Lila zászlórúd

Olvasom a terasz.hu-n, hogy megjelent a Forrás összevont nyári száma, a Fölös-lexikonnal. 55 kortárs szerző írta a címszavakat; néhánnyal én is hozzájárultam. A neten még nincs fenn az új lapszám és a tiszteletpéldány sem jött meg; ha valamelyik megtörténik, itt is közzéteszem a címszavaimat. (Mint tette Onagy Zoltán itt.)

*

Ha másra nem is, arra jó volt a hamvába halt kulturház-blogos kezdeményezés (lásd korábbi bejegyzéseimet), hogy pár roppant érdekes honlapot megismerjek. Az Urban Legends voltaképp sokkal több egy szokványos blognál: gazdája nagy körültekintéssel, szakmai ismeretekkel és kutatómunkával jár utána a „városi legendáknak”, történelmi, tudományos, politikai és egyéb tévhiteknek. Miért is nem szabad sörrel koccintani? Valóban feltűzte a sárga csillagot a dán király? Igaz, hogy 1 szavazaton múlott, hogy az USÁ-ban nem a német lett a hivatalos nyelv? Igaz, hogy a Bp-i Szabadság-szobor eredetileg Horthy István emlékműve lett volna? Stb., stb. Pont olyanoknak való egy ilyen oldal, mint én vagyok: aki szereti a főleg szóbeszéd útján terjedő érdekes történeteket, ám még jobban szeret kételkedni igazságukban. (Egyszer talán még a kárpátaljai legendák leleplezésére is sor kerül.)

*

Tegnap este, ahogy jelezték, eljöttek egy kis beszélgetésre az egyik legjobb Bp-i közéleti (és részben szakmai) lap munkatársai. Az újságíró kollegina voltaképp konkrét kérdéseket nem is nagyon firtatott, azt hiszem, inkább benyomásokat, tapasztalatokat akart gyűjteni, a rázós dolgokra majd nyilván rékérdez az illetékeseknél, akikkel ma találkozik. A lap fotósa volt vele, vajdasági srác, aki, mint annyian, akkor dobbantott, amikor a behívóját megkapta. Jó barátja Beszédes Pista (még dolgozott is a keze alatt), így azonnal rövidre is zártuk a kapcsolati hálónkat. Közös ismerőseink sorában Tolnai Ottó, Végel László és mások mellett a szép emlékű Gion Nándor neve is szóba került. És ha már beszéltünk róla, kedves gesztusként ma reggel beadta kis ajándékát: Gion „Mit jelent a tök alsó” c. kötetét, amely az író hátrahagyott novelláit tartalmazza. Köszönet érte, örömmel fogom olvasni.

*

A tegnapi látogatóink természetesen maguk szervezték az útjukat, szállásukat, programjukat, mindössze néhány email-cím és telefonszám megadásávál segítettük munkájukat. Azonban nem véletlenül nyomatékosítottam a természtesen-t. Sokan ugyanis mást gondolnak erről. Se szeri, se száma az alkalmaknak, amikor azzal keresnek meg, hogy ilyen meg olyan céllal ekkor és ekkor érkeznek, ennyien lesznek, eddig maradnak, szervezzek nekik szállást, találkozókat, előadást, könyvbemutatót, felolvasást, vetítést, miegyebet – és alkalmasint persze közönséget is. Soha nem értem, hogy ha valaki nyilvánvalóan nem meghívásra érkezik, hanem a saját kezdeményezéséről van szó, akkor miért nem szervezi meg magának a dolgot, miért mással akarja megszerveztetni. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy ittenieket mozgósít az ügyben, akkor miért nem intézményeket, nem magyarságszervezeteket, nem szakmai csoportokat, nem kiadót, szerkesztőséget, főiskolát, színházat, központot, irodát, nem társaságot, szövetséget, egyesületet, alapítványt – hanem engem találnak meg és kérnek erre. Ilyenkor egy picit mindig ideges leszek, de aztán igyekszem higgadtan válaszolni, hogy nekem ilyesmire se fizetett apparátusom (pl. kulturális titkárok, irodavezetők, szervezők, titkárnők jelentős összkárpátaljai száma), sem államilag vagy támogatásokból fenntartott infrastruktúrám, se szolgálati kocsim, sesesesese semmim nincsen. És ha még irodalmárokról vagy közelebbi barátokról van szó, hát talán érthetőbb. Bár nekem még soha a büdös életben nem jutott eszembe, hogy írjak egy Mo-i vagy szlovákiai vagy erdélyi költőnek, még ha baráti lábon állok is vele, hogy figyelj, utazom hozzátok, szervezz szállást megeztmegazt. Vagy megvárom, hogy meghívjanak, vagy ha magam elhatározásából megyek, akkor megoldom magánúton. Illetve hát, ha nagyon-nagyon szükséges, akkor esetleg az ügyemben illetékes szervezet, intézet segítségét kérem. Na de hogy magánembert, akit alig ismerek?

Mindez persze most nem véletlenül említem. Azzal a derék emberrel, akitől most kaptam levelet, három mondatnál többet nem beszéltem életemben, azt is jó sok évvel ezelőtt. Ráadásul ő maga történelmi (1956-os kutatás), kollégája pedig néprajzi tanulmányútra jönne, mégsem az egyetem megfelelő karához, nem a beregszászi főiskolához, nem a Hungarológiai Központhoz, nem a magyar tudóstársasághoz (hosszabb a nevük, de ez a lényege), nem a MÉKK-en belüli Tudományos-Ismeretterjesztő Társaságához, nem a kárpátaljai magyar néprajzosok szervezetéhez (tudtommal ilyen is van), de még csak nem is az 1956-os dolgokban járatos (és nálamnál sokkal prominensebb) személyiségekhez, meg nem is a néprajzi vonalon a szakmában jegyzett (netán doktorátust szerzett) kollégákhoz fordul – hanem üppeg és pünkt és ausgetippelt hozzám.

*

Eldöntöttük, hogy nem utazunk a Tokaji Írótáborba. Évának eleve nem volt hozzá gusztusa, de kedvemért válallta volna, én meg attól tettem függővé, hogy tudunk-e ott találkozni olyan barátainkkal, akiket egyébként nagyon ritkán látunk. Hármójukat kérdeztem meg, egyikük sem jön az idén Tokajba – így hát mi sem.

*

Hosszabb ideje nem kerestem rá a nevemre a Google-val, a minap megtettem, és találtam pár érdekes dolgot. Az egyik kifejezetten zavarba ejtő. Még nem tudom, hogyan reagáljak rá, egyelőre emésztem a dolgot. Majd beszámolok erről, csak előbb le kell gyűrnöm a meglepetésemet és értetlenségemet. A többi találat között is volt néhány érdekes. Több olyan fórumot és blogot is találtam, ahová betűzték a verseimet. Ezen felül azt is megtudtam, és ezen is eléggé meglepődtem, hogy az 1997/98 évadban a Pécsi Harmadik Színház befogadószínházi előadásainak a keretében a Happy End Cirkusz Színházi Társaság előadta A lila zászlórúd c. színpadi játékomat. Pontosabban ez a darab szerepelt a műsorprogramban – semmi továbbit azonban nem sikerült megtudnom sem az előadókről, sem a rendezőről, sem az előadásról. Aki bármit tud a nevezett társulatról vagy a bemutatóról, kérem, ne titkolja el ismereteit.

Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg. Az első voltaképp „szerelmes vers”, viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy „Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért”. Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek „nagyon szeretlek” üzenettel.)
*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és…; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

*

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

Csönge2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándékba.

Orbánt köztársasági elnöknek!

Az elmúlt napok nagyjából azonos fajsúlyú két legfontosabb híre: Horn Gyula alighanem vállalja a jelöltséget a köztársasági elnöki posztra, Orbán Viktor pedig gólt rúgott a Felcsútban. Még mindig jobb, mintha fordítva történt volna. Habár…

Habár elképesztően nagy húzás lenne, ha az MSZP Orbánt jelölné köztársasági elnöknek! Ezzel ők rúghatnának hatalmas gólt: a Fidesznek a fővezér nélkül aligha lenne esélye 2006-ban a győzelemre. Az nehezen képzelhető el, hogy saját pártja ne támogatná Orbánt, legfeljebb az történhetne, hogy ő nem vállalja az elnökséget: de ezt se nagyon tehetné meg, hiszen hová lenne akkor a magát pártok fölé helyező attitűdje, no meg a dicsvágya se igen engedné, hogy nemet mondjon. Az MSZP ezzel tehát kihúzhatná az ellenfél méregfogát, bebiztosítaná a saját győzelmét, és az országgal is jót tenne: államelnökként OV valószínűleg kevesebb kárt tudna tenni, mint miniszterelnökként. —- De hát a szocialistáknak nincs ennyi fantáziája, sem kockáztató készsége, Hornnál és Szili Katalinnál nem látnak tovább. Aki pedig rövidlátó, előbb-utóbb megbotlik és pofára esik.

*

Az is ritka, hogy én kelek a Kárpáti Igaz Szó védelmére, pláne házon belül. Marosvásárhely városát egy cikkben Székelyföld fővárosaként említette a lap, és a család idősebb tagjai ezt erősen kifogásolták, mondván, a nevezett város nem tartozik a Székelyföldhöz, így nem lehet a fővárosa. Mi Évával óvatosan ellentmondtunk, mert mindketten többször találkoztunk ezzel a jelöléssel, és általánosan elfogadottnak tudtuk. Mivel azonban (nagy)Magyarország földrajzát soha nem tanultuk (szemben a kifogásolókkal), nem mertünk erősködni. Aztán utánanéztem a dolognak, és „persze” azt találtam, hogy a volt Maros-Torda vármegye nagyon is Székelyföldnek számít, s hogy Marosvásárhelyt az első latin említés a székelyek új városának nevezi; egy időben Székely-Vásárhelynek is hívták, és mint az egyetlen székely királyi város, joggal nevezhető a fővárosuknak. De politikai-közigazgatási értelemben is „főváros” volt, mint a Maros Autonóm Tartomány székhelye, kulturális szempontból pedig most is az, habár etnikailag jobban felhígult, mint a „belsőbb” székely városok, Csíkszereda vagy Székelyudvarhely. A KISzó által használt (és valószínűleg más forrásból vett) kifejezés tehát nem kifogásolható, bár hivatalosan természetesen Vásárhelynek nincsen semmilyen fővárosi státusa. Egy történelmi vagy földrajzi szakmunkában a kifejezést nyilván idézőjelbe kellene tenni vagy pontosabb meghatározással élve a székelyföldi magyarság kulturális központjának kellene nevezni.

*

A húsvétot elég jól megúsztuk, a locsolók megkímélték a család hölgyeit (és engem) azzal, hogy (1-2 kivételtől eltekintve) elkerülték házunkat.

*

Alig hihető, de a szép emlékű UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány hivatalosan még csak most szűnt meg. Én ugyan 2002. július elsejével felfüggesztettem a tevékenységét és 2003-tól már nem létezőnek tekintettem, hivatalosan a bírósági végzés csak most tett pontot a történet végére. Érdekes, hogy ez éppen alapításának 10. évfordulóját követően történt.

Nehéz lenne értékelnem tényleges működésének az esztendeit. Fenntartása egyszerre volt eszköz és cél: bizonyos dolgokat (pl. könyvkiadás és -terjesztés) megoldásához megbízható jogi háttérül szolgált, ugyanakkor a fenntartása, mint „szent cél”, nagyon sok munkát és energiát igényelt és egyre több „kitermelt” pénzt emésztett fel. A körülmények folyamatos kedvezőtlen alakulásával egyre inkább nyűgöt, terhet jelentett, ezért aztán megszüntetése mellett egyre több érv szólt. Utólag azt gondolom, helyesen döntöttem, hogy nem engedtem a tehetetlenségi erőt érvényesülni.


Független sajtó, könyvkiadás Kárpátalján – szamizdat.balla.biz

Támogatások, oh!

…nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.
*

Érdekes összefoglaló cikk a Nazca-vonalakról és egy újabb perui felfedezésről: szintén csak repülőgépről látható ötven gigantikus alakrajzot találtak dombok oldalába vésve. A Papirusz anyagában megadott linkekről továbblépkedve egy meglepő kutatási eredményről beszámoló cikkre bukkantam a National Geographic magyar oldalán: Genetikailag meghatározott a vallásosság?. A lényege: „az életkor emelkedésével egyre inkább a genetikai tényezők határozzák meg az emberek vallásosságát. Miközben a gyerekek hite általában a társadalmi környezettől (családi, közösségi hagyományok, iskolák, oktatás, nevelés) függ, addig a felnőtteknél a gének játszanak nagyobb szerepet.”

*

Levél az Illyés Közalapítványtól: támogatáspolitikájuk átalakítása évek óta napirenden lévő kérdés:

„Az átalakítás szükségességét egyaránt érzékelték Magyarországon és a határon túl; a kormányzati, a közalapítványi szférában és a kisebbségi intézmények szintjén is.
Megközelítésünkben a támogatáspolitika intézményes működtetés, amelyben a döntéshozatali szint és az ügyintézés professzionalizálódott. Mégis általános az elégedetlenség mind a támogatók mind a támogatottak körében. Mindez a magyar-magyar viszonyt is túlterheli.
[…] Mindezek után mit állíthatnánk: az eddigi támogatáspolitika egy feneketlen zsákba szórta a pénzt vagy egy hatékony közösségépítést segített?
[…]  az egyenes beszédet, a konkrét elképzeléseket keressük. Ennek érdekében az Illyés Közalapítvány irodája/Kuratóriuma arra kéri Önt, hogy fejtse ki a magyarságpolitikai támogatásokról véleményét.
Ezúton egy ankétot indítunk el, amelynek keretében közel száz szakembert kértünk fel arra, hogy 10 kérdésünk alapján fejtse ki a véleményét a támogatáspolitikáról…”

Kiemelések tőlem. Azért az már valami, ha maga az alapítvány, a kuratórium vet fel ilyen kérdéseket, és nem úgy tesz, „mintha legjobb rendin menne dolga” (hej, pedig!). A kezdeményezés tehát dicséretes, de sajnos nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.

*

Csöngét estére várjuk, Kolos pedig már meg is jött, épp idejében: sürgősen metszeni kell a szőlőt; az anyja fülön is csípte ma reggel, most kint tüsténkednek a kertben, a bezárt ablakon keresztül is hallom, ahogy csattog a metszőolló. Lassan csak kitavaszodik nálunk is: a venyigeégetés füstszaga már nem engedi vissza a telet.

Különben Kolos hozott egy remek hídépító játékot. A környezetem tudja, hogy lassan tíz esztendős számítógépes pályafutásom alatt csupán egyetlenegy játék került hozzám közel, ez pedig a vízvezetés (Wall Pipe): falba építhető különböző csőelemeket kell úgy illeszteni egymáshoz, hogy a víz minél hosszabb utat tegyen meg és minél több hurkot képezzen. Voltaképp elég egyszerű, de nagyon szórakoztató játék, helyzetfelismerést és némi kreativitást, ötletességet igényel, no meg gyors csuklómozdulatokat az egérrel: ez még megy nekem. Ha megakadok az írásban vagy éppen sikerül valamit befejeznem, néha meg csak úgy, a magam szórakoztatására beiktatok a napomba egy-egy 20-25 perces futamot. A bonyolult stratégiai játékok túl sok időt és figyelmet követelnek, a lövöldözősek és mászkálósak pedig inkább idegesítenek, mint szórakoztatnak. A logikaiak, kirakósak, építősek, illesztősek közt vannak nagyon jók, de valahogy ezekre is sajnálom az időt. Korábban még különféle fallabdát (falbombát) játszottam néha, aztán ez is elmaradt. A kártyajátékokat, dámát, sakkot, malmot soha nem élveztem: ezekhez nekem emberpartner kell. No, de most itt van ez a hídépítős. Szintről szintre lépve mind nehezebb feladatokat kell megoldani: egyre szélesebb a folyó, távolabbiak a megadott támaszkodási pontok. A program autókat vagy vonatot küld a hidamra, s ha rosszul építettem, bizony összedől, elemeire szakadva belehullik a folyóba. Magát a hidat bármilyen hajlított ívűre, meredekre építhetem, de az autóútnak vagy a sínpályának menedékesnek kell maradnia. No, tegnap este túljutottam az első szint 6 pályáján, ma délelőtt már a második szint negyedik pályáján építettem felvonóhidat: ha nem működik a hidraulika, akkor a hajó nekimegy, elsodorja, összetöri az egész konstrukciót. (Amíg nem jöttem rá a csízióra, maga a hidraulika szakította szét a hidamat.) Acél-, vas- és burkolatelemekkel kell megoldani a feladatot, egyes pályákon használhatok acélsodronyt (drótkötelet), hidraulikát. Ja, és persze korlátozott a felhasználható elemek száma: mindegyik pénzbe kerül, és egy-egy hídhoz csak adott keret áll rendelkezésre. A legélvezetesebb, hogy az egyre komplexebb problémákat többféle módon is meg lehet oldani, és ha sikerült egyféleképpen, mondjuk magas tartópillérekkel, akkor megpróbálhatok egy masszív „tömbös” vagy egy kecses, íves megoldást… Egyelőre nagyon élvezem.

*

Kicsit megint igazítottam a Kettenklub induló oldalának a küllemén. Így most kicsit sok lett a beillesztett frame, de szükségét éreztem, hogy valahol jelezni tudjam az összes napi frissítést, azokat is, amelyek nem feltétlenül tartoznak a rovatonként amúgy is prezentáltak közé, hanem a „belső munkát”, a bővített, javított, átdolgozott oldalakat is mutatják.


irodalom: kreatív játék blog

Ki a magyar?

A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy „A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.

A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan „főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.

*

Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.

*

Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.

Minderről holnap hosszabban.

Ukrajnáról – oroszul

Tegnap az MTV1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: kijevi helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház két pátriárkája is. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

*

Ma már csak jó napom lehet: ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszé-kötetem kiadásáról szóló szerződést. Beteges pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.

A napokban írtam arról, hogy és mint haladok a munkámmal, s hogy egy másik kiadónál két éve miként estem pofára ugyanennek a kötetnek az elődjével (címe azóta nem változott: Félmúlt, féljelen, féljövő). Akkor, a szerint a már aláírt szerződés szerint azonnal milliomos lettem volna – sajnos nem dollárban és nem is forintban, hanem lejben. A honorárium összege átszámítva elég szerény lett volna – de a tény, hogy a nagy múltú, rangos Kriterion gondozza a könyvemet, no meg a kisebbségi szolidaritás és a satöbbi körülmények elfogadhatóvá tették a feltételeket. Most, ennél a Bp-i kiadónál, amelynél nyár óta hevert az anyagom és csak január közepén kaptam értesítést szándékukról, hogy kiadnák, másra számítottam: ha nem is magas, de tisztességes honorra. Mégis csak: a legjobb nem-szépirodalmi írásaim az elmúlt 6 évből, a terjedelem kb. 10 szerzői ív; nagyon szerényen számítva is, mondjuk, néhány havi Mo-i minimálbért saccoltam. Ehhez képest a szerződésben 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. No, hát ezt talán mégsem…

Hiába, így van ez. Nem jöhet össze minden egyszerre. Amilyen szépen végre biztosnak látszik a regényem kiadása a Pro Pannoniánál (8 évi sikertelenség után!) és amilyen kellemesen alakul együttműködésem a Cyberbooks-szal nemcsak a mostani e-bookom, hanem a távlatos ügyekben is – annyira kedvezőtlenül alakult ez a harmadik dolog. A szerződés tegnapi kézhez vételétől kezdve nagyon nyomasztott ez a döntési kényszer, aludni is alig tudtam, aztán ahogy ma délelőtt véglegesítettem magamban, hogy úrrá leszek a 100 tiszteletpéldány iránti, egyébként olthatatlannak tűnő sóvárgásomon, megkönnyebbültem, és a lemondó levél elküldése után egészen felszabadultam.

*

Egy másik, a maihoz hasonlóan álmatlan éjszakámon kitaláltam, mivel fogom kezdeni (ha, mint tervezem, rövidesen elkezdem) egy vagy inkább több könyvnyi terjedelmű önéletrajzi írásomat. Nem, nem a gyerekkorommal. Oda én még nem jutottam vissza. Az még egyáltalán nem tudatosult, nem „elemződött” és nem „dolgozódott fel” általam, ami 14-15 éves korom előtt történt velem, de még az is csak eléggé haloványan, ami ekkoriban. Jószerével inkább csak 17-18 éves koromtól „tudok magamról”, az ekkori világlátásomat, nézeteimet, gondolkodásomat már vissza tudom idézni. Az utólag élesebben tudatosult korszakom pedig még ennél is későbbi, 21 éves korom körüli. Nagyjából ekkortól érzek folytonosságot önmagamban; ami korábban történt, változott bennem, azt inkább csak különálló epizódokban tudom megragadni. Nos, egy ilyen 17 éves kori epizóddal gondolom elindíthatónak az „önéletírásomat”. Soha még ilyesmivel nem próbálkoztam, pláne úgy nem, hogy egy összefüggő nagyobb szöveg konstrukciója lebegjen a szemem előtt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire megyek magammal. Ha siekrülni fog, akkor leginkább azért, mert az utóbbi időben már magamra sokkal kíváncsibb vagyok, mint a külvilágra. (Jó úton a bedilizés felé?)


x: szamizdat könyvkiadás, irodalom

 

Meghalt a király – éljen a hetman

Hír: Juscsenkót még mai hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra.

Comment: Többször elmeséltem és párszor le is írtam, de e hír indokolja, hogy újra és minden eddiginél érvényesebben felidézzem szép emlékű idősebb Vereckey Béla mondását az első szabad ukrajnai elnökválasztás idejéről, amikor is magyar ember létére a harmadik féldeci után, talán szolyvai szomszédaival és barátaival azonosulva, ruszin öntudatra ébredt és a következő bölcs nyilatkozatra ragadtatta magát: „Nem mindegy nekünk, kárpáti ruszinoknak, hogy kit választanak atamánná a doni kozákok?!”

Hír: Gajdos István, az UMDSZ elnöke a (Juscsenkó-ellenes) szocdemek frakciójából átült a (második választási forduló előtt már Juscsenkó mellé álló) szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – a kárpátaljai magyarság érdekében.

Comment 1: Meghalt a király, éljen a király. Vagyis a hetman.

Comment 2: Hofi anyósa ezt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját”.

Hír: „Kőszeghy családja már hónapokkal korábban Kanadába utazott, s információink szerint a főszerkesztő útlevelében is ott lapul a kanadai beutazási vízum.” (Kárpátalja, 2005. jan. 21)

Kőszeghy részéről a KISzóban egyelőre: NO COMMENT.

*

Elmaradtam a naplómmal… De hát az ember vagy dolgozik, vagy naplódzik… Most hálistennek (egy kivételével) nagyon kellemes írni, összeállítani, szerkeszteni, olvasni, választani, webelni, megválaszolni való dolgaim akadtak. Próbálok haladni sorjában.

Mika Robi a papirusz.hu honlapján nagyon kedves cikket írt rólunk, és egy kis reklámot is csinált az oldalainknak – köszönet érte.

Megjott a Holmi első ez idei száma, benne két komoly kritika Éva könyvéről (különösen a Nagy Andrásé ás mélyre). Sajnos a Holminak nincs honlapja (bár talán lesz), így még belinkelni sem tudom a recenziókat, pedig a teljes szöveget is szeretném feltenni Éva megfelelő oldalára. Megpróbálom elkérni a szerkesztőségtől.

Elindult a Színképben (Romániai Magyar Szó) a Tejmozi! Pontosabban az „egymondatos” projektumomat és a teljes prózaművet bemutató sorozat. Jó pár héten át menni fog (szombatonként), és abban egyeztem meg Cseke Gábor szerkesztővel (ő jegyzi az összeállítást), hogy szimultán közlésben nálam is megjelennek az egyes részek. A sorozat kedvéért persze nemcsak új oldalakat kellett készítenem, hanem a Pánsípon és az adott interakción belüli menük is elégteleneknek bizonyultak, így aztán elég rendesen átszabtam az alrendszert, úgy hogy a Pánsíp és a Kettenklub címoldalán is kint legyenek a friss linkek. A sorozat első közleményét LÁSD. (link javítva, 2016)

Szapora levélváltások Pálnagy Lászlóval. Miután az egymás iránti egyre nagyobb szimpátiával és bizalommal variálgattuk a Cyberbooks Kiadóval való együttműködésem lehetőségeit, mostanra eljutottunk a megállapodások megkötéséig. Az e-book-sorozat ügye már biztosnak látszik, tegnap 10 változatból (!) kiválasztottam a nekem legjobban tetsző borítótervet is, és miután kértem egy kis módosítást, még mindig két verzió adódott. Kölcsönös egyetértésben e mellett maradtunk:

Holnap kapom a teljes anyagot véglegesítésre. A digitális kiadvány e-book-áruházi forgalomba kerül, és CD-n is megjelenik. Hát ilyen könyvem is lesz már… Talán ennél is fontosabb: őszre egy eddig általam nem próbált műfajú hagyományos (nyomtatott) könyv lehetősége is felmerült. Egyetlen „hátránya”, hogy meg is kell írnom….

Másutt tervezett új esszékötetem végleges összeállításán is dolgoztam. Összeütöttem egy rövideke előszót, és a 2003-as indító tanulmányt próbáltam aktuálisra átírni; egyelőre nem túl sok sikerrel. Ez a másik kiadó is most már hivatalosan értesített a szándékáról és hó végéig kérik a kéziratot (hogy pályázgassanak vele). Ennek persze nagyon örülök, de sokkal többet erről nem akarok írni (és szándékosan nem nevezem meg ezt a könyves műhelyt), mert két éve egyszer már elkiabáltam a dolgot a Kriterionnal, akkor még a tervezett tartalomjegyzéket és saját borító-tervemet is közzétettem, eljutottunk a hivatalos szerződésig, sőt, már valami támogatási összeget is szerzett a főszerkesztő – aztán, talán a saját hírverésemnek is „köszönhetően”, itthoni jóakaróm megfúrta a kiadóigazgatónál azzal, hogy „mindenféle aljasságok” vannak a kéziratban. Nos, ezek számát szaporítom most az azóta keletkezett esszéim, publicisztikáim beválogatásával.

Amit pedig fölöslegesen (de lóhalálában) csináltam: csak most bukkantam rá egy napokon belül lejáró komoly pályázatra, és megpróbáltam idejében elkészülni űrlapokkal, mellékletekkel, minden benyújtandóval. Meg is lettem vele, csak épp az eljuttatását nem tudtam megoldani, ugyanis előzőleg egy Mo-i intézményt is meg kellene járnia, mielőtt a célhelyre érkezik, ez pedig csak úgy lett volna lehetséges, ha megbízható futárposta is adódik. Egyetlen telefonhívást ugyan megeresztettem ennek érdekében (ez nem jött be), de aztán tovább nem erőltettem magam, valahogy a kedvem is elment tőle hirtelen. Persze azonnal meg is ideologizáltam a dolgot a magam számára, előszedve egy régóta vallott elvemet: az ember olykor az elszalasztott lehetőségeknek köszönheti boldogságát.

A zaporozsjei kozákok gratuláló táviratot írnak Juscsenkónak


Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra

Beregszászban

Tegnap eléggé kellemes volt a beregszászi találkozó. Bár abban állapodtam meg Bárdi Nándorral, hogy majd valamiféle beszélgetést folytatunk az előre egyeztetett témákról, végül mégis inkább előadás-szerű lett a szereplésem, több mint két órán keresztül nyomtam a szöveget a nagyrészt ifjú pedagógusokból és diákokból álló hallgatóságnak. Idehaza elég sokáig mérlegeltem, vajon célszerű-e ezeket a kényes kérdéseket (a „szovjet magyar” mentalitás szerepe művelődési életünk kialakulásában; a Forrás; az én kivonulásom a közéletből…) részleteznem, avagy inkább burkoljam a véleményemet altalános, inkább elvi, semmint konkrét helyzeteket és személyeket érintő fejtegetésbe. Végül aztán úgy döntöttem, miért kellene a képzésben részt vevő kárpátaljai fiatalok előtt kevésbé szókimondónak mutatkoznom, mint írásaimban, miért, ki előtt kellene óvatoskodnom: ha ez a téma, hát ne kerülgessük. Így hát ugyanazokat a meglátásaimat mondtam, mint amiket az utóbbi években megírtam. Aztán az utolsó harmadban áttérhettem honlapom bemutatására: a projektor mozivászon-méretben vetítette ki az oldalaimat, meglepő volt ekkorának látni.

Az előadás után többen is dedikáltatták velem a magukkal hozott könyveimet; ezen egy kicsit meg is lepődtem, de persze jólesett.

Ezek után még a szervezőkkel ebédelni mentünk négyesben (Bárdi Nándor, Papp Z. Attila, Éva, én) és nagyon jóízűt beszélgettünk. Nándi még irodalmi „titkomba” is belekérdezett: egy novellám olvastán a szereplőkben valós személyeket vélt felfedezni. Nem teljesen véletlenül.

Finomat ettünk; Éva töltött pulykamellet, én sült pontyot. A halételekkel óvatos vagyok, és elég gyakran megzavarja az élvezetemet a jellegzetes „pocsolyaíz”, amit a tóban tenyészett friss halakon és a fagyasztott tengerieken egyaránt érezni szoktam. Picit tartottam hát a beregszászi pontytól, de kifogástalan volt, remekül ízesítették és átsütötték.

*

Elkészítettem a Mozgónak a decemberi-januári naplót. Remélhetőleg ezúttal nem marad ki… Az archívum rendezésében pedig eljutottam a szerzőkig; nagyjából abécé-sorrendben haladok, de azokat veszem előbbre, akiknek az anyaga amúgy is összefüggőbb, illetve több alagységnek (Pánsíp, Szalon) is részét képezik.

Száznál is több szerzőtől publikáltam anyagokat az elmúlt bő négy évben, így ha 2-3 naponta eggyel elkészülök… Bikácsy Gergely után most Bagu Laci anyagait vettem sorra, és belinkeltem a legutóbbi kötetét (ezt digitális könyvként azon frissében feltettem annak idején), illetve az erről írt recenziómat; utóbbit egyben elhelyeztem személyes irattáramban a Kettenklub rendszerében. Lásd (javított link – 2016): Istenhez hanyatló árnyékszéken avagy Afrika bennünk van.

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.

régi idők naplója

Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapomnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket…

Egyelőre az 1997-es, 1998-as és 1999-es naplókat rendeztem el a most egy időre véglegesnek tekintett tartalmukkal és a Kettenklub formátumához igazított külalakban. (Mindez azt is jelenti, hogy még mindig vannak nem publikus szövegeim azokból az időkből!)

Mielőtt megújítanám és a Kettenklub arculatához igazítanám a Pánsíp Szalon honlapját (ezt nem akarom véglegesen az archívumba tenni, hiszen az egyik akcióm még lezáratlan, és nem mondtam le arról sem, hogy a jövőben újakat indítsak), addig is a „régi”, valójában még csak egyéves rendszer Egy mondat a… címen futó rovata keretében a Munkanaplómban részletesen beszámoltam a Tejmozival kapcsolatos újabb fejleményekről, továbbá elérhetővé tettem Gergely Tamás interjúját, amelyet az intarakcióval kapcsolatban készített velem, ám a „célhelyen” nem jelent meg, így majd az RMSZ-béli sorozatbanban kerül rá sor; addig is hadd váljon olvashatóvá itt – az év egyik utolsó frissítéseként.

Az archívumban pedig egyik legértékesebb anyagunkat, a kortárs lengyel költők antológiáját tettem elérhetővé.

És még egy kicsit a honlap belső ügyeinél maradva. „Természetesen” találtam egy kis igazítani valót a Kettenklub méretezésében. Túl keskenynek találtam a belső oldalakat, így a szélsőkből leloptam pár pixelnyit. A január elsejei frissítések már tükrözni fogják ezt a változást, de feltehetően az „avatatlan” szemek alig is veszik majd észre.

*

Ma távoli, és csak levelekből megismert barátom és kollégám azzal lepett (és tisztelt) meg, hogy elküldte egy nekem ajánlott versét. Ide tűzöm:

Cseke Gábor

Dumaparti

Balla D. Károlynak

Valahol egy dunaparti
Asztalnál a dumaparti
Arról szól hogy ki a magyar
S kié lesz a Duna-kanyar
Ha majd egymást szégyenszemre
visszaküldjük Nárittyenbe
S ittmarad e táj kifosztva
Hullt levélen deres rozsda
Faszulunk és megfeszülünk
Nő az orrunk és a fülünk
Pedig most hallgatni kéne
Fogózni egy szomszéd kézbe’
Itt vagyunk ezért maradtunk
Pedig mennyiszer kikaptunk
S győzni csakis egymás ellen
Mindent lefitymáló szellem
Tépi száját egyre hallom
Ide veled ősi kardom
Belémszúrja meg sem érzem
Rossz álom volt mégis vérzem

*

Az év utolsó naplójegyzete szóljon arról is, hogy magánéletünknek alighanem két legsúlyosabb esztendeje áll mögöttünk. Apósom tragikus halála, apám egészségének többszöri megrendülése; és hát a család többi öregje sem csattan ki az egészségtől.

Rendhagyó módon a saját állapontomról is hadd essen itt szó. 2003-as balasetem óta nem nyertem vissza járáskészségemet, az idén pedig elkezdődött tolókocsis korszakom. Amit nagy derűvel fogadok, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam így, mint a járókeretes szerencsétlenkedéssel. Nincs kedvem előkeresni valamelyik régi dossziémból, de valamikor 18-19 éves koromban, amikor megbarátkoztam a tudattal, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, már írtam erről egy verset; a szakirodalmat is megismerve joggal hittem azt, hogy sokkal-sokkal hamarább bekövetkezik ez a mostani állapotom – végül is elég szépen kitolódott. Akkor azt a verset valahogy így fejeztem be: „Örömből is elég nekem oly kevés és olyan kicsi / – egy jól gördülő, fordulékony, és nem nyikorgó tolókocsi.” Nos, jelenthetem: jól gördül, fordulékony és nem nyikorog, így hát kamaszkori vágyálmom beteljesült…

Viccen kívül: a dolog egészét, úgy érzem, valóban a legkisebb lelki megrázkódtatás nélkül sikerült elfogadnom. Az egyetlen tényező, amelyet szívesen elkerülnék, s ami bánt: hogy Évának egyre több dolga van velem, s hogy most már egyáltalán nem boldogulok nélküle, nem tudom sem elkezdeni, sem befejezni a napomat egyedül – ez számára olyan kötöttséget jelent, amelyet ugyan a maga természetességével és kedvességével vállal, én mégis igazságtalanságnak gondolom, hogy most már egyetlen napra sem szabadulhat tőlem. És most ez egyszer nyilvánosan is hadd köszönjem meg neki minden törődését. (Persze amikor e sorokat olvasta, ajánlotta, hogy ezt a mondatot hagyjam ki… Ilyen esetekben közösen szoktuk mérlegelni, mi erősebb: az, amennyire őt zavarja, vagy az, amennyire én szükségesnek gondolom. Gyakran meggyőz a határozottsága. De most én nyertem.)

Ezen túl még valamit be kell vallanom. Azt, amit Gábor Miklós naplóját olvasva értettem meg néhány évvel ezelőtt. Súlyos egészségi állapotában ezt írja: „A képtelenség egyben kényelem is”. Szó se róla, a fizikai korlátaim ugyan megfosztanak számos olyan dologtól, amit szeretnék csinálni és igazi örömöt okozna – ugyanakkor azonban felment olyasmi alól is, amit nem szívesen csinálnék. Így hát akár azt is mondhatnám, valamilyen szinten ez a körülmény segített hozzá ahhoz, hogy kialakíthattam egy olyan életet, amelyben, kár lenne letagadni, eléggé jól érzem magamat, és amely még mindig gyakrabban tölt el megelégedéssel, mint hiányérzettel. Azt már többször leírtam, hogy a korlátaimból talán sikerült életvitelt faragnom, s a hendikepjeim kényszerítettek rá arra, hogy tőlük szabadulni vágyva másutt, másban előre lépjek.

Azért igazi, nem kudarcból formált, hanem valódi örömökben is volt részünk. Maradva a családnál: gyerekeink eredményessége. Kolos egyévi sikertelenség után mégis elkezdhette azt tanulni, amit szeretett volna; első évét (általunk nem várt) sikerrel teljesítette, s ha ezt a félévet is jól zárja, akkor túl van a hároméves képzés felén, másfél év múlva kenyérkereső szakma lesz a kezében. Csönge érettségizőként aranyérem-várományos; bár a neheze azután következik, talán van okunk bizakodni.

Éva első komolyabb szakmai sikerei is erre az időszakra estek. Egész éves szereplése az ÉS-ben, könyvének megjelenése a Magvetőnél, a kritikai visszhang, új és újabb felkérések, a Déry-díj… Mindezeknek én nálánál is jobban örülök, ő nagyon vegyes érzésekkel fogad minden sikert és elismerést.

Én sem panaszkodhatom, bár két éve nem jelent meg új könyvem, de hosszú vajúdás után végre révbe jutott legnagyobb eddigi munkám, a Szembesülés, és volt néhány fontos publikációm (pl. verseim megjelenése a Makkai-féle angol antológiában, első szereplésem a Szép versek-ben, különböző műfajú folyóiratpublikációk…). Az Interneten is az elmúlt egy-két évben teljesedett ki (és alakult át többször) a „jelenlétem”. A Google a nevem begépelése után hat és fél ezer találatot jelez. A legújabbak egyike ez: http://mek.oszk.hu/02200/02276/, a másika pedig éppen ez a napló, annak is ez az oldala, ahol most, egy ilyen vegyesen jó-rossz időszak után boldog új évet kívánok magunknak.

Na jó, nektek is.

Ma a munkakezdéshez, indításul remek kortárs zene a Bartókon: Huszár Lajos: Rézfúvós kvintett op. 12. (Budapest Rézfúvós Kvintett) és Szabó Csaba: Szonáta rézfúvósokra (Modern Rézfúvós Együttes). Bár a rezeknek inkább a dzsesszben vagyok a híve (a kortárs is meg a réz is együtt picit néha sok a jóból), de ez a két darab igazi csemege volt. Különösen a második tetszett: a kicsit burleszkes indítás könnyedsége, aztán az elvontabb-szaggatottabb, zörejszerű effektusokat sem hiányoló folytatás (a domináló, igen „szép” trombitaszóló és kürt- meg harsona-harsogás mellett/alatt), majd a magas regisztereken önfeledten „össze-vissza” fecsegő és a mélyeken súlyosan dörmögő lezárás, a végén egy megint csak humoros-burleszkes felütéssel: igazán élvezetes tizenvalahány percecske volt.

*

Ariadné pulóvere c. írásomra reagálva Eörsi István egy saját cikkét küldte el, amelyben kétszer is idéz „belőlem”. Még dolgozik a szövegén, kérte, egyelőre ne tekintsem publikusnak. Másoktól, így Törzsök Erikától is kedves levelet kaptam, egy „ismeretlen” olvasóm pedig ezeket írta: „A narancs romlandó áru. Nálunk ez bebizonyosodott. Csak, hogy tudd, már 91-ben tudtam, hogy a mienkben nincs tartósítószer. Már akkor romlott volt. Azóta bebizonyosodott. Ha nektek sikerül gyümölcsként megmenteni, akkor nem fogtok fanyalogni arra, hogy az átalakulásban akkor még élvonalbeliből a politikai ármánykodás egy folyamatosan leszakadozó országot faragott.” Illetve: „Remélem, hogy a hendikep javatokra válik és megszűnik, hogy ti, meg mi, itt és ott. Ez lenne a klassz, nem az, hogy alibi-állampolgárságot ígérünk…”.
Érdekesnek találom, hogy bár én az Ariadnét akkor írtam, amikor a kettős állampolgárságról szó sem volt (és csak egy felsorolásomban szerepel ez a fogalom), mégis mindenki úgy értelmezte, hogy a történtekre reflektálok benne.

*

Elérhetővé tettem az UngParty NetCafé egy korai változatát. Ez a verzió az 2001. július 20-i állapotot tükrözi. Ekkor éppen egy hónapja volt annak, hogy a teljes rendszert a HHRF szerverére költöztettem. Egyik szomorú érdekesség: akkori legfrissebb hírem Árpa István haláláról értesít.

dec. 28.

Az utolsó napot kihasználva, amikor még politikai kérdésekben véleményt nyilvánítok, villáminterjút adtam telefonon a Klubrádiónak. (Holnaptól már érvényes lesz az Évának adandó születésnapi ajándékom: megszűnök közvetlen politikai kérdésekkel foglalkozó írónak lenni. No, milyen szépen sikerült megfogalmazni.) Persze már most sem buzgott bennem a kedv, hogy az ukrán választásokról bármilyen szubjektív véleményt is mondjak. Mégis: Kun Zsuzsa tegnapi bejelentkezése után a mai élő interjúra igent mondtam, és leginkább azért, mert a másik kérdezőként Barát Józsefet nevezte meg, akivel tizenhét éve (!) „dolgoztunk együtt” utoljára, s akinek hangját hallani és kérdésére felelni akkor is jóleső dolognak tűnt számomra, ha nem arról kérdez, amiről szívesen beszélnék.

Barát JózsefJóska akkor, 1987-ben a magyar rádió moszkvai tudósítójaként gyakorlatilag azért utazott Ungvárra, hogy velem egy hosszabb anyagot készítsem. A kb. egy órás beszélgetés le is ment Kossuthon. Milyen érdekes lenne most visszahallgatni! (Jószerével az egyetlen dolog, amire jól emlékszem: az utolsó alkalmak egyike volt, amikor a Szovjetuniót még szemrebbenés nélkül hazámnak neveztem. Ja, és éppen be volt gipszelve a karom. Az volt az első csonttörésem.) Aztán Jóskával még hosszú ideig tartottuk a kapcsolatot; a Birodalom utolsó éveiben többször segítségünkre volt abban, hogy itthoni magyar szervezkedéseink publicitást kapjanak Magyarországon. Úgy emlékszem, elsőként ő ismertette és juttatta tovább a romániai falurombolás elleni petíciónkat, amelyet, ha nem csal az emlékezetem, hárman írtunk alá (Fodóval és Sari Józseffel). Ez esetben és számos más alkalommal úgy történt a dolog, hogy én felhívtam Jóskát Moszkvában, elmondtam, miről lenne szó, beolvastam a szöveget. Aztán ő vagy készített belőle híranyagot, vagy nem, de mindig továbbküldte az Országos Sajtószolgálatnak, így „mindenki” tudomására juthattak az itthon még publikálhatatlan közlemények.

*

Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a… nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben – miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle – azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról egyhamar áttértek az angolra: az fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabbal így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.

dec. 26.

Nem, nem tudja megszerettetni magát velem ez az ünnep. Utoljára akkor tettem tétova kísérletet a megkedvelésére, amikor a gyerekeink picik voltak, de ez akkor sem sikerült maradéktalanul; viszont eljátszottam, hogy talán mégis. Most, hogy már ők is inkább fenntartással fogadják mindazt, amit családunk ilyenkor produkál, felmentve érzem magam az alól, hogy úgy tegyek, mintha, és ünneprontó módon már nemigen rejtem véka alá ellenérzéseimet…
Eközben persze tisztában vagyok azzal, hogy mindez gyökeresen másként is lehetne: ha más családban nevelkedem, netán más országban, más korban élek… De a számomra adatott előzmények – és főleg a beállt gyökeres fordulat után -, sajnálom, viszolygáson kívül nincs más bennem azok buzgalmát látván, akik még nem is olyan régen…
Idegenkedésemnek az „elvi” okok mellett most közvetlen gyakorlati indítéka is lehetne: családunkban, éppen 24-én, újabb egészségügyi minőségromlás következett be – hogy ezzel a tudákos megfogalmazással kerüljem el a lényeg kimondását. Semmi kedvem beszélni sem arról, hogy mi történt, sem a következményeiről. Annyi azonban bizonyos, őszintén örülök, hogy „hálistennek” vége van a karácsonynak.

*

Az eltelt 3-4 napot nagyjában-egészében az archívumom rendezésével töltöttem. Most olyan anyagokon dolgoztam, amelyek nemcsak a honlapnak, hanem személyes virtuális irattáramnak is fontos részét képezik: 1997 óta vezetett naplóm korai szövegeit igyekeztem ésszerű és egységes, átlátható és könnyen bejárható formában újra közreadni. Bár a webnaplós korszakom előtti években írt jegyzeteim nagyrészt elérhetőek voltak, mégpedig nagyjából abban az alakjukban, amelyben különböző folyóiratokban megjelentek, most kiegészítettem őket korábban nem közölt részletekkel. Ez utóbbiak vagy terjedelmi okokból maradtak ki az annak idején publikált anyagból, vagy pedig – és gyakrabban – személyes érzékenységek miatt tartottam vissza őket; illetve az is előfordult, hogy olyasmiről esett szó bennük, amit akkor nem gondoltam célszerűnek mások orrára kötni. Ilyenek voltak például az UngBereg Alapítvány fenntartását célzó munkánk műhelytitkaink. Ezek mára teljességgel elvesztették jelentőségüket, ellenben jól megvilágítják, miként próbáltam fenntartani ezt a tevékenységünket éveken át úgy, hogy eközben, másoktól eltérően, nem pályáztunk meg magyarországi könyvtámogatásokat.

*

Pócsék látogatása. Ildikó még nem járt nálunk, Pisti is jó régen. Igaz, erősen megritkult Bp-i tartózkodásaink során idő hiányában mi sem nagyon kerestük őket, holott pár évvel ezelőtt nemigen telt el úgy egy-egy év, hogy legalább 3-4 alkalommal össze ne jöttünk volna beszélgetésre, sörözésre, pókerezésre. Ők meg érthető okokból nem járnak együtt „haza” túl gyakran: Ildikó és a két gyerek német állampolgár, hármójuk vízuma elég tetemes összeg. No és persze szerteágazó munkájuk is köti őket.
Hát most legalább kibeszélgettük magunkat. A vége felé még egy kis szakmai webbelés is belefért. Előtte: fotózás, gasztronómia, család, és persze – mértékkel – némi politika is a Mo-i népszavazástól Gurcsány vatikáni remeklésén át az ukrajnai választásokig.

*

Kolos még 23-án hazajött Veszprémből, ma pedig nem kis csodálkozásunkra, a családunkból egyedüliként, szavazni is elment.

dec. 22.

A vártnál jobban sikerült a tegnapi TV-interjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, hogy megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem a dologról annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.
De most egészen másképp alakult. Tudtam ugyan, hogy az ungvári stáb a Duna-TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek ugyan most is volt tétova ajánlata arról, hogy miről beszéljek (gyerekkori születésnapok – NA NE!; irodalmi díjaim – pláne NA NE!), de azt is mondta, hogy ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem és 35 percet beszéltem egy végben… Aztán eszembe jutott, hogy valamit kifelejtettem, és még hozzátoldottam 14 percet.
Ahogy befejeztem, az volt az érzésem, bele a kamerába még soha nem tudtam ilyen összefogottan belemondani azt, amit fontosnak éreztem. Tudtam közben gondolkozni, és ettől a magam számára sem volt unalmas a dolog (mint szinte minden más esetben).
Hogy aztán ebből mit kerül bele az 5 percnyi kisfilmbe, azt nehezen tudom előre látni. Mindenesetre Kovács Géza szerkesztő-riporter azt mondta, hogy a Duna-tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió.

*

Cseke Gábor újabb levele Tejmozi-ügyben. A Romániai Magyar Szó mellékletében nem csupán a teljes novellaszöveget közölnék, hanem az akció egészét is bemutatnák 3 előzetes, beharangozó összeállítással. Ezekben a munkanaplóim fontosabb részletei és Gergely Tamás velem ez ügyben készített interjúja is helyet kapna. Mint 10 nappal ezelőtt az első értesítés, ez a mostani is újra fellelkesített, és el is határoztam, sürgősen foglalkozni kezdek az akcióval, folytatom a munkanaplót és véglegesítem a teljes szöveget: hadd nyerjen publicitást ez is a Holmiban várható redukált változattal párhuzamosan.

*

Elkészítettem a Kettenklub és az UngParty közös FŐBEJÁRATát, az archívumban pedig böngészhetővé tettem valami olyasmit, ami közel 3 évig ebben a formájában elérhetetlen volt: a NetCafé 2001. februári változatát, a maga primitívségében. Nem tudom, olvasóim mit szólnak hozzá – nekem roppant tanulságos volt bejárni ezt az akkor lementett kis rendszert, hiszen voltaképp ezek voltak a tanulóoldalaim.
A webhelyet később folyamatosan fejlesztettem tovább, a következő lementett verzió már a 2001-es nyári állapotot tükrözi – talán ezt is felteszem teljes egészében.

dec. 20.

Tegnap jószerével semmi mást nem csináltam, csak az archívumot rendeztem. Így újra elérhetővé vált a NEWSÁG és a PENZUM teljes archívuma. Emellett még ide a Kettenklubba is feltettem pár anyagot, s közben azzal a problémával is szembe kellett néznem, hogy egyes írásaimról alig tudtam eldönteni, az esszé/publicisztika vagy a próza rovatba tegyem-e őket. Így némi dilemmázás után a Kerülő úton a prózaszövegek, a Ha érdemes még bármit is az esszék közé került, de akár lehetett volna fordítva is. Voltaképp kellene egy „írójegyzetek, vallomások” vagy valami efféle rovat az ilyes irományaim számára.

Jönnek, jövögetnek a karácsonyi vírusok, spamok és jóindulattal küldött képeslapok, animációk is. A korábbinál nagyobb megadással fogadom őket, legfeljebb az 1 MB-os vagy nagyobb méretű leveleket produkáló, wörd-oldalba ágyazott színes képek és az ostobácska animációk zavarnak. Korábban rém ideges lettem tőlük, mert eltömték a keskeny sávomat, eldugaszolták a mailboxomat, megbolondították a víruskeresőt stb., szóval csak bajt okoztak. Ezek a problémák most is fennállnak, talán csak a türelmem lett több. Ezúton mégis megkérek mindenkit, aki olvassa ezeket a sorokat és szándékában állna jókívánságot küldeni: pár sor szövegnek sokkal jobban örülök, mint bármiféle mellékelt dizájnkütyünek.

Hát igen, lassan vége az évnek. Hivatalokból, szerkesztőségekből és magánszemélyektől már a múlt héten „legközelebb január 3-án leszünk elérhetőek”-típusú automatikus üzenetek érkeztek. Úgy fest, az év végi hajrá kimegy a divatból és az év végi lazsa váltja fel. Tán még a politikusok is elcsitulnak végre.

Én ellenben éppen ezalatt két nagyobb munkával is el szeretnék készülni, így meglehet, hogy naplójegyzeteim is megritkulnak. De a mindennapi frissítés ígéretét tartom: régebbi és újabban megjelenő írásainkat folyamatosan felteszem. Aki tehát böngészésre adja a fejét a következő 10 napban, azt szeretettel várom, és ígérem, mindig talál itt valami újdonságot.

Holnapra ungvári tévések jelentkeztek be: öt perc a Duna TV Bekezdések c. rovatába. Délelőtt tízre jönnek, Kovács Géza szerkesztő szerint délre végzünk.

dec. 18.

Tegnap délelőtt leveleket írtam, déltől késő estig pedig a honlapom archívumát bütyköltem, hogy újra elérhető legyen az UngParty 2001-től 2003 májusáig működő hírrovata, a Newság. Egy közbülső időben (2002-ben) a híreket elkezdtem kommentálni, ebből nőtte ki magát önálló rovattá a Manzárd (így bizonyos oldalakat mindkét rovat archívumából elérhetővé kellett tennem). Böngészhető állapotba még csak a 2001-es anyag került, de hétfőre a teljes alrendszer készen lesz. Most ÍGY FEST. Ja, és beüzemeltem egy új statisztikai számlálót, hogy az archívum oldalainak a látogatottságát is mérni tudjam.

Közben, lazításul, két saját versemre csodálkoztam rá: komolyan, alig emlékeztem rájuk. (2003-as publikációs listám fontosabb darabjait teszem ide fel lassacskán a Kettenklubba, így kerültek sorra. Most már az itteni verslistából hívhatók le.)

Este sokáig tévéztünk, ma későn és lustán kezdődött a nap. Szokás szerint a beérkezett levelek megválaszolásával kezdtem. Az egyikre újra hosszabban kell reagálnom, ez délutánra marad: óceánon túli netbarátom vállalta, hogy beavat az adatbázis-alapú, stíluslapokat alkalmazó és .php-oldalakban realizálódó honlapkészítő szoftverek működésének a rejtelmeibe. Olyan, mintha újra az ábécét kezdeném tanulni. S ha a betűket lassan ismerni is vélem – hol van még az összeolvasás?!

A mai postával megjött a Mozgó Világ decemberi tiszteletpéldánya, benne okt. 15-e és nov. 15-e közti összefoglaló naplóm (ezeket a szövegeket a napi jegyzeteim alapján, de alapos szűréssel, stilizálással, tömörítéssel készítem a lap felkérésére). Kicsit nagy a késés: én már a januári számban megjelenendőt is leadtam, érzelmileg és gondolatban már azon is túl vagyok, így kicsit fura a kettővel korábbit most olvasni. (A friss napló nem igazán havi folyóiratba való műfaj, azt hiszem.) Már csak azért is furcsa érzés, mert ez az egész kettősállampolgárosdi, a népszavazás előtti és talán főleg utáni dolgok, plusz az ukrán elnökválasztás kiváltotta kárpataljai magyar pártoskodás együttesen jócskán megfeküdte a gyomromat, ezért el is határoztam egy hosszabb politikai böjtöt. Ilyenkor nagy részvéttel gondolok azokra, akik foglalkozásszerűen űzik a politikai újságírást és nem tehetik meg, hogy a napfelkeltéről írjanak a népfelkelte helyett.

dec. 16.

Nézi a magyar polgár a magyar televízióban Patrubányt, néznie kell, mert minden csatornából ő mászik elő, néha egyszerre, mintha dublőrjei lennének vagy mint egyedülálló értéket már klónozták volna, nézi és azt mondja: ha ilyenek a határon túliak, mint ez a kergemagyar itt, akkor kösz, nem kérünk belőlük.

Ma reggel egyébként Havas a Mokkában jól nekiment. Nem mintha nem érdemelné meg a legnyersebb szavakat is, de egy műsorvezető mégse legyen arrogáns, sem nézői SMS-ekre, sem – és főleg nem! – Kovács Miklósra hivatkozva.

Talán megoldás lehetne egy új népszavazás. Akarja-e Ön, hogy a magyar idegenrendészeti hatóságok örök időkre kitiltsák Patrubány Miklóst a Magyar Köztársaság területéről? A kezdeményezéshez szükséges pár százezer aláírás seperc alatt összejönne.

Előző jegyzeteimben többször foglalkoztam a számomra eléggé visszatetszően elváró, néha követelőző vagy az érzelmi zsarolás szintjén agitáló, utóbb szemrehányó vagy bocsánatkérő küldeményekkel. (Pompéry Judit is erről írt tegnapi jegyzetében, amellyel elindította blogját a NOL-portálon.) Kissé meglepett, bár voltaképp nincs benne semmi meglepő, hogy amit én elutasítottam és inkább elrettentő példaként idéztem, azt a Kárpátalja c. lap kitette a kirakatba: egyetértőleg összeálíltást közölnek az ilyen tartalmú levelekből. A legszebb kitétel így hangzik: „a magyar értékekkel és érdekekkel szemben mindig eltérően cselekvő MSZP-SZDSZ vezetés sikeresen eljátszotta a népszavazás adta lehetőséget. Ők gazemberek. Mi viszont, igennel szavazók, továbbra is szeretettel gondolunk Önökre”. Olvasom (másutt), hogy az egyéb őrültségek mellett (magyarországi könyvek elutasítása, a himnusz éneklésének megtagadása) székelyföldön már azt is kiírták egy kávézóban, hogy „Magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki.” Mi jöhet még azután, hogy a kirekesztéstől legtöbbet szenvedők válnak a legbuzgóbb kirekesztőkké?

Így ez az egész együtt: az ámokfutó kergemagyartól az igen mellett és ellene arcátlan demagógiával érvelőkön, utóbb erkölcsi tőkét kovácsolókon és ingszaggató bocsánatkérőkön át a láthatóan szintén megkergült kisebbségiekig most már több, mint gyomorforgató. Ha vallás lenne a magyarság, most alighanem kikeresztelkednék.

A magam részéről ezennel lezárom a most már betegessé vált témával való – bizonyára ugyancsak beteges – foglalkozásomat. (Még a végén elkapnám a kergekórt.) Még akkor sem nyikkanok meg, ha netán kiderülne, hogy újraszámolás után épp a fordítottja jön ki annak, mint amit a fő újraszámláltató remél.

első magyar keresőoptimalizáló verseny 2006