Egyik kishúgom izraeli katona, a másik papája indonéz

 Megírtam itt már korábban, egyetlen édes (első fokú) unokatestvérem van, Juliska, akit nagybátyám korai válása miatt alig ismerek. Lembergben nevelkedett és élt, aztán, miután zsidó fiúhoz ment férjhez, áttelepültek Izraelbe, ahol nem sokkal később váratlanul megözvegyült. Leányával, Alexandrával 2-3 évenként minket is meglátogatnak, legutóbb fotókat is betűztem. Az ifjú hölgy akkor már készülődött arra, hogy rövidesen be kell vonulnia katonai szolgálatra. Most friss fotókat küldtek Pali bátyámnak; nem túl jó minőségűek, de azt hiszem, dokumentumértékük jelentős. Íme, kishúgom, mint izraeli kiskatona:

Első szabadnapján – és anyja első látogatásakor a „bázison”

Alexandrára azt írtam, hogy kishúgom, pedig a nagybácsi unokáját valami más szóval kellene megnevezni, de azt hiszem, nincs rá pontos magyar kifejezés. Mint ahogy nincsen Lindára sem: ő pedig egyik valódi kishúgomnak, bátyám egyik lányának, Nórinak a pici lánya. A papa indonéz, nehéz is lenne letagadni:

*

Második napja főleg adminisztratív munkát végzek. Nemszeretem-dolog ez, amolyan szükséges rossz. Szerencsére ritkán kényszerülök ilyesmire. Igazán szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen időmnek legalább a 70-75 %-át azzal töltöm, amit igazán szeretek csinálni (irodalmi és internetes dolgok döntő része); talán 15-20 % az, amihez nem tudok kötni sem negatív sem pozitív érzelmeket, olyan jellegű elfoglaltságok ezek, amelyek valamilyen okból hozzátartoznak az életemhez, és 10 százaléknál semmiképpen nem több az, amit azért végzek el, mert „muszáj”. Azt hiszem, elég sokan szívesen átvállalnák ezeket az arányokat. Belebetegednék, ha a nap nagy részében olyasmit kellene csinálnom, amit rühellek. Egyetemi tanulmányaim idején éreztem utoljára, hogy több benne a kényszer, mint az élvezet. A laborbéli vagy a tankönyvkiadói korrektori és szerkesztő munkámat ellenben voltaképp szerettem, nem azért hagytam fel velük, mert rosszak lettek volna, hanem azért, mert jobbat akartam: önálló lapot és saját kiadót indítani. Ez is megadatott. De megint találtam jobbat: nem csinálni lapot és nem működtetni kiadót. Minden lemondás egy kis halál – írta Ancsel Éva a Bekezdések valamelyik sorozatában. Ezzel szemben én legtöbb lemondásomat győzelemnek éltem meg, mert amikről lemondtam, azok helyett számomra sokkal fontosabbá és élvezetesebbé vált tevékenységekre irányíthattam a figyelmemet.

*

Hogy azért annyira senki ne irigyeljen: harmadik napja botrányosan rossz a netkapcsolatunk, sokat kínlódok egy-egy oldal feltöltésével.

Lila zászlórúd

Olvasom a terasz.hu-n, hogy megjelent a Forrás összevont nyári száma, a Fölös-lexikonnal. 55 kortárs szerző írta a címszavakat; néhánnyal én is hozzájárultam. A neten még nincs fenn az új lapszám és a tiszteletpéldány sem jött meg; ha valamelyik megtörténik, itt is közzéteszem a címszavaimat. (Mint tette Onagy Zoltán itt.)

*

Ha másra nem is, arra jó volt a hamvába halt kulturház-blogos kezdeményezés (lásd korábbi bejegyzéseimet), hogy pár roppant érdekes honlapot megismerjek. Az Urban Legends voltaképp sokkal több egy szokványos blognál: gazdája nagy körültekintéssel, szakmai ismeretekkel és kutatómunkával jár utána a „városi legendáknak”, történelmi, tudományos, politikai és egyéb tévhiteknek. Miért is nem szabad sörrel koccintani? Valóban feltűzte a sárga csillagot a dán király? Igaz, hogy 1 szavazaton múlott, hogy az USÁ-ban nem a német lett a hivatalos nyelv? Igaz, hogy a Bp-i Szabadság-szobor eredetileg Horthy István emlékműve lett volna? Stb., stb. Pont olyanoknak való egy ilyen oldal, mint én vagyok: aki szereti a főleg szóbeszéd útján terjedő érdekes történeteket, ám még jobban szeret kételkedni igazságukban. (Egyszer talán még a kárpátaljai legendák leleplezésére is sor kerül.)

*

Tegnap este, ahogy jelezték, eljöttek egy kis beszélgetésre az egyik legjobb Bp-i közéleti (és részben szakmai) lap munkatársai. Az újságíró kollegina voltaképp konkrét kérdéseket nem is nagyon firtatott, azt hiszem, inkább benyomásokat, tapasztalatokat akart gyűjteni, a rázós dolgokra majd nyilván rákérdez az illetékeseknél, akikkel ma találkozik. A lap fotósa volt vele, vajdasági srác, aki, mint annyian, akkor dobbantott, amikor a behívóját megkapta. Jó barátja Beszédes Pista (még dolgozott is a keze alatt), így azonnal rövidre is zártuk a kapcsolati hálónkat. Közös ismerőseink sorában Tolnai Ottó, Végel László és mások mellett a szép emlékű Gion Nándor neve is szóba került. És ha már beszéltünk róla, kedves gesztusként ma reggel beadta kis ajándékát: Gion „Mit jelent a tök alsó” c. kötetét, amely az író hátrahagyott novelláit tartalmazza. Köszönet érte, örömmel fogom olvasni.

*

A tegnapi látogatóink természetesen maguk szervezték az útjukat, szállásukat, programjukat, mindössze néhány email-cím és telefonszám megadásával segítettük munkájukat. Azonban nem véletlenül nyomatékosítottam a természtesen-t. Sokan ugyanis mást gondolnak erről. Se szeri, se száma az alkalmaknak, amikor azzal keresnek meg, hogy ilyen meg olyan céllal ekkor és ekkor érkeznek, ennyien lesznek, eddig maradnak, szervezzek nekik szállást, találkozókat, előadást, könyvbemutatót, felolvasást, vetítést, miegyebet – és alkalmasint persze közönséget is. Soha nem értem, hogy ha valaki nyilvánvalóan nem meghívásra érkezik, hanem a saját kezdeményezéséről van szó, akkor miért nem szervezi meg magának a dolgot, miért mással akarja megszerveztetni. Ha pedig mégis úgy gondolja, hogy ittenieket mozgósít az ügyben, akkor miért nem intézményeket, nem magyarságszervezeteket, nem szakmai csoportokat, nem kiadót, szerkesztőséget, főiskolát, színházat, központot, irodát, nem társaságot, szövetséget, egyesületet, alapítványt – hanem engem találnak meg és kérnek erre. Ilyenkor egy picit mindig ideges leszek, de aztán igyekszem higgadtan válaszolni, hogy nekem ilyesmire se fizetett apparátusom (pl. kulturális titkárok, irodavezetők, szervezők, titkárnők jelentős összkárpátaljai száma), sem államilag vagy támogatásokból fenntartott infrastruktúrám, se szolgálati kocsim, sesesesese semmim nincsen. És ha még irodalmárokról vagy közelebbi barátokról van szó, hát talán érthetőbb. Bár nekem még soha a büdös életben nem jutott eszembe, hogy írjak egy Mo-i vagy szlovákiai vagy erdélyi költőnek, még ha baráti lábon állok is vele, hogy figyelj, utazom hozzátok, szervezz szállást megeztmegazt. Vagy megvárom, hogy meghívjanak, vagy ha magam elhatározásából megyek, akkor megoldom magánúton. Illetve hát, ha nagyon-nagyon szükséges, akkor esetleg az ügyemben illetékes szervezet, intézet segítségét kérem. Na de hogy magánembert, akit alig ismerek?

Mindez persze most nem véletlenül említem. Azzal a derék emberrel, akitől most kaptam levelet, három mondatnál többet nem beszéltem életemben, azt is jó sok évvel ezelőtt. Ráadásul ő maga történelmi (1956-os kutatás), kollégája pedig néprajzi tanulmányútra jönne, mégsem az egyetem megfelelő karához, nem a beregszászi főiskolához, nem a Hungarológiai Központhoz, nem a magyar tudóstársasághoz (hosszabb a nevük, de ez a lényege), nem a MÉKK-en belüli Tudományos-Ismeretterjesztő Társaságához, nem a kárpátaljai magyar néprajzosok szervezetéhez (tudtommal ilyen is van), de még csak nem is az 1956-os dolgokban járatos (és nálamnál sokkal prominensebb) személyiségekhez, meg nem is a néprajzi vonalon a szakmában jegyzett (netán doktorátust szerzett) kollégákhoz fordul – hanem üppeg és pünkt és ausgetippelt hozzám.

*

Eldöntöttük, hogy nem utazunk a Tokaji Írótáborba. Évának eleve nem volt hozzá gusztusa, de kedvemért válallta volna, én meg attól tettem függővé, hogy tudunk-e ott találkozni olyan barátainkkal, akiket egyébként nagyon ritkán látunk. Hármójukat kérdeztem meg, egyikük sem jön az idén Tokajba – így hát mi sem.

*

Hosszabb ideje nem kerestem rá a nevemre a Google-val, a minap megtettem, és találtam pár érdekes dolgot. Az egyik kifejezetten zavarba ejtő. Még nem tudom, hogyan reagáljak rá, egyelőre emésztem a dolgot. Majd beszámolok erről, csak előbb le kell gyűrnöm a meglepetésemet és értetlenségemet. A többi találat között is volt néhány érdekes. Több olyan fórumot és blogot is találtam, ahová betűzték a verseimet. Ezen felül azt is megtudtam, és ezen is eléggé meglepődtem, hogy az 1997/98 évadban a Pécsi Harmadik Színház befogadószínházi előadásainak a keretében a Happy End Cirkusz Színházi Társaság előadta A lila zászlórúd c. színpadi játékomat. Pontosabban ez a darab szerepelt a műsorprogramban – semmi továbbit azonban nem sikerült megtudnom sem az előadókról, sem a rendezőről, sem az előadásról. Aki bármit tud a nevezett társulatról vagy a bemutatóról, kérem, ne titkolja el ismereteit.

Utas és holdvilág

A tegnapi postával megérkezett az Új Holnap 2005/3. száma. Még nem is láttam ezt a szép, elegáns, nyújtott formátumú megjelenést. Jóleső érzés egy ilyen folyóiratban publikálni (és a szerzőgárda is eléggé erős; velem az élen, természetesen). Két új versem jelent meg. Az első voltaképp „szerelmes vers”, viccelődtem is Évával, hogy 20 éve nem nagyon írtam hozzá verset. Azzal is cukkoltuk egymást, hogy ha egyszer nagyon ki akarnám hozni a sodrából, akkor azt kellene egy versem alá írnom, hogy „Feleségemnek, hálával mindennapi gondoskodásáért”. Azt hiszem, egy hónapig nem állna velem szóba. Teljesen jogosan. (Különben kevés dolgon tudok jobban csodálkozni, mint amikor emberek rádión keresztül vallanak egymásnak szerelmet, meg dalokat küldenek „nagyon szeretlek” üzenettel.)
*

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban kapaszkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a rögzített bútort, mindig jól meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztos megkapaszkodás műveletével. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét – és…; elvesztette a kapaszkodóit. Az ereklyéket azóta keresték mindenütt: talán elsodorta a huzat, talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet. De nem. Talán Éva pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Akkor talán Csönge vagy Kolos vették magukhoz valamiért. Nem. Akkor talán Tamás, a dédunoka – bátyám fia –, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám tegnapi látogatásakor a számonkérésre az amúgy hamiskás tekintetű kiskamasz is nemleges választ adott. Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a ludas a dologban, talán így akart szerezni egy fotót imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról. Merthogy neki is szüksége van kapaszkodókra.

*

Csönge nemrégiben olvasnivalót kért tőlem, és én legkedvesebb regényemet, az Utas és holdvilágot ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám! Az Utast elég sajátos okból olvastam el először; és aztán 5 évente újra és újra. Aztán pedig elveszett a könyv, valószínűleg kölcsönkérte valaki és nem hozta vissza. Mindezt többször is megírtam, a legrészletesebben a Teraszon. Amikor Arató Antal, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta ezt az írásomat, elhatározta, hogy megajándékoz egy példánnyal. Így is lett, amikor legközelebb Székesfehérváron jártunk, az én Aratóni barátom átadta az antikváriumban számomra megvadászott példányt. Persze nem igazán antik darab, 1980-as kiadás. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Csöngének egyébként tetszett, de különösebben nem volt tőle elragadtatva. Ajánlottam, hogy 5 év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

Csönge2005. július 8-én, útban hazafelé Péterfalváról, valahol Tiszaújlak és Ungvár között Balla Csönge (képünkön) a vonaton Szerb Antal Utas és holdvilág c. regényének azt a példányát olvassa, amelyet édesapja Arató Antal címzetes könyvtárigazgató úrtól kapott ajándékba.

Orbánt köztársasági elnöknek!

Az elmúlt napok nagyjából azonos fajsúlyú két legfontosabb híre: Horn Gyula alighanem vállalja a jelöltséget a köztársasági elnöki posztra, Orbán Viktor pedig gólt rúgott a Felcsútban. Még mindig jobb, mintha fordítva történt volna. Habár…

Habár elképesztően nagy húzás lenne, ha az MSZP Orbánt jelölné köztársasági elnöknek! Ezzel ők rúghatnának hatalmas gólt: a Fidesznek a fővezér nélkül aligha lenne esélye 2006-ban a győzelemre. Az nehezen képzelhető el, hogy saját pártja ne támogatná Orbánt, legfeljebb az történhetne, hogy ő nem vállalja az elnökséget: de ezt se nagyon tehetné meg, hiszen hová lenne akkor a magát pártok fölé helyező attitűdje, no meg a dicsvágya se igen engedné, hogy nemet mondjon. Az MSZP ezzel tehát kihúzhatná az ellenfél méregfogát, bebiztosítaná a saját győzelmét, és az országgal is jót tenne: államelnökként OV valószínűleg kevesebb kárt tudna tenni, mint miniszterelnökként. —- De hát a szocialistáknak nincs ennyi fantáziája, sem kockáztató készsége, Hornnál és Szili Katalinnál nem látnak tovább. Aki pedig rövidlátó, előbb-utóbb megbotlik és pofára esik.

*

Az is ritka, hogy én kelek a Kárpáti Igaz Szó védelmére, pláne házon belül. Marosvásárhely városát egy cikkben Székelyföld fővárosaként említette a lap, és a család idősebb tagjai ezt erősen kifogásolták, mondván, a nevezett város nem tartozik a Székelyföldhöz, így nem lehet a fővárosa. Mi Évával óvatosan ellentmondtunk, mert mindketten többször találkoztunk ezzel a jelöléssel, és általánosan elfogadottnak tudtuk. Mivel azonban (nagy)Magyarország földrajzát soha nem tanultuk (szemben a kifogásolókkal), nem mertünk erősködni. Aztán utánanéztem a dolognak, és „persze” azt találtam, hogy a volt Maros-Torda vármegye nagyon is Székelyföldnek számít, s hogy Marosvásárhelyt az első latin említés a székelyek új városának nevezi; egy időben Székely-Vásárhelynek is hívták, és mint az egyetlen székely királyi város, joggal nevezhető a fővárosuknak. De politikai-közigazgatási értelemben is „főváros” volt, mint a Maros Autonóm Tartomány székhelye, kulturális szempontból pedig most is az, habár etnikailag jobban felhígult, mint a „belsőbb” székely városok, Csíkszereda vagy Székelyudvarhely. A KISzó által használt (és valószínűleg más forrásból vett) kifejezés tehát nem kifogásolható, bár hivatalosan természetesen Vásárhelynek nincsen semmilyen fővárosi státusa. Egy történelmi vagy földrajzi szakmunkában a kifejezést nyilván idézőjelbe kellene tenni vagy pontosabb meghatározással élve a székelyföldi magyarság kulturális központjának kellene nevezni.

*

A húsvétot elég jól megúsztuk, a locsolók megkímélték a család hölgyeit (és engem) azzal, hogy (1-2 kivételtől eltekintve) elkerülték házunkat.

*

Alig hihető, de a szép emlékű UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány hivatalosan még csak most szűnt meg. Én ugyan 2002. július elsejével felfüggesztettem a tevékenységét és 2003-tól már nem létezőnek tekintettem, hivatalosan a bírósági végzés csak most tett pontot a történet végére. Érdekes, hogy ez éppen alapításának 10. évfordulóját követően történt.

Nehéz lenne értékelnem tényleges működésének az esztendeit. Fenntartása egyszerre volt eszköz és cél: bizonyos dolgokat (pl. könyvkiadás és -terjesztés) megoldásához megbízható jogi háttérül szolgált, ugyanakkor a fenntartása, mint „szent cél”, nagyon sok munkát és energiát igényelt és egyre több „kitermelt” pénzt emésztett fel. A körülmények folyamatos kedvezőtlen alakulásával egyre inkább nyűgöt, terhet jelentett, ezért aztán megszüntetése mellett egyre több érv szólt. Utólag azt gondolom, helyesen döntöttem, hogy nem engedtem a tehetetlenségi erőt érvényesülni.


Független sajtó, könyvkiadás Kárpátalján – szamizdat.balla.biz

Támogatások, oh!

…nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.
*

Érdekes összefoglaló cikk a Nazca-vonalakról és egy újabb perui felfedezésről: szintén csak repülőgépről látható ötven gigantikus alakrajzot találtak dombok oldalába vésve. A Papirusz anyagában megadott linkekről továbblépkedve egy meglepő kutatási eredményről beszámoló cikkre bukkantam a National Geographic magyar oldalán: Genetikailag meghatározott a vallásosság?. A lényege: „az életkor emelkedésével egyre inkább a genetikai tényezők határozzák meg az emberek vallásosságát. Miközben a gyerekek hite általában a társadalmi környezettől (családi, közösségi hagyományok, iskolák, oktatás, nevelés) függ, addig a felnőtteknél a gének játszanak nagyobb szerepet.”

*

Levél az Illyés Közalapítványtól: támogatáspolitikájuk átalakítása évek óta napirenden lévő kérdés:

„Az átalakítás szükségességét egyaránt érzékelték Magyarországon és a határon túl; a kormányzati, a közalapítványi szférában és a kisebbségi intézmények szintjén is.
Megközelítésünkben a támogatáspolitika intézményes működtetés, amelyben a döntéshozatali szint és az ügyintézés professzionalizálódott. Mégis általános az elégedetlenség mind a támogatók mind a támogatottak körében. Mindez a magyar-magyar viszonyt is túlterheli.
[…] Mindezek után mit állíthatnánk: az eddigi támogatáspolitika egy feneketlen zsákba szórta a pénzt vagy egy hatékony közösségépítést segített?
[…]  az egyenes beszédet, a konkrét elképzeléseket keressük. Ennek érdekében az Illyés Közalapítvány irodája/Kuratóriuma arra kéri Önt, hogy fejtse ki a magyarságpolitikai támogatásokról véleményét.
Ezúton egy ankétot indítunk el, amelynek keretében közel száz szakembert kértünk fel arra, hogy 10 kérdésünk alapján fejtse ki a véleményét a támogatáspolitikáról…”

Kiemelések tőlem. Azért az már valami, ha maga az alapítvány, a kuratórium vet fel ilyen kérdéseket, és nem úgy tesz, „mintha legjobb rendin menne dolga” (hej, pedig!). A kezdeményezés tehát dicséretes, de sajnos nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az Illyés vagy bármelyik más, állami pénzből fenntartott és politikai célokat szolgáló alapítvány működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókákat, hol a farkasokat védi a nyulak és őzek ellenében.

*

Csöngét estére várjuk, Kolos pedig már meg is jött, épp idejében: sürgősen metszeni kell a szőlőt; az anyja fülön is csípte ma reggel, most kint tüsténkednek a kertben, a bezárt ablakon keresztül is hallom, ahogy csattog a metszőolló. Lassan csak kitavaszodik nálunk is: a venyigeégetés füstszaga már nem engedi vissza a telet.

Különben Kolos hozott egy remek hídépító játékot. A környezetem tudja, hogy lassan tíz esztendős számítógépes pályafutásom alatt csupán egyetlenegy játék került hozzám közel, ez pedig a vízvezetés (Wall Pipe): falba építhető különböző csőelemeket kell úgy illeszteni egymáshoz, hogy a víz minél hosszabb utat tegyen meg és minél több hurkot képezzen. Voltaképp elég egyszerű, de nagyon szórakoztató játék, helyzetfelismerést és némi kreativitást, ötletességet igényel, no meg gyors csuklómozdulatokat az egérrel: ez még megy nekem. Ha megakadok az írásban vagy éppen sikerül valamit befejeznem, néha meg csak úgy, a magam szórakoztatására beiktatok a napomba egy-egy 20-25 perces futamot. A bonyolult stratégiai játékok túl sok időt és figyelmet követelnek, a lövöldözősek és mászkálósak pedig inkább idegesítenek, mint szórakoztatnak. A logikaiak, kirakósak, építősek, illesztősek közt vannak nagyon jók, de valahogy ezekre is sajnálom az időt. Korábban még különféle fallabdát (falbombát) játszottam néha, aztán ez is elmaradt. A kártyajátékokat, dámát, sakkot, malmot soha nem élveztem: ezekhez nekem emberpartner kell. No, de most itt van ez a hídépítős. Szintről szintre lépve mind nehezebb feladatokat kell megoldani: egyre szélesebb a folyó, távolabbiak a megadott támaszkodási pontok. A program autókat vagy vonatot küld a hidamra, s ha rosszul építettem, bizony összedől, elemeire szakadva belehullik a folyóba. Magát a hidat bármilyen hajlított ívűre, meredekre építhetem, de az autóútnak vagy a sínpályának menedékesnek kell maradnia. No, tegnap este túljutottam az első szint 6 pályáján, ma délelőtt már a második szint negyedik pályáján építettem felvonóhidat: ha nem működik a hidraulika, akkor a hajó nekimegy, elsodorja, összetöri az egész konstrukciót. (Amíg nem jöttem rá a csízióra, maga a hidraulika szakította szét a hidamat.) Acél-, vas- és burkolatelemekkel kell megoldani a feladatot, egyes pályákon használhatok acélsodronyt (drótkötelet), hidraulikát. Ja, és persze korlátozott a felhasználható elemek száma: mindegyik pénzbe kerül, és egy-egy hídhoz csak adott keret áll rendelkezésre. A legélvezetesebb, hogy az egyre komplexebb problémákat többféle módon is meg lehet oldani, és ha sikerült egyféleképpen, mondjuk magas tartópillérekkel, akkor megpróbálhatok egy masszív „tömbös” vagy egy kecses, íves megoldást… Egyelőre nagyon élvezem.

*

Kicsit megint igazítottam a Kettenklub induló oldalának a küllemén. Így most kicsit sok lett a beillesztett frame, de szükségét éreztem, hogy valahol jelezni tudjam az összes napi frissítést, azokat is, amelyek nem feltétlenül tartoznak a rovatonként amúgy is prezentáltak közé, hanem a „belső munkát”, a bővített, javított, átdolgozott oldalakat is mutatják.


irodalom: kreatív játék blog

Ki a magyar?

A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy „A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.

A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan „főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.

*

Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.

*

Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.

Minderről holnap hosszabban.

Ukrajnáról – oroszul

Tegnap az MTV1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: kijevi helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház két pátriárkája is. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

*

Ma már csak jó napom lehet: ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszé-kötetem kiadásáról szóló szerződést. Beteges pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.

A napokban írtam arról, hogy és mint haladok a munkámmal, s hogy egy másik kiadónál két éve miként estem pofára ugyanennek a kötetnek az elődjével (címe azóta nem változott: Félmúlt, féljelen, féljövő). Akkor, a szerint a már aláírt szerződés szerint azonnal milliomos lettem volna – sajnos nem dollárban és nem is forintban, hanem lejben. A honorárium összege átszámítva elég szerény lett volna – de a tény, hogy a nagy múltú, rangos Kriterion gondozza a könyvemet, no meg a kisebbségi szolidaritás és a satöbbi körülmények elfogadhatóvá tették a feltételeket. Most, ennél a Bp-i kiadónál, amelynél nyár óta hevert az anyagom és csak január közepén kaptam értesítést szándékukról, hogy kiadnák, másra számítottam: ha nem is magas, de tisztességes honorra. Mégis csak: a legjobb nem-szépirodalmi írásaim az elmúlt 6 évből, a terjedelem kb. 10 szerzői ív; nagyon szerényen számítva is, mondjuk, néhány havi Mo-i minimálbért saccoltam. Ehhez képest a szerződésben 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. No, hát ezt talán mégsem…

Hiába, így van ez. Nem jöhet össze minden egyszerre. Amilyen szépen végre biztosnak látszik a regényem kiadása a Pro Pannoniánál (8 évi sikertelenség után!) és amilyen kellemesen alakul együttműködésem a Cyberbooks-szal nemcsak a mostani e-bookom, hanem a távlatos ügyekben is – annyira kedvezőtlenül alakult ez a harmadik dolog. A szerződés tegnapi kézhez vételétől kezdve nagyon nyomasztott ez a döntési kényszer, aludni is alig tudtam, aztán ahogy ma délelőtt véglegesítettem magamban, hogy úrrá leszek a 100 tiszteletpéldány iránti, egyébként olthatatlannak tűnő sóvárgásomon, megkönnyebbültem, és a lemondó levél elküldése után egészen felszabadultam.

*

Egy másik, a maihoz hasonlóan álmatlan éjszakámon kitaláltam, mivel fogom kezdeni (ha, mint tervezem, rövidesen elkezdem) egy vagy inkább több könyvnyi terjedelmű önéletrajzi írásomat. Nem, nem a gyerekkorommal. Oda én még nem jutottam vissza. Az még egyáltalán nem tudatosult, nem „elemződött” és nem „dolgozódott fel” általam, ami 14-15 éves korom előtt történt velem, de még az is csak eléggé haloványan, ami ekkoriban. Jószerével inkább csak 17-18 éves koromtól „tudok magamról”, az ekkori világlátásomat, nézeteimet, gondolkodásomat már vissza tudom idézni. Az utólag élesebben tudatosult korszakom pedig még ennél is későbbi, 21 éves korom körüli. Nagyjából ekkortól érzek folytonosságot önmagamban; ami korábban történt, változott bennem, azt inkább csak különálló epizódokban tudom megragadni. Nos, egy ilyen 17 éves kori epizóddal gondolom elindíthatónak az „önéletírásomat”. Soha még ilyesmivel nem próbálkoztam, pláne úgy nem, hogy egy összefüggő nagyobb szöveg konstrukciója lebegjen a szemem előtt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire megyek magammal. Ha siekrülni fog, akkor leginkább azért, mert az utóbbi időben már magamra sokkal kíváncsibb vagyok, mint a külvilágra. (Jó úton a bedilizés felé?)


x: szamizdat könyvkiadás, irodalom

 

Meghalt a király – éljen a hetman

Hír: Juscsenkót még mai hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra.

Comment: Többször elmeséltem és párszor le is írtam, de e hír indokolja, hogy újra és minden eddiginél érvényesebben felidézzem szép emlékű idősebb Vereckey Béla mondását az első szabad ukrajnai elnökválasztás idejéről, amikor is magyar ember létére a harmadik féldeci után, talán szolyvai szomszédaival és barátaival azonosulva, ruszin öntudatra ébredt és a következő bölcs nyilatkozatra ragadtatta magát: „Nem mindegy nekünk, kárpáti ruszinoknak, hogy kit választanak atamánná a doni kozákok?!”

Hír: Gajdos István, az UMDSZ elnöke a (Juscsenkó-ellenes) szocdemek frakciójából átült a (második választási forduló előtt már Juscsenkó mellé álló) szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – a kárpátaljai magyarság érdekében.

Comment 1: Meghalt a király, éljen a király. Vagyis a hetman.

Comment 2: Hofi anyósa ezt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját”.

Hír: „Kőszeghy családja már hónapokkal korábban Kanadába utazott, s információink szerint a főszerkesztő útlevelében is ott lapul a kanadai beutazási vízum.” (Kárpátalja, 2005. jan. 21)

Kőszeghy részéről a KISzóban egyelőre: NO COMMENT.

*

Elmaradtam a naplómmal… De hát az ember vagy dolgozik, vagy naplódzik… Most hálistennek (egy kivételével) nagyon kellemes írni, összeállítani, szerkeszteni, olvasni, választani, webelni, megválaszolni való dolgaim akadtak. Próbálok haladni sorjában.

Mika Robi a papirusz.hu honlapján nagyon kedves cikket írt rólunk, és egy kis reklámot is csinált az oldalainknak – köszönet érte.

Megjott a Holmi első ez idei száma, benne két komoly kritika Éva könyvéről (különösen a Nagy Andrásé ás mélyre). Sajnos a Holminak nincs honlapja (bár talán lesz), így még belinkelni sem tudom a recenziókat, pedig a teljes szöveget is szeretném feltenni Éva megfelelő oldalára. Megpróbálom elkérni a szerkesztőségtől.

Elindult a Színképben (Romániai Magyar Szó) a Tejmozi! Pontosabban az „egymondatos” projektumomat és a teljes prózaművet bemutató sorozat. Jó pár héten át menni fog (szombatonként), és abban egyeztem meg Cseke Gábor szerkesztővel (ő jegyzi az összeállítást), hogy szimultán közlésben nálam is megjelennek az egyes részek. A sorozat kedvéért persze nemcsak új oldalakat kellett készítenem, hanem a Pánsípon és az adott interakción belüli menük is elégteleneknek bizonyultak, így aztán elég rendesen átszabtam az alrendszert, úgy hogy a Pánsíp és a Kettenklub címoldalán is kint legyenek a friss linkek. A sorozat első közleményét LÁSD. (link javítva, 2016)

Szapora levélváltások Pálnagy Lászlóval. Miután az egymás iránti egyre nagyobb szimpátiával és bizalommal variálgattuk a Cyberbooks Kiadóval való együttműködésem lehetőségeit, mostanra eljutottunk a megállapodások megkötéséig. Az e-book-sorozat ügye már biztosnak látszik, tegnap 10 változatból (!) kiválasztottam a nekem legjobban tetsző borítótervet is, és miután kértem egy kis módosítást, még mindig két verzió adódott. Kölcsönös egyetértésben e mellett maradtunk:

Holnap kapom a teljes anyagot véglegesítésre. A digitális kiadvány e-book-áruházi forgalomba kerül, és CD-n is megjelenik. Hát ilyen könyvem is lesz már… Talán ennél is fontosabb: őszre egy eddig általam nem próbált műfajú hagyományos (nyomtatott) könyv lehetősége is felmerült. Egyetlen „hátránya”, hogy meg is kell írnom….

Másutt tervezett új esszékötetem végleges összeállításán is dolgoztam. Összeütöttem egy rövideke előszót, és a 2003-as indító tanulmányt próbáltam aktuálisra átírni; egyelőre nem túl sok sikerrel. Ez a másik kiadó is most már hivatalosan értesített a szándékáról és hó végéig kérik a kéziratot (hogy pályázgassanak vele). Ennek persze nagyon örülök, de sokkal többet erről nem akarok írni (és szándékosan nem nevezem meg ezt a könyves műhelyt), mert két éve egyszer már elkiabáltam a dolgot a Kriterionnal, akkor még a tervezett tartalomjegyzéket és saját borító-tervemet is közzétettem, eljutottunk a hivatalos szerződésig, sőt, már valami támogatási összeget is szerzett a főszerkesztő – aztán, talán a saját hírverésemnek is „köszönhetően”, itthoni jóakaróm megfúrta a kiadóigazgatónál azzal, hogy „mindenféle aljasságok” vannak a kéziratban. Nos, ezek számát szaporítom most az azóta keletkezett esszéim, publicisztikáim beválogatásával.

Amit pedig fölöslegesen (de lóhalálában) csináltam: csak most bukkantam rá egy napokon belül lejáró komoly pályázatra, és megpróbáltam idejében elkészülni űrlapokkal, mellékletekkel, minden benyújtandóval. Meg is lettem vele, csak épp az eljuttatását nem tudtam megoldani, ugyanis előzőleg egy Mo-i intézményt is meg kellene járnia, mielőtt a célhelyre érkezik, ez pedig csak úgy lett volna lehetséges, ha megbízható futárposta is adódik. Egyetlen telefonhívást ugyan megeresztettem ennek érdekében (ez nem jött be), de aztán tovább nem erőltettem magam, valahogy a kedvem is elment tőle hirtelen. Persze azonnal meg is ideologizáltam a dolgot a magam számára, előszedve egy régóta vallott elvemet: az ember olykor az elszalasztott lehetőségeknek köszönheti boldogságát.

A zaporozsjei kozákok gratuláló táviratot írnak Juscsenkónak


Ideiglenes link: Csoportos üzenetkampány mobilra

Beregszászban

Tegnap eléggé kellemes volt a beregszászi találkozó. Bár abban állapodtam meg Bárdi Nándorral, hogy majd valamiféle beszélgetést folytatunk az előre egyeztetett témákról, végül mégis inkább előadás-szerű lett a szereplésem, több mint két órán keresztül nyomtam a szöveget a nagyrészt ifjú pedagógusokból és diákokból álló hallgatóságnak. Idehaza elég sokáig mérlegeltem, vajon célszerű-e ezeket a kényes kérdéseket (a „szovjet magyar” mentalitás szerepe művelődési életünk kialakulásában; a Forrás; az én kivonulásom a közéletből…) részleteznem, avagy inkább burkoljam a véleményemet altalános, inkább elvi, semmint konkrét helyzeteket és személyeket érintő fejtegetésbe. Végül aztán úgy döntöttem, miért kellene a képzésben részt vevő kárpátaljai fiatalok előtt kevésbé szókimondónak mutatkoznom, mint írásaimban, miért, ki előtt kellene óvatoskodnom: ha ez a téma, hát ne kerülgessük. Így hát ugyanazokat a meglátásaimat mondtam, mint amiket az utóbbi években megírtam. Aztán az utolsó harmadban áttérhettem honlapom bemutatására: a projektor mozivászon-méretben vetítette ki az oldalaimat, meglepő volt ekkorának látni.

Az előadás után többen is dedikáltatták velem a magukkal hozott könyveimet; ezen egy kicsit meg is lepődtem, de persze jólesett.

Ezek után még a szervezőkkel ebédelni mentünk négyesben (Bárdi Nándor, Papp Z. Attila, Éva, én) és nagyon jóízűt beszélgettünk. Nándi még irodalmi „titkomba” is belekérdezett: egy novellám olvastán a szereplőkben valós személyeket vélt felfedezni. Nem teljesen véletlenül.

Finomat ettünk; Éva töltött pulykamellet, én sült pontyot. A halételekkel óvatos vagyok, és elég gyakran megzavarja az élvezetemet a jellegzetes „pocsolyaíz”, amit a tóban tenyészett friss halakon és a fagyasztott tengerieken egyaránt érezni szoktam. Picit tartottam hát a beregszászi pontytól, de kifogástalan volt, remekül ízesítették és átsütötték.

*

Elkészítettem a Mozgónak a decemberi-januári naplót. Remélhetőleg ezúttal nem marad ki… Az archívum rendezésében pedig eljutottam a szerzőkig; nagyjából abécé-sorrendben haladok, de azokat veszem előbbre, akiknek az anyaga amúgy is összefüggőbb, illetve több alagységnek (Pánsíp, Szalon) is részét képezik.

Száznál is több szerzőtől publikáltam anyagokat az elmúlt bő négy évben, így ha 2-3 naponta eggyel elkészülök… Bikácsy Gergely után most Bagu Laci anyagait vettem sorra, és belinkeltem a legutóbbi kötetét (ezt digitális könyvként azon frissében feltettem annak idején), illetve az erről írt recenziómat; utóbbit egyben elhelyeztem személyes irattáramban a Kettenklub rendszerében. Lásd (javított link – 2016): Istenhez hanyatló árnyékszéken avagy Afrika bennünk van.

Éva kenyeret sütött

kenyersutes

Ferenczy Noémi: kenyérsütés (akvarell)

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni…

2005 első naplóbejegyzése

Lassúdad évkezdés, lustácska napok. Tegnap és ma: a 2004-es Pánsíp Szalon fontosabb oldalainak az „újraalkotása”, elhelyezése a Kettenklub rendszerében – holnapra talán ebben a formájukban is elérhetővé válnak a legutóbbi interakciók. Ma a publicisztikai e-book-sorozatom első darabjához kellene megírnom az előszót – egyelőre hozzá sem fogtam, inkább a honlapot bütyköltem. Egy kis kedélytelenség is eluralkodni látszik rajtam.

*

Ünnepi jókívánságok, levelek, telefonok; a gesztusok mellett pár új hír, kisebb beszélgetések. Jóskát kínozza a gyomorfekélye, Ildikó munkahelyet vált. Dóra nehezményezi, hogy az archívumból nem lehet elérni az Alkarpatraz-t. (Megoldottam.) Tibor bá’ rákérdez: olvastam-e a legutóbbi Együttet. Nem olvastam. Kérdezem, ez hanyadik tavalyi szám. A harmadik. Én bizony az előzőt sem láttam, és a 2004/1-esbe is csak a neten böngésztem bele még tavasszal. Elgondolkodom a dolgon. Igen, teljesen megszűnt az igényem arra, hogy „itthoni” irodalmat vegyek magamhoz. Azelőtt nem jelenhetett meg olyan sor íróinktól, amit, akár többször is, el ne olvastam volna. Ismertem minden új munkát, bárhol is jelent meg, ambicionáltam, hogy hozzájussak. Még a nagyon rossz regényeken (pl. Szöllősy) is átrágtam magam és a teljesen érdektelen vagy dilettáns verseket sem hagytam ki (mondjuk Zseliczki, Balla Teréz, Demján Miklós). Talán Weinrauch Katalin volt az egyetlen, akit egy idő után elvből nem olvastam, de őt is csak azért, mert az írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudtam irodalomnak tekinteni. Aztán sorra értek a negatív hatások. Ígéretes fiataljaink elköltöztek, s nekem látnom kellett VFL és Füzesi amúgy sem túl tágas költészetét beszűkülni, Horváth Sanyi ki sem bomlott prózáját kocsmai monológokká degradálódni. A végső kiábrándulást NZM minden tőle elvárható minőséget alulmúló kisregénye és Fodor Géza azelőtt általam is a legmagasabbra tartott költészetének elkeserítő visszafejlődése eredményezte. Még megírtam a Sáskajárás után c. opuszomat – de ezzel meg is szűnt az érdeklődésem a kárpátaljai magyar irodalom – mint olyan – iránt. Az ember egy ideig riogatja magát a rosszal, a silánnyal, a folytonos újraközlésekkel, a szerkesztetlen könyvekkel, kötelességének érzi, hogy véleményt alkosson róluk, és észrevételeinek a nyilvánosságra hozatalával talán hozzájáruljon valami egészségesebb szemlélet, nagyobb műgond, kiteljesedő alkotásmód kialakulásához. Aztán belefárad, beleun, és megérti, hogy teljesen fölösleges erőfeszítés a hibákra és gyengékre rámutatni: épp ez ellenkezője történik annak, amit elérni szeretne.

Így hát, Tibor bátyám, nem, bizony nem olvastam az Együttet, és mivel a kiadóknak-szerkesztőségeknek eszükben sincs elküldeni újdonságaikat (persze a szerzőknek sem), így az utóbbi időben már semmilyen erőfeszítést nem teszek, hogy a megjelent kiadványokat megszerezzem. Ámbár az Igaz Szó jár, mégse nagyon nézek bele a Hóvégékbe.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a semmi máshoz nem hasonlító illatok. Talán ez jobbra fordítja kicsit nyomott hangulatomat.