Virtuális hídfoglalás – tiltakozásul

Tiltakozásul az ellen, hogy az Erzsébet-híd pesti hídfőjét politikai célokra bárki kisajátítsa, virtuális hídfőt foglalok és csatlakozásra hívok mindenkit, akinek elege van...

A világnak egyetlen másik pontján sem érzem azt, mint az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, szemben a Gellért-hegy szikrázó köveivel, a Várral, a teljes magyar történelmet megnyitó panorámával, alant az Európát összekötő, szellemiségét és népeit szimbolizáló Dunával.

Most mégis ellene fordulok ennek a helyszínnek.

Halk tiltakozásul az ellen, hogy identitásomnak ezt az emblematikus pontját március 15-én bárki-bármi politikai célokra felhasználja és kisajátítsa, arra szántam magam, hogy virtuális hídfőt foglalok magamnak és barátaimnak. Jelképezze pedig ezt a képzetes helyet egy icipici hidacska, az, amelyen Csontváry békés társasága átvonul.

Kérek mindenkit, aki március 15-én nem kíván az Erzsébet-hídhoz vonulni, aki nem akar tereken, utcákon politikusi közhelyeket hallgatni, aki inkább egy Petőfi-sort mormol el magában dühödt skandálás helyett, mindenkit, aki fenyegető zászlólengetések és ökölrázások közepette inkább odabent hordja a kokárdát, semmint malomkő-méretben mellére tűzve, kerek mindenkit, akinek elege van az tartson velem.

Hívom minden civil társamat a halk tiltakozás virtuális hídfőjére!


Csatlakozás itt:

>>Virtuális hídfő – halk tiltakozásul<<

Más: Csontváry, Baalbek, Pécs | Szöveg, performansz, Pécs

Minden krétai hazudik

Minden krétai hazudik – mondta a krétai. – …Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.

Balla D. Károly

MINDEN KRÉTAI HAZUDIK

Amikor írásom megjelenik, Magyarországon éppen kampánycsend van. Ez meggátol abban, hogy az elmúlt két hét oly sokak által elemzett és minősített eseményeit felhasználjam a politikai befolyásolásra. Nem nevezek hát nevükön sem pártokat, sem politikusokat. Ám kihasználva, hogy a tilalom alól valamelyest mentesít az előnyt ritkán jelentő kétszeres határon túliság (lakhelyem és a lap illetősége), mégsem teszek úgy, mintha nem kavartak volna fel a történtek és mintha ravasz Bodónéként tudnék másról beszélni akkor, amikor a bor árától zeng a Kárpát-medence. Van véleményem a két fél által kölcsönösen feltételezett provokációról, az időzített kiszivárogtatásról és az elmulasztott intézkedésekről, ám abban nem szeretnék állást foglalni, mindebből melyik félnek származhatott haszna. Bármekkora is ez a hozadék, bizonyosan eltörpül a magyarság egészét ért kárhoz képest.

Azon az éjszakán hajnali fél négyig meredtem a televízió képernyőjére. Budapest számomra nemcsak egy országnak, hanem a nemzetnek is a fővárosa, sehol másutt nem érzem azt, amit az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, szemben a napfényben szikrázó Gellért-heggyel… Ami abban a városban történik, az a magyarsággal történik, velem történik. Az elhajított kockakövek az én önérzetemen ütöttek lukat, pedig identitásom éppen foltozásra szorult amiatt, mert alaposan megtépázta a méltóság helyébe lépő valamiféle közjogi méltatlanság.

Minden krétai hazudik, mondta egy krétai. A logika-óráknak ez a belső ellentmondást bemutató példázata jutott eszembe, miközben arra gondoltam, ha már lakóországomnak, Ukrajnának a nagypolitikája csupa sötét figurával van tele, milyen jó lenne belekapaszkodni valami magamhoz közelinek érzett nemesebbe, igazabba. De hát nem.

Országos szintre emelt hazugságok csak gyengíthetik identitás. Méltatlan helyzet, ha azért kellene elfogadni az „őszinte hazugságot” és az ezt kezelő cinizmust, mert még mindig jobb, mint a képmutató ájtatosság. Nem kedvelhetem a hatalmi pökhendiséget csak azért, mert kevésbé káros, mint a sunyin ellenszegülő gerilla-összejátszás.

És persze a népmesei ábrándok is nevetségesek: dehogy lehet a szentkorona-tan vadászkésével felmetszeni a farkas hasát. Különben sem ette meg a nagymamát, csupáncsak lekurvázta. Nem dől össze a világ. Még kevésbé a trianoni határok.

Nem tudom, van-e morális és bizalmi válság Magyarországon. Ám arról beszámolhatok, hogy az én politikai bizalmam – ezek szerint volt nekem ilyen – alaposan megrendült.

Azt kellett felismernem, hogy a túlfűtött, gyakran hamis nemzeti érzésre alapozott és ostoba ellenállást szító politikai zsarolás mellett megjelent a magát ezzel szemben egyedül hatékonynak mondó és pénzügyi kényszerre támaszkodó zsarolás is: nincs más, nincs jobb, mint én, tehát én vagyok az út, az igazság és az élet, csak engem választhattok és követhettek.

Ez az alternatíva több mint méltatlan. A mai magyar politika pozitív tartománya e percben üres halmazt képez, a negatív értékek pedig csupán a mínusz végtelenhez viszonyíthatók.

Az én válságom lényege, hogy már nincs, ami mellett érvelhetnék. Többé nem tudok kiállni amellett, amit eddig elfogadtam kisebbik rossznak. Tőlem ezért kérhetne bocsánatot valaki. Bár ha krétai, akkor inkább lemondok róla.

 

Nem kicsit, nagyon! (Gyurcsány, ostrom.)

Hajnali fél négyig tévéztem teljes döbbenetben, felváltva csóváltam a fejem értetlenül és bólogattam bölcsességet színlelve, néha szabályos szívdobogásom lett izgalmamban, izzadtam, égnek állt a hajam. Talán nem a legjobb pillanatban, de megpróbálom összefoglalni, amit erről az egészről gondolok.

Gurcsány, hogy az ő kifinomult stíljéhez igazodjam, nagy balfasz. Ezen az a nyilvánvaló tény sem sokat változtat, hogy politikai ellenfele pedig maga az istenverés, a magyarok ártó szelleme, akinek a hatalomra kerülésénél minden verzió jobb. Nem sokkal az egész cécó előtt már belefogtam egy összegzésfélébe, azt ezzel a mondattal kezdtem: “Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc javára lassan csupán egyetlenegy politikai érdem írható, az, hogy nem engedte Orbán Viktort hatalomra jutni.” Az elmúlt negyvenvalahány óra eseményeinek a fényében ez számomra még nyilvánvalóbb: a miniszterelnök már nem ura az eseményeknek, képtelen úgy kezelni a helyzetet, hogy az ne az indulatok újabb elszabadulásához vezessen (itt természetesen megint hozzá kell tenni, hogy Gyurcsány balfékségéhez képest a Fidesz-vezérek a lehető legtisztességtelenebb játékot játsszák).

Szinte bizonyos vagyok abban, hogy beszédének a kiszivárogtatásában a miniszterelnök maga is benne volt. Látva, hogy pártjának és saját magának a megítélése a lakosság körében mélypontra jutott, valamit tennie kellett. A szocialisták Demszky mögé állása tragikus balfogásnak látszik (nekem a Szili-Solyóm helyzetet juttatja eszembe: az a sztori is az MSZP önveszejtő ostobaságáról tanúskodott), és nem hozott kellő eredményt az sem a józan elemek megnyerésében , hogy a kormányfői kampányoló országjárás állomásain sikerült a szélsőséges jobboldalt jól megfüttyögtetni. A Fidesz átvenni látszott a kezdeményezést: új és új ötletekkel és sugallatokkal szolgáltak arra nézvést, hogyan lehetne a hatalmat részben vagy egészében magukhoz ragadni. Ehhez meg is voltak a reális feltételek: az ország lakossága nem értette meg és ha meg is értette, egyáltalán nem tolerálta a bőrére menő intézkedéseket, általánossá vált a “nem ilyen lovat akartunk” érzése.

A gazdasági reformcsomagról hozzá nem értőként nem tudok okosakat mondani, de szerintem itt voltak alaposan elhibázott húzások mind az egyes intézkedésekben, mind a dolog kommunikálásában. Nekem úgy tűnt, ügyetlenül, balkezesen fogtak hozzá a dologhoz, leginkább félmegoldásokra futotta a nagy elhatározásból, aminek az lett az eredménye, hogy a döntések a súlyos államháztartási gondokat ugyan csak részben és csak hosszú távon oldják meg (ha ugyan), ellenben általános felháborodás kiváltására így is alkalmasaknak bizonyultak. Ez így végül senkinek sem elég jó, de mindenkinek elég rossz ahhoz, hogy az állampolgárok részéről szinte teljes legyen az elutasítás.

Ebben a helyzetben, más eszközei nem lévén, Gyurcsány kockáztatni volt kénytelen. Magamban hol királycselnek nevezem az ominózus beszéd kiszivárogtatását, hol azt mondom: a miniszterelnök rezettelni, egy erős sokkal újraindítani akarta az országot. Ahogy ő maga is valami tiszta lappal indulást mondott: eddig hazudtunk, de eztán már nem fogunk, mert már nem is kell: megtartottuk a hatalmat, és ennek birtokában kihúzzuk az országot a gödörből.

Azonban a közvélemény számára a gazdasági elemézések, okfejtések nagyrészt felfoghatatlanok maradtak, és a szociálisták és a liberálisok magyarázatai, indoklásai, győzködései pedig nem látszottak elég meggyőzőnek és hitelesnek. Valamit tenni kellett.

Ám a sokkra a lakosság (éppen a fenti érvelések érthetetlensége és/vagy gyöngesége miatt) nem volt felkészítve, s talán maga a beszéd sem volt a célra eléggé megfelelő. Amennyire értékelhető az őszintesége, annyira elítélhető a hangneme, amennyire szimpatikus az “itt állok, nem tehetek másként” lutheri helyzetvállalás, épp annyira érzékelhető a “minden krétai hazudik, mondta egy krétai” logikai csapdája.

No persze: a célközönség nem is az ország közvéleménye volt, hanem a szenzációra mindig éhes sajtó és az öklét rázni mindig kész jobboldali politikai elit. Ha az ő révükön Gyurcsány a figyelem epicentrumába kerül, akkor onnan nyilatkozva, onnan irányítva az eseményeket akár igen jól is kijöhet a dologból, kiválthat egyfajta katarzist, akár vissza is nyerheti az elvesztett támogatókat, szimpatizánsokat, szavazótábort, megerősítheti legitimitását.

És az első órákban a csel eredményesnek látszott: ha Gurcsányék azt akarták, hogy a sajtó és a politikai jobboldali elit bekapja a horgot, akkor ez maximálisan sikerült. A miniszterelnök az összes kamerát magára irányíthatta, minden mikrofon felé fordult, soron kívüli exkluzív megszólalásai pillanatok alatt eluralták a magyar médiát.

Ám sajnos nem beszélt elég okosan. Kezében volt a nagy alakítás lehetősége, Melinda már alig várta, hogy a bűneit megvalló csábító ölébe ájuljon, de a kormányfő vagy félreértette a szerepet, vagy nem tudta eljátszani. Vagy csak egyszerűen elügyetlenkedte. Egyik sem bocsánatosabb. Semmilyen megbánást és semmilyen szégyenérzetet nem tanúsítva erősnek akart mutatkozni – és ez lett a gyengéje.

Nem tudható, de valószínűsíthető, hogy ha elnézést kér mind a négy évi tétlenségért, mind a másfél éves hazugságokért, mind a túl sok trágár kifejezésért, akkor nem fajulnak eddig a dolgok. Nem vagyok a nyelvi finomkodás híve, semmi rosszat nem látok abban, ha olykor egy-egy erősebb kifejezés elhagyja a beszélők ajkát; ám azt gondolom, a legfelsőbb országos közszereplők még szűk – szűk? 190 fő? – körben sem beszélhetnek így. Ez egyszerűen bunkóság. Söröző kocsmai társaságban, házibuliban, biliárdozás közben, lóversenyen elmegy, de egy pártrendezvényen már nem. Illetve ha mégis, akkor utána azonnal illik elnézést kérni például a jelen lévő hölgyektől. Ám Gyurcsány Ferenctől az országos nyilvánosság előtt csak annyira futotta, hogy nem büszke a jelzőire. A többire igen.

Ami ezután történt, az pedig már nemcsak az ő balfogása. Illetve hát természetesen felmerül az a lehetőség is, hogy a karhatalom nem véletlenül volt ennyire béna és teszetosza, hanem valahol valakik azt akarták, hadd szabaduljon el a pokol, legyen jó nagy balhé, rá lehessen majd jól pirítani a Fideszre: lám, ehhez vezet, ha az utcára viszitek a politikát. Ám ez ingatag feltételezés. Nekem úgy tűnt, egyszerűen csak eluralkodott a másutt is meglévő nagy magyar szervezési-intézményi kupleráj, a totális fejetlenség. A rendőrségi és a magasabb szintű illetékesek nyilatkozatai is erről tanúskodtak, siralmas és komikus egyszerre volt az, amit és ahogy mondtak. Beleértve a hajnaltájt nyilatkozó Gyurcsányt is. Nem tudom, ilyen vészhelyzetben milyen erők mozgósíthatók törvényesen és azt sem, ez pontosan kinek a dolga. De azért talán jogos a kérdés, hogy amikor az állami televízió székházát rohamozzák kockakövekkel és botokkal, akkor vajon hol vannak azok az állig felszerelt szuperzsaru kommandósok, akik maszkjaikban olyan jól meg tudnak civileket bilincselni, hol vannak a rendőrségi helikopterek, hol a deszantosok és más elit alakulatok? Valóban önvédemi sprével kell szórni a gázt? Nem kell bevetni a könnygáz-gránátokat? Valóban egy árva és rosszul biztosított vízágyúval kell szerencsétlenkedni? Valóban csak addigra – cirka 4-5 óra elteltével – sikerül a fővárosban annyi erőt mozgósítani, hogy megtisztítsanak egy nem is olyan nagy budapesti teret? Valóban nem volt mód arra, hogy a hatóságok időben megfékezzék az indulatokat és elejét vegyék a totális rombolásnak? Párszáz felbőszült huligán minden előkészület nélkül “puszta kézzel” bármikor beveheti a kiemelten védett Magyar Televíziót? Mi történne egy picit is szervezett fegyveres támadás esetén?

Következmények? 125 sérült, ebből 102 rendőr. Megdöbbentő. Felelős? Leváltották a fővárosi rendőrfőkapitányt? Az illetékes minisztert?

Azt gondolom, az előzményektől tökéletesen függetlenül egy ilyen horderejű eseményért a politikai felelősség a miniszterelnöké. Akkor is, ha nincs kiszivárgott beszéd és nincs utána nagyképű magyarázkodás. Ám ha kampány idején, szűk két héttel a választások előtt a csőcselék gyakorlatilag minden tényleges ellenállás nélkül beveszi a közszolgálati televízió székházát, az önmagában akkora botrány, az államhatalom akkora csődje, hogy a kormány fejének be kell nyújtania a lemondását.

Ám Gyurcsány Ferenc ezzel a történettel kapcsolatban valamiért nem mondja ki, hogy “elkúrtuk”. Nem kicsit, hanem nagyon.

Választási prognózisok

A NOL összefoglalója az elismert közvélemény-kutatók választások előtti utolsó nyilvános prognózisait adja közre. Az egyes cégek-intézmények adatai között mutatkoznak ugyan különbségek, de néhány dologban hozható bizonyos végkövetkeztetés. Ennek lényege, hogy a felmérések szerint 2 héttel a tényleges választások előtt a legvalószínűbbnek a mostani kormánykoalíció győzelme látszik. Ennek esélyét az növeli, hogy egyfelől az MSZP behozta a Fidesszel szembeni lemaradását, másfelől az SZDSZ inkább bejuthat a Parlamentbe, mint a jobboldali kis pártok valamelyike.

Bár ez a következtetés nagyjából egybeesik azzal, amit magam is kívánatosnak gondolnék (azzal a különbséggel, hogy én az MDF-et nemcsak a Parlamentben, hanem akár a leendő kormány-koalícióban is szívesen látnám), azért a kételyeim is megfogalmazódnak.

Először is az adatok minden esetben igen szorosak, és a hibahatár ± %-át ide-oda tologatva az eredményekből akár a Fidesz biztos győzelme is kiolvasható.

Másodszor: a mostani felfokozott hangulatban szerintem (ez csak megérzés, de annak eléggé határozott) jelentős lehet a rejtőzködő szavazók száma. Vagyis azoké, akik pontosan eldöntötték azt is, hogy elmennek szavazni, és azt is, hogy kire adják a voksukat, ám a kérdezőknek inkább bizonytalan választ adnak, “teszik magukat”. Hogy ők mely szavazókörhöz tartoznak, arról még a megérzések szintjén sem akarok nyilatkozni.

Harmadszor: némi nyugtalanságra ad okot a REAL-PR 93 Piac- és Közvélemény-kutató cég felmérésének eredménye, amelyet ugyan szakmailag vitatnak, de mégis 400 ezernél (!) több, véletlenszerűen kiválasztott megkérdezett véleményét tükröz, és ez bizony 5 %-os Fidesz előnyt mutat, továbbá azt, hogy a kis pártok egyike sem lépi át a parlamenti küszöböt.

Negyedszer: még hátra vannak a tömeges pártrendezvények. Az MSZP ilyen még nem tartott, a Fidesznek azonban nemcsak hogy gyakorlata is van benne, hanem az is tudható, hogy hívei szívesen mutatják magukat erős és egységes tömegnek – ennek pedig üzenete lehet a bizonytalanok számára.

Végül, ötödször: mint emlékezhetünk rá, Orbán Viktor erős a finisben, négy évvel ezelőtt a két forduló között kis híján a maga javára fordította az egyértelműen veszítő állást.

Mindez számomra azt jelenti, hogy a parti egyáltalán nincs lejátszva és lesz miért a képernyőre tapadni a választási napok éjszakáján.

Válaszlevél Orbán Viktornak

“Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele”

A megszűnt NolBlogból átmentett poszt – közel 200 hozzászólással

A névnapom elég rég volt, a születésnapom pláne, vajon mit akar tőlem Orbán Viktor a Szovjet Hadsereg napján érkezett tegnapi levelében?

A címzés majdnem pontos, az irányítószám nem stimmel, a többi igen. A feladó neve kétszer akkora betűből van, mint a címzetté. Személyes üzenet, áll a borítékon, de mire elkezdi a levelét, addigra az elnök úr elfelejti a nevemet, inkább tisztelt határon túli honfitársaként szólít meg. Ez se igazán stimmel, de arről alább. Nyilván körlevélről van szó, a kék golyóstollal rótt aláírás azonban, úgy tűnik, eredeti és nem sokszorosított. Nézzük azonban a tartalmát. (Olvasható méretben: 1. oldal | 2. oldal) És nézzük tegnapi válaszomat, amelyben viszonzásként én is a saját nevemet írtam nagyobb betűvel:

 

SZEMÉLYES ÜZENET
BALLA D. KÁROLYTÓL

 

Orbán Viktor
1088 Budapest, Szentkirályi u. 18.
valasztas2006@fidesz.hu

TISZTELT FELADÓ!

Ön a nekem küldött, iktatószám nélküli, január 30-án kelt kéretlen levelében a közelgő választás tétjéről szólva többek közt ezt írja:

 

Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele, hiszen Ön számos esetben – kijelentéseivel és tetteivel egyaránt – nagyban hozzájárult a magyarság megosztásához, szétszakításához. Hogy egy engem is érintő konkrétumot is említsek: Ön és az Ön pártja nem hárította el a Magyarok Világszövetségének a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazási kezdeményezését, mi több, mellé állt az ügynek, résztvételre buzdított és – mint oly sokszor – megpróbálta belpolitikai célokra felhasználni a határon túli magyarság szorongatott helyzetét. Ön nevét és tekintélyét adta egy politikai ámokfutáshoz, egyértelműen pozitív állásfoglalásra késztette a magyar állampolgárokat egy olyan kérdésben, amelyre nem lehetett jó választ adni. Ezen felül még azt is sugallta, hogy aki nem az Ön és a pártja megkívánta módon szavaz, az nem becsületes magyar ember. Szerintem ez tisztességtelen, magyarellenes és antidemokratikus magatartás volt az Ön részéről, amelyet magyarként, demokrataként és határon túliként egyaránt elutasítok, kivált azért, mert Ön énrám, határon túli magyarra hivatkozva ragadtatta magát érzelmi zsarolásra.

De léphetnénk hátrább az időben, említhetném, hogy az Önök kormányzása idején alakult ki és épített maga köré védfalat az a határon túli klientúra – legalábbis Kárpátalján így történt -, amely nem az adott nemzeti kisebbség, hanem a saját érdekeinek a védelmében működve kisajátítani igyekezett minden “magyar ügyet”, lehetetlenné téve a külső kezdeményezést, pártérdekeknek rendelve alá a civil érdekeket, saját alattvalóivá téve azokat, akik csak közvetítésével juthattak hozzá különböző támogatásokhoz, magyarországi tanulási, képzési lehetőségekhez. A kárpátaljai magyarok vagy arra kezdtek törekedni, hogy a kedvezményezettek kedvezményezettjei legyenek, vagy elfordultak a nemzeti értékek mentén szerveződő formációktól. Csoda-e, hogy amikor egy másféle elveket valló és más gyakorlatot folytató (de azonos súlyú, bár más jellegű hibákkal terhes) ellenszervezet fellépett és a 2002-ben hatalomra került magyarországi koalícióban támogatóra talált, akkor végletessé vált a magyarság kettészakadása, amely mára oda vezetett, hogy a kárpátaljai magyarság képtelen kollektív jogait hatékonyan érvényesíteni, hosszú évek óta először nem lesz képviselője az ukrán törvényhozásban, és a helyi hatalomért folytatott harcban is egymás ellen indulnak jelöltjei. Mindebben Önnek, tisztelt Feladó, tevőleges szerepe volt, kérem tehát, ne jöjjön nekem a magyarság egységbe kovácsolásával, ne jöjjön azzal, hogy

– mert Ön és az Ön pártja ennek az egységnek a legfőbb bomlasztója, nem pedig kovácsa.

 

Végül engedje meg, hogy tudomására hozzam, nem vagyok az Ön honfitársa, lévén ukrán állampolgárként és születésemtől a mai napig állandó itteni lakosként élek Kárpátalján, így ha akarnék, sem tudnék a Fideszre szavazni. Hogy akarnék-e, az a fentiekből, gondolom, kiderül. Egyben kérem, szóljon kollégájának, az MSZP elnökének, hogy ha meg akarja kímélni magát a válaszomtól, ő már ne küldjön levelet; kár a 170 Ft-ért.

Tisztelettel köszönti:
Balla D. Károly

Ungvár, 2006. február. 23.

____________________________

Más: Orbán bukása – lemondott a miniszterelnök

<< ez a link egy olyan oldalra mutat, amely első a Google találatok közt az OV bukásával kapcsolatos keresőkérdésekkel

Ez a poszt a NolBlog megszűnése miatt került át ide. Ott éveken át a legolvasottabb cikkeim közé tartozott, aktuálisan közel 200 komment érkezett hozzá. Mivel azokat nem sikerült importálni kommentként, ide tűzöm be folyószövegként, talán követhető, hol az egyik vége és hol a másik kezdete. – Balla D. Károly válaszlevele Orbán Viktor részére. “Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele” – határon túli magyarok, kettős állampolgárság


Hozzászólások

tovább is van, mondom még

Bejuthat-e magyar képviselő az ukrán parlamentbe?

Könnyen előfordulhat, hogy a március végére kitűzött ukrajnai választások után, hosszú évtizedek óta először, az országos törvényhozásban nem lesz képviselője a kárpátaljai magyarságnak. Az új választási törvény szerint csak pártlistán lehet parlamenti mandátumot szerezni (egyénileg nem), a bejutási küszöb pedig 3 %. Nyilvánvaló, hogy a negyvenhétmilliós országban a kárpátaljai százötvenezer magyarnak semmi esélye arra, hogy saját párt révén juttasson be saját jelöltet. Mivel pedig a kárpátaljai magyarság köztudottan megosztott, és a két ellentábor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség az idén külön-külön alapított pártot, így az esély már nemcsak hogy nem létező, hanem szinte negatív.

A bejutás lehetősége azonban elméletileg mégis fennáll, ha például valamelyik magyar párt belép valamely országos választási tömörülésbe, akkor közös listát állíthatnak; illetve magyar jelölteket közvetlenül is indíthatnak az ukrán pártok. Ha ezeken a listákon magyarjaink eléggé előkelő helyre kerülnének, akkor…

Nos, pártkoalíciós tárgyalásokról nem tudunk, ám a Kárpáti Igaz Szó december 8-i számában azt olvashattuk, hogy Kovács Miklós KMKSZ-elnököt a Viktor Juscsenko fémjelezte, a narancsos forradalomban győzedelmeskedő tömörülés egyik meghatározó ereje, a Nasa Ujrajina Népszövetség indítja – a 247. helyen. A lap saját számításaira, közvélemény-kutatásokra és szakértői véleményekre hagyatkozva megállapítja, hogy az adott politikai erő „legfeljebb 80–120 helyre számíthat a kijevi rádában”.

Az tehát, hogy Kovács Miklóst megkínálták a 247. hellyel, még gesztusnak is gyönge.

Felismerte ezt az érintett is, és nem kért a dicsőségből. Több lapban is megjelent a közlemény, miszerint „a KMKSZ Elnöksége a sajtóból értesült arról, hogy a Mi Ukrajnánk Népi Szövetség kongresszusa Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét jelölte a párt listáján az Ukrán Legfelsőbb Tanácsba. A jelölésről egyeztetésre nem került sor. A KMKSZ elnöke, egyetértésben az Elnökséggel, a Mi Ukrajnánk listájának 247. helyét nem fogadja el.” (Az ellentábor sajtója egyfelől kétli, hogy a nagy ukrán párt egyeztetés nélkül vette fel Kovácsot a listájára, másfelől emlékeztet arra, hogy 2002-ben igen hasonló visszalépés történt a KMKSZ-elnök részéről.)

Nem alakultak a dolgok szerencsésebben a másik oldalon sem. Gajdos István UMDSZ-elnök, aki az egyesült szociáldemokraták színeiben lett 2002-ben parlamenti képviselő, az egy évvel ezelőtti narancsos forradalom után a vesztes szocdemek frakciójából átült a győztes szocialistákéba, így aztán az előbbiek szemében renegát lett, az utóbbiak közül pedig sokan, főleg éppen a kárpátaljai szocialisták, konjunktúralovagnak tekintik, így józan számítás szerint nemigen lehetett reális esélye arra, hogy akár az egyik, akár a másik politikai erő indítsa.

Ezt nyilván ő maga is tudta, ám nem ezzel indokolta távolmaradását, hanem azzal, hogy a hatályos ukrán törvények értelmében csak akkor indulhatna más párt listáján, ha a sajátjából, az UMDSZ bázisán kiépített Ukrajnai Magyar Demokrata Pártból kilépne (vagy felfüggesztené tagságát), ám ő természetesen hű marad az elnöklete alatt álló és nemrégiben alakult magyar formációhoz.

Ám a szocialistákkal mégis folyt egyeztetés. „A tárgyalások során a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte” – nyilatkozta Gajdos a Kárpáti Igaz Szóban december 15-én, majd a fenti érveket említve sietve hozzátette, hogy ezt a helyet nem magának, hanem annak a Tóth Mihálynak kérte, aki őelőtte volt az UMDSZ elnöke (és aki 1994-1998 között, Kovács Miklós előtt, már betöltötte azt a bizonyos mágikus „egyetlen magyar az ukrán parlamentben” státust). Az ukrán szocialisták azonban csupán a 80. és 90. között helyek egyikét ajánlották fel a pártlistájukon Gajdoséknak, akik ezt nem fogadták el, mivel az UMDP „ezen a szinten nem vállal statisztaszerepet”, és ezek után inkább a helyhatósági választásokra összpontosít.

Minden bizonnyal ezt teszi majd a KMKSZ-oldal is. Azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a Nasa Ukrajina jelölését, valószínűleg végleg elvesztette a mandátumszerzés lehetőségét. Bár van, aki ezt másként gondolja. Az UMDSZ-közeli Ukrajnai Magyar Krónika újságírója december 14-én így fogalmaz: „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint – ki tudja, miért cserébe – elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás minőségi jegyeinek értékelésétől most tekintsünk el).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság nem kétfelé húzna, hanem egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal több magyar szavazatot tudna „szállítani” és így jobb alkupozícióban lenne, jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar párt és a mögötte álló társadalmi szervezetek számára nem marad más hátra, mint az elszánt küzdelem a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, így várhatóan újra tanúi lehetünk a magyar-magyar viadaloknak Kárpátalján.

Gyurcsány-Orbán

Hadd kezdjem egy sommás megállapítással: sajnos hiába volt tartalmilag Gyurcsány kb. 60% – 40% arányban jobb az ellenfelénél, ha formailag mégis Orbán nyert kb. 70-30-ra.

Gyurcsány jól indított, rákérdezett arra, miért illeti az ellenzék vezére negatív jelzőkkel az ország teljesítményét, miközben fejlődés és növekvés van. Ez elől Orbán játszi könnyedséggel kitért, mondván, hogy szokott ő jókat is mondani, és naná, hogy Magyarország erős és szép és okos. Aztán előjött a maga 3 javaslatával és ezzel szépen át is vette a kezdeményezést.

Innen kezdve Gyurcsány, még ha szerintem sok dologban teljesen igaza is volt, mégis belecsúszott a merev megmondóember szerepébe, miközben Orbán egyre dinamikusabb lett. Hiába akart az előbbi eredetileg a számokról beszélni, utóbb mégis ő lett az, aki gazdaságfilozófiai fejtegetésekbe kezdett. Olyan embernek látszott, aki nagyon hisz a maga igazában és már-már görcsösen erről az objektívnak gondolt igazságról akarja meggyőzni a tévedésben tartott emberiséget. A rossz szerep párosult a nem túl meggyőző előadói teljesítménnyel.

Orbán majdnem egész idő alatt derűs volt, váltogatta a kicsit kaján mosolyt a nagyon bárgyú vigyorral, no meg a kis fojtott hülyegyerek-vihogások sem maradtak el, de mindezzel együtt is ez a magatartás sokkal jobban “ült”, megnyerőbb volt, mint Gyurcsány aggodalmas szomorúsága, kimért szigorúsága és időnként türelmetlen idegessége. A cérna is nála szakadt el, ami azért is baj, mert ő volt a vendéglátó, és még ha Orbán provokálta is, ebben akkor is fegyelmezettebbnek kellett volna mutatkoznia (Orbán erre, ha kicsit mulatságosan is, de emberien reagált).

A vita közepétől Gyurcsány arcára rásütött a nap. Nem tudom, az éles fény vajon zavarta-e, engem, mint nézőt feltétlenül: ha őt mutatta, túl kontrasztossá vált a kép, arcának egyes felületei időnként szinte teljesen kifehéredtek. Eközben Orbán ábrázata egyenletes megvilágítást kapott és mindenképpen előnyösebb vonásokat kölcsönzött neki.

Orbán volt az, aki többször közbekérdezett, aki gyors riposztokkal reagált, és Gyurcsány hiába válaszolt ezekre komótos szakszerűséggel és komorsággal, nagyon valószínű, hogy a nézők számára nem az ő okfejtései voltak a meggyőzőbbek.

Nem volt stopper a kezemben és a sakkórát sem nyomkodta senki, de szerintem a miniszterelnök összességében jóval hosszabb ideig tartotta magánál a szót, mint ellenfele. Ez sem feltétlenül volt szerencsés, mint ahogy az sem, hogy szavainak gyakorta volt némi kioktató, nevelő célzatú hangsúlya.

Orbán ezúttal két nagyon lapos viccet mondott, ezekkel szerintem nem sokat ért el, egyszerűen azért, mert nem voltak eléggé szellemesek. Ha már viccelődött, jobb poénok kellettek volna. Én a Gyurcsány helyében mégis inkább elmosolyodtam volna ahelyett, hogy rémülten nézzem, mit meg nem enged magának ez a kicsi ember.

Nagyon csodálkoznék, ha ez a beszélgetés szavazatokat hozott volna a szocialistáknak. A stabil szavazóbázisok arányát nyilván nem voltak képesek a vitatkozó felek ezzel a vitával megváltoztatni. Az ingadozók között pedig lehettek olyanok, akik átláttak Orbánon és megértették Gyurcsányt, és lehettek olyanok, akiket a Fidesz vezérének sikerült meggyőznie arról, hogy az ország vezetésére mégiscsak ő lenne alkalmasabb. Félő, hogy az utóbbiak voltak sokkal többen.

Egy biztos: semmi sem lett igaz azokból a korábbi jóslatokból, amelyek szerint egy nyilvános vitában Gyurcsány lehengerelné a volt miniszterelnököt. Bizony Orbán Viktor most tehetségesebb médiaszereplőnek bizonyult. Jó volna azt hinni, hogy Gyurcsány Ferencnek egyszerűen csak rossz napja volt.

UngParty

Tokaji asszó

(ezt még a múlt héten írtam:)

Ha magyar állampolgár lennék (nem vagyok), bizonyára a baloldali pártok valamelyikére szavaztam volna három évvel ezelőtt, és ha még nem lennék eléggé zavarban a koalíciót alkotók egyik eddigi húzásától, most biztosan teljes káosz lenne a fejemben attól, amit az államelnök-jelölés terén tapasztalnék. Nem érteném a szocialistáknak azt a makacsságát (csak Szilit, senki mást!), amelyet az SZDSZ eltökéltségével (bárkit, csak nem pártpolitikust!) szemben igyekeznek érvényesíteni. Úgy vélném, sikerült magukat ahhoz hasonló képtelen helyzetbe hozni, mint amilyenbe a mesében került a keskeny pallón összetalálkozó két kecske. Bár tisztában voltak azzal, hogy a hidacskán már nincs hová kitérniük, indulás előtt mégsem próbáltak jobb megoldást találni. Ha te úgy, hát én is úgy. Én léptem hamarább a pallóra. Igen, de én vagyok az öregebb. Én mondtam hamarább, hogy nem lehet pártpolitikus. Igen, de én vagyok a nagyobbik, nehogy már te mondd meg nekem, ki lehet és ki nem, juszt is pártpolitikus lesz! Most aztán ott állnak egymásnak feszítve homlokukat, egyikőjük sem farol vissza. A kérdés már csak az, hogy mindketten rajtavesztenek-e a dolgon, avagy csak egyikőjük. S hogy nevethet-e majd a harmadik kecske rajtuk a partról.

Közben meg, olvasom, felmerült, hogy Magyar Bálint maradásáért cserében esetleg az SZDSZ mégis eláll elveitől. Ezt persze azonnal cáfolják minden érdekelt oldalról. Meg azt is szellőzteti itt-ott a sajtó, hogy amennyiben nem sikerül Szili Katalint államfővé választani, akár Hiller helyére is kerülhet pártelnöknek, ha az utóbbi belebukna ebbe a szívóskodó elnökjelölésdibe. Hogy ez egyáltalán felmerülhet, az legalábbis elgondolkodtató. Szili neve ugyanis nem először kerül szóba ebben a vonatkozásban: legutóbb is a pártelnök-jelöltek közt volt, majd visszalépett. Na most akkor azt kellene hinnem, hogy valaki egyaránt alkalmas egy nagy baloldali párt vezetésére (azaz a pártérdekek legerőteljesebb megjelenítésére) és a pártokon felül álló, hivatalból semleges államelnöki szerepre?

Ha magyar szavazópolgár lennék, most már igencsak érdekelne, belebukik-e Orbán Viktor ebbe a tokaji ügybe, vagy ezt is sikerül elmaszatolni, mint annyi mást a Fidesz (és nem csak!) háza táján. Közben kajánul tenném az értetlent: ugyan miért nem adták el azt a taggyűléseiről elhíresült céget, összes papírjával együtt, idejekorán Kaja Ibrahimnak vagy Joszif Totnak? Akkor most nem lennének mindenféle jegyzőkönyvek, nem kellene magyarázkodni. De még tovább mennék naivitásomban: ugyan miért kell jegyzőkönyvet felvenni olyasmiről, ami nem tartozik sem a cégbíróságra, sem pedig, és legkevésbé, a közvéleményre. Hát nem lett volna elég a miniszterelnök úri becsületszava arra, hogy ne mi nyerjük a legtöbbet s hogy mikor milyen szilánkokat lehet majd lepattintani a tokaji hegyből? És ha már valamilyen rejtélyes okból mégis készült írott emlékeztető, hát kérem, azt vagy jobban illett őrizni, vagy meg kellett volna semmisíteni. De hogy tárolgatni? Egy jelszóval sem védett számítógépben, amelybe holmi vagyonmegosztást követelő feleségek belekotorhatnak? Hát nem tetszett hallani az asszonyi leleményességről? És a konspirációról?

Mégsem szeretném, ha Orbán Viktor éppen ebbe az ügybe bukna bele. Sokkal jobban kedvemre lenne, ha a politikája vallana végső kudarcot, és ő politikusként, a magyar jobboldal vezéreként kapna teljes elutasítás. Ez a tokaji csörte erkölcsi bukást hoz, én pedig szívesebben venném, ha politikai magatartása miatt bukna el. Utóbbit ugyanis veszélyesebbnek gondolnám bármiféle gazdasági vagy meggazdagodási machinációnál. Ha Orbán Viktor most nagyot esik, sokan azt hihetik, mondhatják, bizonyítgathatják, hogy jó úton járt, csak hát, szegény, óvatlanul rálépett egy banánhéjra. Nem. Annak kellene kiderülnie, hogy maga az út volt súlyosan elhibázott.

Bárhogy is, magyar állampolgárként tartanék attól, hogy az általam legtöbbre becsült hungarikum, a tokaji aszú ízét nem csak az én számban keseríti meg ez a tokaji asszó.