hátbatámadtak

Tegnap váratlanul befejeztem egy kb. 3 éve kezdett novellámat. Ez úgy értendő, hogy az első piszkozat megszületése után 2 évig hozzá se nyúltam (akkor még valami regénykezdetnek szántam). Most egy pár hónapja elővettem és dolgozgattam rajta, nem éppen gőzerővel. Úgy éreztem, talán ha a szöveg felénél tartok. Aztán tegnap elég jól haladtam vele, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hopp, itt kell abbahagyni. No, ez nem is esett nehezemre. Most már csak egy jó cím kellene, mert a munkacíme az, hogy Egy referens szenvedélye – de ezt nem érzem jónak.

*

A Kortárs honlapját sajnos január óta nem frissítik, így azt, hogy az új, augusztusi számában megjelent Markovits Dóra regényemről írt recenziója, csupán a Karpaty Newsból tudtam meg.

Mint ahogy az eddigi kritikákat, ezt is szeretném feltenni a Szembesülést bemutató alrendszerbe, de szöveg, bár azon frissében olvastam – a szerző hozta el! – nincs meg nálam, Dórát meg nem tudom elérni, a hírek szerint a nagymamájánál nyaral, valahol falun. Amennyire fel tudom idézni, első olvasásra nagyon szakszerűnek és tárgyilagosnak tűnt az elemzése, és bár a végén valóban van egy ironikus felütés, túlzásnak tartom azt a következtetést, amit Kárpáty Zoltán kanyarított belőle a honlapján (lásd). Mondjuk az sem esik igazán jól, hogy a kínosan udvarias levelei után voltaképp, mit szépítsük, hátbatámad. No meg, saját bevallása szerint, a regényt nem is olvasta. Örültem a nemrég indított blogjának, kommentárjaiban láttam a markáns önálló véleményt (olykor osztani is tudtam), nagyon remélem, hogy nem megy el a felületesség és igénytelenség irányába az egyre több olvasó megnyerése érdekében. (Már kétszer annyian olvassák, mint a Manzárdot…) Hogy azért valami jót is mondjak: a fotómhoz elég szellemes képszöveget írt.

*

Rászántuk magunkat, hogy valami megoldást keresünk a talán 3 éve tartó vízmizériára. Hosszabb ideje már az a helyzet nálunk, hogy központilag nem elzárják néhány órára a vizet, hanem egész nap nincs víz, de pár órára megnyitják. Vízvezetékszerelőnk azt ajánlotta, amit minden más családnál (és ami a legtöbb szomszédunknál működik): közepes teljesítményű szivattyú (500 vagy 750 watt), nem túl nagy víztartály (500 vagy 1000 liter): amikor van víz, a szivattyú pumpálja a tartályba, amikor nincs, onnan nyomja a rendszerbe (amely ilyenkor a városi hálózat felé egy szelep révén le van zárva). Meg is állapodtunk, odaadtuk a pénzt a kellékek beszerzésére. Eltűnődtem a dolgon, két szempont is eszembe jutott. Egyik, hogy a roppant rossz vízellátásunknak és a nagyon gyenge nyomásunknak az a halamazi oka, hogy már számos szomszédunknak van szivattyúja, és így elszívják előlünk a vizet. A másik: ha nekünk is lesz, azok még rosszabb helyzetbe kerülnek, akiknek nincsen.

János, a szerelőnk, tegnap felugrott: megvenné a tartályt, de sokkal drágább, mint pár hónapja volt, kifutunk miatta a tervezett költségvetésből. Nincs mit tenni, ha drágább, hát drágább…

A mai poén pedig: 3 éve először történik meg, hogy HETEDIK ÓRÁJA EGYFOLYTÁBAN VAN VÍZ, még ám remek nyomással.

Agamemnon és Egiszthosz

Agamemnon és Egiszthosz

A Szembesülés keletkezésének műhelytitkaiból
alakok300

2004. 08. 12. Napom egy része tavaszra tervezett könyvem kéziratának utolsó simításával telik. Ezen a hiányregényen több mint tíz éve dolgozom, háromszor írtam „készre”, utoljára 2002-ben. Most újra fésülgetem, javítgatom.

Főleg a hogyokat és egyeket irtom, meg a teljesen fölösleges idézőjeleket és hárompontokat. Micsoda ostobaság volt minden átvitt értelmű szót macskakörmök közé tenni és minden befejezetlen gondolatot háromponttal jelezni: mintha kisdedeknek írnék. Az írásjel-halmozás amúgy mániám, tucatjával iktatom ki a gondolatjeleket is. De ez csak technika: maga a szöveg, úgy érzem, húzós.

Ma egyébként egészen meglepő részletekhez értem. Ezeket azért felejtettem el, mert tavalyelőtt írtam őket, azaz frissen kerültek a regénybe, így nem tartoznak ahhoz a törzsanyaghoz, amelyet már untig ismerek. Eléggé üde lett az alakok rendszerének elemzése, Agamemnonnak és Egiszthosznak a nem létező regényben való szereplését például így értékeli az egyik járulékos szöveg:

A két királyi fenség ábrázolása feltűnően metafizikus, hétköznapi tulajdonságaik szinte egyáltalán nincsenek (illetve, ha mégis, azt mindig a moirák valamelyike közvetíti Oresztész számára). A korai szövegverziókkal ellentétben, amelyek Agamemnont szinte csak pozitív, Egiszthoszt pedig csakis negatív tulajdonságokkal ruházták fel, itt, a nagyregényben, meglehetős kiegyensúlyozottság tapasztalható. Mindkettejük alakja a pillanatnyi megítélés mellett távlatosabb perspektívákban is értékelést kap. A szerző, nem egyszer túllépve a regény kronológiáján, új és újabb időburkokba helyezi a két történelmi hőst, ezzel rendkívül árnyalt és igen sok vonatkozást szem előtt tartó képet alkot róluk. Döbbenetes megfigyelni, hogy az egyes időtávlatok átfókuszálásával hogyan változik a két hős megítélhetősége, hogyan lesz a vesztesből előbb győztes, majd a győzőből újra vesztes, hogyan válik az ítélkező maga is áldozattá, és áldozatként hogyan képes újra felemelkedni, hogy végül ismét elbukjon. Az idő a Szembesülésben felváltva igazolja és cáfolja a kétfajta igazságot. Agamemnon mártíriumhoz vezető hajthatatlan szembenállása hol erkölcsi tőkeként kamatozik és felemeli a szellemi örökösöket, hol pedig állandósulni látszó, tartósan terméketlen sérelmi magatartásba sodorja őket. Egiszthosz megalkuvása hol erkölcsi tehertételként ismerszik meg, hol pedig olyan szükséges rosszként, amelynek jóvátételi szándéka új és új teljesítményeket inspirál mindkét oldalon. A mű alapproblémáját (szembeállni vagy együttműködni) megjelenítő két alak, pontosabban az a két magatartás, amit képviselnek, többé nem sorolható a „jó” és a „rossz” kategóriájába. Az eleinte elkötelezett Oresztész később már nem tud, nem is akar közöttük választani, a regény végére pedig kialakítja a saját maga számára egyetlen érvényes attitűdöt: nem szembeállni vagy együttműködni, hanem kívül helyezkedni, elkülönülni mind a szemben állóktól, mint az együttműködőktől.

A Szembesülés c. regény alakjainak rendszereHát igen, ezt 2002-nél korábban nem tudtam volna ilyen egyértelműen megfogalmazni. Bár sajnálom, hogy a regényem nem jelent meg közvetlenül első megírása után 1997-ben, de örülök is neki, hogy a számtalan javítás és a tavalyelőtti újraírás következtében folyamatosan hozzáigazgathattam szemléletem változásaihoz. Mivel most már a kívül helyezkedni és elkülönülni parancsa tekintetében nemigen van hová tovább hátrálnom, így alighanem egyensúlyba kerülök a Szembesüléssel, és pár év múlva nem fogom azt érezni, hogy „meghaladtam”.