Hogyan lettem liberális?

boritek-level2002-ben kelt levelemben azt bizonygatom konzervatív szemléletű, akkoriban egy vidéki jobboldali lapot szerkesztő írótársamnak, hogy bennem az MDF-féle nemzeti oldal szorította vissza a nemzeti érzéseket, és a pálfordulása után a nemzet fogalmát kisajátító Fidesz nyomására lettem liberális. Lássuk a levél részleteit.

Ismersz annyira, hogy azt talán elhiszed rólam, normális, rendes ember vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert

én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG.

És éppen ez a retorika volt az, amelyik – jó tíz éve – elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.

88-89-ben eleven erővel tört ki belőlünk a nemzeti érzés a sok évtizedes elfojtás után. Énbelőlem is. Lelkes voltam, sugárzott az arcom, és áthatott az együvé tartozás magasztos érzése. Ezt az érzést módszeresen és állhatatosan rombolta le bennem, egymással karöltve, az Antall-kormány és helyi, kárpátaljai magyar szerveződések. Na, ha EZ a magyarság, gondoltam, akkor én erre már nem is akarok olyan nagyon büszke lenni… Tudnám részletezni, de talán így is érthető. Akkoriban nagyon egyetértettem Orbán Viktorral, amikor nemegyszer leszedte a keresztvizet Antallékról… Bárhogy is próbáltam volna szeretni az MDF-et vagy a kisgazdákat, nem sikerült. Viszont egyre szimpatikusabb lett az MSZP (Vitányi Ivánnal például személyes jó barátságba is keveredtem), mindig megragadták a figyelmemet az SZDSZ gondolkodói, és igen,

tetszett a liberális Fidesz.

De én akkor még nem tekintettem magam liberálisnak, nem is vallottam ilyen nézeteket, de 92-93-ra már egyértelműen ellenzékinek, a nemzeti konzervatív jobboldallal szemben állónak számítottam. Ekkoriban léptem ki a KMKSZ-ből is, többek között a vallási propagandájuk miatt. Mert nem tudtam elfogadni, hogy csak az istenhívők a jó magyarok… Kétszeresen lettem tehát ellenzéki: a hivatalos Magyarország és a hivatásos kárpátaljai magyarokkal szemben határoztam meg magam.

Ekkor már kisebb-nagyobb rendszerességgel publikáltam a Beszélőben és folyamatosan leírtam, mi a bajom azzal, ahogy a hivatalos Magyarország a határon túli magyarság kérdését kezeli. A cikkeim egy része köteteimbe is belekerült. A gondolataim általában élénk visszhangra találtak. Itthon egyértelmű volt az elutasítás, magyarországi barátaim körében vegyes, ki-ki saját vonzódásai alapján ítélte meg.

94-ben nagyon örültem az MDF bukásának, addigra már borsódzott a hátam, ha megszólalt valamelyikük. És persze alig kellett néhány hónapnak eltelnie, hogy már ne szimpatizáljak az MSZP-vel sem…

Ekkor kezdtem magamnak először azzal hízelegni, hogy független gondolkodó vagyok.

És ez nagyjából igaz is lett… és bizony, voltak keresetlen szavaim az akkori szocialista-liberális koalíció kormányához is. De – ezt be kell vallanom – az ő stílusok soha nem irritált annyira. A módszereiket viszont ugyanúgy elutasítottam. Ekkor kezdtem módszeresen leépíteni minden kötöttségemet, ekkor léptem ki (etikai fenntartások miatt) előbb a könyv-, majd a laptámogatási pályázati rendszerből (95; 97), ekkor szűnt meg minden illúzióm az itthoni magyarságintézmények kedvező működése iránt, stb. A 98-as választások eredményét nagyjából közömbösen fogadtam, különösebben nem bántam, hogy Hornék mentek, és figyelni kezdtem, mit csinálnak majd a liberálisnak indult, majd jobbközépre betáncolt ifjoncok. Hát… Újra elég volt 2-3 hónap…

Aztán amit a 4 év alatt a fideszesek műveltek, az belőlem a teljes elutasítást váltotta ki, és én szinte akaratom ellenére, AZ Ő NYOMÁSUKRA lettem, most már azt hiszem, visszavonhatatlanul liberális és baloldali gondolkozású.

Ami nem jelenti azt, hogy a magyar balliberális oldalt el tudnám fogadni. A gondolkodásmódjuk, az elvrendszerük sokkal közelebb áll hozzám – de – és ez fontos! – a politikai gyakorlatukat ugyanúgy elutasítom!  (Ja, 2001-ben, 2002-ben újra elkezdtem publikálni a Beszélőben, de ahogy 1994-ben, úgy most is abbahagytam!) A Fidesznek én továbbra sem csípem a stílusát, az, amit Ovi vagy Áder vagy Kövér vagy Deutsch mond, az végtelenül távol áll tőlem. Most már egy fokkal újra az MDF a szimpatikusabb. A másik oldalon szereplők közül a személyek nem annyira, de amit mondanak, az általában elfogadható számomra. Azt be kell látnom, hogy szoci oldalon roppant gyönge a gárda, és – igen – jó részük számomra sem hiteles ember. Ellenben az SZDSZ-es Magyar Bálint, Pető, Fodor Gábor véleménye, nézetei, világszemlélete kifejezetten közel áll hozzám. Ugyanakkor azt is látom, hogy a klasszikus liberális értékek miként torzulnak el, ürülnek ki jobban vagy kevésbé a politika színterén. Tehát

az SZDSZ nem az a liberális, és az MSZP közel sem az a baloldali párt, amelyikkel azonosulni tudnék.

De jobb híján őket elfogadom, míg a Fideszt még jobb híján sem tudom.

Ha lenne egy nemzeti liberális párt, valószínűleg tetszene nekem. De abba sem lépnék bele, mert a politikát, úgy, ahogy van, a magam számára gusztustalan dolognak gondolom, és a közelébe nem mennék. Viszont van véleményem, gondolkodó embernek tartom magam, és időnként szükségét érzem, hogy a gondolataimat el is mondjam. Mivel pedig elértem azt a kiváltságos helyzetet, hogy tökéletesen független vagyok és semmilyen érdekcsoportnak nem hogy tagja nem vagyok, hanem még holdudvarához sem tartozom, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy le is írhatom, el is mondhatom a véleményemet.

Attól pedig, hogy leírom, mi a bajom a nemzet fogalmát kisajátító magyar jobboldallal, én nem vagyok kevésbé magyar. Az nagy bűnük éppen az, hogy ők kitagadják a nemzetből a másként gondolkodókat.

Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobb oldalnak, személyesen Ovinak, hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat. Márpedig megkérdőjelezte ő és más nem egyszer és nem tízszer különböző kijelentéseivel, aminek értelme nem volt más, hanem az, hogy a magyar ember az keresztény, az jobb oldali, az „polgári”. (A Fidesz és a polgári értékek, jó vicc… Az én szememben mondjuk Kőszegh Ferenc vagy Vitányi vagy Donáth László a polgári értékek képviselője…)

No, hát kicsit hosszúra sikeredett.

Nem tudom, ezek után szóba állsz-e még velem, de nem akartam köntörfalazni.

Általános dolgokat írtam, de minden mögött ezer esemény, konkrétum, személyes tapasztalat van.

Így például – te is külön érinted a témát – a határon túli magyarság (jellemzően a kárpátaljai) problémájáról könyvnyi tanulmányt írtam, ebben az egyik legproblematikusabb pont az anyaországgal való viszonya. Különvéleményem van ebben a dologban, ezért is mondtam le a könyvkiadó és lapcsinálási támogatásokról, ezért hagytam fel azzal, hogy pályázati úton elnyert forrásokból rendezvényeket tartsak, szervezőmunkát végezzek. Eleve rossznak, elhibázottnak tartom a támogatási rendszert, de az elvek még hagyján. A gyakorlati megvalósulásban azonban látom és tapasztalom katasztrofális demoralizáló hatását.

De ez már egy következő opera.

Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak

lesley-anne-cornish-exodusÖsszefoglaló a szeged.ma híroldalon Bárdi Nándor történész nemrégiben tartott előadásából. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa sötét képet festett a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, lásd: Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság.

Kiragadok két passzust az újságírói összefoglalóból – saját kiemeléseimmel:

A karrierjét Szegeden kezdő történész szerint óriási exodus zajlik ma Délvidéken és Kárpátalján, magyar fiatalok tömegei jönnek az anyaországba, vagy Nyugat-Európába friss útlevelükkel. Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Bárdi Nándornak több munkáját ismerem, régebben többször is találkoztunk, együtt vettünk részt rendezvényeken, és volt úgy, hogy az ő meghívására tartottam előadást a beregszászi főiskolán (ez volt utolsó nyilvános szereplésem Kárpátalján). Ahogy közönség előtti megszólalásainkban, úgy személyes beszélgetéseinkben is érintettük azokat a kényes témákat, amelyekről sokan szeméremből, mások tapintatból, megint mások politikai érdekektől vezérelve általában mélyen hallgatnak. Ilyen téma a kárpátaljai magyarság elmélyülő válsága, amelynek jeleire – túlzás nélkül mondhatom: – már évtizedekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet írásainkban, előadásainkban.

Engem inkább a személyes tapasztalatok vezettek arra, hogy kilátástalannak ítéljem közösségünk helyzetét és a számszerű adatok tényszerűsége mellett intellektuális és morális leépülésről beszéljek, meg is róttak azért, hogy „személyes érzületek” mondatnak velem súlyos ítéletet. Viszont Bárdi Nándor felkészült történész, és tudom, hogy állításai mögött alapos kutatások és hiteles statisztikai adatsorok állnak, így a következtetései, ha sarkítottaknak tűnnek is: helytállóak.

A kényes kérdésekben való egyetértésünknek egyik apró epizódja: egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy egy hosszú, két részes interjújához tőlem kölcsönzött címet (előzőleg engedélyemet kérve). 1998-99-es írásom címét vette át pici módosítással (A mumus és a kék madár). Publicisztikámban én sem festettem valami fényes perspektívát:

… tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.

– írtam tehát kicsivel az ezredforduló előtt.

Mellékes érdekesség: Nándi interjújának a főcímét azóta a Transzindex megváltoztatta, de az első részbe tördelt kis utalást meghagyták:

Az interjú főcíme
utalás Balla D. Károly azonos című esszéjére, amely Magyarország euroatlanti integrációjának a kárpátaljai magyarságra vonatkozó következményeit taglalja. Megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló, Bp., 2000, 39-58. p.

Ezzel szemben az eredeti főcím alatt a két rész egyben is olvasható a Kisebbségkutató honlapján.

Hogy a Transzindex vajon mi okból vette le a mumusokat és a kék madarat, azt nem tudom, de ennél talán érdekesebb, hogy nem 98-ban voltam először ennyire borúlátó. Éppen 20 éve, 1996-ban fogalmaztam meg először tételesen, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa miért kilátástalan. Erre tíz évvel később így emlékeztem (nyomtatásban is megjelent) naplómban:

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

A válságról festett képem egyébként máskor is cáfolásra ingerelte a helyzetet belülről nem ismerőket.  Példa erre a 2000-es esztendőt összefoglaló naplómból:

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én egy korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)

Én akkor a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, mint életképes, működő közösségnek a felmorzsolódásáról. De talán még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús helyzet kialakulása óta azonban (lásd: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság) én sem gondolom, hogy a folyamat visszafordítható lenne. A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett; ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren.

Az UMDSZ honlapja

umdsz-honlapjaA veszteség ugyan nem tragikus, mégis azt jelenti, hogy a kárpátaljai magyarság internetes reprezentációja szegényebb lett azáltal, hogy néhány éve már nem érhető el a világhálón az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség hivatalos portálja. A sok belső anyagot és eseménykrónikát közlő website 2005 és 2012 között híroldalként is működött és rendszeresen szemlézte nemcsak a magyar, hanem az ukrán sajtót is, igaz, ezt a szerepét átvette és kiterjesztette a Tisza News portál (ennek szellemi és személyi háttere nagyjából ugyanaz), de ha például valaki az interneten akar utánanézni mondjuk a szervezet belső felépítésének, netán vezetőinek a nevét (pláne: elérhetőségét) keresi, az hiába üti be a Google keresőbe, hogy: umdsz, honlap – , mert bizony nem kap releváns találatot. Abban az értelemben semmiképpen, hogy magát a webhelyet nem tudja megtalálni – lévén az  nem létezik.

Mivel azonban a pirézek előszeretettel foglalkoznak a nemlétezés problematikájával (lásd: A pirézzé válás mint művészeti performansz), el is határoztam, hogy ha releváns tartalmat nem is feltétlenül, de valami fogódzót mégis nyújtok azoknak, akik lázas igyekezettel, hajukat tépve kutatnak a demokrata szövetség honlapja után.

Mivel jóban vagyok Google őnagyságával, hipp-hopp el is intéztem, hogy a fent nevezett keresést indítva a TOP találatok között legyen egy olyan, amely, ha mást nem, az UMDSZ honlapjának 2012-ben még elérhető anyagai közül néhányat megment az online valóság számára. De nem a webes archívumokból még kinyerhető szövegek néhányának újraközlésével kezdtem, hanem a további böngészésnek és a Google hasztalan nyaggatásának elejét véve a szomorú tény leszögezésével indítom az oldal, éspedig: Az UMDSZ honlapja megszűnt.

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

(archívumomból)

Tizenkét esztendőnyi szünet után 2003-ban egy időre ezzel az esszémmel tértem vissza a Kárpáti Igaz Szó  hasábjaira. Alig egy évvel később be is szüntettem szereplésemet a lapban, azóta is tartom magam az önkéntes szilenciumhoz, bár akaratom ellenére egyszer jogtalanul leközölték egy versemet.

Balla D. Károly

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

tovább is van, mondom még

Márku Anita: „Po zákárpátszki”

marku-po-zakarpatszki.jpgÚj kötettel jelentkezett a beregszászi magyar főiskola Hodinka Antal Intézete. Munkatársuk monográfiája egyfajta segédkönyv a kárpátaljai magyar nyelvhasználat tanulmányozásához, mely bemutatja a kétnyelvűség hatásait a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatára, a szituatív nyelvválasztás és a kódváltás funkcióit a közösség nyelvhasználatában. A beszédes cím is erre utal: Kárpátalján mind a magyarok, mind a velük állandó nyelvi érintkezésben állók egy kicsit másképp beszélik anyanyelvüket. Hatnak egymásra a nyelvek, hatnak egymásra a beszélők.

Márku Anita:

„Po zákárpátszki”

Kétnyelvűség, kétnyelvűségi hatások és kétnyelvű kommunikációs stratégiák a kárpátaljai magyar közösségben

Monográfia

„Líra” Poligráfcentrum, Ungvár, 2013. – 244 old.
ISBN 978-617-596-119-3

A Kötet előszava:

Még a kilencvenes évek derekán történt. Budapestre utaztam a Tisza Expresszel. Tél volt, korán sötétedett, s nemcsak odakint, hanem a nemzetközi gyors fülkéjében is, ahol Szolnokot követően, miután alkalmi útitársaim leszálltak, egyedül maradtam. Olvasni nem lehetett, mert csak a folyosón pislogott némi fény, így az ablakhoz tapadva bámultam az elsuhanó kinti világot.

Hirtelen egy fiatal srác húzta ki a fülke tolóajtaját, és oroszul kérdezte: a következő állomás már Budapest? Reflexből, gondolkodás nélkül feleltem neki, természetesen azon a nyelven, melyen a kérdés elhangzott. Megköszönte a felvilágosítást, majd továbbment. Furcsálltam viszont, hogy úgy hallottam, minden fülkébe benyitott a vagonban.

Kis idő múlva öt marcona, kapucnis alak nyomult be a fülkébe, és oroszul közölték: adjam oda a pénzemet, és akkor nem esik bántódásom. Nyilvánvalóan túlerőben voltak, meg egyébként se vagyok harcias típus. Megpróbáltam időt nyerni, ezért elkezdtem rábeszélni őket, hogy hagyjanak engem békén, egyszerű diák vagyok, alig van nálam pár száz forint. Nem nagyon hatotta meg őket félszeg szövegem. Ekkor feltűnt, hogy a kalauz épp elhúz a fülke előtt. Azonnal felpattantam, és utána kiáltottam: ezek az oroszok ki akarnak rabolni! Közben a hozzám legközelebb ülő kapucnis elkapta a karom, és vissza akart rántani a fülkébe. Ám amikor meghallották, hogy magyarul szólok a vasutas után, egyikük elkiáltotta magát: ez tud magyarul, gyerünk innen! S amilyen gyorsan megszállták a fülkémet pár perccel korábban, olyan hirtelen tűntek el.

A kalauz visszafordult, és beült mellém. Elmondta, hogy a hasonló rablások egyre gyakoribbak ezen a járaton, de eddig csak oroszokat szemeltek ki, a magyarokat elkerülték, attól tartva, hogy feljelentést tesznek.

És akkor értettem meg, mi volt a szerepe a rablók előtt hozzám bekukkantó kérdezőnek: ha az oroszul feltett kérdésre oroszul érkezik válasz, potenciális áldozatra talált a csapat, ám aki értetlen tekintettel reagál, azt békén hagyják. Megosztottam ezt az elméletem a jegyvizsgálóval is, aki meglepve kérdezte: én oroszul feleltem nekik? Igenlő válaszom hallatán ismét kérdezett: s miért? Miért nem játszottam el, hogy nem értem a kérdést?

Elgondolkodtam: tényleg, miért? Aztán rájöttem: egész egyszerűen azért, mert abban a közegben, ahol én élek – Kárpátalján, kárpátaljai magyarként –, az a természetes, hogy egyszerre több nyelv használatos körülöttem, az emberek többsége nem csak egy nyelven képes megszólalni. S mindez: a két- vagy többnyelvűség, az egymás mellett élő kultúrák mindennapi érintkezése, szükségszerűen hatással van a világlátásunkra, az étkezési szokásainkra, s természetesen arra is, hogyan, miként használjuk anyanyelvünket, az általunk többé vagy kevésbé ismert más nyelveket.

Márku Anita könyve erről a közegről szól: arról, hogyan használják anyanyelvüket a kárpátaljai magyarok, miként befolyásolja ez a kulturálisan és nyelvileg egyaránt sokszínű környezet azonosságtudatukat, a mindennap hallott nyelvekhez fűződő viszonyukat, nyelvi közléseik szerkezetét, jellegét. Szóval: ez a kötet rólunk íródott. A kárpátaljaiak magukra ismerhetnek benne, az irántunk érdeklődők pedig sok mindent megtudhatnak belőle rólunk. Érdemes elolvasni.

Csernicskó István

Beregszász, 2013. július 10.

tovább is van, mondom még

Szemben a hivatalos Magyarországgal

virtualis-haza-magasbanIgen: van, amikor szembe kell fordulni, szembe kell menni. Kisebb baj lenne, hogy Magyarországon teret nyert, teret foglalt a konzervatív, nacionalista jobboldal. Nagyobb baj, hogy ennek a térfoglalásnak a végrahajtói a másik (liberális, demokratikus) oldal teljes kiszorítását, felszámolását tűzték ki célul, s ennek érdekében maguk alá rendelték a döntéshozó, végrehajtó és ellenőrző hatalmi struktúrák valamennyi szintjét.

Egy demokratikus haza a magasban

…amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Virtuális Magyar Köztársaságom

Abból a szomorú alkalomból, hogy a Magyar Köztársaság – úgy is, mint demokratikus jogállam – 2012. január elsejével, az egypárti, kirekesztő szellemű, a történelem kerekét visszafelé forgató alkotmány életbe lépésével megszűnt, megalakítottam a magam Virtuális Magyar Köztársaságát, amely blog formájában öltött testet. Kárpátaljai magyarként szellemi szempontból voltaképp eddig is valamiféle magasba emelt virtuális haza lakója voltam. Ukrajnát soha nem fenyegette az a veszély, hogy hazámnak érezzem, mindig is úgy tekintettem rá, mint valami kellemetlen éghajlatra, de a tényleges Magyarországot se vallhattam magaménak – egyfelől azon egyszerű okból, hogy soha nem laktam a területén, másfelől mint a különböző politikai kurzusok uralta állami formáció sem tudta szívembe lopni magát. Hosszú ideje állandósult az a véleményem, hogy a hivatalos Magyarország szerencsétlenül, felemásan, koncepciótlanul, önérdekűen foglalkozik a határon túli magyarok kérdéskörével. Így aztán, amióta a magyarságtudat meghatározó részévé vált identitásomnak, szellemi síkon egyfajta elvonatkoztatott nyelvi és kulturális hazában élek, amely fölötte áll mindenféle földrajzi, politikai, állampolgári meghatározottságnak. Ugyanakkor ez a magasba emelt haza eddig a tényleges Magyarországgal összefüggésben képződött meg tudatomban, és korábban nem éreztem szükségét annak, hogy mint „külön helyet” meghatározzam. Erre a lépésre csak most szántam el magamat, látva, hogy a választók felhatalmazásával és bizalmával messzemenően visszaélő politikai erő hogyan sajátítja ki a maga számára és hasznára mindazt, amit a magyarság közös ügyének gondolok. Teszi mindezt arrogáns elszántsággal, álszent hazugságokkal és cinikus arcátlansággal, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán a szellemi élet és kultúra egészséges működését mérgezi meg, hanem gazdasági csődbe is sodorja az országot. Külön-külön e két kedvezőtlen körülmény még elviselhető: a szellemi szabadság segít átvészelni az anyagi gondokat, a jólét pedig elviselhetőbbé teheti a szabadságjogok egy részének a hiányát. Ám amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Szemben a parlamenti jogalkotást kézi vezérlésű pártmechanizmussá degradáló politikai erővel, amely igyekszik ellehetetleníteni, elnémítani politikai ellenfeleit, amely saját érdekeinek a medrébe kényszeríti a törvényalkotást, az igazságszolgáltatást és választási rendszert. Amely mérhetetlen károkat okoz a magyarság egészének azzal, hogy pozitívból negatívba fordítja a magyarság megítélését a nagyvilágban. Az Orbán-féle politika nemcsak a forintot dönti be, hanem a nemzet presztízsét is.

Liberálisan gondolkodó határon túli magyarként számomra mindig is sérelmes volt, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalazódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az. Saját honfitársainak nagyszámú csoportjain kívül a Fidesz-KDNP kormánya gyakorlatilag kirekesztette a magyarságból azokat is, akik határon túli magyarként nem értenek egyet nemzetpolitikájukkal. Kizárólag a velük egy követ fújó, szekerüket toló magyarságszervezeteket tekintik partnereiknek, másokkal jószerével szóba sem állnak, törekvéseiket nem hogy nem támogatják, hanem akadályozzák. A magyar állampolgárság megadásának szimbolikus gesztusával elvonják a figyelmet a szomszédos országokban élő magyar közösségek tényleges problémáiról, így például arról, hogy a magyar jobboldal által is kiélesedett megosztottságuk miatt saját lakhelyükön a korábbinál is kevésbé alkalmasak a hatékony politikai érdekérvényesítésre, nem vagy csak kevéssé képesek az önrendelkezés adminisztratív, gazdasági és kulturális bázisának a megteremtésére – többek között azért sem, mert a menlevélként működő megszerzett magyar állampolgárság érzelmileg mintegy felmenti őket az itthoni problémák megoldásának kényszere alól. A helyben való boldogulás elősegítésében a hivatalos Magyarországnak soha nem volt hatékony nemzetstratégiája, a nagy szavak hangoztatása mellett mindig is erőteljesen folyt és folyik az agyelszívás, a helyben maradás elősegítése pedig lényegében az anyagi támogatásra korlátozódott, amely kezdettől erősebb vagy gyengébb pártideológia-exporttal párosult. Az utóbbi megosztotta a magyarságot, az előbbi pedig klientúra kiépítéséhez és önérdekűen működő, magyarországi közpénzekből eltartott magyarságszervezetek és intézmények létrejöttéhez vezetett. Mindez – Kárpátalja esetében legalábbis – végsőkig demoralizálta a határon túli magyar közösségeket, amelyek, látva az anyaországi rossz példát, a maguk kisebb színterén megalázóan kisszerű testvérharcokba bocsátkoztak, maguk is átvéve azt az eltanult érvelési (?) rendszert, miszerint aki ellenünk van, az nem is magyar, csupán „magyarul beszélő”. Kárpátalján különösen gyakran használja ezt a kirekesztő retorikát a Fidesz-barátságáról közismert érdekvédelmi szervezet, amely elvbarátaik kétharmados győzelme óta most különösen nyeregben érezheti magát. Adják is a lovat alájuk odaátról.

A mi kis lokális bajainknál persze sokkal veszélyesebb a ránk is visszaható globális folyamat, amelynek során az Orbán-rezsim szembefordult az európai demokratikus normákkal, felszámolta a jogállamiságot, korlátozza a sajtószabadságot, kirekeszteni és szeparálni igyekszik minden másként gondolkodót. Az ország hivatalos nevének megváltoztatásával a köztársasági eszmével is szakított, autokrata államot épít, a kritikát rosszul tűrő, a humort nem ismerő, diktatórikus viszonyokat teremt.

Szükségét éreztem, hogy mindezzel a leghatározottabban szembeforduljak. Újságcikkek és írójegyzetek mellett most egy szimbolikusnak szánt protestáló gesztust is tettem: külön szellemi birtokot foglaltam magamnak egy olyan helyen, amely egyelőre nem áll a kormányerők ellenőrzése alatt. Így alakult meg az interneten Virtuális Magyar Köztársaságom – részeként annak az UngParty Virtuálénak, amelynek webegységeit több mint tíz éve építgetem.

Megjelent: VilágMa, 2012., dec. 5.


A nevezett webhely a virtuális haza kulcsszóval indított Google-keresés első találata. | Egy honlap létrehozásával Virtuális Magyar Köztársaságot teremtve a hivatalos Magyarországgal szemben határozom meg a helyemet – magyarként, pirézként. Demokratikus haza a magasban: szemben az Orbán-rezsimmel.  Közélet, köztér, politika, közéleti jegyzet, magyarság Kárpátalján

Olvasd el ezt is – 2016: Feljelentem a magyar kormányt

 

Magyar szervezetek Kárpátalján

Magát megnevezni nem kívánó beregszászi levelezőtársam véleménye a 168 óra cikkéről (Ki a magyar Kárpátalján?):

Dunda György „ungvári tudósítása” plasztikusan mutatja be azt a helyzetet, amely a kárpátaljai magyarság körében azért alakult ki, mert „A magyar kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízum megszerzésének a lehetőségétől”. Ez így nem igaz. Nem a tagságtól vonták meg a lehetőséget, hanem az UMDSZ-től vonták meg a kedvezményes vízumszerzéshez szükséges garancialevelek kiadásának a jogát. Emiatt az UMDSZ-tagoknak az erre egyedül jogosult KMKSZ-hez kell fordulniuk, és a KMKSZ – állítja a cikk és a benne megszólalók – ezt gyakran megtagadja, illetve az igénylők számára megalázó feltételekhez köti. Kétségtelen, hogy a KMKSZ visszaél monopolhelyzetével, de itt Beregszászban tudunk igen sok konkrét ellenpéldáról, és egyáltalán nem mondható, hogy az UMDSZ-től a magyar kormány teljesen alaptalanul vette el a jogot. Bizony, voltak visszaélések. A cikk éppen ezért torzít, egyoldalúan és a KMKSZ iránt rosszindulattal mutatja be a helyzetet. Érthető: a szerző aktív UMDSZ-es, tagja az országos tanácsnak és főszerkesztő-helyettese az UMDSZ szócsövéül szolgáló lapnak (Kárpáti Igaz Szó).

Baráti körömben általános vélekedés, hogy bár a Kovács Miklós vezette kulturális szövetség visszaél a Fidesz hatalomra jutásával kialakult kedvezményezett helyzetével, de ugyan ki ne tudná, hogy a szocialista vezetés idején viszont a Gajdos István elnöksége alatt álló UMDSZ húzott hasznot a saját kiemelt helyzetéből, s ki ne tudná azt is, hogy az elnök érdekszférájába nem-magyar üzleti és pártkapcsolatok is bőven beletartoznak.

Eddig a levél érdemi része. A magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy a két szervezet a saját szemétdombnyi hatalma gyakorlásában és az anyagi haszonelvűség érvényesítésében egyaránt önérdekűen működik. Ha az UMDSZ mégis szimpatikusabb egy fokkal, az csak azért van, mert a ukrajnai üzleti és pártérdekekkel való összefonódást még mindig bocsánatosabb bűnnek gondolom, mint a KMKSZ működését jellemző magyarkodó populista demagógiát és ideológiai alapú diszkriminációt.

Frissítés, 2016

Az eredeti cikk linkelve volt, hogy érthető legyen a komment. A 168 óra honlapján azóta elérhetetlenné vált, de a webarchívumból sikerült kibányásznom:

Ukrajnai magyarok

Ki a magyar Kárpátalján?

A budapesti kormány megfosztotta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség több mint húszezres tagságát a kedvezményes anyaországi vízumszerzés lehetőségétől. Az intézkedés óta több mint egy év telt el, az akkor hangoztatott vádakból semmi nem bizonyosodott be. DUNDA GYÖRGY ungvári tudósítása.
Még tavaly júniusban kezdődött a magyarigazolvány-kiadással kapcsolatos vizsgálat Kárpátalján, s arra hivatkozva mindenfajta magyar–magyar kapcsolattartási program koordinálását megvonták az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségtől (UMDSZ), és átadták a jelenlegi budapesti kormány kizárólagos partnerének, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ). Köztük a támogatói nyilatkozat vagy – ahogy itt nevezik – garancialevél kiadásának jogát.

A garancialevél lényege: aki ilyennel rendelkezik, könnyített eljárásban juthat schengeni vízumhoz, sőt, a díját is visszatérítik. Máskülönben csak meghívólevéllel lehet anyaországi beutazási engedélyhez jutni, ami azon túl, hogy roppant hosszú és nehézkes folyamat, mindennel együtt – meghívó, biztosítás, vízumilleték – harmincezer forintnak megfelelő összegbe is belekerül, márpedig ez jócskán meghaladja az ukrajnai minimálbért.

– Szervezetünket olyan vádak alapján próbálják ellehetetleníteni, amelyekből semmi sem igazolódott be – hangsúlyozza Zubánics László.
Az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke szerint megállapítását alátámasztja az a tény, hogy titkosították a Külügyminisztérium által elrendelt vizsgálat eredményeit. Abba még a megvádolt fél sem nyerhet betekintést.

– A magyar kormány illetékeseinek szájából olyan abszurd kijelentések is elhangzottak, hogy az UMDSZ tízezer magyarigazolványt játszott a „donecki maffia” kezére! Valójában a tízezer az kettő, ráadásul a kivételezett helyzetben lévő KMKSZ sokkal több dokumentumot juttatott Kárpátalja határain túlra – összegez Zubánics.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes és Németh Zsolt külügyi államtitkár legfőbb vádja az volt, hogy az UMDSZ miatt az arra jogosultak számánál többen jutottak hozzá az okmányhoz. Ezzel szemben tény: az UMDSZ hat év alatt, 2004 és 2010 között csak 43 ezer okmány kiadásában járt közbe, míg a KMKSZ a státustörvény 2001-es életbelépése után az első években 112 ezret bocsátott ki.

Zubánics László azt sem érti, hogy a magyar kormányhivatalnokok szándékosan csúsztatnak, vagy nincsenek tisztában az első Fidesz-kormány idején elfogadott státustörvényben foglaltakkal. Folyamatosan azt nyilatkozzák, hogy Kárpátalján meghaladta a 160 ezret a magyarigazolványok száma, miközben a 2001-es népszámlálás szerint csak 156 ezren élnek magyarok Ukrajnában, s hozzáteszik, eleve csak a 14 évnél idősebbek juthatnak ilyen okmányhoz. Ezzel szemben az igazság az, hogy születés után rögtön igényelhető az okmány, s nagyon sok szülő kérvényezi is csemetéjének.

Ráadásul a 2001-ben és 2002-ben kiadott igazolványok öt év múltán lejártak, s miután csak nemrégiben lett életre szóló a magyarigazolvány, 2006-ben és 2007-ben tömegek álltak sorba új igazolványért. Azok is lecserélték, akik időközben férjhez mentek, nevet változtattak, vagy egyszerűen csak az igénybe vett vasúti utazási kedvezmények miatt betelt az okmányuk. A központi nyilvántartó rendszer viszont csupán az összesített igazolványszámot tartja nyilván, miközben a fenti okokból több tízezerre tehető az átfedés. Csakhogy az UMDSZ argumentumait egyszerűen nem hajlandók meghallgatni.


ukrajna, kárpátaljai magyarság, vízumköteles kárpátalja, nemzeti vízum szerzés, határon túli magyarok, kettős állampolgárság kárpátalján, kedvezményes honosítás, közélet, politika, köztér, magyar kisebbség, nemzetpolitika

Más:

Magyarellenes tüntetés Ungváron

Kárpátalja. A hírügynökségek és a fontosabb sajtóorgánumok szinte mindegyike hírt adott a tegnapi ungvári magyar- és ruszinellenes tüntetésről.

Frissítés: az alábbi szövegeken aktuális linkek tették lehetővé a részletesebb tájékozódást, de ezek már nem működnek. Amikor az eredeti blogbejegyzést a NolBlog rendszeréből importáltam a jelen webhelyre, igyekeztem kijavítani vagy törölni a hibás hivatkozásokat, így azokat is, amelyek a magyarellenes ungvári tüntetés aktuális híranyagához vezettek 2008-ban.

A Duna-televízió tudósítása
„Ki a magyar imperialistákkal”

Verbális háború
Félkész emlékműért nem megy Ukrajnába Sólyom

Szólj hozzá! – Magyarellenes tüntetés Ungváron – tüntettek a szélsőségesek a magyarok és ruszinok ellen Kárpátalján – Ukrajna.

Szimpátia és ellenszenv a határon túl

Egy rendkívül érdekes felmérés eredményeit ismerteti és elemzi a Transindex mai cikke. A kutatás keretében azt szondázták, hogy a határon túli magyarok hogyan viszonyulnak egyfelől a magyar, másfelől az idegen népcsoportokhoz, továbbá olyan társadalmi rétegekhez, mint pl. a homoszexuálisok, menekültek, újgazdagok. Megtudhatjuk például, hogy a romákat Kárpátalján inkább elutasítják, mint a Vajdaságban, míg a magyarországi magyarok Szlovákiában jóval szimpatikusabbak, mint Kárpátalján, Erdélyben vagy a Vajaságban. De kiolvasható az is az adatokból, hogy a homoszexuálisokat Kárpátalján jobban elutasítják, mint a romákat vagy a kínaiakat, míg az ukránokat sokkal szimpatikusabbaknak tartják a szlovákoknál és románoknál.