Leniniáda

Balla D. Károly

Leniniáda. Egy  Lenin-vers története

I.

Számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából pontosan tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a) leginkább mosolyognom lehet és kell, magamat is kikacagva; amelyekkel b) érdemes komolyan szembenéznem, lehet okulnom, érvényes tanulságokat levonnom belőlük, és – ez fontos – emlékeztetőként időről időre felidéznem őket; illetve c) mi az, ami fájdalmas „örökségként”, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám és ekként kell vállalnom.

Bármennyire is igyekszem, és bármennyire is lehetett annak idején fontos, akár életbe vágó dolog sokak szemében: én komszomol-múltamat nem tudom komolyan venni. Iskolai titkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – mindezt akkor gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, fizikus koromban, bár másutt dolgoztam, az egyetemi laborban nem állandó, hanem szerződéses munkán voltam, így, mint a József Attila Irodalmi Stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó komszomolszervezetéhez tartoztam, ami hol tényleges, hol inkább formális tagságot jelentett. Megmaradtam ebben a szervezetben akkor is, amikor – már filológusként – lett állandó munkahelyem a Tankönyvkiadónál, sőt, D. M. ottani kollégám is ugyanide csatlakozott egyetemi tanulmányai végeztével, szintén az irodalmi stúdió okán. A komszomolszervezet egyébként nem is jött rosszul nekünk akkor, amikor az idős párttagok és szerkesztők felügyelete alól a Stúdió vezetését mi fiatalok vettük át; akkor a szerkesztőségi komszomolszervezet – M. K.-val az élen, aki párttagként látta el a titkári teendőket – vállalt felelősséget azért, hogy helyes úton járva irodalmárkodjunk. Nem sokkal ezután szerencsére kiöregedtem a komszomolból, és apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Kommunista Pártba, több mai mélykeresztény-nagymagyar kollégámtól eltérően, nem léptem be.

Holott – és ez már komolyabb dolog – én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, és akár azt is ki merem jelenteni, hogy szovjet hazafinak éreztem magam. 17-18 éves koromig bizonyosan, és talán még azután is, bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik, mert a gyakorlatban valahogy minden, ami szép és tiszta, eltorzul. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a ‘mindenkitől képessége és mindenkinek szükségléte szerint’ elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – stb. – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni, és csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, megengedhetetlenül sokáig voltam naiv, és olyan mértékben fogadtam el egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, sőt, olyan mértékben azonosultam vele, hogy ez semmiképpen nem vet jó fényt rám, s ha tetszik: örök bélyeg rajtam. Ugyanakkor mindezeknek a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. Az akkoriakból levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy ne essem át a ló túlsó oldalára, s ne dőljek be az oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak. Bár a rendszerváltó években a középponton túllendülő inga mozgását utánozva megindultam ebbe az irányba, de idejében, szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem, hogy az effajta elkötelezettség ugyanúgy béklyója a szabad gondolkodásnak, a kritikus szemlélődésnek és a szellemi szuverenitásnak, mint bármi másfajta beágyazottság. Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe és kötelezettségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerül, ha nincs ott tanulságul a saját múltam.

De kicsit visszatérve a 70-es évekhez. Több helyütt leírtam, hogy első kötetem megjelenéséig (1979) én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (ugyancsak a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: a versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappát megtöltő nagy számú borzalmas zengeményt. Akkori opuszaimat fel-felkacagva, fejemet csóválva olvasom, végül önmagam iránti elnéző mosollyal zárom be az irattartókat. Hogy megírtam ezeket a verseket, az tehát leginkább nevetség tárgya számomra; ám hogy sok közülük meg is jelent, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: hogyan történt, miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe. Nos, ezeket az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam – apai ösztönzésre – „belesodródni”, az kétség kívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Egy szerény évforduló kapcsán például megírtam első publikációm mulatságos történetét a Teraszon: LÁSD. Amikor pedig 1999-es válogatott kötetem bemutatója volt Bp-en, azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a versekből, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. (A közönség egy része nem vette ezt a lapot…)

Tehát: pontosan tudom, hogy a hetvenes években közreadott verseim nagy többségére egyáltalán nem lehetek büszke, de nem gondolom, hogy szégyenemben világgá kellene bujdosni miattuk. Egy kis részüknek a tematikája, felfogása „túlságosan szovjet”: nagyon is proletkultos, szocreálos, propagandisztikus eresztések ezek; nagyobbik részükkel ilyen baj nincsen: „csak” művészileg gyengék; és egy egész kis hányaduk még ma is vállalható. Ez húszéves koromig (1977) bezárólag feltétlenül érvényes. Ellenben 78-79-ben egészen tűrhető gondolati és némileg szürrealista-neoavantgard verseim is születtek (pl. a Vízió, a Bemutatkozás, a Három másodpercem, az Utólag, a Csontváry, a Vihar, a Hever egymáson a világ stb,), ezek azonban sajnos nem 1979-es első, hanem nagyrészt második kötetembe kerültek bele, annak szinte törzsanyagát képezik. Az elsőből azért maradtak ki, mert vagy óvatosságom, öncenzúrám hagyatta ki őket (elsőkötetes költő ne nagyon ugráljon, inkább legyen vonalas), vagy a szerkesztői és lektori éberség pécézte ki. Vagy pedig már akkor íródtak, amikor a kézirat a hosszú átfutási idejét töltötte a kiadóban, így aztán ezeknek az elég jó verseknek öt-hat évet kellett várniuk a második, 1984-es kötetemig. Pedig kevesebb pirulásra lenne okom, ha a Beton és vas, az Űrhajósok meg a Versekből piramist és számos hasonló helyett ezek jelentek volna meg. „Szovjet” verseket tehát én késő-kamasz komszomolista magatartásomból kifolyólag, részben privát hülyeségből, naivitásból és komolytalanságból, részben atyai javaslatra, részben nyilvánvaló megfelelni akarásból írtam, no meg bevallhatóan azért, hogy révükön más verseimet is nyilvánosságra hozhassam. (Több vers publikálása esetén elvárás volt, hogy legyen közte „tematikus” is.) A nyolcvanas években már erősen tartózkodtam az ilyesmitől, s bár újságban vagy a Kárpáti Kalendáriumban még első kötetem megjelenése után is publikáltam ilyesmiket (főleg korábban születetteket), ám 1984-es kötetembe már alig került be néhány belőlük, és még ezek is többnyire „csalások”: az egészen másról szóló, egyébként nehezen közölhető „pesszimista” verseket jól el lehetett sózni megtévesztő címek vagy alcímek alatt: Vers Dél-Afrikába, Pablo Neruda utolsó verse, Jose Marti a száműzetésben stb. (No, ezek a rettenetes csalások is inkább csak mosolyra érdemesek még akkor is, ha egy megszállott kritikusom elszánt szigorral tartja nyilván, mely versem mely címét, alcímét, ajánlását merészeltem utóbb megváltoztatni. Én tudom, hogy ezek az eredeti állapot visszaállítását szolgálták, azaz utólag az arra érdemesről levettem az álruhát.)

No, és akkor az a bizonyos Lenin-vers.

II.

Ezt a történetet még soha le nem írtam, és szóban is nagyon kevesekkel osztottam meg. S hogy miért? Mert nem akartam önigazolást, magyarázkodást, mentő körülményeket. Megírtam a Lenin-versemet, megjelent – s bár ezerszer megbántam, mégsem akartam kitérni az elől, hogy a fejemre olvassák: magam is szembesülni kívántam vele. Ezért válogattattam be a magam-kiadta 2002-es UngBereg-antológia „Így írtunk mi” rovatába: szolgáljon számomra is elrettentő mementóul. (Utóbbira antológia-válogatásra még visszatérek.)

Egyébként a minap családi körben is felelevenedett az eset. Apám elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár. Számos erénye között felhozta: nem csinált világra szóló botrányt a Lenin-versemből, nem tett minket lehetetlenné, nem szólt senkinek, csak neki, apámnak, hogy házon belül intézze el a dolgot. Erre én a közismert Lenin-anekdotával válaszoltam: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a labdájukkal. A jóságos Lenin pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott le is lövethette volna őket.

Most könnyű ezt mondanom, de akkor, húszévesen, 77-ben persze én sem így fogtam fel a dolgot, mi tagadás, meg voltam szeppenve alaposan.

No, de térjek a lényegre. A NOSZF 60. évfordulójára rendezett hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A „létező szocializmus” nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Mindebben számomra a Leninre való állandó hivatkozás, utalgatás volt a legvisszatetszőbb, úgy éreztem, amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. Visszatetsző volt számomra ez a kultusz, amelyből kiéreztem, azért akkora, hogy a Brezsnyevé is hasonló lehessen. A lenini eszmék akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van az ő személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam és éreztem. És persze meg sem fordult a fejemben, hogy ezt publikáljam, tudtam, hogy úgy sem menne át a szűrőn. Ilyen Lenin-vers csak bajt hozna rám meg arra is, aki leközölné. De mondom: a megjelentetés lehetősége igazából fel sem merült bennem.

Ellenben akkoriban két velem egykorú magyarországi leánnyal is komolyan leveleztem (apám budapesti és nyíregyházi kollégájának lányai). Őket többek között azzal is szórakoztattam, hogy minden új versemet elküldtem nekik, néha magába a levélbe belegépelve, néha külön lapon. Olykor levél sem volt a borítékban, csak pár új vers. Nos, akkor nagyjából egyszerre írtam Ildinek és Jutkának hosszú levelet, és más egyebekkel együtt mellékeltem a Lenint is. Gondolom, újragépeltem kedvükért a versgyűjtő mappámba tett eredeti alapján. Ezt az eredetit most előkerestem, kivettem a gyűjtőből, beszkenneltem. A kék golyóstollas javítások valószínűleg közvetlenül a gépelés után kerültek a lapra. A bal felső sarokba írt azonosítószám akkor, amikor év végén végigszámoztam opuszaimat. A piros betűs jegyzetek 1984-esek: második kötetem megjelenésekor teljes addigi anyagomat megrostáltam. Az NP azt jelenti: nem publikálható. A szöveg alatti bejegyzés: „Ebből a versből kishíján bajom lett. Változatát kénytelen volam az ÁZ-ben megjelentetni.” [ÁZ = Álmodj zenét, első kötetem, 1979].


(Az egyes oldalakra kattintva behívható a nagyobb, olvasható méretű másolat)

A verset én senki másnak el nem küldtem, oda nem adtam, esetleg néhány barátomnak mutathattam meg. Apám sem tudott róla.

Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, elég hosszú idő telt el, talán egy vagy két hónap. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza és rettenetesen leteremtett. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat.

Az történt, hogy az ideológiai titkár behívatta apámat és az orra alá dugta a versemet: hajtogatatlan hófehér papírra készített tiszta, szép gépelet volt. Eredetét a titkár nem árulta el (csak azt, hogy én írtam: de név nem volt rajta), apám nyilván nem is kérdezte, hogy miként jutottak hozzá. Itthon aztán számonkérte, miféle vers ez, és hogy kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam a szöveget, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: elküldtem két barátnőmnek. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová.)

Hogy figyelik a postánkat, azt nagyjából tudtuk. De hogy ennyire… és hogy az enyémet is…

Mai fejjel persze azt gondolom, hogy fel kellett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, meg ki kellett volna jelentenem, hogy a versem a lenini eszmék melletti hitvallás, a benne tetten érhető társadalomkritika pedig konstruktív szándékú, stb. Ehelyett megszeppentem, mert azt valóban nem akartam, hogy nekem vagy apámnak bajunk legyen egy ilyen „hülyeségből” (mondom: az irodalmat és a magam verselését 79 előtt egyáltalán nem tartottam komoly és fontos dolognak). Apám jól megmosta a fejemet, külön kaptam azért, hogy a „megafonok üvöltik neved”-et ráadásul a durvább „megafonokkal ugattatják neved”-re változtattam (hiszen a vers többi részébe végül is olyan nagyon nem lehetett belekötni). Különben a véleménye az volt, hogy az a gépelet, amit neki mutatott a titkár, nem minálunk, hanem Mo-n készült, vagyis a levelet nem itt, hanem ott fogta el a megfelelő hatóság, átadták az ittenieknek, azok meg nem találták annyira veszélyesnek, hogy foglalkozzanak vele, hát átadtak a pártbizottságnak. Kész szerencse, hogy Szemenyukhoz került. Ez számomra elég hihetetlenül hangzott, de apám állította, hogy olyan hófehér papírja még a KGB-nek sincsen, és olyan hibátlan tiszta gépeletet sem tudnának itt készíteni. No, bárhogy is, neki valamit mondania kell Szemenyuknak, persze azt mondja majd, hogy engem leteremtett, én szánom-bánom a dolgot, és jóváteszem egy igazi Lenin-verssel. Erre rábólintottam. Ez nyilván megalkuvás volt, de ott és akkor én nem éreztem annak, mert azt gondoltam: ha az egyik hülyeségemet egy másik hülyeséggel helyrehozhatom, akkor miért is ne.

De ezért teljesen más verset mégsem írtam, hanem áthangszereltem az eredetit. 79-es kötetemben így jelent meg:

Hát igen. Utólag olvasva minden más körülmény mellett még az is erősen zavar, hogy Ladányi Mihály-utanérzésnek hat. Az ő Lenin-versében ez szerepel: „Szavaidat gyűrt sapkaként / szorongatom szívem fölött, Lenin”; az én képem bizony eléggé hasonló, és talán nem is véletlenül: jól ismertem a „mintát”, iskolai ünnepségeken a nálam 3 évvel idősebb és nekem akkor nagyon tetsző B. Eszter számtalanszor elszavalta; ma is látom magam előtt huncut mosolyát és azt, ahogy a szemébe sütő napfényben hunyorog a iskolaudvaron a felsorakoztatott osztályok előtt.

Ennyi a történet.

És akkor még egy kör az UngBereg 2000 almanachról.

Amikor Kovács Imre Attila az ungvári egyetemre került vendégtanárként, hamar összebarátkoztunk. Ajánlottam neki, írjon a lapunkba. Szívesen, de miről: nem ismeri irodalmunkat. Hát… Kis gondolkozás után azt ajánlottam neki, mi lenne, ha alaposan végigolvasná a 60-as, 70-es, 80-as évek teljes verstermését és készítene az anyagról – a teljesen kívülálló szemével – egy összefoglaló értékelést. Talán itt lenne az ideje a szembenézésnek. Nos, KIA megtette, remek tanulmányt írt Thézeusz vagy Ikarosz? – Tűnődő jegyzetek a kárpátaljai magyar líra egynémely sajátosságáról címmel – amelyből, félő, költőink semmit sem tanultak. Külön és nagyon alaposan foglalkozik a Lenin-versekkel, elemzi, milyen alakban és milyen kontextusban jelenik meg szövegeinkben a Vezér. Keresi az okokat és következményeket is. Előbbiekről többek között ezt írja: „A kultúra, az irodalom (az anyanyelv) engedélyezése annak a tanulási, nevelődési, önképzési folyamatnak a kikötésével történhetett meg, amely az össz-szovjet kód átviteléhez szükséges médiumot látta a nemzeti nyelvben. Továbbá az irodalomcsinálásnak, s főleg a lírának el kellett ismernie azt a „felettes én”-t, amelyet egy mitologikus Lenin-képből kivonatoltak, s avattak egy naiv kommunista üdvtörténet spirituális, és mégis néven nevezhető instanciájává.” Újra azt kell mondanom, némi szomorúsággal: hát igen.

A tanulmány állításait azzal „támogattuk meg”, hogy Éva külön rovatba gyűjtötte össze a versillusztrációkat; egyébként az igen nagy kínálatból csak azokat, amelyek megjelenésének az antológia összeállításakor vagy megjelenésekor (1999 vagy 2000) kerek évfordulója volt. Így is parádés lett a leniniáda! Természetesen a magam Leninjét is beválogattattam a másokéi mellé. Nem tudom, ők mennyire néztek magukba. Lehet, hogy nálam jobban: egyikük talán ezért nem tud mostani verseiben meglenni a Jóisten nélkül, másikuk meg ezért lett annak az értékrendnek a buzgó védelmezője, amelyet Lenninnél élesebben senki sem ítélt el. Harmadszor is: hát igen. Mindenki másként vezekel.

2004, Ungvár

____________________
Repríz. Eredetileg megjelent az UngParty Manzárdon 2004-ben:
Leniniáda – 1
Leniniáda – 2


sms küldés – télikert – pirézblog

Lúzer ország

Azt hiszem, Magyarországon kezd újra beteljesedni szokásos történelmi végzete. Amikor is a nép által felemelt vezetők a nép nevében, felhatalmazásukkal visszaélve, saját hatalmi ambícióiktól hajtva újra és újra végveszélybe sodorják országukat, nemzetüket. Nem először történik, vélhetőleg nem is utoljára. A magyar szempontból siralmas, kudarcok, veszteségek, bukások sorát hozó huszadik század vége felé végre felcsillant a remény, megadatott a lehetőség a felemelkedésre. Ám 2006-ra az ország újra leküzdötte magát kutyába. Ráadásul ezúttal önerőből, minden külső nyomás nélkül.

16 évnyi szabad politizálás csúcseredménye, hogy sikerült két megszállott, magát messiásnak gondoló vezért kitermelni. Fél-fél országnyi támogatással felváltva két olyan vezető garnitúrát emelni hatalomra, amelyek aztán egymással fenekedve, de voltaképp közös erőfeszítéssel szakadékba viszik Magyarországot. Önrontó nemzet, önhibájából örök vesztes ország.

Nem tudom, lesz-e ebből gazdasági krach. Nem tudom, kialakulnak-e polgárháborús viszonyok (szellemi szinten már jóideje állóháború van). Nagyon remélem, hogy nem. Annyit azonban mindenképpen érzékelek, hogy a normális, jóérzésű, a foci-drukker mentalitástól mentes magyar értelmiségiek (és nem csak) körében sikerült olyan rossz hangulatot, rossz közérzetet teremteni, amely akkor is visszaveti az országot, ha egyébként valahogy elrendeződik a dolog és befejeződik a cirkusz. A szabad gondolkodáshoz és magasabb erkölcsi normákhoz, demokratikus és civilizációs vívmányokhoz igazodó emberek most undorodnak ettől az egésztől, riadtan szemlélik, mi fog történni és azt latolgatják, akarnak-e ilyen országban élni. Számomra úgy tűnik, ha ebből a válságból lesz is valami szánalmas kikecmergés, azt Magyarország bizonyosan újra elintézte magának, hogy továbbra is más államokban éljenek a Nobel-díjasai.


 

Első magyar keresőoptimalizáló verseny – Pillangószív-Seo

PILLANGÓSZÍV-JÁTÉK – még egy hétig tart maszek játékom első fordulója! Nevezzetek be pillangószív-szólásmodásaitokkal! [Részt veszek ebben a keresőoptimalizáló seo-versenyben | Cél: a pillangószív keresőszóra élre kerülni a listán.]

Mégis, kinek a szimpátiája

Csodálkoztam volna, ha a mostani magyar belpolitikai konfliktus (válság?) nem terjedne át a határon túli magyarságra. Olvasom, hogy a Vajdaságban és Erdélyben szimpátia-tüntetések várhatók, az RMDSZ azonban nem kíván tüntetni, az UMDSZ pedig nyilatkozatában már el is ítélte a vandalizmust, ami ugyan helyes, de nem kétséges, hogy ez a mostani magyar kormányzathoz való törleszkedés újabb bizonyítéka. Másfelé igazodik a délvidéki Magyar Polgári Szövetség, közleménye olyan, mintha csak a magyar szélsőjobb diktálta volna:

“A kettős állampolgárságról szóló december 5-ei magyarországi népszavazás szégyene, a parlament szeptember 26-ai árulása óta minden megváltozott. A népszavazás felszínre kényszerítette az igazságot. … A most zajló tüntetések, az emberek elégedetlensége és dühe egyenes következményei a magukat mindenek fölöttinek tartó politikusok ármánykodásainak, hazugságainak, mesterkedéseinek, a jogrend, az Alkotmány gátlástalan megsértésének, Magyarország elszegényítésének, kiárusításának.” (Forrás). Hasonló a hangütés az erdélyi “testvérek” körében is: “úgy érzik, hogy a Kárpát-medence magyarok lakta területein meg kell szüntetni a több éve tartó nemzetellenes politizálást”. A résztvevők jelenlétükkel így kívánnak tiltakozni “a magyarság vezetőinek hazugságpolitikája ellen”. Az udvarhelyi demonstrálók kifejezték szolidaritásukat a magyarországi “békés tüntetőkkel.” Kérték: Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök mondjon le. (Forrás) [Update: A Vajdaságban is tüntettek Gyurcsány ellen]

Nem csodálkoznék, ha a KMKSZ a napokban hasonló szimpátia-tüntetésre vezényelné ki a beregszászi főiskolásokat.

A dolog végül is logikus: azok a határon túli körök, akik Orbánt, Kövért, Németh Zsoltot hívják rendezvényeikre vezérszónoknak, akik elősegítik Toroczkay szervezkedését (Kárpátalján is van hatvannégyvármegyés szervezet; mi öröm!), akik arra vannak idomítva, hogy ütőkártya legyenek a magyar jobboldal belpolitikai vitáiban, azok most is azt teszik, amit elvárnak tőlük. És végül is ezt tette az UMDSZ is. Odáig persze a másik odal képviselői nem jutnak el, hogy Gyurcsánnyal nyilvánítsák ki szolidaritásukat.

Láthatóan nem vállalkoznak erre a magyarországi szocialista hívek és szimpatizánsok sem. Nincsenek ellentüntetések! Nincsenek, mert még a bősz elkötelezettek is érzik, hogy a miniszterelnök elvetette a sulykot, hozzá közelebb álló megfogalmazással élve, elbaszta a kalapácsnyelet. El bizony, mert ha már megtörtént a nyilvános gyónás, akkor a nyilvános bűnbánatnak is be kellene következnie. Ám láthatóan nem bírja kinyögni, eldadogni, elsuttogni, hogy “elnézést”. Ostoba és konok büszkesége, megszállott eltökéltsége most nem helyén való. Nem ez az alkalom arra, hogy úgy viselkedjen, mint aki egyedül van birtokában a bölcsek kövének, mint aki egyedüliként képes üdvözíteni az országot. Már messiásnak képzeli magát, megszállottsága egyre hasonlatosabbá teszi ellenfeléhez. Lassan két őrült fordul szembe egymással, teljes elvakultsággal rohannak neki a falnak. Tragikus. Itt már rég nem a reformokról és a gazdasági csomagról van szó, hanem két nárcisztikus vezér hatalmi párbajáról.

S ha azt mondtam legutóbb, Gyurcsány egyetlen igazi érdeme az, hogy Orbánt nem engedte hatalomra jutni, akkor most meg azt mondom, legnagyobb bűne is az lehet, ha végül belebukva ebbe az ügybe (amit én egyre valószínűbbnek látok) újra a jobboldal kezére játssza a hatalmat. Nem látja, hogy most az ő személye az egyetlen igazi akadálya a megbékélésnek? Le kellene mondania, hátra kellene lépnie, akkor is, ha mindenki tudja, hogy nincs a kormányzásra igazán alkalmas ember. Ám most már ő sem alkalmas, mert elvesztette a bizalmat. Nem a vandál szélsőségeseken áll vagy bukik a dolog (képtelenség, hogy még mindig szabadlábon vannak), nem a Fidesz-szavazókon, nem a hangos vagy csöndes szemben állókon. Hanem azokon a tömegeken, akik most kiállhatnának mellette. De nem állnak.

Gyurcsány Ferenc elvesztette a neki szurkoló, vele szolidáris milliók szimpátiáját. Amit nagyon rövid idő alatt szerzett meg, de még rövidebb idő alatt el is vesztette. Ez a válság lényege, hogy már nem lehet őt szeretni, csak csöndes rezignációval figyelni, hogyan válik semmivé mindaz, amit felépíteni látszott.

Jogi értelemben természetesen sem a kormány, sem Gyurcsány nem illegitim, Orbán ostobaságokat állít. Az önkormányzati választás nem népszavazás. Ám, bárhogy is nézem a dolgot, ha a népharag erősödik (és, mondom: ha a “népszimpátia” láthatatlan marad), akkor ez előbb-utóbb elsodorja Gyurcsányt, rosszabb esetben a kormányt is. Hiába választotta meg demokratikusan, a nép bizony elhajthatja azokat, akikben súlyosan csalódott. Ehhez lehet erkölcsi joga és szerintem lehet (békés) kényszerítő eszköze is. Az országnak nagy-nagy kára származhat ebből, destabilizálódik a biztonság, beláthatatlan kaotikus állapotok alakulnak ki. Ezt valószínűleg tudja mindenki. Ám ha senki sem enged a pozíciójából (illetve a most már alkotmányozó nemzetgyűlést emlegető tüntetők mellé egyre többen állnak), akkor ebből bizony igazi fordulat is kifejlődhet.

Az igazán rossz az lesz, ami majd azután következik.


Az első magyar SEO-verseny

Tegnap volt éppen két hónapja, hogy Pillangószív és lepkefing c. halhatatlan opuszommal beszálltam a keresőoptamilizáló versenybe. Bár nagy szomorúsággal (brühühü) tölt el, hogy az összes írásomat, oldalamat és jobbnál jobb ötleteimet összefoglaló versenyoldalam nem képes a Google-listán az élmezőnybe kerülni, ellenben az nagy elégedettséggel tölt el, hogy e percben két blogom is benne van az első 10-ben. Néhány gyengébb hét után most ez a két oldal még előbbre is lépett a listán, jelenlegi pozíciói: 6. pillangószív-címkelink, 7. Blogspot-Pillangószív. | Mégis, kinek a szimpátiája – magyarország

Éhes Fidesz velünk álmodik

Éhes Fidesz velünk álmodik

Várható volt, hogy a választások közeledtével újra felmerül a külhoni magyar állampolgárság kérdése. Ám azt is sejteni lehetett, hogy egyik pártnak sem érdeke ezt hivatalosan felvetni. A 2004-es decemberi népszavazás ugyanis megmutatta a magyar lakosság meglehetős érdektelenségét a téma iránt, ugyanakkor az igennel és nemmel szavazók száma alig különbözött, így könnyű a következtetést levonni, hogy az ügy újbóli napirendre tűzésével nem lehet új szavazókat szerezni, a lakosság döntő többsége ugyanis kinyilvánította (távolmaradásával vagy nemleges szavazatával): nem kívánja, hogy a törvényhozás az állampolgárság intézményét kiterjessze az ország területén túlra.

Így hát a kormányzat a jelenlegi állampolgársági törvény felülbírálásának a kilátásba helyezése nélkül tett intézkedéseket és javaslatokat azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket a kedvezménytörvény keretében nem sikerült megnyugtatóan rendezni, s amelyek egyre inkább kiéleződtek amiatt, hogy Magyarország keleti határai egyben EU-határok lettek. Külhoniaknak adandó speciális magyar személyi igazolvány, nemzeti vízum, szülőföld-program, alkotmánymódosítás… Mindez számos vitát kavart, alighanem több elégedetlenséget váltott ki, mint egyetértést.

Napirenden tartotta a kérdés az ellenzék is. A határon túli magyarok iránti felelősség a Fidesz retorikájában azonban szinte minden alkalommal a kormány nemzetpolitikájának a bírálata formájában jelent meg, s azt sugallta, hogy ezeknek az ügyeknek a rendezésében csakis a polgári oldal elkötelezett. Arra a kérdésre pedig, hogy amíg kormányon voltak, miért ellenezték kategorikusan a kettős állampolgárság intézményét (erről hosszan érvelve a Velencei Bizottságnak írt anyagukban), majd később miért álltak mégis a mellé, mindig vitatható tartalmú választ adtak, a körülmények megváltozásával érveltek. Ezen persze nem azt értették, hogy leginkább az ő helyzetük fordult, és így az lett az érdekük, hogy a határon túli magyarság ügyét a szocialista-liberális kormány sakkban tartására, a nemzetellenesség vádjának alátámasztására használják

A kritikák nem is voltak teljesen légből kapottak. A Szülőföld Alap döntései egyes határon túli szervezetek részéről éles elutasításra találtak, a nemzeti vízum értelmét és lényegét sem igazán sikerült a célközönség számára elmagyarázni, a Magyar Állandó Értekezlet összehívásának az elutasítása is feszültségeket keltett. Az egész problémakör kezelésében a baloldal részéről mintha folyamatosan valami zavartság lett volna tapasztalható. Úgy tűnt, a jobboldal szimbolikus politizálását nem mindig sikerült racionális érvekkel felülírni, az őszinte szándék és a kérdések végleges rendezését célzó politikai akarat gyakran vált kétségessé. Így az anyaországától talán túl sokat váró külhoni magyarok permanens elégedetlenségét a jobboldal könnyen válthatta szimpátiára. De több szavazatra nem.

Ebben az érzelmi állapotban születhetett az a döntés, amelynek végeredménye Orbán Viktornak a külhoni “honfitársakhoz” írott levelét eredményezte. Máig tisztázatlan eredetű címlista alapján valószínűleg több ezer határon túli magyar kapott pontosan, névre szólóan címzett borítékot, amelyben a Fidesz elnöke összefoglalta, mi a tétje a jelenlegi választásnak, kifejtette, nemzeti szolidaritásra van szükség, ezért kéri a címzettet, hogy szavazzon a pártjára. A levél melléklete ismertette a külképviseleteken történő szavazás módját.

Nem tudni, hányan voltak a címzettek között magyar állampolgárok, akik valóban jogosultak lehettek arra, hogy a választáson ilyen módon részt vegyenek, ám annyi bizonyos, igen szép számmal akadtak, akiknek soha nem volt sem magyar állampolgárságuk, sem magyarországi lakhelyük, és egyáltalán nem értették, miért fordul ezzel az irracionális kéréssel hozzájuk Orbán Viktor. Magam odáig jutottam, hogy kárpátaljaikét finoman ki is kértem magamnak a dolgot, kifejtve, a magyarság legnagyobb megosztója részéről az összefogásra való felszólítást nem tartom hitelesnek (Élet és Irodalom, 2006. márc. 3.). A sajtó firtatta, milyen felhatalmazás alapján szólította meg az ellenzéki pártvezér a szavazásra nem jogosultakat, a szóvivői válasz erre nagyjából úgy hangzott, hogy az érintették maguk kérték az értesítés kiküldését, illetve valamely Fidesz-rendezvényen iratkoztak fel egy címlistára. Ami persze nem igaz – esetemben legalábbis semmiképpen.

Ugyanez az érzelmi motiváció (szeretnek minket odaát, de ez nem váltható szavazatokra) húzódhatott meg Mikola István miniszterelnökhelyettes-jelöltnek a Fidesz-kongresszuson tett kijelentése mögött, miszerint “ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk, az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának – 20 évre minden eldőlne ebben az országban.”

Orbán Viktor azóta többször is azt nyilatkozta, a kongresszuson mindenki azt mond, amit akar, Mikola István nyilván az álmait fogalmazta meg.

Álomfejtésre azonban semmi szükség, az ügy eléggé egyértelmű.

A szónok, miközben ezeket mondta, teljesen nyilvánvalóan nem magánemberként beszélt, hanem második számú vezetőként tartott programbeszédet a párt legmagasabb döntéshozó fórumán. Az elhangzottak csak egyet jelenthettek: a Fidesz a határon túli magyarokat mindig is önös érdekekből támogatta, soha nem az lebegett a szeme előtt, hogy jobbá, könnyebbé tegye életüket – hanem saját tartalék szavazótáborát nevelgette. Pontosan ezért, és nem másért állt ki Orbán Viktor 2004 decemberében az igen mellett, ezért a nagy nemzetegyesítési víziók, ezért a nagy magyar szolidaritás.

Az pedig már a képmutatás kategóriájába tartozik, hogy erről a most megvallott tényleges tervükről egyetlen betűt sem mertek választási programjukban vállalni.

*

A Fidesz porhintése

Mikola István méltán hírhedtté vált kongresszusi kiszólása a plusz ötmillió külhoni szavazóról visszhangot keltett a kárpátaljai sajtóban is, bár igaz, egyelőre egyetlen helyen, az “igazi” Kárpáti Igaz Szóban említették rosszallólag.

Horváth Sándor Mikola István nemcsak megaláz, téved is című cikkében előbb idézi a pártok véleményét, majd kifejti, hogy azok a bizonyos határon túli szavazatok alaposan megoszlanának ám a MIÉP-től a Kommunista Pártig. Majd így érvel:

“Még csak véletlenül sem lenne mindez olyan jó a hatalomkörnyékieknek, mert – a gondolatmenetet folytatva – nem csak választók, hanem választhatók is lennénk, s mint a példák is bizonyítják, mi is tudunk már nem csak szekértáborokat, hanem pártokat is alapítani (még e kishazában is van belőlük két magyar), s akármilyen kicsinyke, csúnyácska, azért tessék elhinni, csak a magunkéra szavaznánk. S akkor megint ott tartanánk, ahol a part szakad.” (Kárpáti Igaz Szó, 2006. március 23.)

Az újságírónak (attól eltekintve, hogy ez esetben a “nem csak”-ot egybe kell írni) alighanem igaza van; a felvetés is szellemes.

Továbbgondoltam, kicsit más irányban: ha a plusz ötmillió külhoni szavazó, teszem azt, megalapítaná a Határon Túli Magyarok Pártját, és arra minden külhoni egységesen rászavazna, akkor egészen biztosan ez a párt nyerné a választást, kormányt alakítana, erdélyi, fel- és délvidéki, nyugati és kárpátaljai magyarok ülnének a miniszterelnöki és miniszteri székekbe. Vagyis a határon túliak átvennék a magyarországiak fölött a hatalmat. Bizarr gondolat, de semmivel sem képtelenebb, mint a Mikoláé.

Érthető módon egészen másképpen traktálja a nemzet orvosának megnyilvánulását a Fideszhez oly közel álló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja, a Kárpátalja. Már a cím is remek: A kettős állampolgárságról a Fidesz – MPSZ kongresszusán. A vonatkozó szöveg pedig így fest: “Mikola István, a Fidesz kormányfőhelyettes-jelöltje felszólalásában leszögezte, hogy új nemzettudat kialakulására van szükség, ehhez négy erőforrás: nemzeti identitás, társadalmi szolidaritás, család és hit kell. A politikus hitet tett a külhoni magyarok kettős állampolgárságának megadása mellett.” (Kárpátalja, 2006. március 22.)

Úgy tűnik, Orbán Viktor hiába hajtogatja elszántan azóta is, hogy Mikola csak az álmait fogalmazta meg, hiszen a kettős állampolgárságról nincs szó a Fidesz programjában (valóban nincs), a kárpátaljai lap mégis azt sugallja, mintha a Fidesz ebben az ügyben újra síkra kívánna szállni.

Ami nem is csoda, mert ugyanezt teszi Németh Zsolt, a Fidesz frakcióvezető-helyettese és külügyi kabinetjének vezetője is ugyanennek a lapnak adott friss interjújában: “…a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kormányra kerülése esetén természetesen fel fogja vállalni a kettős állampolgárság ügyét”. (Uo.)

Nyilván épp emiatt a felvállalás miatt hagyták ki a választási programjukból.

Két eset lehetséges. Németh Zsolt vagy nem ismeri a Fidesz hivatalos választási programját, amely semmi ilyesmit nem helyez kilátásba, vagy pontosan ismeri, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy a többi pártvezérhez hasonlóan két marékkal hintse a szemünkbe a port.

*

Kérdések Pelczné Gáll Ildikóhoz

…a Blogtéren Gyurcsány után most megjelent Pelczné Gáll Ildikó is, és a szövegéhez még hozzá is lehetett (kis moderálás mellett) szólni. Sőt, még válaszolt is. Az én kérésemre – hány évre betonozná be a jobboldalt a külhoni magyarok szavazataival? – kitérő, semmitmondóan általános választ adott, erre újra rákérdeztem a konkrétumokra (némileg a fent említett cikkeim érvélésével összhangban), de nem kaptam semmilyen reagálást. Másodjára így fogalmaztam (elírások utólag javítva):

Tisztelt Alelnök-asszony, Kedves Ildikó, köszönöm válaszát. Ön ezt írja, hogy: “Egyetlen pártot sem „betonoznék be” a hatalomba. A választójogi törvény kétharmados, továbbá a magyar állampolgárság nem jelent automatikusan magyar választójogot is. A Fidesz a határokon átívelő nemzetegyesítés híve, ezt képviseltük ellenzékben is, és ezt fogjuk képviselni kormánypártként is, ha a választók megtisztelnek a bizalmukkal.”

Úgy érzem, az Ön szavainak nincsen meggyőző ereje, hitele; illetve ha ez a Fidesz álláspontja, akkor:

1) Miért állt ki Orbán Viktor teljes mellszélességgel a kettős állampolgárság mellett 2004 decemberében?

2) Miért beszélt a kongresszuson Mikola úr 5 millió határon túli szavazatról, amely eldöntené a hatalom kérdését 20 évre?

Nekik higgyek vagy Önnek?

3)
Hogyan értékeljem mindezt annak tudatában, hogy a Fidesz programjában szó sem esik a kettős állampolgárságról, ugyanakkot Németh Zsolt azt nyilatkozza Kárpátalján a Kárpátalja c. lapnak (lásd cikkemet a mai Népszabadságban), hogy “a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség kormányra kerülése esetén természetesen fel fogja vállalni a kettős állampolgárság ügyét”? Akkor mit is fog képviselni a Fidesz? Amit Mikola vagy Németh urak mondanak? Amit Ön mond? Vagy ami a programban van (illetve nincs).

Ön erre nyilván újra adhat egy szép legömbölyített választ, de ettől nem változik az a meglátásom, hogy a Fidesz ebben a kérdésben súlyos ellentmondásba keveredett önmagával.

Köszönöm figyelmét.

A reagálás valószínűleg azért késik, mert erre nincs jó válasz.


Mikolának sikerült

Azt hiszem, sikerült neki. Mármint Mikola Istvánnak néhány nap alatt elvesztenie a Fidesznek a 2006-os parlamenti választást.

A hétvégi kongresszuson előbb jött a plusz ötmillió szavazattal és a jobboldal bebetonozódásának 20 éves programjával. Sokaknak ez olyan volt, mint az elektrosokk, azonnal kigyógyultak téveszméikből. Aztán kedden már a szinglik, a fülbevalós fiúk és a techno zenét hallgatók táborát ostorozta azzal, hogy a hatalomnak korlátoznia kell az egyének „parttalan” szabadságvágyát. Parttalanságon, efelől nem lehet kétségünk, a családi életforma (szingli), az ékszerviselet (fülbevaló) és az élvezetül szolgáló zenei stílus (techno) megválasztása iránti szabad választást értette. Mi kár, hogy a farmernadrágot, a coca colát, a rágógumit és a hosszú hajat nem vette bele.

Mitagadás, Mikola másodhegedűssé választása remek húzás volt. Többé már hiába erőlködik a prímás, a zongorista, a fúvós szekció. A kontrás most megmutatja, miféle kottából játszik ez a zenekar.

Nagy Zoltán Mihály és az ő nyilatkozatai

Közélet Épp napirendre tértem volna Nagy Zoltán Mihály legutóbbi cikke fölött, de a szombati fekete Kárpáti Igaz Szóban erre még alaposan rátromfolt. Első megszólalását láthatólag sokan jókora otrombaságnak tartották (blogok, hozzászólók, fórumok), a megtámadottak egyike, Kőszeghy is élesen reagált, ezen felül közzétette NZM-nek egy 1993-as KMKSZ-ellenes cikkét. Szerény emlékezetem szerint Zoli ennél sokkal élesebben is támadta a Szövetséget 1994-ben, amikor is a KMKSZ legnagyobb akkori ellensége, a választásokon Fodó Sándor ellenében induló Tóth Mihály korteséül szegődött és tett meg mindent azért, hogy Tóth mandátumot szerezzen. Akkor csahos kutyaként acsargott azokra, akikkel most egy követ fújva támadja az UMDSZ-t. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a rendszerváltás előtt
évtizedig az SzKP hűséges tagja volt és Gorbacsovhoz akkor írt verset, amikor ilyesmit már senkitől sem vártak el… Hát igen, Szűrös Mátyást is keblére ölelte a magyar jobboldal.

És ez az az ember, akinek velem az a legnagyobb baja, hogy én lettem hűtlen (eszméhez? ügyhöz? melyikhez?), mivel kifaroltam a kárpátaljai magyar irodalom akolmelegéből, azon felül pedig a liberalizmus vírusát terjesztem, illetve szolgalelkű apostola (?) vagyok. Miután két éve ilyen vádakkal nekem esett egy akkori cikkében (lásd), amiért ki merészeltem lépni egy választmányi tag nekem nem tetsző magatartása miatt az Írószövetségből, azután nem kellene egy cseppet sem csodálkoznom mostani köpönyegsuhogtatásán. A különbség, hogy akkor még kicsit jobban tudott fogalmazni, ám amit mostani cikkében művelt, azt nyelvtanilag is tragikusnak gondolom. És ennek az embernek József Attila-díja van.

Na, a szombati lapban ráhúzta a 11-re az ászt.

A legnagyobb röhej ebben az, hogy itt a lap humor-oldalán (!) megjelent (gyengécske) krokik, humoreszkek (Vilma és Irma, Patak’asznád szebb jövője, Reccs-bum-csatt) ellen ágálnak az urak, amiért azokban az íráskák szereplői viccet csinálnak a (szent és érinthetetlen) Szövetség nevéből, kifigurázzák működésüket. Ez majdnem olyan, mint amikor 1994-ben a KMKSZ hivatalos nyilatkozatban elhatárolta magát egy népi mondától, amiért abban tizenhetedik századi ugocsai szerzeteseket nem túl jó fényben tüntet fel a szájhagyomány. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs sem a humorról, sem a szólásszabadságról, gondolkodásuk primitívségében azokhoz hasonlatosak, akik karikatúrák miatt tüntetnek. De ott legalább egy vallásalapítót gyúnyoltak ki. Bár igaz, Kovács Miklós is minimum prófétának képzeli magát.

Csak egyet nem tudnak ezek a hűségnyilatkozatot tevő jeles alkotó értelmiségiek: hogy az effajta ostobaságok már nemcsak őket teszik nevetségessé egy jelentős olvasói körben, hanem a KMKSZ-nek is ártanak. Az elszánt belső mag tagjai pesze tapsikolnak, de ők már nem lesznek többen. Ellenben akik eddig ingadoztak, és nem tudták, hogy Kovács Miklós vagy Gajdos István fizimiskája ellenszenvesebb-e számukra, azok csak megértik, hogy ez a négy komoly művész itt és most, enyhén szólva, árnyékra vetődött. Bőven (ajjaj!) van miért bírálni az UMDSZ-t, jócskán lehet miért kritizálni a zöld KISzót is, de alaptalan sértő vádaknak mondani humoros jelenetekben használt szófordulatokat – ez már minősített hülyeség.

Arról pedig már beszélni sem érdemes, hogy amivel ők vádolják a zöld Igazszót, abban a KMKSZ lapja, a Kárpátalja jár csak igazán az élen, s ha valakik, akkor annak a szervezetnek a szószóli követték el a legtöbb
valódi sértést, ha mással nem, hát azzal, hogy éveken át magyarul beszélő szocdemeknek nevezték az UMDSZ-tagokat. És nem vicces újságírói apróságokban, hanem elnöki nyilatkozatokban.

Ezek után azt hiszem, mégis le kell mondanom az NZM-mel való közös szereplést abban a Pest-megyei könyvtárban (előzmény). Amiben az a kínos, hogy én közvetítettem számára a meghívást, mert azt hittem, a szóba jöhető kárpátaljai magyar írók közül ő az egyetlen, aki egyik csapatba sem állt be. Tévedtem. Mint már annyiszor vele kapcsolatban.

Válaszlevél Orbán Viktornak

“Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele”

A megszűnt NolBlogból átmentett poszt – közel 200 hozzászólással

A névnapom elég rég volt, a születésnapom pláne, vajon mit akar tőlem Orbán Viktor a Szovjet Hadsereg napján érkezett tegnapi levelében?

A címzés majdnem pontos, az irányítószám nem stimmel, a többi igen. A feladó neve kétszer akkora betűből van, mint a címzetté. Személyes üzenet, áll a borítékon, de mire elkezdi a levelét, addigra az elnök úr elfelejti a nevemet, inkább tisztelt határon túli honfitársaként szólít meg. Ez se igazán stimmel, de arről alább. Nyilván körlevélről van szó, a kék golyóstollal rótt aláírás azonban, úgy tűnik, eredeti és nem sokszorosított. Nézzük azonban a tartalmát. (Olvasható méretben: 1. oldal | 2. oldal) És nézzük tegnapi válaszomat, amelyben viszonzásként én is a saját nevemet írtam nagyobb betűvel:

 

SZEMÉLYES ÜZENET
BALLA D. KÁROLYTÓL

 

Orbán Viktor
1088 Budapest, Szentkirályi u. 18.
valasztas2006@fidesz.hu

TISZTELT FELADÓ!

Ön a nekem küldött, iktatószám nélküli, január 30-án kelt kéretlen levelében a közelgő választás tétjéről szólva többek közt ezt írja:

 

Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele, hiszen Ön számos esetben – kijelentéseivel és tetteivel egyaránt – nagyban hozzájárult a magyarság megosztásához, szétszakításához. Hogy egy engem is érintő konkrétumot is említsek: Ön és az Ön pártja nem hárította el a Magyarok Világszövetségének a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazási kezdeményezését, mi több, mellé állt az ügynek, résztvételre buzdított és – mint oly sokszor – megpróbálta belpolitikai célokra felhasználni a határon túli magyarság szorongatott helyzetét. Ön nevét és tekintélyét adta egy politikai ámokfutáshoz, egyértelműen pozitív állásfoglalásra késztette a magyar állampolgárokat egy olyan kérdésben, amelyre nem lehetett jó választ adni. Ezen felül még azt is sugallta, hogy aki nem az Ön és a pártja megkívánta módon szavaz, az nem becsületes magyar ember. Szerintem ez tisztességtelen, magyarellenes és antidemokratikus magatartás volt az Ön részéről, amelyet magyarként, demokrataként és határon túliként egyaránt elutasítok, kivált azért, mert Ön énrám, határon túli magyarra hivatkozva ragadtatta magát érzelmi zsarolásra.

De léphetnénk hátrább az időben, említhetném, hogy az Önök kormányzása idején alakult ki és épített maga köré védfalat az a határon túli klientúra – legalábbis Kárpátalján így történt -, amely nem az adott nemzeti kisebbség, hanem a saját érdekeinek a védelmében működve kisajátítani igyekezett minden “magyar ügyet”, lehetetlenné téve a külső kezdeményezést, pártérdekeknek rendelve alá a civil érdekeket, saját alattvalóivá téve azokat, akik csak közvetítésével juthattak hozzá különböző támogatásokhoz, magyarországi tanulási, képzési lehetőségekhez. A kárpátaljai magyarok vagy arra kezdtek törekedni, hogy a kedvezményezettek kedvezményezettjei legyenek, vagy elfordultak a nemzeti értékek mentén szerveződő formációktól. Csoda-e, hogy amikor egy másféle elveket valló és más gyakorlatot folytató (de azonos súlyú, bár más jellegű hibákkal terhes) ellenszervezet fellépett és a 2002-ben hatalomra került magyarországi koalícióban támogatóra talált, akkor végletessé vált a magyarság kettészakadása, amely mára oda vezetett, hogy a kárpátaljai magyarság képtelen kollektív jogait hatékonyan érvényesíteni, hosszú évek óta először nem lesz képviselője az ukrán törvényhozásban, és a helyi hatalomért folytatott harcban is egymás ellen indulnak jelöltjei. Mindebben Önnek, tisztelt Feladó, tevőleges szerepe volt, kérem tehát, ne jöjjön nekem a magyarság egységbe kovácsolásával, ne jöjjön azzal, hogy

– mert Ön és az Ön pártja ennek az egységnek a legfőbb bomlasztója, nem pedig kovácsa.

 

Végül engedje meg, hogy tudomására hozzam, nem vagyok az Ön honfitársa, lévén ukrán állampolgárként és születésemtől a mai napig állandó itteni lakosként élek Kárpátalján, így ha akarnék, sem tudnék a Fideszre szavazni. Hogy akarnék-e, az a fentiekből, gondolom, kiderül. Egyben kérem, szóljon kollégájának, az MSZP elnökének, hogy ha meg akarja kímélni magát a válaszomtól, ő már ne küldjön levelet; kár a 170 Ft-ért.

Tisztelettel köszönti:
Balla D. Károly

Ungvár, 2006. február. 23.

____________________________

Más: Orbán bukása – lemondott a miniszterelnök

<< ez a link egy olyan oldalra mutat, amely első a Google találatok közt az OV bukásával kapcsolatos keresőkérdésekkel

Ez a poszt a NolBlog megszűnése miatt került át ide. Ott éveken át a legolvasottabb cikkeim közé tartozott, aktuálisan közel 200 komment érkezett hozzá. Mivel azokat nem sikerült importálni kommentként, ide tűzöm be folyószövegként, talán követhető, hol az egyik vége és hol a másik kezdete. – Balla D. Károly válaszlevele Orbán Viktor részére. “Az Ön szájából ennek a kijelentésnek számomra nincsen hitele” – határon túli magyarok, kettős állampolgárság


Hozzászólások

tovább is van, mondom még

Nemzeti fennhéj és sirám

Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban
mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)

A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok  járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyaroszágiak pedig jobban élnek önála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.

Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika,  az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint “önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra”. “…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől.” (Idézi a Transzindex.)

Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: “A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné” (idézi a MNO az MR nyomán).

És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké
fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban.

Fábry+Győzike=nane!

Első alkalom, hogy most már határozottan azt mondom Fábry Sándor Esti
Showderjére: nane! Az altesti humorát még elnéztem, mert közben azért voltak jó
poénjai. A balfaszos interjúit megbocsájtottam, mert néha azért hagyott érdekes
embereket kibontakozni. Egyre erősödő jobbos magatartását elnéztem, hogy a
toleranciámat bizonyítsam magam előtt.

NO DE HOGY GYŐZIKE, ráadásul családostul:

RTL KLUB 20:55 Esti Showder Fábry Sándorral – Gáspár Győző, Bea asszony,
Evelyn, Virág és Buksi kutya.

NANE!

Manzárd a Blogtérben

Címrendezés

Reménytelenül hosszú rendcsinálásba kezdtem: ezúttal az e-mail-címeim között. 2794 név és cím szerepel a listámon. Ebből 300-400 az, ami “él”, amelyekre időnként küldök vagy amelyekről kapok üzenetet. A további több mint kétezerről magam sem tudom, hogyan került hozzám az elmúlt 6 esztendő során (igen, 1999 ősze óta levelezek elektronikusan). Egy időben mániákusan gyűjtöttem a címeket, lementettem minden körlevél jegyzékét – és bevallom, sokszor magam is kéretlen körlevelekkel zaklattam a listán szereplőket (leginkább honlapom frissítéseire vagy címem megváltozására hívtam fel figyelmüket). Most elhatároztam, hogy mindenkinek, aki a listámon szerepel, de nem tartozik az aktív kapcsolataimat képező párszázas kontingensbe, személyre szóló levelet írok, udvariasan rákérdezve, hogy megtarthatom-e címét a jegyzékemben. Ezzel egyben a megszűnt vagy megváltozott címeket is igyekszem kiszűrni. Talán ha az első 50-nek vagyok utána…

*

Figyelem, hogyan alakul naplóm olvasottsága azóta, hogy megújítottam és naponta jelentkezem változatosnak szánt új tartalommal. Ha napi látogatóim száma stabilan 50 fölé emelkedik, akkor indítok egy új, “olvasói” rovatot: azt tervezem, hogy lehetőséget adok mindenkinek: tegye fel nekem (rázós) kérdéseit, és én itt nyilvánosan megpróbálok nagyon őszintén válaszolni rá.

*

Tegnap írtam az Éjszakai állatkert c. antológiáról, illetve arról, hogy Éva is szerepel benne. Nem kis meglepetésemre a mai KISzó is megemlíti a gyűjtemény megjelenését és azt, hogy benne “helyet kapott az ungvári Berniczky Éva egyik műve is”. Úgy tűnik, azzal, hogy Barát Mihály nem jött át az új laphoz, hanem Erdélyivel maradt, a zöld Igazszónál szakítanak azzal a gyakorlattal, hogy kizárólag olyan a könyvről írnak, amelyet a szerző személyesen ad a rovatvezető kezébe.

*

Kolos tegnap elvitte a kocsinkat a szervizbe, ahol is visszahegesztették a leszakadt kipufogót. Arra azonban nem vállaltak semmi garanciát, hogy a hegesztéstől pár centire nem fog-e újra elrepedni, eltörni. Szegény fémcsövek 16 éve dacolnak a rajtuk keresztül haladó gázok kémhatásával, nyilván az lesz a vége, hogy az egészet ki kell cserélni. Nem panaszkodhatunk a kocsinkra: amikor megvettük 11 évesen, akkor egy nagyobb összeget még rá kellett költeni, de azóta jól szolgál. Most azonban, félő, sorra fognak jelentkezni az elhasználódással járó hibák. Igazság szerint inkább eladni kellene, nem pedig újrakárpitoztatni az utasteret (tavaly) és gyűrűt cserélni (az idén).

Gondoltam, meglepem Bellát és hamaros érkezése örömére lefordítottam ezt a versét:

Modorom

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem igazodom a normákhoz
nő létemre szivarozom mint George Sand
nő létemre whiskyt iszom mint Janis Joplin
nő létemre verset írok mint Sylvia Plath
és kimondom amit Arabella Dolýk gondol

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem tisztelem a tradíciókat és a nemi szerepeket
pedig éppenhogy a tradíciókat és nemi szerepeket
tisztelem a leginkább
nő létemre ezért szívom George Sand szivarát
ezért iszom whiskyt Janis Joplin emlékére
és Sylvia Plath majmaként ezért írok verset

Ám abban az egyben igazuk van
hogy amikor kimondom amit Arabella Dolýk gondol
akkor rossz a modorom nem tisztelem a tradíciókat
és végképp eltévesztem a nemi szerepemet
néha még el is sírom magamat

Ilyenkor még azoknak is tetszem
akik nem hallottak Sandról Joplinról Plathról
csak a könnyező Dolýkot ismerik
akinek a szeméről lemossa a festéket az ecetes könny

*

Levélváltás Cs.A.-val. Hosszú hallgatás után jelentkezett (lakásfelújítás!) azzal, hogy tetszik neki ez az új naplóformátum, és a folytatásos “regény” is. Akkor még csak az első rész volt fent, így joggal gondolhatta, hogy fikciós szépirodalommal van dolga, holott Az álommás valami önéletírás-féle akarna lenni. Az első két részt kitevő szöveget még valamikor tavasszal írtam, és most a naplóm megújításakor jött az ötlet, hogy újra nekifekszem, és ha másért nem is, a Manzárdbéli közlés folytonossága kedvéért talán haladni is fogok vele, és nem hagyok fel vele az első megakadásnál.

Cs.A. kedvesen Szolnokra is meginvitált, arra az esetre, ha egyszer éppen arrafelé robbanna le a kocsink vagy kitörne a III. világháború és menekülnünk kellene.