Hogyan lettem liberális?

boritek-level2002-ben kelt levelemben azt bizonygatom konzervatív szemléletű, akkoriban egy vidéki jobboldali lapot szerkesztő írótársamnak, hogy bennem az MDF-féle nemzeti oldal szorította vissza a nemzeti érzéseket, és a pálfordulása után a nemzet fogalmát kisajátító Fidesz nyomására lettem liberális. Lássuk a levél részleteit.

Ismersz annyira, hogy azt talán elhiszed rólam, normális, rendes ember vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobboldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert

én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG.

És éppen ez a retorika volt az, amelyik – jó tíz éve – elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.

88-89-ben eleven erővel tört ki belőlünk a nemzeti érzés a sok évtizedes elfojtás után. Énbelőlem is. Lelkes voltam, sugárzott az arcom, és áthatott az együvé tartozás magasztos érzése. Ezt az érzést módszeresen és állhatatosan rombolta le bennem, egymással karöltve, az Antall-kormány és helyi, kárpátaljai magyar szerveződések. Na, ha EZ a magyarság, gondoltam, akkor én erre már nem is akarok olyan nagyon büszke lenni… Tudnám részletezni, de talán így is érthető. Akkoriban nagyon egyetértettem Orbán Viktorral, amikor nemegyszer leszedte a keresztvizet Antallékról… Bárhogy is próbáltam volna szeretni az MDF-et vagy a kisgazdákat, nem sikerült. Viszont egyre szimpatikusabb lett az MSZP (Vitányi Ivánnal például személyes jó barátságba is keveredtem), mindig megragadták a figyelmemet az SZDSZ gondolkodói, és igen,

tetszett a liberális Fidesz.

De én akkor még nem tekintettem magam liberálisnak, nem is vallottam ilyen nézeteket, de 92-93-ra már egyértelműen ellenzékinek, a nemzeti konzervatív jobboldallal szemben állónak számítottam. Ekkoriban léptem ki a KMKSZ-ből is, többek között a vallási propagandájuk miatt. Mert nem tudtam elfogadni, hogy csak az istenhívők a jó magyarok… Kétszeresen lettem tehát ellenzéki: a hivatalos Magyarország és a hivatásos kárpátaljai magyarokkal szemben határoztam meg magam.

Ekkor már kisebb-nagyobb rendszerességgel publikáltam a Beszélőben és folyamatosan leírtam, mi a bajom azzal, ahogy a hivatalos Magyarország a határon túli magyarság kérdését kezeli. A cikkeim egy része köteteimbe is belekerült. A gondolataim általában élénk visszhangra találtak. Itthon egyértelmű volt az elutasítás, magyarországi barátaim körében vegyes, ki-ki saját vonzódásai alapján ítélte meg.

94-ben nagyon örültem az MDF bukásának, addigra már borsódzott a hátam, ha megszólalt valamelyikük. És persze alig kellett néhány hónapnak eltelnie, hogy már ne szimpatizáljak az MSZP-vel sem…

Ekkor kezdtem magamnak először azzal hízelegni, hogy független gondolkodó vagyok.

És ez nagyjából igaz is lett… és bizony, voltak keresetlen szavaim az akkori szocialista-liberális koalíció kormányához is. De – ezt be kell vallanom – az ő stílusok soha nem irritált annyira. A módszereiket viszont ugyanúgy elutasítottam. Ekkor kezdtem módszeresen leépíteni minden kötöttségemet, ekkor léptem ki (etikai fenntartások miatt) előbb a könyv-, majd a laptámogatási pályázati rendszerből (95; 97), ekkor szűnt meg minden illúzióm az itthoni magyarságintézmények kedvező működése iránt, stb. A 98-as választások eredményét nagyjából közömbösen fogadtam, különösebben nem bántam, hogy Hornék mentek, és figyelni kezdtem, mit csinálnak majd a liberálisnak indult, majd jobbközépre betáncolt ifjoncok. Hát… Újra elég volt 2-3 hónap…

Aztán amit a 4 év alatt a fideszesek műveltek, az belőlem a teljes elutasítást váltotta ki, és én szinte akaratom ellenére, AZ Ő NYOMÁSUKRA lettem, most már azt hiszem, visszavonhatatlanul liberális és baloldali gondolkozású.

Ami nem jelenti azt, hogy a magyar balliberális oldalt el tudnám fogadni. A gondolkodásmódjuk, az elvrendszerük sokkal közelebb áll hozzám – de – és ez fontos! – a politikai gyakorlatukat ugyanúgy elutasítom!  (Ja, 2001-ben, 2002-ben újra elkezdtem publikálni a Beszélőben, de ahogy 1994-ben, úgy most is abbahagytam!) A Fidesznek én továbbra sem csípem a stílusát, az, amit Ovi vagy Áder vagy Kövér vagy Deutsch mond, az végtelenül távol áll tőlem. Most már egy fokkal újra az MDF a szimpatikusabb. A másik oldalon szereplők közül a személyek nem annyira, de amit mondanak, az általában elfogadható számomra. Azt be kell látnom, hogy szoci oldalon roppant gyönge a gárda, és – igen – jó részük számomra sem hiteles ember. Ellenben az SZDSZ-es Magyar Bálint, Pető, Fodor Gábor véleménye, nézetei, világszemlélete kifejezetten közel áll hozzám. Ugyanakkor azt is látom, hogy a klasszikus liberális értékek miként torzulnak el, ürülnek ki jobban vagy kevésbé a politika színterén. Tehát

az SZDSZ nem az a liberális, és az MSZP közel sem az a baloldali párt, amelyikkel azonosulni tudnék.

De jobb híján őket elfogadom, míg a Fideszt még jobb híján sem tudom.

Ha lenne egy nemzeti liberális párt, valószínűleg tetszene nekem. De abba sem lépnék bele, mert a politikát, úgy, ahogy van, a magam számára gusztustalan dolognak gondolom, és a közelébe nem mennék. Viszont van véleményem, gondolkodó embernek tartom magam, és időnként szükségét érzem, hogy a gondolataimat el is mondjam. Mivel pedig elértem azt a kiváltságos helyzetet, hogy tökéletesen független vagyok és semmilyen érdekcsoportnak nem hogy tagja nem vagyok, hanem még holdudvarához sem tartozom, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy le is írhatom, el is mondhatom a véleményemet.

Attól pedig, hogy leírom, mi a bajom a nemzet fogalmát kisajátító magyar jobboldallal, én nem vagyok kevésbé magyar. Az nagy bűnük éppen az, hogy ők kitagadják a nemzetből a másként gondolkodókat.

Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobb oldalnak, személyesen Ovinak, hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat. Márpedig megkérdőjelezte ő és más nem egyszer és nem tízszer különböző kijelentéseivel, aminek értelme nem volt más, hanem az, hogy a magyar ember az keresztény, az jobb oldali, az „polgári”. (A Fidesz és a polgári értékek, jó vicc… Az én szememben mondjuk Kőszegh Ferenc vagy Vitányi vagy Donáth László a polgári értékek képviselője…)

No, hát kicsit hosszúra sikeredett.

Nem tudom, ezek után szóba állsz-e még velem, de nem akartam köntörfalazni.

Általános dolgokat írtam, de minden mögött ezer esemény, konkrétum, személyes tapasztalat van.

Így például – te is külön érinted a témát – a határon túli magyarság (jellemzően a kárpátaljai) problémájáról könyvnyi tanulmányt írtam, ebben az egyik legproblematikusabb pont az anyaországgal való viszonya. Különvéleményem van ebben a dologban, ezért is mondtam le a könyvkiadó és lapcsinálási támogatásokról, ezért hagytam fel azzal, hogy pályázati úton elnyert forrásokból rendezvényeket tartsak, szervezőmunkát végezzek. Eleve rossznak, elhibázottnak tartom a támogatási rendszert, de az elvek még hagyján. A gyakorlati megvalósulásban azonban látom és tapasztalom katasztrofális demoralizáló hatását.

De ez már egy következő opera.

Vitázni egy meggyőződésessel

meggyozodesRossz irány, rossz vonat – írtad nekem. Azzal reagáltam, hogy mi ez, ha nem annak a színtiszta kifejezése, hogy az én irányom szerinted ÁLTALÁBAN rossz. Mivel nem azt írod, hogy „én arra nem mennék” – ami természetesen elfogadható, hanem azt írtad, hogy ROSSZ az irány, azaz lehetőleg én se menjek arra. Épp erről beszélek, barátom, amikor azt mondom: te nem tudod elfogadni, hogy a saját értékítéletem szerint alkossak véleményt. Azt szerettem volna, ha le tudsz mondani arról, hogy helyettem minősítsed a magamnak választott irányt! Beszélj a saját irányodról, ecseteld az erényeit, vagy mondd el, hogy NEKED miért nem felel meg az én vonatom. Az úgy rendben lenne. De NEKEM ez a jó irány és NEKEM ez a jó vonat. És ÁLTALÁBAN pedig valószínűleg egyenértékű a tieddel – ez az, amit meggyőződésesként képtelen vagy elfogadni. Szerinted vallásosnak lenni jó, vallástagadónak lenni rossz, a nemzeti elkötelezettség üdvös, a liberális elkötelezettség bűnös, a hagyomány szent, a hagyományok tagadása szentségtelenség. És ezt képtelen vagy másként gondolni, mert, ahogy írod:

Ha azt állítanám, hogy istentagadónak lenni ugyanolyan jó, ugyanolyan értékes, ugyanolyan üdvös (itt most helyén való ez a szó), mint istenfélő életet élni, ha a kettő közé egyenlőségjelet tennék, akkor saját magamat köpném szembe.

Hát ez az! Én bátran odateszem azt az egyenlőségjelet, barátom. Nagyon hosszú a képlet, mert rengeteg egyenlőségjelből áll és rengeteg egyenlő dologból. A muzulmánok például szintén istenfélők, de nem ismerik el a zsidó-keresztény istent és hitetlen, bűnös, kárhozott embernek gondolnak mindent keresztényt és zsidót; a keresztények Krisztusra esküsznek, de a zsidók tagadják isteni mivoltát; a katolikusoknál Mária oltalma a legnagyobb érték, a reformátusok ezt vitatják, az unitáriusok meg még a szentháromságban se hisznek. Ott vannak a buddhisták és hindik, az afrikai és ázsiai sámánimádók és esőisten-félők, és ott vannak a kételkedők és azok, akik külön bejáratú istenben hisznek, és ott vannak a filozófiai rendszerek, amelyekben isten „csak” az őseszme, vagy a megismerés, vagy a lét, vagy a semmi, és lehet istent nem megtagadni, de nem is hinni benne, és lehet elfogadni mint világeszmét, de megtagadni mint teremtőt, és lehet hinni benne mint teremtőben, de tagadni, mint életünk irányítóját (és akár fordítva) – drága jó barátom, hát miért gondolod, hogy amibe te beleszülettél, amiben felneveltek, az akár egy hajszállal is jobb, mint amiben egy krisnás vagy eszkimó hisz, vagy amiben egy ógörög vagy egy latint hitt, és amiben kétezer év múlva hinni fognak kései utódaink? Miért jobb Jehovától félni, mint Zeusztól vagy Sívától, miért jobb Krisztus előtt leborulni, mint egy szent kő, a Hold vagy a Tenger vagy a Kozmosz előtt, és miért jobb hinni a feltámadásban, mint a lélekvándorlásban vagy abban, hogy csak az anyag örök?

Hát persze, mert ez a tied, a többi meg nem a tied. Neked ez a jó. De a pigmeusnak az a jó, ha imádkozhat a datolyafához és tagadhatja a szomszédos törzs banánfa-hitét, nekem meg az, ha úgy hihetek a dolgok transzcendens jellegében, hogy eközben humbugnak gondolhatom a vallás egészét. Nekem ez a jó. És semmi alapod nincsen azt gondolni, hogy ami nekem, a krisnásnak vagy a pigmeusnak jó, az nekünk kevésbé lenne jó és értékes, mint neked a magad hite, mert ha te meggyőződtél a keresztény isten létében és hiszed, hogy a halálod után ezzel az isteni mivolttal újraegyesülhetsz, akkor ez számodra a legnagyszerűbb eszmény, de a materialista ugyanilyen nagyszerűnek gondolja az anyag megmaradását és körforgását és ugyanilyen megelégedéssel tölti el, hogy amit megél, az véges, de nem szűnnek meg létezni azok az atomok, amelyek a testét képezték, és a pigmeus ugyanígy meg van győződve, hogy halála után továbbél a datolyafában. És semelyik sem aláválóbb a másiknál, mert mindeniknek joga van arra, hogy a maga módján üdvözüljön (igen, valóban jó a szó), és neked meg – az én felfogásom szerint, ami itt merőben különbözik a tiedtől – senkitől semmilyen felhatalmazásod nincsen arra, hogy más meggyőződését vagy meggyőződése hiányát eleve jónak vagy kevésbé jónak ítéld.

Bár leírod, senkitől sem vitatod el a jogát arra, hogy mást vagy másként higgyen, épp csak emellett kijelented, hogy az én igazodásom rossz irány, rossz vonat, hogy nem tehetsz egyenlőségjelet az igazodásaink közé, mert ezzel szembeköpnéd magad.

Én azt gondolom, ilyen alapállásból nem lehet egyenlő felekként vitatkozni, ugyanakkor megértem és belátom, hogy egy mélyen meggyőződéses ember nem gondolkodhat szabadon, a meggyőződése rosszra és jóra osztja a világot, és neked fontosabb a magad meggyőződése, mint a szabad vizsgálódás. Megértettem, hogy egy keresztény nem teheti meg, hogy egy istentagadót magával egyenlőnek elfogadjon, hiszen szembeköpné magát, ha ezt kijelentené. Világos. Nyilván ugyanígy önmagad szembeköpésének éreznéd, ha ki kellene tenned az egyenlőségjelet nemzeti konzervativizmus és a liberalizmus között.

Éppen ezért nagyon nehéz elhinnem, amit pedig állítasz, hogy ugyanúgy tiszteled a véleményemet, mint én a tiedet. Mert hogyan tisztelheted a véleményemet, ha eközben az értékrendemet, amely a véleményemet megalapozza, nem tartod olyan jónak és értékesnek mint a magadét? Lásd meg a különbséget: én érvelhetek olykor tüzesen és indulatosan ellenedben, el is ragadtathatom magam, de soha nem vitatom el tőled, hogy a magad szempontjából igazad van abban, ami számomra elfogadhatatlan. Te viszont az én szempontomat eleve megkérdőjelezed, alább helyezed a magadénál. Rossz irány, rossz vonat – mondod. És elzakatolunk egymás mellett.

Kárpátaljai magyar művelődéstörténet

Majdnem megírtam cirka 20 évvel ezelőtt… Tudományos kutatással is foglalkozó komoly kiadóigazgatótól jött az ugyancsak komolynak látszó felkérés, hogy dolgozzam fel és tankönyvstílusban írjam meg Kárpátalja 1918 vagy 1938 vagy 1944 utáni magyar művelődéstörténetét (a kezdeti dátum tisztázásra szorult, mivel több szerző – így maga a felkérő – közreműködése is felmerült, az egyes korszakok elosztása nem volt végleges). Én első ijedségemben SBA-t ajánlottam magam helyett, hát hiszen ő évtizedek óta ippeg ezzel foglalkozik, de az igazgató hárított: épp azt nem akarja, hogy erre a könyvre is (!) az SBA-féle prekoncepciók nyomják rá a bélyegüket és sorra visszaköszönjenek azok a féligazságok, amelyeket már számtalanszor megírt tanulmányaiban, cikkeiben, könyveiben. Új, tiszta, tárgyilagos megközelítést szeretne, különösebb kitérők, túlbeszélő sulykolások, baráti dicshimnuszok és előítéletes erkölcsi elmarasztalások nélkül. Ez meggyőzött.

De mivel a felkérés nem teljesen hivatalos formában történt, hanem két egymást követő tanácskozáson való együttlétünk alatt megejtett beszélgetések során, utóbb itthon megpróbáltam egyfelől rögzíteni azt, amiben a baráti tárgyalások során nagyjából megállapodtunk, másfelől rákérdeztem számos tisztázatlan részletre – és támasztottam bizonyos (szerintem nagyon is indokolt) feltételeket is. Hosszú levelet írtam, idetűzom:

Kedves L., hazaérkezvén számba veszem az egri konferencián és a tokaji táborban folytatott hivatalos és félhivatalos megbeszélések folytán rám háruló teendőket, illetve megpróbálom a következő fél évre beosztani a munkámat. A te megkeresésed az elsők között szerepel, már csak a munka volumene miatt is. Mivel beszélgetéseinkben minden részletről nem eshetett szó, ezeket szeretném tisztázni, illetve megerősítésedet kérem azokban az adatokban, amelyeket feljegyeztem. No és lenne pár módosításom, kérdésem, illetve szerény feltételem is.

Tehát: írandó részemről egy 100-120 flekkes, tankönyvstílusú tanulmány kárpátalja 1918 utáni művelődéstörténetéről 1997. január 15-i határidővel, amelyben benne értendő a korszak fontosabb e témájú eseményeinek kronológiája és az ajánlott irodalom jegyzéke is. Nos, kisebb módosításaim és kérdéseim ezek lennének:

  1. A korszakhatár kezdetét mindenképpen kérném kicsit továbbtolni. Ahogy te is mondtad, a 18-38 közötti szakasz inkább hozzád tartozik, én szerintem meg a 38-44 közötti sem igazán vonható ide. Ezért az előbbit egyáltalán nem, az utóbbit pedig csupán igen elnagyoltan érinteném, és voltaképpeni témám a 44/45 utáni korszak lenne, ha ezt így el tudod fogadni.
  2. Természetesen Kárpátalja magyar művelődéstörténetéről lenne szó, ugye?
  3. Ha jól értettem, a szöveget (tankönyvszerűsége okán) nem kell jegyzetapparátussal és hivatkozások sokaságával megterhelni, azaz nem tudományos igényű, hanem inkább ismeretterjesztő jellegű monográfiát kell írnom, így minden állításomnak nem kell majd a forrását feltüntetnem. (Ez ugyanis kétszer akkora munka lenne, az eredeti – és nem a másodlagos – források felkutatása okán).
  4. Kérem eligazításodat abban a vonatkozásban, hogy a témát milyen mértékben kell történelmi-politikai-ideológiai környezetében elhelyeznem, azaz elegendő-e csupán érzékeltetni a Szovjetunió és a későbbi Ukrajna mindenkori „állapotját”, feltételezve, hogy ezt a diákok más diszciplínákból tudják, avagy részleteznem kell, hogy micsoda például a szocialista realizmus vagy a proletkult, mit jelentett a XX. pártkongresszus, mit a pangás és mit a peresztrojka. Vagy ha majd azt írom, hogy Erdélyi Béla festészetével szemben felmerült a kozmopolitizmus vádja, illetve azt, hogy a Forrás Stúdió tagjait dekadens magatartással vádolták, akkor meg kell-e magyaráznom, mit jelentenek voltaképpen ezek a fogalmak, illetve mit jelentettek a szovjet kultúrpolitika torz értelmezésében; stb. Itt persze én magam is ki tudok alakítani egy szerintem szükséges megközelítési mértéket, de szeretném a te véleményedet is ismerni.
  5. Mennyire legyen a tanulmány naprakész? Ha a sajtót tárgyalva mondjuk a beregszászi Vörös Zászlót említem, kell-e jeleznem, hogy ma Beregi Hírlap a neve, ha azt írom, hogy a Népszínház 93-ban bemutatta Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. regényéből készült adaptációját, írjam-e meg, hogy 96 nyarán megjelent a regény második része? A Kárpáti Magyar Krónika lapról kell-e közölnöm, hogy novembertől (?) a MÉKK fórumaként fog megjelenni? Stb. Azaz: legyen-e egy lezáró korszakhatára a tanulmánynak – avagy az elmúlt egy-két év, illetve a kézirat lezárását megelőző hónapok új fejleményei is szerepeljenek is benne?

És akkor néhány aprócska (?) feltételem:

Mindenképpen szeretném, ha megállapodásunkról valami szerződésféle készülne, amely rögzítené a feltételeket, beleértve az anyagiakat is. Ez nem a bizalmatlanság jele, hanem rossz tapasztalatok következménye. Épp ezért szerényen, de határozottan szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy ebben a szerződésben egy 50 %-os előleg is szerepeljen. Mostanában két alkalommal is megtörtént ugyanis velem, hogy minden előzetes kecsegtetés ellenére nem fizették ki a munkámat. Az egyik a JAK-lexikon volt, amelybe az 56 után született kárpátaljai írókról készítettem szócikkeket nem kevés munkával, a másik a Kisvárosi krémtörténetek c. kötet (bizonyára ismered), amelybe sokat dolgoztam: én válogattam az itteni anyagot (gépeltetést is beleértve), elkészítettem a szerzők életrajzát és bibliográfiáját, beszereztem fényképüket. Nos, mindezért fityinget sem kaptam, igaz, hogy az életrajzok, bibliográfiák, fotók kimaradtak (de hát tőlem ez meg volt rendelve!), és a könyvet is alig bírta kinyögni a kiadó – de hát erről én nem tehetek. Nos, többet nem szeretnék így járni. Lehet, hogy mire megírom a munkát, tönkremegy a kiadó, elúszik a pénz stb. Ezért kénytelen vagyok legalább egy ekkora előleggel bebiztosítani magamat. Ha időközben a kiadó fizetésképtelenné válik vagy nem jelenik meg a kötet, akkor se maradjak hoppon. Ugyanis ez azért nagy munka, és ha elvállalom, az azt jelenti, hogy amíg ezen dolgozom, pénzkereső aprómunkámat abba kell hagynom; és hidd el, könnyebb hetente megírni két-három cikkecskét, tárcát, információt, mintsem hónapokig egyetlen dolgozattal foglalkozni. Ezért, kérlek, értsd meg helyzetemet: ha fél évig a rendelésed miatt nem tudom „aprópénzre váltani a tehetségemet”, az nekem jókora jövedelem-kiesést jelent, így a kért előleghez – biztosíték-volta mellett – ezért is ragaszkodnom kell. (Természetesen szerepeljen az is a megállapodásban, hogy ha a munkámmal nem készülök el határidőre, akkor az előleget vissza kell fizetnem.)

Az előlegre és a végső elszámolásra vonatkozóan még annyit: kérlek, tisztázzátok, mekkora lesz belőle a levonás, mert ha 44 %-ot levonnak és csupán a maradékot kapom kézhez, akkor bizony nekem alaposan meg kell fontolnom, elvállalhatom-e a munkát. Áthidaló megoldás lehet, hogy az összeg egy részét (akár az előleg egészét) költségtérítésként fizeti ki a kiadó, és én hajlandó vagyok ennek megfelelő értékben utólag magyarországi ÁFÁs számlákat benyújtani (hiszen amúgy is kell vennem papírt, festékkazettát, floppyt, lehet, hogy fel kell utaznom stb.).

Kérlek, mindezt gondold te is végig. Én a munkát előzetesen elvállalom, de a felkérést akkor veszem véglegesnek s a munkának is csak akkor veselkedek neki, ha az előleg kezemhez kerül. Ismétlem, ezt ne tekintsd személyed iránti bizalmatlanságnak, de ha például tönkremegy a cég vagy duplájára emelik a papírárakat és elúszik a honor-pénz, akkor minden jóindulatod ellenére sem tudnál rajtam segíteni te sem. Az 50 % ellenben arra biztosíték, hogy költségeim megtérüljenek és többhavi jövedelem-kiesésem legalább csekély részben kompenzálódjon. Várom hát jelentkezésedet és egy szerződést (vagy tervezetet), illetve annak közlését, hogy a fenti feltételem teljesíthető-e, és milyen módon.

Barátsággal köszönt: Balla D. Károly

Archívumomban nem találom a válaszlevelet… Úgy rémlik, nem is kaptam a fentiekre érdemi levélbeni választ, hanem egy legközelebbi találkozásunk során mondott néhány kitérő mondatot igazgató-barátom. Lényeg a lényeg: a konkrét írásos felkérés és a szerződés soha nem készült el, így bele sem fogtam a kárpátaljai magyar művelődéstörténet háború utáni korszakának megírásába.

Átlátszó átverés

Ak&h-bankzért ahhoz sűrű tollazatnak kell nőnie az ember hátán, hogy ilyesminek bedőljön. De egészen bizonyosan akadnak ilyen madarak – különben nem csinálnák a csalók. Mondjuk kiküldenek húszezer ilyen levelet az internetről lehalászott mailcímekre. Csak akad köztük pár száz címzett, aki nemcsak hogy épp ennek a banknak a kliense, hanem a kíváncsisága és a naivitása is elég nagy ahhoz, hogy rákattintson a linkre. Nem tudom, mi nyílik meg a klikkelés után, de valószínűleg azt kérik a palimadártól, hogy adja meg az e-bank jelszavát az üzenet elolvasásához. Nyilván akad százból egy-kettő, aki megadja, főleg ha elég jó a beetető szöveg… (például pénznyereménnyel kecsegtet vagy a számla zárolásával fenyeget). Ki lehet találni, ezután mi történik.  Pedig csak icipici óvatosság és gyanakvás kell ahhoz, hogy feltűnjön: átverésről van szó. A feladó nevébe hiába van beleírva egy bank neve, mert az e-mail cím már láthatóan nem stimmel. A Kattintson ide linkre pedig egy nagyon gyanús webhely van rákötve, a bank neve még megtévesztésül sem szerepel benne, ellenben így végződik: ……. .com.br/hu/ – ki hiszi el erről, hogy egy bank ilyen URL alatt helyezi el az üzeneteit? Nos: a címzettek néhány ezrelékének ez valószínűleg nem tűnik fel… Igazából azonban még ezek a mailcím- és domainvizsgálatok sem szükségesek: a párszavas üzenetről is lesüt, hogy kamu szöveg: mi az, hogy vásárló? Bizonyára az ügyfél hibás fordítása. És mi ez a Van új üzenet?  Ha nem vérbunkó a bank alkalmazottja, nyilván az Önnek új üzenete van formulát használná. Ám ez gépi fordítás és automatikusan generált levél – kifejezetten tollashátúak részére.

Levél Kornis Mihálynak

Kedves Mihály,

én a Blogtér-afféromat egyszer már lezártam magamban, levontam a következtetéseket, nem akartam rá visszatérni. Mivel azonban búcsúleveled első részében külön is megszólítottál, a másodikban pedig többször is említesz, így az irántad való tiszteletem és megszólalásod súlya, hitele, őszintesége megköveteli tőlem, hogy reagáljak.

Mindenekelőtt köszönöm, hogy újra, immár harmadszorra is – elvi síkon – egyértelműen nekem adsz igazat. Köszönöm bíráló megjegyzésedet is, azt kell mondjam, utólag tökéletesen igazat adok neked abban, hogy „BDk makacsságát már kegyetlennek és kissé értelmetlennek is” találtad. Valóban az volt, belátom, még ha konokságomat valamelyest indokolja is megállapításod, miszerint oppozícióm „elvi szilárdságához, tisztaságához nem fér kétség”.

Meg kell köszönnöm zavarba ejtően túlzó dicséreteidet is, amelyekkel illettél. Engedd meg azonban, hogy bár a legnagyobb tisztelettel, ám mégis elhárítsam mellettem való érvelésed egyes tételeit. Mégpedig azért, mert értékelésedbe érvként olyan szempontokat is felvettél, amelyek ellen én idestova másfél évtizede hadakozom. Mi több, úgy érzem, munkámmal, az irodalomban és az internetes világban való jelenlétemmel rá is cáfoltam. Ez pedig nem egyéb, mint határon túli státusomra és valós vagy feltételezett múltbéli sérelmeimre, illetve helytállásomra történő hangsúlyos utalás.

Megbocsáss, ez számomra elfogadhatatlan. Igen hosszú ideje érvelek amellett (és teszek azért), hogy ez a határon túliság senki számára ne adhasson semmilyen felmentést, ne szolgálhasson önigazolásul, ne képezhesse a kedvezőbb megítélés alapját. (Mint ahogy, persze, a kedvezőtlenét sem.) Azon vagyok, hogy teljesítményem minősége alapján ítéljenek meg, s munkáim mellé ne kelljen a kárpátaljaiság eredetigazolását mellékelni. Minden lehető alkalommal elmondom, hogy a magyarországi befogadói közegnek felül kell emelkednie ezen a különbségtételen, el kell vetnie azt a véleményt, hogy a helytállás, az idegen közegben való még oly bátor magyarnak maradás, a nehezebb politikai, gazdasági, szociális körülmények közt zajló nehezebb élet megítélési szempont lehet bármiféle írói produktumot illetően. Nem lehet az. Nem lehet, mert ez az „ahhoz képest” irodalom kialakulásához vezet.

Emellett itt még azt is el kell mondanom, hogy a szovjet rendszer engem nem „öcsizett” jobban, mint bárki mást, nem voltam ellenzéki (a nyolcvanas évekig inkább ellenkezőleg), és igaz ugyan, hogy a cenzúra hatását nagyon is éreztem és „szenvedtem”, de ezt akkor nem éltem meg súlyos sérelemként, inkább játékszabálynak gondoltam, olyannak, amiben szabad csalni (nyilván érted, mire gondolok). A magyar szó és a magyar irodalom melletti kiállásom csupán a nyolcvanas években élesedett rejtett opponálássá, s csupán a peresztrojka meghirdetése és előrehaladása bátorított fel nyílt színvallásra. Mindez 1987-88-ban történt (kommunista apám nyugdíjba vonulása után), amikor ehhez már túl nagy bátorság nem kellett. Első keményebb hangú társadalom-kritikai írásaim (Peresztrojkácska, „?Kötődés!”) ugyan vihart kavartak, de akkor már egy járási párttitkárnak vagy a megyei pártlap főszerkesztőjének nem volt akkora hatalma, hogy elhallgattathatott volna. Semmiképpen nem szeretnék hát a szovjet rendszer üldözöttje képében tetszelegni, kérlek, Mihály, te se tüntess fel annak.

Lenne még néhány megjegyezni valóm a Blogtérhez való viszonyomról. Én mezei felhasználóként kezdtem ott blogolni tavaly, november végén, senki sem hívott, és az égvilágon semmilyen kiemelt szerepeltetésre nem számítottam. Egy ismeretlen fickó voltam a szolgáltató számára. Aztán az első valódi cikkem kikerült címoldalra és én megköszöntem. Aztán észrevett Prospero, levelet írt, hogy ő más ilyen jó blogot nem is nagyon ismer. Kiderült, hogy – talán nem sértem meg a magánéletét – régi kedves barátaim, kollégáim vannak a közeli családtagjai között. Így, ha volt rá igénye, akkor mindent-mindent megtudhatott rólam, de ugyanígy a legpontosabban tájékozódhatott ő vagy más az internetről, ahová már évekkel ezelőtt feltettem nemcsak a lehető legrészletesebb életrajzomat, hanem jószerével az életemet is. Nehéz tehát elhinnem, hogy nem tudták, ki vagyok – ellenben bárki is legyek vagy lennék, a magatartásuk nem vélt vagy valós érdemeim, nem kilétem jelentősége vagy jelentéktelensége miatt volt sértő és elfogadhatatlan, hanem azért, amit legutóbb megfogalmaztam: „A blogger (BéDéKá ugyanúgy, mint Pityipalkó) bármikor beinthet a Blogtérnek, de a Blogtér emberei nem inthetnek vissza.” És ezt fenntartom.

Szeretném azt is megjegyezni, hogy állandó kiemelt helyre a címlapon én egyáltalán nem vágytam (így hát ezért igazán nem kell exkluzálnod magad!), bár hiúsági okokból valószínűleg nem utasítottam volna vissza. Ám ez egy kicsit megint csak olyan valami, hogy „érdem” alapján kikerülni a címlapra a szememben sokkal kevésbé értékes dolog, mint egy jól megírt poszt alapján. Sokkal szívesebben voltam havonta több alkalommal vezérblog, mint egy folyamatosan villogó banner. Előbbi azt jelenti, hogy valami jót írtam, utóbbi csak azt, hogy a Blogtéren állandó a jelenlétem (de esetleg hetek óta hallgatok). Amikor Para-Kovács Imre túlreklámját szóvá tettem (a Sziget-videóblogot e percben is két veszettül villogó banner hirdeti a címlapon – pedig hol van már a Sziget…), akkor még véletlenül sem jutott eszembe semmi olyasmi, hogy ehelyett nekem kellene több reklámot kapnom. Nekem lett volna a legkellemetlenebb és én tiltakoztam volna a leghatározottabban, ha több kiemelt helyre egyszerre kitettek volna. Mert bár hiúságom jókora, de merem hinni, hogy ízlésficamom nincsen. (Meg talán józan eszem is van annyi, hogy tudjam, az ilyen túlreklám kontraproduktív, a netzombikon kívül mindenkit inkább taszít, mint vonz.) Azt tehát én nem tudom megerősíteni, amit állítasz, hogy „tényleg nehéz elviselni, ha egy ember egy valóságos netklubot üzemeltet a maga erejéből a közösség és a demokrácia liberális elveinek dialogizáló megvalósításáért, és a szolgáltatója, merőben kommerciális szempontok alapján mégem tartja érdemesnek ennek reklámozását.” Én elegendőnek találtam a Blogtér részéről rám irányuló figyelmet, épp elégszer voltam vezérblog, ajánlott blog, nyertem decemberben iPodot, kiemelten kezelték a többi blogert is megmozgató játékomat, önként pólókat ajánlottak fel a győzteseimnek (az ellenben nagyon fájt, hogy ezt a vitában a szememre vetették). Tehát nem ezzel volt bajom, nem innen fújt a szél, nem ezért kaptam fel a vizet.

Mindössze annyi történt, hogy egy Blogtér-nyitáskor 3 darab Para nézett a képembe a címlapról, és ezt gyorsan megglosszintottam. Aztán rájöttem, hogy még 3, azaz összesen 6 kiemelt helyen van reklámozva. Szóvá tettem. Ezzel annyiban is maradhatott volna a dolog. De akkor két belső ember részükről megengedhetetlen hangon nekem támadt – és a két vezető nem utasította rendre őket, sőt, láthatólag nem nekem, hanem nekik adtak igazat, ám azt pl. Prospero elismerte, hogy „túlspilázták” a reklámot. Ám harmadnapra újra 6 Para volt a címlapon, és engem is (mint, olvasom, téged is) jól megszórtak kéretlen VideoBomb hírlevéllel. Ezek után írtam, hogy nem vállalok szellemi közösséget a Blogtér vezetőivel, és erre reagált Prospero egy kirúgásnak minősülő bejegyzéssel. De ezután még bőven helyére lehetett volna pöccinteni egy laza gesztussal a dolgot. Csakhogy Prosperó az eltanácsoló bejegyzése nyilvános visszavonása helyett magánlevelet írt, s amikor kértem: nyilvánoson tegyen gesztust, újra magánlevelet írt, majd elment nyaralni és az ügyet ráhagyta Doranskyra, aki szintén magánlevelezésbe kezdett velem egyetlen nyilvános és hivatalos blogtéri gesztus megtétele helyett. Innen kezdve talán érthető, hogy „makacs kegyetlenséggel” utasítottam vissza minden magánalkut és háttérkompromisszumot (bár Doransky jóindulatáról ekkor meggyőződhettem, de mivel az affér nyilvánosan zajlott, ragaszkodnom kellett nyilvános helyretételéhez is.) Másfél nappal későbbi megszólalása egyrészt akkor érkezett, amikorra bennem végképp megkeseredett a dolog, másrészt nem tudtam komolyan venni, inkább élcelődésnek, ironikus ál-megkövetésnek tűnt attól, hogy a szolgálati közleményben (a Gépház jelenti!) előbb a vacsorájáról számolt be, aztán megjegyezte, hogy én a blogtéren rendszeresen kiadom a lelkemet (?), ők ellenben „egy virtuális értékrend mentén” járnak el. Hát köszönöm, éppen ez az, amiből én nem kérek.

Kedves Mihály, ugye nem bánod, hogy ezeket elmondtam neked! Tudom, hogy értem szóltál, tudom, hogy becsülsz és kedvelsz, de azt is tudom, fordított esetben te is szóvá tennéd, ha olyen érvekkel emelnék szót melletted, amelyek általad elfogadhatatlanok.

Látom, számodra is sok dilemmával jár a búcsúzás, és te is fontosnak érzed, hogy döntésedet több bejegyzésen keresztül részletesen indokold. Részemről ez sokszorosan is így volt, intenzív blogolásommal fizikailag nálad jobban kötődtem a Blogtérhez, rengeteg oda mutató és onnan kivezető linkkel ágyazódtam bele ebbe a webhelybe; a kiszakadás bizony fájdalmas. Magam is több cikk megírásával kezdtem búcsúzkodásba, ám aztán azt tapasztalva, hogy ezzel sokak (szerintem indokolatlan) indulatát kiváltom, rövidebbre fogtam a dolgot. Ugyanakkor, bár több cikket már nem írok oda, de nem szüntettem meg sem a blogot sem az általa képviselt jelenlétemet. Egy átmeneti időszakra ennek még szükségét érzem.

Ami pedig a szolgáltatótól való eljövetelünk lényegét illeti, kedves Mihály, azt hiszem, fején találtad a szeget, amikor így fogalmazol: „Nekem arra kell vigyáznom, hogy az én szájamban szép legyen az igaz. De a Blogtér csilivili szájában ülve most, hogy is mondjam, erre nem látok paramentes biztosítékot.”

Erről van szó. Hogy a Blogtér vezetői kettőnk magatartásából levontak-e valamilyen következtetést, magad is megítélheted, ha elolvasod, mit ír Prospero a nagy-nagy Para-sikerről.

Mi mást tehetnék: gratulálok nekik és biztonságos óvóhelyre vonulok a parafrenetikus videóbombák elől.

Kedves Mihály, barátsággal üdvözöllek:

Balla D. Károly, Ungvár, 2006. aug. 21.

Aztán Szózat és csókolom

Halihó,
az bizony nagyon jó, hogy ilyen rendszeresen jelentkeztek, veled, Kol, jót cseteltünk délelőtt, kár, hogy nem volt több időm, mert éppen sürgős cikket írtam; azért a lényeget megdumáltuk, nem? Te pedig, Csön, nagyon jópofa levelet írtál, pár bekezdést ide tűzök:

delutan kemenyen kisetaltam magam:) Moszkva ter – Szentharomsag ter – Toldy Ferenc utca – Hunfalvy utca – Flath Janos u. – Hattyu u. – Batthyany u. – Batthyany ter – Fo u. – Clark Adam ter – Lanchid u. – Dobrentei ter – Szent Gellert rakpart – Sziklatemplom – Szent Gellert ter – Bartok Bela u. – Menesi u. – Manyoki u. – Moricz Zs. korter – Feneketlen to. Mindez gyalog:) Azert irtam ilyen reszletesen, h nezzetek meg, milyen szep kis tav:) […] olyan szep volt, regi hazak, keskeny macskakoves utcak, meg minden:) Meg mindenhol lomtalanitas van mostanaban. Jovore siman osszeszedek magamnak 1 computert, lattam monitort, hazat tobb helyen is:)
Ma voltam egyetemi evnyitom. Marmint csak beneztem, mert nem ertem oda az elejere. Tulajdonkeppen csak dijatadasrol szol az egesz, docensek, doktorok, konyvtarasok, elodadok, takaritok stb. lettek kituntetve. Mindenki szep diszruhaban meg ilyenek. Aztan szozat es csokolom:) Este megyek 100 ft-os Kispal kocertre. Holnap meg kezilabda meccsre.

– ha legközelebb írsz, azért inkább használj ékezeteket; és amit más is olvashat, betűzheted a topikodba is! Ott aztán a barátaid is válaszolhatnak. (Vízumügyben nincs új infó.)

Kol, az kimaradt a beszélgetésünkből, hogy igazán nyélbe üthetnéd a saját fórumunkat a hhrf-szerveren. Az SG, látod, most már reklámokat is nyomat, jó lenne, ha nem kellene külső szolgáltatót igénybe venni. Meg arra gondoltam, hogy mivel a Kárpátinfón és rajtunk kívül egyik kárpátaljai honlapnak sincsen fóruma, fel fogom mindegyiknek ajánlani, hogy használják a miénket. Kapnának egy-egy személyre szóló főtopikot, alatta nyithatnának maguknak bárhány témát. Tehát mondjuk lenne külön rubrikája a Kárpáti Igaz Szónak, a Kárpátaljának, de akár a KMKSZ-nek és a MÉKK-nek is, és ezalatt lennének a tematikus topikok. Bár, ahogy elképzelem, senki sem fog élni ezzel a lehetőséggel, hiszen nem azért nincsen nekik fórumuk, mert nem tudják technikailag megoldani, hanem azért, mert rettegnek az olvasói véleményektől. De lehet, hogy mégis lenne, aki élne ezzel a lehetőséggel. Pl. Dr.Kállay vagy a Karpaty News 🙂 [utóbbin megint nagyon megdicsérték a Ballákat] 🙂

Különben anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogyegyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a probléma-megoldókészsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezerdolláros BMW, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól keresőállásba (mint nehány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét),nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok”,hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt – nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi?

De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk.

Amúgy semmi különösebb újság nincsen idehaza, talán csak annyi, hogy anyátok könyvéről született egy újabb recenzió (ja, és befejezte a legújabb novelláját, el is küldte az ÉSnek), nagyapátok pedig megbízást kapott valami antológia összeállítására a Kárpáti Kiadótól. Én meg cikket íroka Népszabóba, és lassan a jegyzetemmel is el kell készülnöm, 15-érevárja a Mozgó Világ. Ne csodálkozzatok, ha a fenti okoskodásaimból valami majd oda is átszűrődik.

Ezt pedig olvassátok el: Bal a gáz, bal a fék.