Leniniáda

Balla D. Károly

Leniniáda. Egy  Lenin-vers története

I.

Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál, sőt, D. M. ottani kollégám is ugyanide csatlakozott egyetemi tanulmányai végeztével, szintén az irodalmi stúdió okán. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.

Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a ’mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint’ elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb. – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.

De kicsit visszatérve a 70-es évekhez. Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon: LÁSD. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot…)

Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)

No, és akkor az a bizonyos Lenin-vers.

II.

Ezt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni az elől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele. Ezért válogattattam be a magam-kiadta 2002-es UngBereg-antológia „Így írtunk mi” rovatába: szolgáljon számomra is elrettentő mementóul. (Utóbbira antológia-válogatásra még visszatérek.)

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Mindebben számomra a Leninre való állandó hivatkozás, utalgatás volt a legvisszatetszőbb, úgy éreztem, amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. Visszatetsző volt számomra ez a kultusz, amelyből kiéreztem, azért akkora, hogy a Brezsnyevé is hasonló lehessen. A lenini eszmék akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van az ő személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam és éreztem. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt publikáljam, tudtam, hogy úgy sem menne át a szűrőn. Ilyen Lenin-vers csak bajt hozna rám meg arra is, aki leközölné. De mondom: a megjelentetés lehetősége igazából fel sem merült bennem.

Ellenben akkoriban két velem egykorú magyarországi leánnyal is komolyan leveleztem (apám budapesti és nyíregyházi kollégájának lányai). Őket többek között azzal is szórakoztattam, hogy minden új versemet elküldtem nekik, néha magába a levélbe belegépelve, néha külön lapon. Olykor levél sem volt a borítékban, csak pár új vers. Nos, akkor nagyjából egyszerre írtam Ildinek és Jutkának hosszú levelet, és más egyebekkel együtt mellékeltem a Lenint is. Gondolom, újragépeltem kedvükért a versgyűjtő mappámba tett eredeti alapján. Ezt az eredetit most előkerestem, kivettem a gyűjtőből, beszkenneltem. A kék golyóstollas javítások valószínűleg közvetlenül a gépelés után kerültek a lapra. A bal felső sarokba írt azonosítószám akkor, amikor év végén végigszámoztam opuszaimat. A piros betűs jegyzetek 1984-esek: második kötetem megjelenésekor teljes addigi anyagomat megrostáltam. Az NP azt jelenti: nem publikálható. A szöveg alatti bejegyzés: „Ebből a versből kishíján bajom lett. Változatát kénytelen volam az ÁZ-ben megjelentetni.” [ÁZ = Álmodj zenét, első kötetem, 1979].


(Az egyes oldalakra kattintva behívható a nagyobb, olvasható méretű másolat)

A verset én senki másnak el nem küldtem, oda nem adtam, esetleg néhány barátomnak mutathattam meg. Apám sem tudott róla.

Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, elég hosszú idő telt el, talán egy vagy két hónap. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza és rettenetesen leteremtett. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat.

Az történt, hogy az ideológiai titkár behívatta apámat és az orra alá dugta a versemet: hajtogatatlan hófehér papírra készített tiszta, szép gépelet volt. Eredetét a titkár nem árulta el (csak azt, hogy én írtam: de név nem volt rajta), apám nyilván nem is kérdezte, hogy miként jutottak hozzá. Itthon aztán számonkérte, miféle vers ez, és hogy kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam a szöveget, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: elküldtem két barátnőmnek. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová.)

Hogy figyelik a postánkat, azt nagyjából tudtuk. De hogy ennyire… és hogy az enyémet is…

Mai fejjel persze azt gondolom, hogy fel kellett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, meg ki kellett volna jelentenem, hogy a versem a lenini eszmék melletti hitvallás, a benne tetten érhető társadalomkritika pedig konstruktív szándékú, stb. Ehelyett megszeppentem, mert azt valóban nem akartam, hogy nekem vagy apámnak bajunk legyen egy ilyen „hülyeségből” (mondom: az irodalmat és a magam verselését 79 előtt egyáltalán nem tartottam komoly és fontos dolognak). Apám jól megmosta a fejemet, külön kaptam azért, hogy a „megafonok üvöltik neved”-et ráadásul a durvább „megafonokkal ugattatják neved”-re változtattam (hiszen a vers többi részébe végül is olyan nagyon nem lehetett belekötni). Különben a véleménye az volt, hogy az a gépelet, amit neki mutatott a titkár, nem minálunk, hanem Mo-n készült, vagyis a levelet nem itt, hanem ott fogta el a megfelelő hatóság, átadták az ittenieknek, azok meg nem találták annyira veszélyesnek, hogy foglalkozzanak vele, hát átadtak a pártbizottságnak. Kész szerencse, hogy Szemenyukhoz került. Ez számomra elég hihetetlenül hangzott, de apám állította, hogy olyan hófehér papírja még a KGB-nek sincsen, és olyan hibátlan tiszta gépeletet sem tudnának itt készíteni. No, bárhogy is, neki valamit mondania kell Szemenyuknak, persze azt mondja majd, hogy engem leteremtett, én szánom-bánom a dolgot, és jóváteszem egy igazi Lenin-verssel. Erre rábólintottam. Ez nyilván megalkuvás volt, de ott és akkor én nem éreztem annak, mert azt gondoltam: ha az egyik hülyeségemet egy másik hülyeséggel helyrehozhatom, akkor miért is ne.

De ezért teljesen más verset mégsem írtam, hanem áthangszereltem az eredetit. 79-es kötetemben így jelent meg:

Hát igen. Utólag olvasva minden más körülmény mellett még az is erősen zavar, hogy Ladányi Mihály-utanérzésnek hat. Az ő Lenin-versében ez szerepel: „Szavaidat gyűrt sapkaként / szorongatom szívem fölött, Lenin”; az én képem bizony eléggé hasonló, és talán nem is véletlenül: jól ismertem a „mintát”, iskolai ünnepségeken a nálam 3 évvel idősebb és nekem akkor nagyon tetsző B. Eszter számtalanszor elszavalta; ma is látom magam előtt huncut mosolyát és azt, ahogy a szemébe sütő napfényben hunyorog a iskolaudvaron a felsorakoztatott osztályok előtt.

Ennyi a történet.

És akkor még egy kör az UngBereg 2000 almanachról.

Amikor Kovács Imre Attila az ungvári egyetemre került vendégtanárként, hamar összebarátkoztunk. Ajánlottam neki, írjon a lapunkba. Szívesen, de miről: nem ismeri irodalmunkat. Hát… Kis gondolkozás után azt ajánlottam neki, mi lenne, ha alaposan végigolvasná a 60-as, 70-es, 80-as évek teljes verstermését és készítene az anyagról – a teljesen kívülálló szemével – egy összefoglaló értékelést. Talán itt lenne az ideje a szembenézésnek. Nos, KIA megtette, remek tanulmányt írt Thézeusz vagy Ikarosz? – Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról címmel – amelyből, félő, költőink semmit sem tanultak. Külön és nagyon alaposan foglalkozik a Lenin-versekkel, elemzi, milyen alakban és milyen kontextusban jelenik meg szövegeinkben a Vezér. Keresi az okokat és következményeket is. Előbbiekről többek között ezt írja: „A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává.” Újra azt kell mondanom, némi szomorúsággal: hát igen.

A tanulmány állításait azzal „támogattuk meg”, hogy Éva külön rovatba gyűjtötte össze a versillusztrációkat; egyébként az igen nagy kínálatból csak azokat, amelyek megjelenésének az antológia összeállításakor vagy megjelenésekor (1999 vagy 2000) kerek évfordulója volt. Így is parádés lett a leniniáda! Természetesen a magam Leninjét is beválogattattam a másokéi mellé. Nem tudom, ők mennyire néztek magukba. Lehet, hogy nálam jobban: egyikük talán ezért nem tud mostani verseiben meglenni a Jóisten nélkül, másikuk meg ezért lett annak az értékrendnek a buzgó védelmezője, amelyet Lenninnél élesebben senki sem ítélt el. Harmadszor is: hát igen. Mindenki másként vezekel.

2004, Ungvár

____________________
Repríz. Eredetileg megjelent az UngParty Manzárdon 2004-ben:
Leniniáda – 1
Leniniáda – 2


sms küldés – télikert – pirézblog