Így festett 10 éve a NolBlog címlapja

nolblog2006

Így festett 2006 áprilisában (nem sokkal a választások előtt) a NolBlog címlapja… (lásd lentebb nagyban a képernyőfotót)

Mint abban az időben nem ritkán, az UngParty Manzárd a szerkesztő által ajánlott, kiemelt blogok között szerepelt. Ha kicsit is igyekeztem, Föld S. Péternek és Diurnusnak (Bodor Pál közirói neve) lehettem a társa a TOP bejegyzések és szerkesztői ajánlások között. Ez nemcsak jó érzés volt, hanem például a 2006-os választások előtt fontosnak is gondoltam, hogy akik a NolBlogot olvassák, tájékozódjanok afelől: a kárpátaljai magyar kisebbségben is akadnak olyanok, akik elutasítják a nemzeti kurzust. Akkor sem lehettünk túl sokan, de azt hiszem, ma ezen a téren sokkal rosszabb a helyzet… Önkritikusan azt is be kell vallanom, harci kedvemet én is elveszítettem.

A web.archive.org áltzal lementett legkorábbi kép a Népszabadság Online blogjának címlapjáról 2006. április 2-i. Az én 3 akkori legfrissebb posztom most itt, ebben a pirézblogban lesz olvasható, miután a NolBlog megszűnik:

Orbán Viktor lemondott

Frissítés: A Szolidaritás mozgalom akciójához virtuálisan csatlakozva magam is gúnycédulával illetem a demokráciát megcsúfoló és a magyarság egységét és boldogulását veszélyeztető miniszterelnököt.

Az eredeti poszt:

Azon a napon, amikor a magyar kormány visszasomfordált az IMF-hez, készítettem egy oldalt ezzel a címmel: Lemondott Orbán Viktor.  Ezzel megelőlegeztem a magyar miniszterelnöknek azt a bizalmat, hogy még azelőtt beláthatja súlyos tévedéseit és elismerheti (gazdaság)politikájának a bukását, mielőtt Magyarországot is belerántja a szakadékba, amelybe őneki belehullania immár történelmi szükségszerűség. A vágyott és a magyarság számára megváltást jelentő esemény bekövetkezésének internetes megjelenítésével egy önmegvalósító jóslat virtuális alapját reméltem megteremteni.

Azt persze nem gondoltam, hogy Orbán napokon belül lemond, sejtettem, hogy a súlyos kudarcból gazdasági minisztere és ő maga is erényt próbál kovácsolni, mint ahogy afelől sem lehetett kétségem: önajnározó, dicsekvő szólamaiknak és a szabadságharc hamis retorikájának még mindig nagyszámú közönség képes bedőlni, ha nem is olyan látványosan, mint ahogy a forint dől be.

Most, hogy a csúfos leminősítésben a kormány továbbra sem a saját kudarcát látja, hanem a mindenki hülye, csak én vagyok helikopter álláspontjára helyezkedik, számomra egyrészt egyértelművé vált, hogy a bombabiztos parlamenti többség védelmét élvezők csak a legeslegsúlyosabb kényszerhelyzetben fognak elegendő okot látni a távozásra, másrészt sajnos abban is biztos lettem, hogy ennek a bizonyos legeslegsúlyosabb kényszerhelyzetnek a bekövetkezési valószínűsége alaposan megnövekedett.

Magyarán: hogy Orbán bukni fog, abban nem kételkedem, de abban is biztos vagyok, hogy ehhez a bukáshoz igen tragikus további fejlemények fognak elvezetni.


Szőcs betart L. Simonnak?

L. Simon vs. Szőcs? Két áruló!

Szőcs Géza betart L, Simonnak?

a bdk-blogból: két áruló kavarása | L. Simon László, a parlamenti kultbizottság elnöke azt állította a Szépírók Társaságának közleményére reagálva, hogy József Attila szobrának eltávolítása ellen tiltakozva „Az ügyből néhány baloldali politikus és Önök csinálnak politikai cirkuszt”. Erre mit talál mondani Szőcs Géza kulturális államtitkár a magyar nyelv napján? Azt, hogy  „El a kezekkel József Attilától!” Ebből vagy az következik, hogy Szőcs baloldali politikus (Csurkavédőre nézvést ez kevéssé hihető), vagy az, hogy L. Simon baromságot állít (kizárásos alapon ez a valószínűbb). Nagy kár, hogy a két nehéz testű, de szellemi értelemben súlytalanná vált hajdani költő közti ellentéten nem lehet nevető harmadikként vidulni, mert a mi bőrünkre, a magyar kultúra bőrérére megy a játék. Ha nem így lenne, páholyból nézhetnénk, hogy tart be egymásnak a két áruló. (<< Grecsó cikke olvasandó!)

Pünkt Kövér?

Az antiszemiták szokásos védekezése, ha nézeteiket fejükre olvassák, hogy bejelentik: nekik például van zsidó barátjuk. L. Simon László, aki Szőcs Gézához hasonlóan most szűnik meg magyar írónak lenni, azzal mentegeti az aláírásával benyújtott, a Kossuth tér 1944 előtti képzőművészeti arculatának visszaállítását célzó parlamenti határozati javaslatot, illetve azzal hárítja a Szépírók Társaságának a tiltakozását, hogy például Kövér Lászlónak a kedvenc költője éppen József Attila. A magam részéről, köszönöm, nem kérek az effajta példálózásból.


Olvasd el ezt is:

Ki a NolBlog sztárja?

2008-ban a rendszeres blogolást a megszűnt NolBlog keretében, a rendszeresen új posztokkal való megjelenést és a szorgos kommentelésben és reagálásban megnyilvánuló közösségi blogolást egy bizonyos Kalimpa nevű blogger miatt hagytam abba. Akkoriban (mint a fentiekből is látható), egy a szerkesztők által túlsztárolt tagja volt a társaságnak. Amennyire emlékszem, nem voltak rosszak az írásai, bár hozzám nem álltak közel sem a témái, sem a stílusa. Afférunk akkor támadt – ugyancsak: ha 8 év távlatából jól emlékszem – amikor egy mélynek remélt, a halál gondolatával foglalkozó aforizmámra ezt a kommentot írta: KI NEM SZARJA LE! Szó se róla, ezen kicsit berágtam, visszaszóltam, és persze ő sem marad adósom. A rosszízű (ha jól emlékszem: személyeskedésbe  torkolló) szóváltásunk után jobbnak láttam kicsit kívülebb helyezkedni. A fenti képernyőfotóm már csak egy utólagos fricska volt.

Pár nappal később ennyivel búcsúztam:

Bizonytalan időre elhagytam a NolBlogot. Aki keres, főblogomban talál:

http://bdk.blog.hu/

1956 mint botránykő

Aligha leszek népszerű alábbi mondandómmal. Azt próbálnám valahogy óvatosan megfogalmazni, hogy bármilyen nemes is legyen egy eszme, bármilyen értékes is legyen egy örökség, ám ha a gyakorlatban visszatetsző eseményeket vált ki, káros viszonyokat teremt és ártó indulatokat ébreszt, akkor azt kell feltételezni, hogy magával az eszmével is baj van. Magyarán: ha 1956 eszmei öröksége nem hogy egységbe forrasztani nem képes a magyar nemzetet, hanem – bár koronként másként, de immáron több mint fél évszázada – a társadalom megosztottságának az egyik alapja, akkor azt kell gondolnom róla, nem töltheti be a nemzetegyesítő eszme szerepét. 1956 inkább arra látszik alkalmasnak, hogy ki-ki ne csak mást véljen róla, hanem egyes csoportok ki is sajátítsák és mások ellen felhasználják. Október 23-a előestéjén nem a békés ünneplés és a megrendült emlékezés felemelő várakozása tölti el a szíveket, hanem a tömeges szorongás, a félelem, az ódzkodás (illetve egyesekét az ártó szándék). Így vagy úgy, de mindenki a balhéra készül. 1956 botránykő lett. Fel lehet szedni az utcán és el lehet dobni. Ki tudja, hol áll meg.

Más írásom a témában: Egmont ’56

Csak a békeláncainkat veszíthetjük

Megnéztem a televíziós összefoglalókat és elolvastam az összes fontosabb tudósítást az MSZP Békelánc-rendezvényéről. Előzőleg is voltak fenntartásaim (a kormánypárt ne tüntessen, hanem többségét felhasználva alkottasson törvényt a Parlamentben. Ne tiltakozzon a szélsőségek ellen, hanem lépjen fel ellenük a törvény szigorával), utólag meg végképp azt gondolom, ezt elhibázták a szocialisták.

Elhibázták, mert újra alkalmat adtak a maroknyi rendzavarónak, hogy róluk szóljanak a tudósítások, hogy a lapok tele legyenek árpádsávos zászlókkal. Elhibázták, mert tojászáporban és rohamrendőrök védelmében nem lehet a békéről beszélni, főleg nem olyan indulattal, mint Gyurcsány Ferenc tette, akinek a szájába egyébként nem igazán illik a bibliai intelem („Akit megdobnak…). Elhibázták, mert a holokauszt áldozataira való emlékezés történelmi üzenetét semmissé teszi akár egyetlen „mocskos zsidók” bekiabálás: elveszi az alkalom méltóságát, s talán lényegét is. A zászlókért, dobálásért, bekiabálásért persze nem az MSZP a felelős, ám azt pontosan tudhatták, hogy lesz rendzavarás, hazaárulózás, elkúrtadozás, zsidózás – és a rendezvény megtartásával alkalmat adtak arra, hogy legyen is. Mindez szerintem nem bátorságra vall, inkább vakmerő hebehurgyaságra, arra, hogy a hitvallás méltóságának a vállalásánál fontosabb volt az aktuálpolitikai mozgótőke megszerzése: lám, megint megdobáltak, kifütyültek minket a gaz ellenzék által felbátorított még gazabb szélsőségesek.Jellemzőnek tartom, hogy a Szombat című zsidó kulturális és politikai folyóirat honlapján ezzel a címmel tudósít: „Kitartás” vs. „elkúrtad” – botrányba fulladt a Békelánc; jellemzőnek tartom, hogy a rendezvényen magát képviseltető Magyar Zsidó Hitközségek Szövetségének és az Országos Cigány Önkormányzatnak a honlapján e percben egy betű sem olvasható a rendezvényről.

Elgondolkodtató az a tény is, hogy a kirekesztés és a fasizmus elleni demonstrációt nem támogatta a kirekesztés és a fasizmus ellen mindig a legerélyesebben fellépő SZDSZ, az MSZP koalíciós szövetségese – látványosan távol maradtak a rendezvénytől. Úgy tűnik, nem akartak szem lenni a békeláncban.

Balla D. Károly / Blog

________________
Ezt a posztot IDE KATTINTVA népszerűsítheted!

Nemzeti baloldal?

Mennyivel könnyebb volt régen: népi baloldalnak mondták azt, ami mára nem vált nemzeti baloldallá. A Népsportot egyetlen tollvonással Nemzeti Sporttá lehetett keresztelni, ám a pártideológia szintjén ez az átmenet nem ment végbe, és nemcsak azért, mert sem a Népszavát, sem a Népszabadságot nem nevezték át. A hajdani szocialista párt népi irányzatot képviselő vezérei, Pozsgay és Szűrös ma erőteljes oppozícióban vannak azzal az utódpárttál, amely a saját nemzeti mivoltát a nemzetietlenség vádjával szemben ugyan néha bizonygatni próbálja, ám a permanens identitászavaron nem jutott túl.

Olyan személyiséggel az élen, mint Gyurcsány Ferenc, erre nincs is sok esélye. Ezt a gondolatot most Debreczeni József ÉS-beli cikkének egyes megállapításai erősítették meg bennem. Ezzel együtt egyik állítását finomításra érdemesnek gondolom. A szerző szerint a kettős állampolgárságról tartott 2004-es népszavazás ügyében tanúsított magatartása miatt „…a határon túli magyarok elsöprő többsége szemében az anyaország miniszterelnöke: nemzetáruló.” Nos, a „többség” megállja a helyét, az „elsöprő” azonban már vitatható. A határon túli régiók mindegyikében hallatták hangjukat azok az értelmiségiek, akik pontosan látták a népszavazási komédia valódi indítékait, és Patrubány vagy Orbán bűnét az érzelmi zsarolásra alkalmas helyzet kialakulásában sokkal nagyobbnak gondolták, mint Gyurcsányét. Közéjük tartoztam magam is.

A magyar miniszterelnök azonban mégis elvesztette szememben a hitelességét. Nem akkor, hanem azóta. Azzal, ahogy az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülésére reagált. Azzal, ahogy a TV-székház ostromának éjszakáján beszélt és intézkedett. Azzal, ahogy a Kádári múlt egészét megtagadva a szennyes vízzel együtt kiöntötte a gyereket is. Azzal, hogy képtelen a lappangó nemzeti baloldaliságot megjeleníteni.

_________
Frissítés: ajánlom elolvasni Diurnus jegyzetét is. Más: Weblap. Org – első honlapoptimalizálás, SEO szkember

Orbán már megint történelmet csinál

A Szövetségesek Házának felavatásával minden magyarok spirituális vezére új lapot nyitott a magyar történelemben. Saját szavai szerint legalábbis. Az MTI tudósítása nyomán szavait így adja vissza a Népszabadság: „a Fidesz és szövetségesei számára a jövő nagy lehetősége az új többség létrehozása, megerősítése és tartóssá tétele, amely szerinte nem egyszerűen a pártpolitikai erőviszonyokban jelent majd gyökeres változást, hanem lehet, hogy lezárja 17 év eddigi pártfejlődését, és egy új szakaszt, új pártstruktúrát, új politikai kultúrát, más erőviszonyrendszert hoz létre Magyarországon. Hozzátette: az új többség létrejötte merőben új fejezetet nyithat a magyar közéletben.”

Gyökeres változás, pártfejlődés lezárása, új szakasz, új pártstruktúra, új politikai kultúra, új fejezet a közéletben.

Ha ő mondja! Ez a bebetonozás kezdete.

Szerintem az időszámítást is vissza kellene 0000-ra pörgetni, és mostantól az éveket Viktorban, az évtizedeket Orbánban számolni.