális életének, közművelődésének szervezésére. Most tesznek közös erőfeszítéseket, hogy létrehozhassák csúcsszervüket: az Ukrajnai Magyar Dolgozók Művelődési Szövetségét. Az egyesületek mindegyike történelmünk és szellemi életünk egy-egy nagyságának a nevét viseli, így II. Rákóczi Ferencét, Bartók Béláét, Illyés Gyuláét, Hollósy Simonét… Az egyetlen falusi közművelődési egyesület Kovács Vilmosnak, a fiatalon elhunyt kárpátaljai magyar írónak a nevét vette fel. Az egyik legnépesebb közösségünk az ungvári Drávai Gizella Magyar Irodalmi és Művelődési Kör névadóját kevéssé ismerik Magyarországon, pedig életútja határon innen és túl egyaránt figyelemre méltó. Drávai Gizella

Néhány éve, nyugdíjas tanárnőként halt meg Drávai Gizella alig hetvenévesen. Halálát az egész kárpátaljai magyarság gyásza kísérte. Temetése szinte tömegmegmozdulás jellegét öltötte, pedig a szó hivatalos értelmében nem volt kiemelkedő személyiség. Semmilyen címet és rangot nem viselt. Hogy is kapott volna fentről jövő elismerést, hiszen a személyi kultusz és a pangás éveiben a nemzeti törekvéseket sokszor gyanakvással szemlélték.

Kérdezzük csak meg a kárpátaljai magyar szellemi élet mai fiatalabbjait, a harminc-negyven éveseket (mindegy, írókat-e, festőket-e vagy munkájukat végtelen odaadással végző magyartanárokat), kérdezzük meg csak őket: ki volt az, akitől egy életre szóló indíttatást kaptak? Ki volt az, aki tudatosította bennük nemzetük szolgálatának kötelességét? Ki volt az, aki óriási tudását megosztva, hivatásuk mesterfogásaira rávezette őket? A felelet egyértelmű: Gizi néni – ahogy mindenki hívta. Így emlegetik ma is. Ez volt az ő rangja.

Akkoriban nem voltak még magyar közművelődési egyesületeink. Ezeket pótolta az az egyszerű, kétszobás, gerendás mennyezetű beregszászi házikó, amelyet Drávai Gizella lelkész apjától örökölt. Az iskolai magyarórák naponta itt folytatódtak. Itt, Gizi néni hatalmas könyvtárának kincsei között, Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László, Váci Mihály köteteinek, gondolatainak társaságában. Itt folyt most már eszmecsere a magyar irodalomról, történelemről (akkor még az utóbbit nem tanították), közben egy-egy lemez is előkerült. Erről csendült meg a Szózat, az Allegro Barbaro, Váci Mihálytól a Nem elég…

Szinte minden tanítványából a magyar szellemiség hű ápolója lett. Nem csupán iskolai növendékei keresték fel. A más városi fiatalok is úgy jártak ide, mint a jó kútra. Jellemző, hogy például ungvári iskolában nevelkedett fiam, Balla D. Károly is mindmáig egyik legfőbb mesterének vallja Drávai Gizellát. És hűségesen idelátogattunk minden adandó alkalommal mi is, a Drávai Gizella nemzedékéhez tartozók. Első utam Beregszászba menve, mindig hozzá vezetett. Hitért jöttem, biztatásért, gyakran mindig kéznél lévő bölcs tanácsért.

Drávai Gizella azonban nem csupán kovászember volt, hagyatéka nemcsak másokban él tovább. Tekintélyes, kézzelfogható életművet is hagyott maga után. Mikor az ötvenes évek közepén, a végre meginduló magyar középiskoláknak tankönyvre volt szükségük, ő vállalkozott az elsők közt megírásuk nehéz feladatára. Kilencedikeseink ma is az ő magyarirodalom-tankönyvéből tanulnak, s középiskolás mondattana a tudományos szemléletet sajátos olvasmányossággal ötvözte. Írt módszertani szakkönyveket is. Helyi kiadóink orosz és ukrán írók számos művét jelentették meg Drávai Gizella fordításában. Mikor 1965-ben újjáéledt, ismét önálló lappá szerveződött a korábban fordításos lapként megjelenő Kárpáti Igaz Szó, akkor Drávai Gizella egyik legfontosabb publicistánk lett.

Ilyen életmű birtokában hivatalos elismerést is kaphatott volna. Ám nem nézték jó szemmel, hogy nyíltan hangoztatta: a kárpátaljai magyarságot több jog illeti meg, művelődési élete több támogatást érdemel. Bátran tette szóvá az anomáliákat is.

Tavaly tavasszal mi, ungvári magyarok, élve a számunkra megnyílt lehetőséggel, a területi könyvtár égisze alatt közművelődési egyesületet alapítottunk. A tagság bizalmából, ennek élére kerültem, és egyhangúlag elfogadták azt a javaslatomat, hogy viseljük Drávai Gizella nevét.

Körünk egyébként egy csapásra népszerű lett. Havonkénti összejöveteleinkre tódulnak a részvevők. Főként a helyi magyar szellemi élet fejlesztését tekintjük feladatunknak. Számos érdekes és a problémák mélyére nyúló műhelybeszélgetést folytatunk itt írókkal, képzőművészekkel, zeneszerzőkkel. Figyelemmel kísérjük és méltatjuk a magyarországi művelődési életet is. Emlékezetes, hangversennyel egybekötött megemlékezést rendeztünk Bartók Béla hamvainak hazahozatalakor, irodalmi est keretében búcsúztunk Garai Gábortól, külön összejövetelt szenteltünk a Magyarok Világszövetsége nemrégi 50 éves jubileumának. Állandó előadóink közt a terület művelődési életének legjobbjai szerepelnek.

Közösségünket a nemzeti kultúra iránti mély elkötelezettség tartja össze. A lelkesedést, amely tagságunk munkáját áthatja, talán éppen Drávai Gizella kis gerendás beregszászi házából hoztuk magunkkal.

Balla László

A lap az  évfordulón Gizi néni egy régi írását is leközölte:

Csak közömbösek ne legyünk

Az én gyermekkoromban – a 10-es, 20-as években – a tüdőbaj volt a népbetegség világszerte. Ma az ideg- és a lelki megbetegedések tekinthetők népbetegségeknek ugyancsak világszerte. Küzdenek ellene mind az egészségügyi, mind a társadalmi szervek, de állítom, hogy a „helyzet kulcsa” a mi, a népművelők kezében van.

A ránk bízott emberformálás feladata és a vele járó felelősség óriási. Hogyan végezzük hát ezt az igen-igen nehéz munkát? Mit, mikor, és hogyan cselekedjünk, hogy – Gorkij szavaival élve: a gyermekek, földünk virágai – az új életformák megteremtőivé váljanak.

Manapság igen sok szó esik az ifjúság helyes neveléséről, a nevelés különböző problémáiról. Soha annyi lélektannal foglalkozó tudományos és ismeretterjesztő előadás, szakkönyv, brosúra, vizsgálat, kísérletezés nem volt, mint napjainkban! Ma valósággal divattá lett a „lelkizés”.

Az idegek és a lélek megbetegedéseitől, sajnos, nem mentesek a gyermekek sem, s mint nevelőket elsősorban a problémának ez a része érdekel bennünket.

És most megint Gorkijt idézem:

„Szeretni a gyermeket – ezt a tyúk is tudja. De nevelni is tudni őket – ez már komoly államügy, amelyhez tehetség és nagy életismeret szükséges.”

Tehetség és életismeret.

Tehetséges az a tanító, akinek természetadta, vele született hajlama vagy kinevelt képessége van a mások oktatására.

Az igazság az, hogy nem mindenkinek szíve szerint választott pályája a tanítás. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a kevésbé tehetséges pedagógust az erős akarat nagy teljesítményekre teszi képessé, viszont a kitartás hiánya miatt sok tehetséges kartársunk nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ez utóbbi nagyon sajnálatos, mert minden elsikkadt erő veszteséget jelent a társadalom számára.

Ismerek egészen elfásult fiatal tanítókat. Ennek oka legtöbbször abban rejlik, hogy ezek a kollégák nem a józan önismeretre és a lehetőségek mérlegelésére alapozták elképzeléseiket a világban elfoglalt helyükről, hanem ábrándokra és hamis képzetekre.

Itt el is jutottunk az életismeret problémájához, aminek tisztázására nagy szükségünk van, ha fáradságos munkánkban becsületesen helyt akarunk állni.

Elsősorban önmagunk tudatos formálása a fő feltétele annak, hogy másokat is formálhassunk. Mind az egyik, mind a másik feladat sok-sok erőpróbát igényel. De ha tisztában vagyunk azzal, milyen követelményeket támaszt velünk szemben a társadalom, ha igényesek vagyunk a saját erkölcsi-politikai magatartásunkkal szemben, ha az önképzés belső szükségletünkké vált, akkor önmagunk formálása eredménnyel járhat.

A pedagógusnak ismernie kell növendékeit, mert emberformáló munkája csakis így lehet hatékony.

Nehéz feladat ez, hiszen a gyermek személyiségjegyei állandóan változnak. A változást befolyásolják életkörülményei, életkori sajátosságai és a vele született vérmérséklet. A gyermek személyiségének fejlődése állandóan hullámzó, sok-sok átmeneti visszaeséssel járó folyamat.

A gyermek megismerő tevékenységének és cselekvéseinek helyes irányítása – ez hát tulajdonképpen a nevelés.

Ahány ház, annyi szokás, ahány gyermek, annyi nevelési probléma.

Hogyan lehet akkor mégis egységes világnézetre, magatartásra nevelni tanítványainkat? Hogyan lehet mégis kialakítani a szocialista embereszményt?

A szülőkön kell kezdeni.

Tanítványaink között igen sok az ideges, a lelkileg sérült. Ez a tény legtöbbször arra figyelmeztet bennünket, hogy hiba van a családi, vagy az iskolai nevelésben, de az is lehet, hogy mindkettőben.

A gyermekek idegességének és lelki sérüléseinek gyógyítása megköveteli, hogy kiderítsük az okokat, majd kiküszöböljük őket. Ezt a pedagógus egymaga képtelen eredményesen megoldani. Ehhez a szülők és az egész nevelőtestület együttes munkája szükséges.

Csak közömbösek ne legyünk, mert ez a legveszedelmesebb a társadalom szempontjából!

Drávai Gizella

(Kárpáti Kalendárium, 1971.)

Meghalt Balla László (halálhír, életrajz)

Meghalt Balla László

Balla László
1927.07.23-2010.10.28

Életének 84. esztendejében, október 28-án hajnalban, hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt édesapám, Balla László író, nyugalmazott főszerkesztő.

Temetésére november 2-án, közép-európai idő szerint 11.30-tól kezdődően kerül sor az ungvári Kálvária ravatalozójából

»» Balla László életrajza, önvallomása // MTI-hír, nekrológok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából és más forrásokból
Született 1927. július 23., Pálóc
Elhunyt 2010. október 28.(83 évesen), Ungvár
Nemzetisége magyar
Gyermekei Balla D. Károly, Hazslinszky Elek (nevelt)
Foglalkozása költő, író, műfordító, újságíró, egyetemi tanár

Balla László élete, munkássága

szül.: Pálóc, 1927. július 23. – megh.: Ungvár, 2010. október 28.

A magyar irodalom kárpátaljai alkotója, költő, író, műfordító, dramaíró, újságíró, főszerkesztő, képzőművészeti szakíró; pályája kezdetén szobrász, egyetemi oktató; kultúrpolitikus.

B. L. a második világháború utáni évtizedekben a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalja egyik jelentős magyar közéleti személyisége volt, az 1960-as évektől az 1980-as évekig íróként és irodalomszervezőként is meghatározó szerepet játszott a kárpátaljai magyar irodalmi életben.

Az akkor Csehszlovákiához, ma Szlovákiához tartozó Pálócón (szlovákul: Pavlovce nad Uhom) született Balla Károly és Járó Mária gyermekeként. Apja tisztviselőként dolgozott. 1938-ban Kassán kezdte el gimnáziumi tanulmányait, amit azonban hamarosan meg kellett szakítania. Az első bécsi döntést követően a cseh hatóságok nyomására családjának el kellett hagynia Pálócot (mely nem került akkor Magyarországhoz). A család apja testvérénél (Balla Pál) talált menedéket, majd az apa előbb Szobráncon, később Karcsaván kapott főjegyzői állást.

1939-ben Ungváron folytatta gimnáziumi tanulmányait. Gimnazistaként ő szerkesztette az iskola Hajrá c. lapját. Már 15 éves korától jelentek meg írásai, többek között fővárosi lapokban is. A második világháború idején a család Ungvárra költözött.

Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása után Ungváron megszűnt a magyar nyelvű oktatás, így gimnáziumi tanulmányait Kisvárdára átjárva fejezte be.

Ezt követően szobrászatot tanult az Ungvári Képzőművészeti Főiskolán (1945–1946), tanára voltak többek között Erdélyi Béla és Boksay József. Veres Péter közbenjárásával a Pécsi Tudományegyetemen rendkívüli tanári vizsgát tett 1946-ban. Később szobrászként dolgozott. 1946–1947 között vezette a Kárpátaljai Szépművészeti Szalont is.

1947–1951 között a Kárpáti Igaz Szó olvasószerkesztője, 1951–1953 között pedig a Kárpátontúli Területi Kiadó szerkesztője volt. 1953–1960 között a Ragyanszka Skola Tankönyvkiadó magyar és lengyel szerkesztőségének főszerkesztői posztját töltötte be. 1954–1960 között az Ungvári Állami Egyetem első magyar irodalom tanáraként dolgozott. 1960–1964 között szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett. 1964–1965 között a Kárpáti Kiadó magyar szerkesztőségének vezetője volt. 1965–1987 között a Kárpáti Igaz Szó című lap főszerkesztője, a 1987-ben vonult nyugdíjba.

A Szovjetunió szétesését követően Balla László a bírálatok kereszttűzébe került, leginkább amiatt, hogy felelősnek tartották abban, hogy 1971-ben a szovjet hatóságok betiltották a fiatal kárpátaljai magyar írók és költők által alapított Forrás Stúdió működését. Röviddel ezt megelőzően a Kárpáti Igaz Szó éles hangú szerkesztőségi cikkben támadta a fiatal szerzőket, a szovjet rendszertől való elidegenedéssel, a szocialista realizmus tagadásával, polgári allűrökkel és nacionalizmussal vádolva meg őket. Az írás megjelenése után több stúdiótagot meghurcoltak és kizártak az ungvári egyetemről.

A rendszerváltás után megfogalmazott kritikák szerint pályája során, különösen 1950-től nyugdíjba vonulásáig (1987) a kárpátaljai magyar alkotó értelmiség megosztó személyisége volt. Mint a kommunista párt hű katonája és ideológiai frontharcosa, heves vitában állt az 1960– 1970-es években Kovács Vilmos költővel és a Forrás Ifjúsági Stúdió tagjaival.

1971-ben a József Attila Irodalmi Stúdió megalapítója és elnöke volt. 1987-ben megalapítója és elnöke az ungvári Drávai Gizella Magyar Közművelődési Egyesületnek. 1988-ban egyik alapító tagja a József Attila Alkotóközösségnek. 1989-ben egyik alapító tagja a KMKSZ-t létrehozó tíztagú szervezőbizottságnak, 1989–1992 között a KMKSZ választmányának tagja.

1950–1957 között Bakó László néven írt. Mintegy 50 könyv szerzője, szépirodalmin kívül publicisztikai, művészettörténészi és pedagógiai szakírói munkásságot is kifejt, több tankönyv szerzője. Fő műfaja a novella. Az ötvenes években megjelent verseskötetei a kötelező sematizmus jegyében születtek. Novelláiból, verseiből, regényeiből több ukrán és orosz fordításban is megjelent. A rendszerváltás után, részben korábbi (a sematizmus és a szocialista realizmus jegyeit is viselő) életművét felülírva, új regényfolyamba kezdett, ennek hét kötete A végtelenben találkoznak összefoglaló cím alatt jelent meg.

Balla László főbb művei

Zengj hangosabban, versek, Ungvár, 1951; Kitárom karom, versek, Ungvár, 1954; Rohanó évek sodrában, Ungvár, 1956; Kip-kop kalapács, gyermekversek, Ungvár, 1959; Nyári lángok, versek, Ungvár, 1961; És felgördül a függöny, riportok, Ungvár, 1961; A holnap öröméért, riportok, Kijev-Ungvár, 1961; A „Juventus-1” űrutasai, ifjúsági regény, Ungvár- Budapest, 1963; Meddőfelhők, regény, Ungvár, 1964; Hidi Pista biciklista, ifjúsági regény, Ungvár-Budapest, 1965; Parázs a hóban, novellák, Ungvár, 1967; A világóra ketyegése, novellák, Budapest- Ungvár, 1970; Tapsi-titok, gyermekversek, Ungvár, 1972; Értekezem, tehát vagyok, humoreszkek, szatírák, 1973; Csillogó, lobogó, vibráló tájak, riportok festőkről, Ungvár, 1975; Nevető csillagok, gyermekversek, Ungvár, 1976; Visszapillantó tükör, válogatott írások, Ungvár, 1977; Totális fényben, novellák, kisregény, Ungvár, 1983; A legfőbb parancs, válogatott novellák, Budapest-Ungvár, 1986; Sosem volt repülések emléke, novellák és színmű, Ungvár, 1989; Az utolsó század, regény, Ungvár, 1989; Azt bünteti, kit szeret, dokumentumregény, Ungvár, 1990; A Nagy Semmi, regény, Ungvár, 1994; Ikebana, válogatott versek 1942-1992, Galéria Kiadó, Budapest-Ungvár, 1993; Erdélyi Béla és kortársai, képzőművészeti-monográfia, 1994; Csillagírás, kortárs ukrán költők versei, fordítások, Budapest-Ungvár, 1994; A végtelenben találkoznak, regény, Ungvár, 1994; Borbélyműhely a Vakhoz, regény Ungvár-Budapest, 1995; Ároni áldás, regény, Ungvár, 1996; Lali az oroszlánbarlangban, Ungvár, 1999; A lét határán, regények, Ungvár, 2001; Szobor a főtéren, novellák, regény, Ungvár, 2001;Szegény ember vízzel főz, visszaemlékezések, Ungvár, 2002; Árva aranyesők, tárcák, Ungvár, 2004; Vakrepülés (válogatott versek, 2006); Őszi nyárfák (válogatott novellák és kisregények, 2007);Szép, mert reménytelen (regény, 2008).

Szócikk ebből a kiadványból:

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE – 1945-1975

IV. kötet – Budapest, 1982

Az indulás és az indítás terheit ezekben az években Sándor László és Szenes László akkori könyvkiadói szerkesztők mellett főként Balla László vállalta és viselte. Nevét nemcsak könyvei idézik és rögzítik, hanem a kezdeti évek nehéz harcai is. A sorsforduló, a vele járó kettős előjelű megrázkódtatások, a társadalmi átalakulások túl feszült légköre, a más népekkel való együttélés írott és íratlan normáinak lassú közeledése nem kedvezett az ilyesféle vállalkozásoknak. S mindehhez még hozzájárultak az akkori évek provincializmussal terhes irodalompolitikai torzulásai: a pártosság, népiség és közérthetőség fogalmainak vulgáris értelmezései.

Pályafutásának kezdeti szakaszát az úttörők ismerős sorsa szabta meg. Helyzete azzal bonyolódott, hogy pionír szerepének kettőssége (irodalompolitikus és irodalmár volt egy személyben) kettős kötelezettséget rótt rá.

A számvetés, a felismerés, a rostálás szándéka a Nyári lángok (1961) című gyűjteményes kötetében nyilvánult meg, amelybe alig vett fel vala-{164.}mit előző könyveiből. Ez a kötet előrelépést jelentett, egyben le is zárta költői pályafutását. Következett a prózára váltás időszaka, amelyet művelődéspolitikai és pedagógiai tárgyú riportfüzetei vezettek be, s ifjúsági regényei és művészettörténeti tanulmányai segítettek tovább. A váltás értékgyarapodással járt, a más műfaj a tisztulás lehetőségét kínálta és hozta, jobban megfelelt az író alkati tulajdonságainak is. Kritikusai egybehangzóan állapították meg, hogy az ifjúsági regény az a műfaj, amelyben leginkább otthonosan mozog. Erőssége az ügyes meseszövés, a könnyed stílus. Fogyatékossága az aktualizáló témaválasztás. A „Juventus – 1” űrutasai (1963) című ifjúsági regénye az űrromantika, Meddőfelhők (1964) című (stílusjegyei szerint szintén ifjúsági) regénye a jehovizmus ellen meghirdetett harc, másik ifjúsági regénye, a Hidi Pista biciklista (1965) pedig a vegyipar fellendítését célzó határozat jegyében született.

Az első komoly elismerést Parázs a hóban című novellás kötete hozta meg számára. Még itt is kísért ugyan a riportszerűség és az ún. nagy téma felmutatásának szándéka, de már kitapintható az útra találás is. Nyilvánvalónak látszik, hogy Balla számára nem a történelmi súlyú drámai összecsapások, nem a nyílt porondon zajló élethalálharcok teremtik meg az éltető légkört, hanem ami utánuk következik: a beteljesült drámákat, az elvégeztetett sorsfordulókat követő emlékezés, vizsgálódás és elmélkedés. Ebben a miliőben a novellista Balla szabadon tud mozogni, itt képes legyőzni a nagy sémák kísértését, az útveszejtő nekibuzdulást, továbbá distanciaérzéke sem hagyja cserben. Mindez – egy-két régebben megírt novellától eltekintve – érvényes A világóra ketyegése (1970) című új novellás kötetére is. Hőseinek világát újabban nem a társadalom hullámverései vagy mélyáramlatai feszítik, hanem a mindennapok emberi tartása tölti be. Újabb stílusváltása publicisztikai indíttatású. 1973-ban látott napvilágot szatíra- és humoreszkválogatása, az Értekezem, tehát vagyok, majd 1975-ben képzőművészeti riportgyűjteménye, a Csillogó, lobogó, vibráló tájak

Egész közéleti szereplése összefügg írói munkásságával. Volt újságíró, kiadói és tankönyvkiadói lektor (fél tucat irodalmi olvasókönyvet is írt a magyar tannyelvű iskolák számára), 1965-ig ő vezette az Ukrajnai Írószövetség helyi tagozatának magyar szekcióját. Jelenleg a Kárpáti Igaz Szó című napilapot szerkeszti. Több könyve orosz és ukrán fordításban is megjelent.

A XX. Kongresszussal elkezdődött közéleti tisztulási folyamat Kárpát-Ukrajnát is érintette. Ennek eredményeként 1957-ben megindult a magyarországi könyvek és lapok behozatala, majd tömeges előfizetése. Ezzel egyrészt megingott az a hiedelem, hogy a magyar kisebbségnek „kultúrönellátónak” kell lennie, illetve irodalmárainak főként az ukrán és orosz kultúra tolmácsolására kell szorítkozniuk. Másrészt a több mint egy évtizedig elzárt és magába zárkózó kisebbség a nemzet új szellemi értékei-{165.}nek a birtokába juthatott. Még két esemény jelezte az irodalom fejlődésében az új szakasz kezdetét: az addig egyedül dolgozó Balla után 1957-ben ketten is jelentkeztek első köteteikkel: Szenes László (elbeszélések, karcolatok) és Kovács Vilmos (versek); ezenkívül megjelent a Kárpáti Kalendárium első száma. Ez utóbbi azért is fontos, mert 1958-ban köztársaságszerte megszüntették az almanachokat (az 1958-ban megjelent Kárpátok című almanach volt a kárpát-ukrajnai magyar írók utolsó fóruma), így egy évtizeden keresztül egyedül a naptárjelleget az évkönyvstílussal ötvöző Kalendárium biztosított megjelenési lehetőséget.

Az ötvenes évek második és a hatvanas évek első felében Kárpát-Ukrajnában érvényesülő irodalompolitika a csoportos indulásokkal szemben inkább az egyéni vállalkozásoknak adott teret. Új erők jelentkeztek több műfajban is. Az 1957–1964 közötti években – a már említett Szenes Lászlón (két elbeszéléskötet) és Kovács Vilmoson (három verseskötet) kívül – Kecskés Béla és Sütő Kálmán egy-egy verseskötetet, Csengeri Dezső egy elbeszéléskötetet, Osvát Erzsébet két gyermekverskötetet, Balla László egy verses- és egy gyermekverskötetet, két riportfüzetet és két ifjúsági regényt adott ki.

A kiadványok számbeli szaporodása és műfaji gazdagodása módot ad a vizsgálódásra: hogyan használta ki ez a bontakozó irodalom a kisebbségi viszonyok között meglevő lehetőségeket, és mit mondott akkor, amikor már tanúja volt a szovjet új hullám tetőzésének, a magyar és töredékesen a világirodalom eredményeinek. Az elkötelező szűkebb közösség társadalmi gyökerű problémáinak megfogalmazására kétségkívül a próza lett volna a legalkalmasabb. A megjelent hét prózai kiadvány közül azonban hatban nyoma sincs ilyesfajta szándéknak. Kivételnek bizonyos tekintetben csak Szenes László Hajnalra kitisztul című második elbeszéléskötete számít, amelyben – csakúgy, mint későbbi publikációiban – már felvillannak a valóságérzet jelei.

(1982)

Ki a NolBlog sztárja?

2008-ban a rendszeres blogolást a megszűnt NolBlog keretében, a rendszeresen új posztokkal való megjelenést és a szorgos kommentelésben és reagálásban megnyilvánuló közösségi blogolást egy bizonyos Kalimpa nevű blogger miatt hagytam abba. Akkoriban (mint a fentiekből is látható), egy a szerkesztők által túlsztárolt tagja volt a társaságnak. Amennyire emlékszem, nem voltak rosszak az írásai, bár hozzám nem álltak közel sem a témái, sem a stílusa. Afférunk akkor támadt – ugyancsak: ha 8 év távlatából jól emlékszem – amikor egy mélynek remélt, a halál gondolatával foglalkozó aforizmámra ezt a kommentot írta: KI NEM SZARJA LE! Szó se róla, ezen kicsit berágtam, visszaszóltam, és persze ő sem marad adósom. A rosszízű (ha jól emlékszem: személyeskedésbe  torkolló) szóváltásunk után jobbnak láttam kicsit kívülebb helyezkedni. A fenti képernyőfotóm már csak egy utólagos fricska volt.

Pár nappal később ennyivel búcsúztam:

Bizonytalan időre elhagytam a NolBlogot. Aki keres, főblogomban talál:

http://bdk.blog.hu/

Meghalt Takáts Gyula

Életének 98. évében. Ez azért szép kor… A költők vagy nagyon fiatalon halnak meg, vagy nagyon öregen. Vagy a kettő között.
Amikor utoljára találkoztunk, még nem volt 90. Remekül tartotta magát, bot nélkül járt. Pár évvel korábban verset is ajánlottam neki, a 85. születésnapjára. Ez talán be is került valami antológiába.
1989-ben találkoztunk először, a Berzsenyi Helikon Napokon, Keszthelyen. Aztán még néhány éven át ugyanott. Ő volt az öregember, mégis én maradtam el hamarább ezekről a rendezvényekről…
Mivel 1939-től egy ideig Munkácson tanított, kicsit földinknek tekintettük. Ez talán a versemből is lejön – amellyel ezúton búcsúzom a kedves Gyula bácsitól.

—————

 

Balla D. Károly

CIPŐMRE VASTAGON

Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának

Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal,
előttem lankák, mögöttem hágók,
vizeken járok vízhatlan ruhában;
homokba lépek furcsa ábrákat,
ha messze indít a hazai táj –
– eső sem esett, mindenem száraz,
de cipőmre vastagon tapad a sár.

Márványon siklom már észrevétlen,
cserepek törnek alattam szét,
betonon kopog végig a léptem,
kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
bádogot érek: mennydörgés ropog –
így űzetnék messzire: már szinte fáj.
Ha elmegyek, senki sem háborog –
de cipőmre vastagon tapad a sár.

Járhatok hóban, léphetek jégre,
vicsorog lábam alatt az érc,
tehetem talpam hullott levélre,
sebező vasszögek tövise sért;
lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
hihetem, hogy ígéret földje vár,
hol nem lennék őshonos idegen –
– de cipőmre vastagon tapad a sár.

AJÁNLÁS

Unhatod, Bátyám, unos járásom,
bár mindenféle útra hágok:
járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
hullhatnak elém rózsavirágok,
legyen a padlóm bár alabástrom,
léphetek ezüstön, ébenfán akár,
vagy táncot ropjak vérző parázson –
– a cipőmre vastagon tapad a sár.

(1995)

Első Piréz

ELSŐ PIRÉZ, határon túli pirézek. Posztajánló. Hol élnek a pirézek? Az eredeti bejegyzés a NolBlogon jelent meg, ott ajánlottam főblogom legfrissebb bejegyzését. Így: || Ma Bp-i telefonhívást kaptam, az MTV munkatársa tájékozódott nálam piréz-ügyben. Ha igaz, a mai Az estében ez lesz az egyik téma, és ha épp a fővárosban lettem volna, akkor, mint Első Piréz, benne lennék a műsorban. Így csak ajánlhattam magam helyett valakit (nem írom le a nevét, hátha nem vállalta), mint Második Pirézt. Ajánlottam továbbá az unciklopédiás Pérézia fő alkotóját, OsváthA-t, jelezve, kevéske közreműködésem abban a szócikkben is van, mivel szívemen viselem a határon túli pirézek sorsát. Az viszont nekem volt újdonság, hogy honlapja van a Magyar Pirézek Országos Érdekvédelmi Szövetségének. (Sajnos néhány évvel ezelőtt megszűnt – 2016)

Sej, Rozi…

…vasárnap kirándultunk. Igaz, hogy ennek lassan két hete, de a fotók jobbik része csak most került hozzám, így a beszámolóval is elég sokáig vártam.

Úgy háromévenként megkívánom a hegyek látványát. Kapcsolatom a természettel mostanában abban merül ki, hogy reggelente kinézek az ablakon. Amennyire sétálós, kirándulós fajta voltam huszonévesen, annyira otthonülő lettem harmincasként. Negyven után pedig már a számítógép és a virtuális valóság ragadott magához, a külső környezetre alig maradt igényem. Érdeklődésem a külvilág iránt sokkal gyorsabban sorvadt, mint az izmaim. Mégis, úgy háromévenként felmerül bennem: most már ideje lenne valami hegyet és erdőt látni.

Nem jó tél közepén születni. Leginkább azért nem, mert ennek egyenes folyományaként születésnapozni is januárban kell. Jönnek a vendégek, és az előszoba fogasa leszakad a sok súlyos cucctól. Hozzák a túl drága virágot, sajog belé a szív, hogy pár nap alatt elhervad egy kisebb vagyon. És amikor kikíséri őket az ember, hosszan kell álldogálni velük, amíg a súlyos télikabátokat, bundákat újra magukra húzzák. Az ülő vendég jó, az álló és az ajtóban búcsúzkodó ellenben elviselhetetlen. Januárban kivált.

Ennél már csak az rosszabb, ha az évforduló is kerek. Nem elég a nyomasztó évtizedek súlya, az emberre még a téli sötétség is ránehezedik, homlokába lógnak a súlyos fellegek.

De hát miért kellene ostoba dátumokhoz ragaszkodni, miért ne játszhatnánk ki az évszakok szigorúságát? Miért is ne lehetne az én születésnapom egy kellemes nyárvégen? Vagy… miért ne lehetne a hegyekben?

A legérdekesebb, hogy a barátaink – Zita és István – egyáltalán nem lepődtek meg a furcsa meghíváson: autózzunk fel (Kolos vállalta a sofőrséget) az Ung völgyében Perecsenyig, vágjunk át a Latorca völgyébe, kicsit álljunk meg a kis hágó környékén hegyet és erdőt nézni, aztán hazafelé valami megfelelő vendéglőben költsük el a születésnapi ebédet.

Így is lett. Rendesen felköszöntöttek augusztus közepén, öt hónappal a tényleges dátum előtt, kaptam szép ajándékot, néztünk hegyet kellemes ingujjas melegben, szép napsütésben. Előtte Nevickén jól megkávéztunk, koccintottunk igen finom könyakkal, utána Perecsenyben ebédeltünk egy elég kellemes ruszin vendéglőben. A pincérnő annyira nem az irodalmi ukránt beszélte, hogy még a kötőszavait sem értettem, ellenben a pisztrángot igazán finomra sütötték, egészen különleges ízeket kevert hozzá a mustáros mártás, friss volt a sör, minőségi a bor, és a feketekávéba sem lehetett semmilyen indokkal belekötni. Mindez egy olyan városkában, ahol évtizede még a talponálló étkezdében az alumínium tálcán

pultig menekített és ugyancsak alumínium kanállal a konyhából áradó zsírszag miatt sebesen behabzsolt borscs jelentette a gasztronómiai élvezetek netovábbját.

Barátaink igen jól érezték magukat, velünk együtt sóhajtottak fel búcsúzáskor: milyen szép dolog is ilyen kellemes nyárvégen tölteni be az ötvenet.


Zita, Kolos. Éva tanulmányozza az étlapot.


István és Zita már a vége felé, kávázás közben

erdő és kisebb hegyek a háttérben, a vendéglőből jövet


Zita, kezében a távollévő Csöngének rendelt és hazaszállított adag pisztránggal

 

Levél Kornis Mihálynak

Kedves Mihály,

én a Blogtér-afféromat egyszer már lezártam magamban, levontam a következtetéseket, nem akartam rá visszatérni. Mivel azonban búcsúleveled első részében külön is megszólítottál, a másodikban pedig többször is említesz, így az irántad való tiszteletem és megszólalásod súlya, hitele, őszintesége megköveteli tőlem, hogy reagáljak.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy újra, immár harmadszorra is – elvi síkon – egyértelműen nekem adsz igazat. Köszönöm bíráló megjegyzésedet is, azt kell mondjam, utólag tökéletesen igazat adok neked abban, hogy „BDk makacsságát már kegyetlennek és kissé értelmetlennek is” találtad. Valóban az volt, belátom, még ha konokságomat valamelyest indokolja is megállapításod, miszerint oppozícióm „elvi szilárdságához, tisztaságához nem fér kétség”.

Meg kell köszönnöm zavarba ejtően túlzó dicséreteidet is, amelyekkel illettél. Engedd meg azonban, hogy bár a legnagyobb tisztelettel, ám mégis elhárítsam mellettem való érvelésed egyes tételeit. Mégpedig azért, mert értékelésedbe érvként olyan szempontokat is felvettél, amelyek ellen én idestova másfél évtizede hadakozom. Mi több, úgy érzem, munkámmal, az irodalomban és az internetes világban való jelenlétemmel rá is cáfoltam. Ez pedig nem egyéb, mint határon túli státusomra és valós vagy feltételezett múltbéli sérelmeimre, illetve helytállásomra történő hangsúlyos utalás.

Megbocsáss, ez számomra elfogadhatatlan. Igen hosszú ideje érvelek amellett (és teszek azért), hogy ez a határon túliság senki számára ne adhasson semmilyen felmentést, ne szolgálhasson önigazolásul, ne képezhesse a kedvezőbb megítélés alapját. (Mint ahogy, persze, a kedvezőtlenét sem.) Azon vagyok, hogy teljesítményem minősége alapján ítéljenek meg, s munkáim mellé ne kelljen a kárpátaljaiság eredetigazolását mellékelni. Minden lehető alkalommal elmondom, hogy a magyarországi befogadói közegnek felül kell emelkednie ezen a különbségtételen, el kell vetnie azt a véleményt, hogy a helytállás, az idegen közegben való még oly bátor magyarnak maradás, a nehezebb politikai, gazdasági, szociális körülmények közt zajló nehezebb élet megítélési szempont lehet bármiféle írói produktumot illetően. Nem lehet az. Nem lehet, mert ez az „ahhoz képest” irodalom kialakulásához vezet.

Emellett itt még azt is el kell mondanom, hogy a szovjet rendszer engem nem „öcsizett” jobban, mint bárki mást, nem voltam ellenzéki (a nyolcvanas évekig inkább ellenkezőleg), és igaz ugyan, hogy a cenzúra hatását nagyon is éreztem és „szenvedtem”, de ezt akkor nem éltem meg súlyos sérelemként, inkább játékszabálynak gondoltam, olyannak, amiben szabad csalni (nyilván érted, mire gondolok). A magyar szó és a magyar irodalom melletti kiállásom csupán a nyolcvanas években élesedett rejtett opponálássá, s csupán a peresztrojka meghirdetése és előrehaladása bátorított fel nyílt színvallásra. Mindez 1987-88-ban történt (kommunista apám nyugdíjba vonulása után), amikor ehhez már túl nagy bátorság nem kellett. Első keményebb hangú társadalom-kritikai írásaim (Peresztrojkácska, „?Kötődés!”) ugyan vihart kavartak, de akkor már egy járási párttitkárnak vagy a megyei pártlap főszerkesztőjének nem volt akkora hatalma, hogy elhallgattathatott volna. Semmiképpen nem szeretnék hát a szovjet rendszer üldözöttje képében tetszelegni, kérlek, Mihály, te se tüntess fel annak.

Lenne még néhány megjegyezni valóm a Blogtérhez való viszonyomról. Én mezei felhasználóként kezdtem ott blogolni tavaly, november végén, senki sem hívott, és az égvilágon semmilyen kiemelt szerepeltetésre nem számítottam. Egy ismeretlen fickó voltam a szolgáltató számára. Aztán az első valódi cikkem kikerült címoldalra és én megköszöntem. Aztán észrevett Prospero, levelet írt, hogy ő más ilyen jó blogot nem is nagyon ismer. Kiderült, hogy – talán nem sértem meg a magánéletét – régi kedves barátaim, kollégáim vannak a közeli családtagjai között. Így, ha volt rá igénye, akkor mindent-mindent megtudhatott rólam, de ugyanígy a legpontosabban tájékozódhatott ő vagy más az internetről, ahová már évekkel ezelőtt feltettem nemcsak a lehető legrészletesebb életrajzomat, hanem jószerével az életemet is. Nehéz tehát elhinnem, hogy nem tudták, ki vagyok – ellenben bárki is legyek vagy lennék, a magatartásuk nem vélt vagy valós érdemeim, nem kilétem jelentősége vagy jelentéktelensége miatt volt sértő és elfogadhatatlan, hanem azért, amit legutóbb megfogalmaztam: „A blogger (BéDéKá ugyanúgy, mint Pityipalkó) bármikor beinthet a Blogtérnek, de a Blogtér emberei nem inthetnek vissza.” És ezt fenntartom.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy állandó kiemelt helyre a címlapon én egyáltalán nem vágytam (így hát ezért igazán nem kell exkluzálnod magad!), bár hiúsági okokból valószínűleg nem utasítottam volna vissza. Ám ez egy kicsit megint csak olyan valami, hogy „érdem” alapján kikerülni a címlapra a szememben sokkal kevésbé értékes dolog, mint egy jól megírt poszt alapján. Sokkal szívesebben voltam havonta több alkalommal vezérblog, mint egy folyamatosan villogó banner. Előbbi azt jelenti, hogy valami jót írtam, utóbbi csak azt, hogy a Blogtéren állandó a jelenlétem (de esetleg hetek óta hallgatok). Amikor Para-Kovács Imre túlreklámját szóvá tettem (a Sziget-videóblogot e percben is két veszettül villogó banner hirdeti a címlapon – pedig hol van már a Sziget…), akkor még véletlenül sem jutott eszembe semmi olyasmi, hogy ehelyett nekem kellene több reklámot kapnom. Nekem lett volna a legkellemetlenebb és én tiltakoztam volna a leghatározottabban, ha több kiemelt helyre egyszerre kitettek volna. Mert bár hiúságom jókora, de merem hinni, hogy ízlésficamom nincsen. (Meg talán józan eszem is van annyi, hogy tudjam, az ilyen túlreklám kontraproduktív, a netzombikon kívül mindenkit inkább taszít, mint vonz.) Azt tehát én nem tudom megerősíteni, amit állítasz, hogy „tényleg nehéz elviselni, ha egy ember egy valóságos netklubot üzemeltet a maga erejéből a közösség és a demokrácia liberális elveinek dialogizáló megvalósításáért, és a szolgáltatója, merőben kommerciális szempontok alapján mégem tartja érdemesnek ennek reklámozását.” Én elegendőnek találtam a Blogtér részéről rám irányuló figyelmet, épp elégszer voltam vezérblog, ajánlott blog, nyertem decemberben iPodot, kiemelten kezelték a többi blogert is megmozgató játékomat, önként pólókat ajánlottak fel a győzteseimnek (az ellenben nagyon fájt, hogy ezt a vitában a szememre vetették). Tehát nem ezzel volt bajom, nem innen fújt a szél, nem ezért kaptam fel a vizet.

Mindössze annyi történt, hogy egy Blogtér-nyitáskor 3 darab Para nézett a képembe a címlapról, és ezt gyorsan megglosszintottam. Aztán rájöttem, hogy még 3, azaz összesen 6 kiemelt helyen van reklámozva. Szóvá tettem. Ezzel annyiban is maradhatott volna a dolog. De akkor két belső ember részükről megengedhetetlen hangon nekem támadt – és a két vezető nem utasította rendre őket, sőt, láthatólag nem nekem, hanem nekik adtak igazat, ám azt pl. Prospero elismerte, hogy „túlspilázták” a reklámot. Ám harmadnapra újra 6 Para volt a címlapon, és engem is (mint, olvasom, téged is) jól megszórtak kéretlen VideoBomb hírlevéllel. Ezek után írtam, hogy nem vállalok szellemi közösséget a Blogtér vezetőivel, és erre reagált Prospero egy kirúgásnak minősülő bejegyzéssel. De ezután még bőven helyére lehetett volna pöccinteni egy laza gesztussal a dolgot. Csakhogy Prosperó az eltanácsoló bejegyzése nyilvános visszavonása helyett magánlevelet írt, s amikor kértem: nyilvánoson tegyen gesztust, újra magánlevelet írt, majd elment nyaralni és az ügyet ráhagyta Doranskyra, aki szintén magánlevelezésbe kezdett velem egyetlen nyilvános és hivatalos blogtéri gesztus megtétele helyett. Innen kezdve talán érthető, hogy „makacs kegyetlenséggel” utasítottam vissza minden magánalkut és háttérkompromisszumot (bár Doransky jóindulatáról ekkor meggyőződhettem, de mivel az affér nyilvánosan zajlott, ragaszkodnom kellett nyilvános helyretételéhez is.) Másfél nappal későbbi megszólalása egyrészt akkor érkezett, amikorra bennem végképp megkeseredett a dolog, másrészt nem tudtam komolyan venni, inkább élcelődésnek, ironikus ál-megkövetésnek tűnt attól, hogy a szolgálati közleményben (a Gépház jelenti!) előbb a vacsorájáról számolt be, aztán megjegyezte, hogy én a blogtéren rendszeresen kiadom a lelkemet (?), ők ellenben „egy virtuális értékrend mentén” járnak el. Hát köszönöm, éppen ez az, amiből én nem kérek.

Kedves Mihály, ugye nem bánod, hogy ezeket elmondtam neked! Tudom, hogy értem szóltál, tudom, hogy becsülsz és kedvelsz, de azt is tudom, fordított esetben te is szóvá tennéd, ha olyen érvekkel emelnék szót melletted, amelyek általad elfogadhatatlanok.

Látom, számodra is sok dilemmával jár a búcsúzás, és te is fontosnak érzed, hogy döntésedet több bejegyzésen keresztül részletesen indokold. Részemről ez sokszorosan is így volt, intenzív blogolásommal fizikailag nálad jobban kötődtem a Blogtérhez, rengeteg oda mutató és onnan kivezető linkkel ágyazódtam bele ebbe a webhelybe; a kiszakadás bizony fájdalmas. Magam is több cikk megírásával kezdtem búcsúzkodásba, ám aztán azt tapasztalva, hogy ezzel sokak (szerintem indokolatlan) indulatát kiváltom, rövidebbre fogtam a dolgot. Ugyanakkor, bár több cikket már nem írok oda, de nem szüntettem meg sem a blogot sem az általa képviselt jelenlétemet. Egy átmeneti időszakra ennek még szükségét érzem.

Ami pedig a szolgáltatótól való eljövetelünk lényegét illeti, kedves Mihály, azt hiszem, fején találtad a szeget, amikor így fogalmazol: „Nekem arra kell vigyáznom, hogy az én szájamban szép legyen az igaz. De a Blogtér csilivili szájában ülve most, hogy is mondjam, erre nem látok paramentes biztosítékot.”

Erről van szó. Hogy a Blogtér vezetői kettőnk magatartásából levontak-e valamilyen következtetést, magad is megítélheted, ha elolvasod, mit ír Prospero a nagy-nagy Para-sikerről.

Mi mást tehetnék: gratulálok nekik és biztonságos óvóhelyre vonulok a parafrenetikus videóbombák elől.

Kedves Mihály, barátsággal üdvözöllek:

Balla D. Károly, Ungvár, 2006. aug. 21.