Ukrajna, hatalom…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt  mindig is a jogrend fölött állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

A teljes naplószöveg:

Az almaszósz, az almaszósz,
ne hajíts bele galacsint,
mert arra int a vén kalóz:
jöhet utána palacsint’!
Veress Miklós

Két felkérés két laptól. Az egyik amolyan körlevél: a Forrás a tavalyelőtti Hiány-lexikon után jövő nyárra valamiféle „fölös-lexikont” állítana össze, abba kérnek szócikkeket. Érdekes, a hiányt valahogy érdekesebbnek tartottam, írtam is egy rakás címszót (lásd: javított link 2016: Hiánylexikon a Szembesülésben) – ez viszont egyelőre nem indította be a fantáziámat.

A másik felkérés névre szólóan az ukrajnai választásokra vonatkozott – de hát erről én nem merészkednék komoly lapba cikket írni. Itt a naplóban még csak-csak megengedek néhány megjegyzést (mint alább is), de érteni azért nem értek hozzá, meg hát nem is érdekel eléggé – így lemondtam azzal, hogy valami mást, általánosabbat esetleg írnék, amiben ezt is érinteném. Ám ez se nagyon jön most össze (hétfő a határidő). Bár tegnapelőtt végre megszűnt a fejfájásom, de aztán tegnap egész napon át és ma délelőtt is levélküldéssel vesződtem: lett volna 2 fontos küldeményem, de valami blokkolja a kimenő forgalmamat. Befelé sem túl jó, de azért lecsorognak az oldalak, pár levél is megjött, de elküldenem hosszabb ideje egyet sem sikerült. Ez teljesen kiborít, alig tudok mással foglalkozni: sorra próbálom a levelezőrendszereket és webes küldőket, és teljes odaadással, szenvedélyesen bosszankodom.

De azért valamennyit haladtam az UngParty-archívum előkészületével is. Jó kis rendszer lesz, talán eléggé átlátható. A négy év alatt felrakott irdatlan mennyiségű anyag most eléggé esetleges elrendezésű, régebbieket alig lehet megtalálni. No meg szinte félévente arculatot váltottam, és sajna nemcsak az oldalak színe vagy a betűtípus változott, hanem a rendezési elv, a struktúra, a keretek formátuma és hierarchiája is – most mindezt megkísérlem valamennyire összehangolni. Több havi munka! Felváltva foglalkozom ezzel, meg az új honlap építgetésével. Eközben gyakran gondolok arra, vajon ezt a barkácsolós weboldalépítgetős módszert nem lenne-e ideje egy korszerűbb (bár merevebb-lelketlenebb) php-s, adatbázis-alapú rendszerrel felváltani.

És ezek mellett a gigantikus problémák mellett még itt van ez a piszlicsáré ukrajnai helyzet is! Akaratom ellenére egyre jobban figyelni kezdtem az eseményeket – bár egyelőre sem felkavarni, sem lelkesíteni nem tudnak. Állítólag már lőttek is Ungváron. Hát tűzijáték mindenesetre volt tegnap éjszaka, az biztos.

*

Többekkel is beszéltem a napokban, akik velem ellentétben „benne élnek a világban”, a hivatalos híradásokon kívül arról is tudnak, amit „az emberek mondanak”, illetve valamilyen szinten maguk is részesei voltak-vannak az eseményeknek (egyikük például tagja egy helyi választási bizottságnak). Nem tudtam mindig eldönteni, szavaikban mennyi a rémhír, mennyi a tupírozás és mennyi a valós veszélyérzet, mi az, amiben inkább kételkedni kell, és mi az, amit tényszerűen lehet kezelni közléseikben. A hivatalos híradásokban szereplő elfogott 50 fegyveres például 400-ra növekedett. Azt is megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A „karuszel” (szó szerint körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebrevágja és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök érhtetően csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. De akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Csöngéék osztályának a fele sztrájkol. Illetve gyűlésekre járnak, zászlókat lobogtatnak. A másik fele rendesen végigüli az órákat. Van iskola, ahol nem lehet megtartani az órákat, mert alig járnak be páran. Természetesen szavazati joggal nem rendelkező kiskorúakról van szó, akik gyakran szüleik biztatására vesznek részt a felvonulásokon és mítingeken, ahol aztán teljes odaadással csápolnak és skandálnak – és persze árulóknak tartják azokat az osztálytársaikat, akik erre nem hajlandóak.

*

Két passzus az eheti Kárpátalja c. lapból. Kovács Miklós ezt írja köszönetnyilvánításában:

„A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség felhívására az ukrajnai elnökválasztás hétvégi második fordulójában magyarlakta vidékeken is sikerült Viktor Juscsenko javára fordítanunk a választás eredményét, hitet téve ezzel a demokrácia és a magyarság érdekei mellett.”

A „Juscsenko győzött, győz-e a demokrácia?” című „elemző” cikkből:

„Ami Kárpátalját illeti, itt Juscsenko fölénye mind az öt választókörzetben meggyőző volt. Különösen a Beregszász központú 75. számú választókörzet eredménye figyelemre méltó, amelyhez a kárpátaljai magyarlakta települések többsége tartozik. Mint emlékezetes, ebben a választókörzetben az első fordulóban – Kárpátalján egyedüliként – Viktor Janukovics hatalompárti elnökjelölt szerezte meg a győzelmet a szavazatok 42,38 százalékával, miközben Viktor Juscsenko valamivel kevesebb, 40,77 százaléknyi szavazatot szerzett. A második fordulóban – miután a kampányba bekapcsolódott a KMKSZ is – valóságos földindulás következett be a szavazatok megoszlását illetően, hiszen Viktor Juscsenko a voksok 54,34 százalékát megszerezve győzött, míg vetélytársa csupán 40,81 százaléknyi szavazatot kapott.”

No és mit ír a Kárpáti Igaz Szó „A magyarokat nem sikerült megtéveszteni” című mai cikkében?:

„A második körben elkezdődött a nacionalisták fizetett csatlósául szegődött KMKSZ ellenpropagandája. A megfélemlítésen, a félreinformáláson alapuló erőszakos propaganda azonban nem hozta meg a kívánt áttörést. A kárpátaljai magyarok többsége nem hagyta magát becsapni.

Az eredmények ezt világosan jelzik. A várt fordulat elmaradt! Vegyük csak például a legmagyarabbnak tartott beregszászi járást. Itt az első körben utcahosszal győztes jelölt a második körben is megtartotta az előnyét. Bátyu, Bótrágy, Harangláb, Som, Jánosi, Beregújfalu, Nagybereg és a járás további tizenegy településén is a magyar érdekeket leginkább támogató Viktor Janukovics élvezte a nagy többség bizalmát.

[…] Szóval a magyarság döntő többsége maradt a korábbi véleménye mellett és nem hagyta magát befolyásolni, megfélemlíteni. S persze nem állt az ideológiai ellenség oldalára.”

Egyik szerint terhes, másik szerint szűz. Holott se-se. Csupán egy buta kurva.

*

Ahogy a híradásokat és elemzői véleményeket figyelem, egyre szaporodnak a lehetséges forgatókönyvek. A békés megegyezéstől Ukrajna kettéválásán át a nagy leszámolásig és a beláthatatlan következményű polgárháborúig mindenfélét emlegetnek. A szavazatok újraszámlálása vagy új választások kiírása lenne a legjózanabb megoldás – de a józanság, félő, fogyóeszköz mostanában. Félmegoldással egyik oldal sem érné be szívesen és igyekszik elkerülni minden olyan rendezési verziót, amely vesztesnek mutatná. Afféle kompromisszum se nagyon kínálkozik, amelyben mindkét fél győztesnek érezhetné és tudhatná magát.

*

Puccs? Forradalom? Nemzeti mozgalom?

Ez az egész cécó (sőt: cicó, jó Woody nyomán) rég nem a népharagról és nem a népakaratról szól, nem arról, hogy a fellázadt istenadta nép elkergeti a rossz királyt. A tömegek, mint általában, felsőbb érdekek játékszerei – még akkor is, ha esetleg tőlük, belőlük indul spontán módon a megmozdulás. (Bár nekem erről is vannak kétségeim. Meggyőző biztatás kell ahhoz, hogy utcára vonuló szándék ébredjen valakiben.) Amint pedig szavát hallatja a tömeg, azonnal akad egy vátesz, egy párt, egy mozgalom, aki/amely azonnal kisajátítja magának a népet és ettől kezdve az ő nevében beszél. A nép meg azt hiszi, aki ott szónokol, valóban őt képviseli. Aztán amikor hatalomra segíti, kiderül hogy…

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, a lakosságbarát államban, a népbarát kormányban. Úgy általában sem, de ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt a jogrendnek mindig is fölötte állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában eléggé jól tűrő népet. Mert hát, persze, kettőn áll a vásár. (Cinikus féligazsággal szólva: minden népnek olyan az uralkodója, elnöke, kormánya, amilyent megérdemel.) Ukrajnában nem ért meg még a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Ha nincs erős külső normaszabó erő, akkor bármilyen új és tiszta erők kerüljenek is hatalomra, öt perc múlva elfeledkeznek a nép érdekéről és tíz perc múlva már ott csücsülnek a korrupció és a gazdasági bűnözés kellős közepén.

Az erős külső befolyások, persze, léteznek. Épp csak kétfélék, ellenkező előjelűek. Az őszinte és lelkes felkelők feje fölött, messze magasan ott vannak a kőkemény nemzetközi nagyhatalmi érdekek. Emitt az újra világhatalmi ambíciókat tápláló Oroszország, amott az USA és az egyesült Európa. Dehogy a kijevi barikádokon dől el Ukrajna sorsa!

Alább ereszkedve aztán ott vannak az országon belüli, ugyancsak kérlelhetetlennek mutatkozó csoportérdekek. Ám minden látszólagos keménység ellenére – ebben nincsen kétségem – ezek sokkal hajlamosabbak „a nép” feje fölött egymással alkut kötni, mintsem szolgálatára elszegődni. (Ha ez most sikerült volna, már senkinek sem kellene fáznia a téli utcákon és tereken.)

*

Én nem szeretem ezt az országot, nincsen rá semmi okom. 1993-ban, azaz 11 évvel ezelőtt a még nagyon fiatal Ukrajnáról ezt írtam: „munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok – és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti szerelem örök honvággyá keseredne” – e tekintetben véleményem nem sokat változott azóta. Akkoriban 10 évet adtam a „független és szabad” Ukrajnának. Lehet, hogy nem is tévedtem sokat?

Amikor a Szovjetunió oszlásnak indult, azt mondtam, az teljesen rendjén van, hogy összedől a birodalom – csak ne az én fejemre hulljanak a törmelékek. Most, hogy Ukrajna eresztékei recsegnek-ropognak, hasonlót érzek. Percig sem siratnám, ha szétszakadna vagy akár meg is szűnne. Nem ettől tartok – hiszen ki nem állhatom az almaszószt, – hanem attól, hogy téved a vén kalóz, és nem jön utána palacsint.

Duray-szimbolizmus

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

Nincsen nap, hogy ne kapnék egy-két felhívást, körlevelet, továbbküldendő közleményt a kettős állampolgárság ügyében. Szerzők és továbbküldők tekintetében széles a szórás erdélyi plébánostól ismeretlen magyarországi ifjúsági szervezetig, nyugati védegylettől budapesti újságíróig, tudományos intézettől szórványtestületen át irodalomtörténészig. Más szempont híján leginkább aszerint állítom fel a tetszési sorrendet a jobbnál jobb szövegek között, hogy melyikben hány nagybetűs szó található a mondatok belsejében. Például: Szent István Országa, Testvéri Szeretet, Trianonkor (sic!), Népszavazás, Anyaország, Nemzet, Igent az Életre stb. Sokat nyomnak a latban a csupa vagy majdnem csupa nagybetűs szavak: OTTHON, HAZA A MAGASBAN, IGAZ MAGYAROK, IGENt, MEGMARADÁSunkat, és persze a valódi tulajdonnevek magas száma sem kerüli el a figyelmemet Szűz-Máriától (sic!), Árpádon és királyainkon át nemzeti költőkig és politikusokig. Hát igen. Sőt, hogy stílszerű legyek: Hát Igen. Vagyis inkább Hát Nem!

Megint egy olyan helyzet, amikor kitárul a nagy magyar kebel és kiömöl belőle a tenger sirám és könyör, emailok által hordatik körbe a végveszély véres kardja, zászlaink fölött vijjog a sors turulja és percek alatt hiánycikké válik a nemzeti féltégla, mert nem csupán a nagy magyar szegynek az ő megdöngetésére használtatik, hanem fejéhezvágására azoknak is, akik nem így, nem ezt, nem ezért. Igaz, akad, aki a tégla helyett, nyilván humanitárius okokból, puhább szavakkal hajigálózik, mint például Duray a szarral.

A másik oldalon meg ott van ez a mulatságos showman-miniszterelnök. Jó kis műsort nyomott le Havassal a TV2-ben, már majdnem olyan volt, mint a Heti Hetes.

[Azért hogy valami értékelhető és értelmes dolgot is felhozzak: a MTA KI és a TLI egy remek honlapot indított ez ügyben, ajánlhatom mindenki figyelmébe: http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/]

A kárpátaljai magyarok aggodalmasabbjának azért most van izgulni valója. Ezt a kettősállampolgárságosdit időben megelőzi a most vasárnap esedékes ukrán elnökválasztás. A ma megjelent két legjelentősebb és legnagyobb példányszámú magyar lap „természetesen” homlokegyenest ellenkező véleményeket sulykol, még ám szenvedélyesen, mély meggyőződést mutatva. Számomra egyformán gyomorforgató mindkét fene nagy elkötelezettség, és valahogy a felsorolt érvek és ellenérvek nem arról győznek meg, hogy bármelyik jelölt jól jöhet a magyar kisebbségnek, hanem hogy mindkettő épp eléggé rossz. Van véleményem arról, le is írtam többször, hogy melyik a kevésbé az, melyik nem a kútba, csak a kávájára (a Duray-szimbolizmusnál maradva), de hogy bármelyik mellett is le kellene tennem a voksomat, az meg sem fordul a fejemben. Már csak azért sem, mert látom, kik és mik azok, akik/amik mellettük agitálnak. És sajnos azt sem nehéz kitalálni, hogy milyen érdekektől fűtve.

Az egyetlen érdekes, mondhatni pikáns mozzanat, hogy a KISzóban Fodó Sándor, a KMKSZ tiszteletbeli elnöke épp az ellenkezőjét mondja annak, mint amit Kovács Miklós, ugyanannak a szövetségnek a tényleges elnöke mond a Kárpátaljában. Ez így azért egyre szebb.


Más: Honlap optimalizálás – Tömeges. SMS-küldés

Kátrányos helyzet

Még a múlt héten történt, hogy talán évtizedes szünet után étteremben voltunk. Báthoryékkal töltöttünk vacsora mellett néhány kellemes órát: István 50 éves lett (még a múlt hónap elején), én felköszöntöttem, amire ez a meghívás volt a válasz. Bár a gyerekeinktől évek óta folyamatosan halljuk, hogy milyen jó helyek nyíltak és működnek Ungváron, azért a választék és a minőség dolgában voltak kételyeink. Ezek most szerteoszlottak: a kellemesen csendes, ugyanakkor elegáns vendéglő semmiben sem marad alatta egy megfelelő magyarországi vagy akár Bp-i műintézménynek. Az étlap gazdag, a kiszolgálás kifogástalan, ami mondjuk alapkövetelmény, de teljesen természetesen kezelték a személyes és különleges igényeket, amiből én leginkább azt szűrtem le, hogy végre megváltozott az a régi szemlélet, amely a vendéget szükséges rossznak tekintette. A kávé pedig olyan finom volt, amilyet csak kevés helyen ihatni.

Az árak persze az itteni keresetekhez képest eléggé magasak, de azért alatta maradnak a megfelelő kategóriájú Mo-i éttermek árainak.

Ami pedig kifejezetten kedvemre való volt: a kellemesen friss levegő (semmi dohányfüst) és a nagyon halk és jó zene. Hogy István és Zita háta mögé lesve egy szépen berendezett akvárium különleges halait figyelhettük, az már a hab volt a virtuális születésnapi tortán.

N. Judit telefonált Bp-ről: emailban akarta elküldeni, de végül inkább felolvasta a velem készült tv-interjú felkonfját és szövegét. Mivel kb. félórás anyagot vett fel és 3 perc kerül adásba, így eléggé féltem attól, hogy a legsemmitmondóbb, leglangyosabb mondataim kerülnek majd egymás mellé, illetve azokra a kérdésekre adott válaszaim, amelyekről előre megegyeztünk, hogy nem kerülnek szóba. Most, hogy Judit ismertette, mit vágott össze, megnyugodtam. Talán az adót és a sugárzás időpontját is elárulhatom: DunaTV, nov. 7. délelőtt 10 óra: Magyarok – a 100 perces műsor egésze Kárpátaljáról szól, ebben 3 perc az irodalom, és ez velem van kitöltve. Hát magam is kíváncsi vagyok, hogyan illeszkedem majd „a tájba”. (Éva ellenben éppen most mondott le 2 db interjút egy helyi lapnál…)

Csak a tényközlés szintjén két olyan témáról, amit kerülni szoktam naplómban; hallgatni róla mégis elkendőzésnek gondolnám. Mindkettőt illetően egy-egy jó hír. Végre szerződéskötésre került sor a tavasszal meghirdetett és nyár elején már megítélt ösztöndíj-támogatásunkat illetően (nem kapkodták el). A másik: P. Judit nagyvonalú segítsége révén tolószékhez jutok (köszönet érte). Interneten megrendelte, már nála van Berlinben, jövő héten Bp-re kerül; bármikor mehetünk érte. Nem kell majd félnem, hogy újra feldőlök járókeretes lépkedésem közben. El is határoztam, hogy néhány barátunk részére rendezünk egy tolószékavató ünnepséget.

Csönge nem kis meglepetésemre a Képzelt riport és a Harmincéves vagyok zenéjét hallgatja – és nagyon tetszik neki. Nekem ugyan mindkettő megvan bakelitlemezen (az összes LGT-vel együtt), de most kölcsönbe megkapta CD-n, persze begrebbeli magának. Antinosztalgikus beállítottságom ellenére alighanem én is révedezve fogom majd hallgatni. Alig voltam idősebb nála, amikor ezen a zenén éltem. A Harmincéves vagyok-ot megnézni pedig egyenesen Moszkvába utaztunk fel – akkor, 1980-ban, oda könnyebb volt, mint Bp-re… De ez nagyon régi történet, többször megírtam.

Miután már minden lehetséges és agyonhirdetett korpa elleni sampont és szert kipróbáltunk, Éva most egy nyírfa-kátrány tartalmú szappannal és samponnal kísérletezik a fejemen. Kicsit ugyan „büdös, ále jó”, úgy tűnik, hatásos. Így hát hendikep-gyűjtő szenvedélyem újabb trófeával bővült: most kátrányos helyzetű lettem.


Olvasd ezt is: Honlap szöveg tartalom optimalizálása

Déry-díj

Keresztury, Berniczky, GrecsóKeresztury, Berniczky, Grecsó – mint díjazottak. Réz Pál, Lator László, Závada Pál – mint kurátorok… Egy szerény, meghitt, csendes ünnepség…

…A múlt héten voltunk Pesten a Déry-díj átadásán, István fotózott is, de az ott  készült felvételekből csak most tudtam elkészíteni az oldalamon látható gazdag összeállítást. [Ugyanitt közlöm egy fonikus költeményem előkészületeinek dokumentumfotóit.]

Most lett időm arra, hogy a Bp-en töltött néhány napra visszanézzek és az ott készült fotókat beszerkesszem. Először is idetűzőm a NOL-os távnaplóba írt érdemi részeket, hadd legyenek meg itt is ezek a szövegek:

okt. 15.:

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Istvánékhoz.
Előtte épp annyit álltunk a határon, mint amennyi idő alatt aztán Záhonyból eljutottunk Budára. Jól indult az átkelés, de bent az ukrán vámterületen aztán lelassult, majd befagyott a sor. Vagy egy óra hosszat tapodtat sem mozdultunk. Ilyesmi azért az utóbbi időben ritkán esett meg velünk. Miután végre kezelték az útlevelünket, félreállítottak egy külön sorba. A többi megindult, a miénket pedig nem engedte tovább egy határőr. Na, adtam én neki hideget, meleget. Addigra jó ideges lehettem, üvöltözve fenyegettem, és azzal vádoltam, hogy persze, a haverokat engedi, meg azokat is, akik odanyomják a pénzt. Láttam ám! Azonnal mondja meg a nevét, újságíró vagyok, megírom, hogy micsoda disznóságok zajlanak itt. Meglephette a dolog (ahol 100 átkelőből 99 gázolaj-csempész, ott ritka az ilyen hangnem. Kezdte mondani, hogy a magyarok átszóltak, „eltört” a komputerrendszer, ne engedjenek át ukrán rendszámú kocsikat, mert nem tudják regisztrálni. De én ordítottam tovább, amíg fel nem engedett a hídra. Újabb óra alatt át is értünk… Az EU-határt őrző húszévesforma útlevélkezelő így szólította meg Évát: „Szevasz. Hová utaztok?” Mivel a dühömet a túloldalon már levezettem, ezen csak kuncogni tudtam. Máskor még azt is kikérem magamnak, ha a keresztnevemen szólítanak.
De Éva is kitett magáért, ő meg a bunkó és szemtelen vámost döfte le.
Rég jöttünk át a határon, elszoktunk a megaláztatásoktól…

Ma sűrű és eredményes napunk volt/van/lesz, előbb ügyintézés hosszan és fárasztóan (oh, bürokrácia!) – de kibírtam. Aztán egy nagyon normális, közvetlen ünnepség keretében Éva harmadmagával átvette a Déry-dijat. (Erről, István fotóinak hála, otthonról hosszabb képes beszámoló). Este pedig Lőkös Ildivel találkozunk itt, Istvánéknál, akik még a vendégeik vendégeit is szívesen látják. Kolos is itt van már Pesten, holnap együtt utazunk Veszprémbe.
Tűrhetően bírom a gyűrődéseket.

okt. 16.:

Tegnap hosszan, szinte éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ildikó csak egyedül tudott eljönni (Lacival telefonon üdvözöltük egymást), de így sem tudtunk a témákból kifogyni. Kicsit késett, s amíg vártuk, Istvánéknak elmeséltük, hogyan alakult ki a két család barátsága, nagy nosztalgiával adtuk elő a néhány éve már új sztorikat sajnos nem produkáló, legendás emlékű papa, Lőkös Zoli bácsi történeteit.
Ildi persze olyan, mint mindig, pörög-pezseg, ezer dologban benne van, kész csoda, hogy ráért. Épp most telefonált a háziaknak, hogy nagyon jól érezte magát.
Ma Kolossal Veszprémbe. Oda ő vezetett, sajnos zuhogott az eső, de nem annyira, mint visszafelé, amikor már persze Éva. Szinte állt a víz az autópályán.
Holnap padig már hazafelé, remélhetőleg jobb időben.

A díj-átadási ünnepséget Évára való tekintettel nem részleteztem, most is csak annyit: olyan volt, mintha neki találták volna ki: semmi protokoll, semmi felhajtás, Réz Pál közvetlen és természetes szavai (amolyan kétperces laudációk), gyors átadás, pár fotó… Azért arra is jó volt az alkalom, hogy a Nagy Öregekkel (Réz, Lator) és a két díjazottal (Grecsó, Keresztury) pár szót válthatott, és nekem is jólesett kollégákkal találkozni.

Másnap, utolsó budai esténken (miután megjöttünk Veszprémből) nagyon jót szórakoztam István szintetizátorával (mutatják a képek is…). Ki is találtam hozzá egy megfelelően nagyzoló képszöveget.

17-én, vasárnap zuhogó esőben autóztunk hazáig. Amíg Éva bement a nyíregyházi Tescoba, én végigtelefonáltam néhány barátot, ismerőst. Amolyan tisztelgő hívások voltak, s mentegetőzés, amiért találkozni most velük nem volt módunk.

Az egész utazásra és ottani napokra visszatekintve: előzetes félelmeim ellenére minden jól sikerült, Gátiék egyre családiasabb vendéglátásának is köszönhetően nagyon jól éreztük magunkat, és az én járókeretes szerencsétlenkedésem sem okozott nagyobb gondot. Még magamnak sem.


Réz Pál, a kuratórium elnöke


Lator László, Závada Pál kurátorok


Réz Pál átadja a díjat; a háttérben Lator László


Éva „újra körünkben”


Ilyen egy friss Déry-díjas


…és ilyen három: Keresztury Tibor, Éva, Grecsó Krisztián


„Én nem is tudom, miért kaptam”




Arcok: Grecsó Krisztián figyel; Réz Pál szúrósan néz + Éva haja; Keresztury Tibor még Grecsónál is jobban figyel; az elégedett férj feleségével; Lőkös Ildi derűsen mereng; Lator László elmélyül


Keresztury valami humorosat mond


Békés Pál, Réz Pál, Gyertyánfy Péter (a kuratórium titkára), Éva, Lator László

Gáti István

felvételei



NAGYSZABÁSÚ FONIKUS KÖLTEMÉNYEMHEZ KÉSZÍTEK ZENEI ALAPOT


Látod, Évikém, ehhez a billentyűhöz most hozzárendelem a frekvenciamodulációt


Ez a kromatikus hangsor képezi az alapmotívumot


Ezzel az akkorddal itt polifonikussá és atonálissá teszem a hangzást


és ezzel a dzsesszes futammal megbontom a szekvenciákat.


Még ide egy kis kódát… És akkor most átállok lejátszásra, halljuk, mit műveltem.


De jó!

Én máris élvezem!

Dokumentálta: Gáti István:

szepszis és szkepszis

Napok óta megint a Szembesüléssel kínlódom. Újra reménytelenül rossznak, torzszülöttnek látom ezt a regényt. Teljesen beteges dolog, hogy a 96-97-ben egyszer már készre írt szöveget azóta háromszor-négyszer teljesen átdolgoztam (évek teltek a kiadói kudarcok között, és amikor egy-egy új kiadónak benyújtottam, előtte mindig átírtam, tavaly-tavalyelőtt szinte teljesen). A mostani törzsszövegnek nagyjából a kétharmada azonban lényegében mégis 96-ben keletkezett, kihagyni nem tudom, mert a regény gerincét képezi, átírni se nagyon lehet, mert akkor valami mássá válik az egész Szembesülés. Így hát toldozgatom-foldozgatom az anyagot, beleírok a régi részekbe és húzok belőlük, új részeket tapasztok hozzájuk, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy rossz a regény, én is egyre jobban belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Ennél elkeserítőbbnek már csak a kárpátaljai „magyar ügyet” látom. Amit most a két szervezet vezetői művelnek, az már nem súrolja az ön- és közveszélyességet, hanem teljes mértékben ki is meríti. Bő 2 évvel ezelőtt, amikor először leírtam, még túlzásnak tűnhetett az állítás, hogy az érdekvédelmi szervezetek élén álló értelmiségi elitünk nem lassítja, hanem gyorsítja a magyar etnikum morális szétzilálódását, s ebben önös anyagi és hatalmi érdekei irányítják. Akkor ezt kicsit provokációnak szántam, szándékosan kiéleztem a tapasztalataimból levonható megfigyeléseket. Megállapításaimat most szelíd ejnyeejnyézésnek érzem, hiszen mára számomra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a pozíciók és a mind több felügyelt terület megszerzéséért, egyes ukrajnai és magyarországi politikai erők kegyeinek elnyeréséért, és mindezzel összefüggésben a mind több anyagi bázis megkaparintásáért élcsapataink bármire képesek. Leginkább arra, hogy egymásra acsarogjanak és válogatott sarakkal dobálják egymást. Zsoldos, bérenc, kegyenc, aljas, álságos, hazug, csaló, szélhámos, szolgalelkű, magyarellenes – érdemes lenne összeállítani a jelzők és minősítések hosszú listáját.

Ebbe az értelmetlen (vagyis számukra egyedül értelmesnek látszó) hadakozásba egyre jobban belelovalódnak, annyira tüzelik magukat és híveiket, hogy félek, ez a vicsorgás évtizedekre megmérgezi kis magyar közéletünket. Szó sincs tehát arról, hogy az ukrajnai és Mo-i hatalmi belharcok legrosszabb megnyilvánulásainak kisajátító hatása alól bölcsen kivonnák magukat, ellenkezőleg, teljes mellszélességgel részt vesznek a pankrációban, s a nagypolitikát leképezik a lehető legalacsonyabb önérdekek, saját kis szemétdombjuk szintjére.

Ezt látva elvesztem maradék bizakodásomat, elhatalmasodik rajtam a teljes kiábrándultság.

*

Újabb reagálások Alkarpatraz-ügyben. Legutóbb nem említettem, hogy Gergely Tamás a KAFÉban azonnal elhelyezte a hírt – ezúton köszönöm; levelében pedig ezt írta: „Kedvem lenne megírni a Nyálázati felhívásra a kisöreg kopirájtját, aki a stockholmi városi könyvtárban írja jelenleg a szövegét Kárpátalja visszavételére.”

Cséka Gyurival is meg-megtoldottuk a Fórumban minapi bejegyzéseinket, így talán még árnyaltabb lett a kép: lásd a #1429-es és 1430-as bejegyzést. Az Index kortárs irodalmi topikjából ismert OutsideR ezt írta:

„…amikor megnéztem az alkarpatraz szájtját, és elolvastam az írásokat, az jutott eszembe, hogy vajh’ hány évesek lehetnek az elkövetők (alkotók.) Nem mintha ez olyan lényeges adat lenne, csak egy kis viszonyítási pont az ifjonti hevület, lázadó lendület és a debütálás kérdésköréhez.

Álnév. Erről olvashattam az UP-n, hogy ki így, ki úgy oldotta meg az pszeudonimitás lehetőségeit; említett volt egy betűcsere a névben, most nem kerestem vissza, de ez alapján „tábori” elemér[?] lehet(ne) bátori elemér[?] is.

Dizájn. tetszett a visszafogott grafika, és szerkezet. Ez totál szubjektív, felhasználói vélemény.

Tartam. Az írásokat ötletesnek, szellemesnek és jópofának tartom. Némileg a bigbrother előtti Sebeők János „Hisztériumjáték”-ában leírtakra emlékeztettek; persze az embernek sok minden eszébe jut érintőlegesen: dada, Karinthy Fr., stb. …”

Balogh István reagálása:

„Néztem az új hangokat, szeretettel fogadtam őket. Adj erőt nekik, biztasd saját hangjukra! Ők már többet éreznek, tudnak a máról, mint én, mint Te. Irígyellek is, hogy ilyen gyerekek felkeresnek.”

A legmeghatóbb, legkedvesebb, amit Ungváry Rudi írt:

„…az Alkarpatraz olvastán gyermek- és ifjúkorom sejlett föl, az 1954-55 között 15-18 évesen a gimnáziumi éveimben írtak és az általam kéziratosan terjesztett „Ronda szó” c. kiadvány, majd az 1958 végi újrakezdésem az internálótábor után, az őrjöngő, magánlakásokban felolvasott szövegeim. Az, hogy mekkora kincs, védelem és bátorság forrása az ifjúkor tudatlansága. De jó lenne megint mindent előlről elkezdeni, beleértve a bedeszkázott eget, a gumibotokat és az önbizalomhiányt…”

Ma délutánra várom a fiatalokat. Igazán elégedettek lehetnek!

Rablógyilkosság

Erdélyi Bála: Csendélet sárga vázávalRablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb képét őrizte, és igen szűkös anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban ötvennél több üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb volt a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legalisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók.
Az interneten ezeket a képeket találtam Erdélyi Bélától, akiben, mint köztudott, a kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük.



Megjelent:

A dízájn és a webmunka nem egy nagy durranás, de szándékosan készítettem ilyenre. A tartózkodóan szerény küllem és az egyszerű felépítés – közös szándékunk szerint – nem tereli el a figyelmet a szövegekben rejlő lényegről. Kíváncsi vagyok a reakciókra – ha lesznek egyáltalán. (Bár egy máris van. Spenótot megkértem, tesztelje a honlap linkjeit, át is nézte rendesen. És a szövegek? – kérdeztem rá. Válasza: „A szövegekbe csak most néztem bele. Csak nem azok a költőifjak, akik a közelmúltban felkerestek, nem kis meglepetést okozva Évának és neked? Nekem nagyon tetszik, csak nehogy beragadjanak ebbe a stílusba, mert akkor végük. Kíváncsian várom a folytatást. Lehet, hogy jó kis konkurenciát csináltál magadnak?”). Azt írtam vissza: bárcsak tartósan beleragadnának ebbe a konkurenciába!

Nagyjából rendet raktam a Penzum archívumában. Mivel a rovat jellege és státusa a rendszeren belül többször is változott indulása óta, ezért elég nehéz volt listáról listára lépegetve eligazodni. Most talán valamivel áttekinthetőbb. Azt hiszem, valami hasonlót kellene tennem a Manzárd archívumával, mert az sincs teljesen rendben, ráadásul efféle naplójegyzeteket 2002. szeptember előtt a Newság rovatban írtam, ugyanakkor az hírrovat is volt, így a korai feljegyzések a Newság-archívumban vannak. (Micsoda lényeges problémák!)

Kolos péntek éjszakától itthon – hétfő hajnalig. Még így is mulaszt egy napot. Nagyon sűrű az órarendje, a múlt tanévben már csütörtök délben hazaindulhatott, most csak péntek délután. Ha vissza akarna érni a hétfő reggeli óráira, alig kevesebb időt töltene a bő 900 km megtételével, mint amennyit itthon van.

Megjött a székesfehérvári irodalmi napok rendezvénysorozatának a programja. Én is szereplek benne, mint virtuális előadó. Mivel az utazásra most nem vállalkozhatom (és a helyszín is olyan, hogy nem boldogulnék a járókeretemmel), abban maradtunk Aratónival, hogy felolvassák az előadásomat, amelynek szövegét ma el is küldtem – miután 2 napig dolgoztam rajta. Lengyel Tomi kötetéről írt kritikámat dúsítottam fel, bővítettem ki, a tanácskozás tematikájának megfelelően. Közben olyan bölcs megállapításokat is tettem, mint az, hogy a posztmodernben a formai és stiláris elemek a mű lényegi, tartalmi jegyeivé válnak. Ezután már csak a spanyolviasz következik.

Látogatók az avantgárdból – Alkarpatraz

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig…

*

Csodálkoznék, ha Kőszeghy nem Kovács Miklóssal foglalkozna a mai KISzóban. Azt írja róla, úgy kell neki (mármint a KMKSZ-elnöknek) az ellenség(kép), mint árnyéknak a fény: csak általa tud létezni. Nos, azt hiszem, kettejük esetében ez most már tartós kölcsönös függőség (akkor is, ha – mint sokszor leírtam – én az UMDSZ oldalán érzem a hitelesebb érveket és két rossz közül a magyarság számára elfogadhatóbb ideológiai-politikai hátteret).

Kivételesen most meg is kell dicsérnem a KISzó főszerkesztőjét: számtalanszor láttam helytelenül leírva (rangos lapok rangos szerzőitől is!) a latin szókapcsolatot, vagyis így: „Qui prodest”. Kőszeghy azonban helyesen használja: „Cui prodest”. Nekem ez is fontos.

Tegnapelőtti naplómban említettem, hogy diplomáciai ügy is lehet abból, Németh Zsolt azt állította, Gajdos magyar szempontból nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Csak a mai Kárpátinfó révén bukkantam a Népszabadság cikkére, amelyk elég érdekesen fejeződik be…
[Ezt meg mai naplóm lezárása után találtam. Mondjuk a cím egy kicsit azért torzít: Tömegdemonstráció az ukrajnai magyar képviselő ellen

*

Alkarpatraz

A vasárnap délutáni látogatóink igen jó benyomást keltettek bennünk. A szimpátia alighanem kölcsönös, mert holnap újra eljönnekek. Igaz, én hívtam őket – mert úgy fest, folytatása is lesz a dolognak. …De vegyük sorjában.

Amikor telefonon az érett hangú leányzó azzal jelentkezett be, hogy néhány társával verseket írnak és szeretnének velem találkozni, eléggé megrettentem. Sokkal több rossz, mint jó tapasztalatom van ezen a téren akkor is, ha valahogy így kezdődött batátságom és máig fontos szakmai kapcsolatom tízegynéhány évvel ezelőtt Baguval, Lengyel Tomival, Csékával, Póccsal is. Bennük sikerült meglátnom a tehetséget, és életem végéig megelégedéssel fog eltölteni, hogy a Hatodik Sípban, a Pánsípban és a Gléria Kiadó révén első publikációikhoz hozzásegíthettem őket (kettejüket első könyvükhöz is). Ám az utóbbi tíz évben semmilyen hasonló élményben nem volt részem; az írásaikkal nálam kopogtató „helyi erőket” nem nagyon tudtam biztatni, publikálásra érett anyaggal pedig végképp nem jelentkezett nálam senki itthoni. (Lásd többek között erről is: Sáskajárás után.) Nagyon megörültem, amikor vagy 2 hónapja először hallottam Csernicskóéktól egy tehetséges tanítványukról, aki az irodalomtörténet és a könyvkritikák terén próbálgatja oroszlánkörmeit. Nem sokkal ezután felfedeztem a Kárpátinfóban Lengyel Tamás könyvéről írt recenzióját; bizonyos gyengéi ellenére is meglepett a szerző tájékozottsága. Azóta újabb írást is olvastam Riskó Éva tollából, és azt is biztató jelnek vettem, hogy tanárai elmondása szerint eredetiban olvassa a modern angol nyelvű irodalmat, és oda van a posztmodernért. Bár én inkább tehetséges új költőknek, szépíróknak örülnék, de tény, hogy tájékozott ítészre, egészséges szemléletű irodalomtörténészre is szükségünk van, mint egy falat kenyérre, s nemcsak azért, mert alig van nekünk ilyenünk, hanem azért is, mert aki van… De ezt itt most inkább hagyjuk, az alábbiak amúgy is ehhez szolgálnak adalékul.

Inkább rosszra, mint jóra számíthattam tehát, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.

Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis hihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket, hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.

Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.

Ám legyen. Hátha…

Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin; mint mondták, a többiek nem Ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetsen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.

Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évávank. A harmadik után mi néztünk össze.

Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.

Hoppá!

Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.

Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.

Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az irásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasításá, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megynyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé.

Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk. Rendben, a neveket valahogy megoldják, de…

De…?

De ők nem az UngPartyban akarnának szerepelni, hanem… Éppen kezdtem széttárni a karomat, hogy más fölött nem rendelkezem, amikor kiböknék: szeretnének együtt maradni, megtartani a floppy-folyóirat szerkezetét, címét.

Ez így már nehezebb lesz, de gondolkozom a dolgon, megnézem, mit tehetek, mondtam. Ajánlottam, hogy ők meg találják ki a neveket és állítsák össze egy „valódi” folyóirat impresszumát; illik lennie benne főszerkesztőnek, munkatársaknak, rovatvezetőknek. És persze kellene egy tisztességes tartalomjegyzék is. Nátán valami bevezető, beköszöntő írás sem ártana.

Még sokáig beszélgettünk, nem úszhattuk meg, hogy véleményt ne mondjuk az egyes írásokról; egyetértettünk abban, hogy a műfaj legjobb hagyományait követik, de csínján bántunk a dicsérettel, nem hallgattuk el, hogy a már kialakított keretek meghaladására kell törekedniük. Én még a képeket is megpróbáltam értékelni; „szuprematizmus”, „analitikus kubizmus” – ilyeneket mondtam tudákosan.

Jó hangulatban búcsúztak, én pedig szerdára hívtam vissza őket. Azt hiszem, már tudom, mi lesz az ajánlatom számukra.

Éjszaka annyira fájt a lábam, hogy nem tudtam elaludni, megpróbáltam hát felidézni üde írásaikat. Közben arra gondoltam, Cséka Gyuri most bizonyosan mosolyog szép avantgárd álmában.

zsidó emlékhelyek

a hajdani ungvári ortodox zsinagóga épületeTegnap: kedves vendégek Nyíregyházáról – és Izraelből. Kopka János, apám volt kollágája, nekünk „külön” is jó barátunk – családostul -, mióta nyugdíjban van (a nyíregyházi megyei lapnak volt a főszerkesztője), változatlan aktivitással dolgozik. Legutóbb a szabolcs-szatmári tirpákokról írt és adott ki dokumentumgyűjteményt, most a történelmi Észak-Kelet-Magyarországi régió zsidóságáról készített egy amolyan holocaust-emlékkönyv-szerű és az etno-, illetve vallási turizmust segítő kiadványt. A tetszetős könyvben néhány általánosabb, összefoglaló szöveg található, továbbá a gettókat és haláltáborokat megjártak visszaemlékezései. Közbül – igen szép és értékes képanyag a mai Mo-hoz, Ukrajnához és Romániához tartozó régió zsidó emlékhelyeiről. A kárpátaljai anyaghoz némi közünk nekünk is van, a fotós Ljosa Popov nálunk találkozott a szerzővel, mi közvetítettük a megrendelést és a képeket (a teljes anyagot a gépembe is bementettem), illetve az interneten is kerestem régebbi fotókat. Sőt, Jancsi bátyánk szerette volna, ha az összefoglaló szövegek elkészítésében, a forrásanyagok feldolgozásában és lefordításában is szerepet vállaltunk volna (mármint Éva és én), de tárgyismeret hiányában ez elől finoman kitértünk.

Most voltaképp a tiszteletpéldányokat hozta, illetve néhány tucatnyit itteni terjesztésre. Vele tartott apu másik kedves, volt ungvári kollégája, Lusztig Károly, akivel közel 2 évtizeden át voltak a Kárpáti Igaz Szó vezető emberei. Karcsi bá’ nem sokkal a rendszerváltás után Izraelbe települt a családjával. A könyvben olvasható visszaemlékezések egyikének ő a szerzője. (Szláv felesége, aki a kiutazásnak legfőbb szorgalmazója volt, tavaly visszaköltözött Ungvárra, így a 83 éves veterán újságíró most feleséglátogatóba is jött.)

Harmadikként (és fuvarosként) a Kopka-vő Fórizs Pista tartott velük, szintén jó barátunk; én a két Kopka-lánnyal, Jutkával és Évával most már lassan 30 éves barátságot ápolok. Évát és Pistát, ha időnk engedi, Nyíregyháza-Sóstón gyakran meglátogatjuk új és újabb házukban, az utóbbi 20 évben most éppen a harmadikban. Pistának mániája az építkezés, ahogy belaknak egy házat, szinte azonnal újat akar építeni.
Kopka János könyve, többek között, a Páva utcai Holocaust Múzeumban lesz megvásárolható.


A volt ungvári ortodox zsinagóga épülete. Alekszej Popov felvétele

Más: A beregszászi zsinagóga történetéből

Édes mostoha

Bár a 30-éves érettségi találkozó elmenni nincsen szándékomban (lásd az előző bejegyzést), úgy gondoltam, valamivel mégis hozzájárulok az alkalomhoz. Nem sokszor fordult elő, hogy iskolás élményeimről írtam volna, ezért kivételesnek számít az Édes mostoha című kis opusz, amelyet ugyan a Kárrpáti Igaz Szó felkérésére írtam 1990-ben, de a lap nem vállalta a közlését, utólag alig értem, miért, március 15-e emlegetéséért, vagy azért, mert megírtam, hogy egy iskolatársam menekülti státusért folyamodott Magyarországon, netán azért, mert a vörös nyomokról azt állítottam, zsákutcába vezetnek. Azt gondolná az ember, ezek 1990-ben már nem számítottak tabunak. Bár ha belegondolok: még bőven előtte voltunk a moszkvai puccsnak.

Nos, hogy érdekesebb legyen, a 14 évvel ezelőtti írást kiegészítettem tucatnyi friss jegyzettel.

Itt és most ezt az írást abból az alkalomból közlöm, hogy rövidesen sor kerül az 1974-ben az ungvári Zalka Máté Középiskolában végzettek 30-éves érettségi találkozójára, amelyre nem fogok elmenni. Az alábbi nagyjából egyetlen írásom, amelyben régi iskolámra emlékezem. 1990-ben írtam a Kárpáti Igaz Szó felkérésére, de nem vállalták a közlését. Először megjelent: Kapu, 1990/jún.; Kötetben: B.D.K.: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár–Budapest, 1993. Az íráshoz 2004 augusztusában fűztem jegyzeteket (lásd alul)

Édes mostoha

Felújításra szorul Ungvár egyetlen magyar nyelvű tanintézménye, a Zalka Mété Középiskola[1]. Leginkább pénzre lenne szükség. Számítanak a szülők, volt végzősök segítségére is.

Nosza! A másik egyke, a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó napilapja, a Kárpáti Igaz Szó máris kezdeményez: jelenjen meg a lapban gyűjtemény, szólaljanak meg benne a volt „zalkások”, és a honoráriumukat ajánlják fel az iskola javára.

Telefont kapok: írnék-e valami rövid visszaemlékezés-félét az összeállítás részére.

Írtam. De nem közölték le[2]. Túl meredeknek bizonyult, a lap vezetői még mindig félnek attól, hogy az ily meredekségről visszagördülő kövek az ő fekükre potyognak. Pedig én még meg is tartóztattam magam. Nem írtam a cikk alá – mint eredetileg szándékomban állt volna –, hogy a honoráriumot egy végre magyar nyelvű iskolatábla elkészítésére ajánlom fel.[3]

Íme, a szerkesztőség belső cenzúráján fennakadt írás:

Balla D. Károly

Édes mostoha

…Alsósok voltunk, talán másodikosok[4]. Az osztály fele sárgaságban feküdt (Zalkás vagy? Akkor neked volt sárgaságod!”[5]), a másik fele pedig harsányan újságolta a tanítónőnek: csodálatos filmet sugároz a televízió, Az aztékok kincsé-t; ezt nem szabad kihagyni; ha a második óra után hazaengedné a maradék osztályt, elérnék a kezdést Valériánál, ő lakik a legközelebb. „Menjetek, de én nem tudok róla” – vehettek példát gerincességből pedagógusuktól. Az ártatlannak tűnő eset nagy port kavart. A magyar televízió ugyanis nem véletlenül adott hétköznap délelőtt ilyen szenzációsnak számító filmet: március 15-e volt, s a nemzet ünnepéhez akkoriban még Budapesten jól illett az indiánfilm.

Másnap nagy számonkérések következtek. A történteket tüntetésnek, sztrájknak, szabotázsnak próbálták beállítani a habzott szájú elkötelezettek. Tévedtek, mert sem a tanulók, sem a tanítónő nem volt tisztában azzal, hogy politikai demonstrációt hajtottak végre.

Akkor magam is az ágyat nyomtam, kimaradtam hát az okításból. Nem úgy, mint osztálytársaim, akik már nyolcévesen rádöbbentek, hogy valamiért mégis fontos dolog ez a március 15-e. Talán ezért is történt, hogy oly sokukat viszontláttam tavaly a Petőfi-emléktábla alatt, ahol kétezernél több ungvári először ünnepelt ezen a napon szabadon[6]. Osztálytársaim eljöttek, legtöbben iskolássá cseperedett gyermekeikkel. Akiknek talán már nem kell elszökniük alma materükből azért, hogy megkapják a Tanítást.

——

…Ötödikben az orosztanárnő[7] kezére kerültünk, akit talán óráin szeretni is tudtunk volna, de hogy osztályfőnökként is csak oroszul volt hajlandó beszélni velünk, azt nehezen emésztettük meg. Mert ugyan egyszerűbb dolgokról már el-elgagyogtunk „második anyanyelvünkön”, meg számtalan ragozási táblázatot is bebifláztunk, de attól igencsak messze álltunk, hogy „osztályfőnöki szinten” birtokoljuk Puskin (akkor azt mondtuk volna: Lenin) nyelvét… Történt pedig, hogy valakinek valamije elveszett az osztályban: sapkája, tornacipője talán. Elemelhette valaki, az ilyesmi bizony megesik, s mi meg is feledkeztünk róla. Így fogalmunk sem volt, milyen újabb bűnünk okán tart bent minket osztályfőnökünk az órák után. Amikor elcsitultunk, akkor villámló szigorral tette fel a kérdést: szerintünk ki a felelős azért, hogy „krázsa” történt az osztályunkban.

Ezt a szót akkor hallottuk először, s egyikünk sem gondolta, hogy bármi köze lehet az általunk is jól ismert „ukrál”[8] szóhoz. Tanárnőnk sorban szólította fel az osztály „elitjét”: pionír osztag- és rajvezetőt, osztályparancsnokot: mondjunk valamit a krázsáról. Kedves osztálytársnőm, azóta is jó barátom[9], aki talpraesettségével méltán vívta ki tanárai jóindulatát, most is vett egy mély lélegzetet (mi azt hittük, megkérdezi a szó jelentését) és azt mondta, hogy szerinte a „celij klássz” felelős a krázsáért. Ebből nagy baj nem lehet, gondolta. A kollektív felelősségvállalás – pláne „osztályalapon” – akkor is dicséretes, ha a nyilatkozónak ibolyaszínű segédfogalma sincs a krázsa mibenlétét illetően.

Hogy mi következett ezután, meddig tartott a „nyomozás”, és mi lett az eredménye, elfeledtem, mint ahogy azt is, mikor tudtuk meg a bűvös szó értelmét. Egy bizonyos: bárhol meghallom, azóta is kiver a hideg veríték, és olyan bűntudatom lesz, hogy nyomban meg is fogadom: engedelmes tanuló… izé, állampolgár leszek. Lesütöm a szemem, miközben a krázsa ünnepel.

—-

…Ha valamit fölöslegesnek és fölöslegességében gyűlöletesnek tartottam a felsőbb osztályokban, az a „komszomolélet” volt. Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy kollaboráljak a hatalommal és össziskolai komszomoltitkár-helyettesi[10] magaslatokba emelkedjem. Megválasztásomtól kezdve minden kedden heves főfájás volt az esti programom. E napokon ugyanis iskolai párttitkárunk vezényletével ülést tartott az iskola komszomolbizottsága, a „komitet”. Ezek a gyűlések nálam – így tiltakozott ellenük az idegrendszerem – migrénben végződtek. Ennél jobban csak az össziskolai komszomolgyűlésektől rettegtem, amelyeken nekem a „vörös nyomolvasók” általam vezetett munkájáról kellett beszámolnom[11]. A hiányzó teljesítményt, a nagy semmit ez idő tájt tanultam meg olyan szépen valamivé, eredménnyé tupírozni, hogy azóta akár megyei szintű vezető is lehetne belőlem. Legalábbis, ami a tupírozás illeti. A vörös nyomokról ugyanis időközben kiderült, hogy zsákutcába vezetnek. És csak befelé.

—-

…Végzősök lehettünk, amikor futótűzként terjedt a hír: a „vé” osztályba járó Mihalics Rudi megszökött otthonról, mennyasszonyával együtt. A szülők hallani sem akartak a frigyről, így hát a fiatalok odábbálltak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. Az eset önmagában is érdekes. Olyannyira, hogy amikor novelláim és regényem hősét, Szekeres Sándort formáltam, egyik prototípusa szökevény osztálytársam, Mihalics Rudi lett.[12]

Életét aztán később is figyelemmel kísértem. Elvált, majd sikkasztási ügybe keveredett, de sikerült tisztáznia magát, felmentették. Aztán elvesztettem a szemem elől…

Mígnem Budapesten, egy belvárosi ételbárban szorítottunk kezet. „Én vagyok az első kárpátaljai menekült” – mondta némi büszkeséggel, és mutatta a Mai Nap terjedelmes cikkét, amelyben megírták történetét… Már folyamodott a menekülti státusért, de még nem kapta meg. Egyelőre a csillabérci táborban lakik erdélyi menekültek százaival. Összesen hárman vannak „szovjetek”, de a másik kettő nem magyar… Van már munkája is, hentes lesz egy Moszkva téri vendéglősnél, talán a lakás is sikerül…

Vegyes érzelmekkel hörpölöm a sört Rudival. Menekült… Üldözték? Bántották? Milyen sérelmek érhették? Tudom: csak olyanok, mint mindnyájunkat. Akkor mégis: miért? Miért épp ő, miért csak ő? De főt is kell hajtanom kiállása előtt: hány barátom, ismerősöm választotta a „kiházasodást”, fejest ugorva a gyakran rosszul végződő párkapcsolatba; hányan kutatták fel létező vagy nem létező rokonaikat, hogy családegyesítés címén áttelepülhessenek. És erre jön Mihalics Rudolf, odaáll a világ elé, és azt mondja: én, kérem, menekült vagyok.

Sérelmeiről faggatom. Vonakodik. Aztán elém rak egy jócskán összegyűrt okmányt: érettségi bizonyítványát. „Alma máternek hívjuk az iskolát, ugye? – kezdi. – Magyar iskola, igaz? Nekünk pedig magyar az anyanyelvünk. Az alma mater azt jelenti, édesanya. Így van? Akkor nézd meg, milyen okmányt adott magyar anyanyelvű gyermekei kezébe a magyar édesanya: egyetlen szó sincs benne magyarul.”

Hallgatok. Iszom a sört Rudival. Valahogy keserűbb a szokottnál.

Alig pár szóval búcsúzunk. Mindketten tudjunk: találkozunk még. Mint most is: véletlenül.

Csak itthon jut eszembe a József Attila-idézet: „…zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!”

Alma mater. Édes mostoha.

Íme, szó szerinti helyett egy értelemszerű fordítás.

1990.


Jegyzetek 2004-ből

[1] A tanintézet 1993-ban Dayka Gábor nevét vette fel. Egy kedves epizód: A névváltoztatást követő első nagyobb ünnepségen (már nem tudom, évnyitón-e vagy évzárón), az akkori rendezvények egyik állandó szónoka, Nagy Jenő sajátos nyelvbotlással Dayka Máté iskolának nevezte.

[2] Őszintén szólva nem is emlékeztem arra, hogy eredetileg a KISzónak íródott ez a kis visszaemlékezés. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy 1990-ben ez a szöveg meredeknek, közölhetetlennek számított. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy míg Magyarországon 1990-ben kitört a demokrácia, addig nálunk a moszkvai puccs bukásáig még nagyon sok volt az óvatoskodás.

[3] A kétnyelvű iskolatábla a névadást követően került a tanintézet falára, aztán egyszer másmilyenre cserélték. A mostani így fest:

iskolatabla

A jelenlegi igazgató, Árpa Péter elmondása szerint a hatályos (vagy most érvénybe lépő: ezt nem értettem teljesen tisztán) törvények értelmében nincs vagy nem lesz lehetőség kétnyelvű iskolatábla elhelyezésére: miniszteri rendelet szabja meg (fogja megszabni) és pontosan szabályozni az egységes, minden iskola számára kötelező tábla-típust, kizárva a kétnyelvűséget.

[4] Ez tehát valószínűleg 1966-ban történt.

[5] Akkoriban valóban évente követték egymást a Botkin-féle fertőző májgyulladás járványai.

[6] Ez az 1989-es alkalom más miatt is nevezetes. Dupka Gyuri mint „vezérszónok” ekkor szólította meg e szavakkal az egybegyűlteket: „Kedves március idusai”. Ezen az rendezvényen „természetesen” én is ott voltam, és ha jól emlékszem, a zeneiskola színháztermében folytatódó ünnepségen rövid beszédet is mondtam; talán valahol még ezt is őrzik akkoriban szerkesztett és kazettákon terjesztett hangos folyóiratom, a MAGÁN/HANGZÓ példányai. Ezt követően még talán 2, legfeljebb 3 alkalommal vettem részt március 15-i megemlékezésen. Az utóbbi 10 évben már egyszer sem.

[7] Gutics Jeva Joszifovnáról van szó, akit magunk közt Guticskának vagy inkább Gutácskának hívtunk. Később egyike lett azon első tanáraimnak (egyben első felnőtteknek), akikkel kamaszként szembe mertem fordulni (sokáig inkább stréber mintatanuló voltam). Igen, talán neki mondtam életemben először egy felszólítására válaszul, hogy NEM. De ez egy másik sztori.

[8] ukrál = ellopta

[9] Köröskényi Katiról van szó

[10] Erről nemrégiben ITT írtam

[11] Ezekből az élményekből, némi fikciót is hozzáadva, EZT AZ ÍRÁST kanyarítottam.

[12] Ez az epizód eléggé erősen foglalkoztathatott, mert sokkal később, egészen más kontextusba helyezve, a Baba jaga kunyhója című novellámban is felhasználtam.

Érettségi találkozó

az ungvári Dayka Gábor Középiskola bejárata az Ung-parti sétány felől

Nem is tudom a kényszeredettséget szeretem-e kevésbé, vagy a nosztalgiát.

Több hónapja annak, hogy volt osztálytársnőm Bp-ről e-mailban megkeresett, arra emlékeztetve, az idén van 30. évfordulója annak, hogy leérettségiztünk, s kérve, segítenék a szerinte nagyon kívánatos találkozó megszervezésében. Bár udvariasan, de nagyon határozottan elutasítottam (azt hiszem, meg is sértődött), utalva arra, hogy én bizony sem az 5., sem a 10., sem a 15-20-25. évforduló alkalmából rendezett összejöveteleknek még a környékére sem mentem, jószerével azt sem tudom, melyikre került sor és melyik maradt el. Illetve a 25.-re valamelyest emlékszem, leginkább arra, hogy hívtak, kapacitáltak, agitáltak, és bár a fő szervező egyike kedves barátaimnak, mégis nemet mondtam neki, mint ahogy az iskolát most igazgató „házigazdának”, gyerekkori pajtásomnak is. Azt hiszem, mai napig nem igazán értik távolmaradásom valódi okát, én meg azt nem értem, mit nem értenek rajta. Igaz, sem magamnak, sem számukra nem fogalmaztam meg tételesen, mi is váltja ki belőlem a határozott viszolygást, amelyet persze legyűrhetnék, ha fontos dologról lenne szó és ha valami beláttatná velem, hogy ott bizony rám is szükség van. Mivel azonban mindkettőt inkább ellenkezőleg gondolom (nem fontos és nincs rám ott szükség, sőt!), hát már csak megengedhetek annyit, hogy megkímélem magam egy rossz estétől.
Tavaly aztán az Eső c. folyóiratnak az iskolával foglalkozó tematikus számába adott írásomban amolyan elvontabb-líraibb módon meg is fogalmaztam, mi tart távol az ilyen alkalmaktól: Kerülő úton.
Mikor a néhány hónappal ezelőtti megkeresés elért, ezt az írást ajánlottam a régi osztálytárs figyelmébe – de azért mégis segítettem neki, megadtam a legutóbbi alkalom fő szervezőjének az elérhetőségét (ő a párhuzamos osztályba járt), illetve annak az egyetlen (!) volt osztálytársamnak a telefonszámát, akivel ma is rendszeres kapcsolatot tartok, s akiről tudtam, hogy – osztályunkból alighanem egyedüliként (!) – ott volt a 25. évfordulón. (No, nem nagyon örült annak, hogy a budapesti kezdeményezőt rászabadítottam; szervezést ő sem vállalt, maximum közvetítést, és azt, hogy ha összejön a dolog, akkor elmegy a találkozóra.)
Aztán nemrégiben itt az UngPartyban Pompéry Judit elgondolkodtató írását publikáltam az ő érettségi találkozójáról, és bár nem ingatott meg saját véleményemben, azt beláttam, hogy egyrészt osztálya válogatja, másrészt lehet az ilyesmi fontos is valakinek, főként akkor, ha kiszakadt abből a közegből, amelyben a többiek benne maradtak, vagy pedig ha hordoz magában valamilyen tüskét, tisztázatlanságot, ha valaminek a végére akar járni. Esetemben azonban nincs szó ilyesmitről: közvetlenül az érettségit követően jó ideig összejártam akkori barátaimmal, a hozzám közelebb nem állókkal is tartottam egy ideig a kapcsolatot, aztán fokozatosan eltávolodtunk egymástól, egyre kevésbé volt igényük nekik és nekem, hogy összejárjunk, találkozzunk. Ha akkor pár rövid esztendő alatt kiderült, különösebben nem érdekeljük egymást, más-más társaságot kerestünk magunknak, akkor most miért lenne értelme összeterelődnünk?
Mindezeket most azért írom, mert a szombati újságban megjelent a felhívás, a verbuváló hirdetmény: kik, hol, mikor, milyen alkalomból találkoznak, szeretettel várnak mindenkit stb. És nekem olvastán egy pillanatra újra végigfutott a hátamon a hideg, majd elégedetten nyugtáztam, szerencsére semmi sem kötelez arra, hogy odamenjek. És korábban összegyűjtött, kissé talán mondvacsinált kifogásaim helyett most sokkal egyszerűbben fogalmaztam meg magamnak, mi kelti bennem ezt az erős ellenérzést. Az, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget és ki nem állhatom a mesterségesen előrángatott nosztalgiát. Amúgy sem vagyok nosztalgikus alkat, de ha már nagy ritkán emlékezni szottyan kedvem, akkor ezt nem évfordulókhoz és mások elvárásaihoz igazítom (na jó, megérkeztünk az ünnepekkel szembeni averziómhoz), és pláne nem kívánom köretnek a mások által hozzátapasztott elérzékenyültséget, éppen ezért berzenkedem az „És arra emlékszel, hogy…”-októl. Kedves sógornőmre is, akivel kései kamaszkoromban több éven át egy társaságban buliztunk, kirándultunk, lógtunk, utaztunk, időnként rájön az emlékezhetnék, de én bánatára alkalmatlan vagyok az elfogódott visszarévedésekre, a dolgokat a saját idejükben szeretem megélni. Ami fontos volt a múltamban, az most is itt van velem, belémépült tapasztalatként, tanulságként. Bármikor kész vagyok szembenézni vele, elemezni, értelmezni, összefüggéseit firtatni. De pusztán és öncélúan emlékezni, pláne az idő szépségtapaszaival meghamisítani — nem nekem való.

De hogy azért mégis, mégis hozzájáruljak valamivel ehhez a 30. évfordulóhoz! Előkerestem azon kevés írásaimnak egyikét, amely (nagyjából) iskolás emlékeimről szól (és akkor sem teljesen önszántamból, hanem volt iskolám fekérésére írtam). Mivel még jóval számítólépes korszakom előtt keletkezett, hát most szépen beszedtem a szöveget. És hogy érdekesebb legyen, hozzáfűztem tucatnyi 2004-es lábjegyzetet. A holnapi naplóm helyett majd ezt jelentetem meg itt.