Nagydobrony legendája – a 20. századi Karthágó

Nagydobrony, a 20. századi Karthágó

„Ki tud a világban az ötezerkétszáz nagydobronyi mártírról, a kárpátaljai színmagyar nagyközség eltűnéséről? Pedig amikor a szovjet ezt a nagyközséget a föld színével egyenlővé tette, lakosságát kiirtotta, már másfél éve béke volt a világon. Moszkva ekkor már két esztendeje békésen bábáskodott egész Kárpátalján (…) Az egyetlen forrás ma, ahol még nyomára lehet akadni ennek a mártírközségnek, Révai Nagy Lexikona[1]” – idézi Balla Gyula[2] kisebbségkutató a nagydobronyi tragédiáról Árkay László – a müncheni Nemzetőr című lapban 1977-ben megjelent – mondatait.

Az Árkay terjesztette, főképp a nyugati emigrációban ismert és mesélt legenda szerint 1946 júliusában a szovjet hatóságok elrendelték a frissen betakarított termés beszolgáltatását. A helyiek vonakodtak e parancsnak engedelmeskedni, páran félelemből mégis egybehordták gabonájukat a kijelölt helyre. Valaki azonban felgyújtotta e gabonahalmazt, s e cselekedet irtózatos megtorlást vont maga után. A nagyközséget körbevették, és nehézbombázókkal előbb foszforbomba-, majd robbanóbomba-támadást hajtottak végre a fegyvertelen lakók ellen.

„Volt, aki próbált elbújni. Ha nem égett el a foszfortól, ha nem pusztult el a ráomló gerendáktól, falaktól, akkor megfulladt a füstben. Voltak, akik úgy próbáltak megmenekülni, hogy kutakba ereszkedtek le, vizesárokba bújtak. (…) A Nagydobronyt környező magyar falvakat is szovjet katonaság szállta meg. Összedobolták a népet és tolmács útján a szovjet tisztek kihirdették: Nagydobrony megsemmisítése intő példa legyen minden kárpátaljai magyar számára, aki a szovjet hatalommal szembe akar fordulni” – kürtölte világgá a szovjet hatalom eddig titokban tartott „gaztettét” Árkay, aki szerint a nagyközség elleni támadást mindössze kilenc ember élte túl. Állítása szerint a súlyosan megégett emberekre 50 ezer rubeles vérdíjat tűztek ki, de még így is sikerült „kúszva, mászva” átvergődniük a magyar oldalra – a Nagydobrony elleni támadás nekik köszönhetően kerülhetett a nyilvánosság elé.

A vérengzés után állítólag minden kárpátaljai magyar papot, lelkészt összeszedtek és elhurcoltak, és soha többé nem kerültek elő. A nagydobronyi halottakat tömegsírokba hányták, felettük a földet felszántották, amelyet aztán „kölessel vetettek be, mert az gyorsan kihajt és megnő”. „Nagydobrony nem épült újjá. Neve semmilyen nyelven sem szerepel többé az 1946 óta közzétett kiadványokban s helye a térképen üres. (…) Nagydobronyról eddig talán még mi magunk se tudtunk” – fejezi be cikkét Árkay.

Változó számok, változatos történet

Árkay írása konkrét forrást nem jelöl meg: a nagydobronyiak katasztrófáját a kilenc ismeretlen túlélő elbeszélésén keresztül mutatja be. Balla Gyula azonban egy magát túlélőnek tituláló személy vallomását is megtalálta: Kocsis István saját elmondása szerint az 5638 lakosú (a falu lakossága a fent idézett elbeszélésekben még csak 5200 volt) Nagydobrony 16 (a szám közben 9-ről 16-ra emelkedett) túlélőjének egyike volt. Visszaemlékezésében a szörnyű bombázás időpontját a szovjet csapatok 1944-es bevonulását követő évre, azaz 1945-re teszi. Szintén új elem a többi forráshoz képest, hogy Kocsis verziójában a túlélőket elkapták, majd felépülésüket követően munkatáborba kerültek.

„Öt évvel később szabadon engedtek és munkára osztottak be egy kelet-szibériai fűrésztelepen. A termelt deszkát Japánba szállították. Három évvel később sikerült elmenekülnöm egy faáruval megrakott hajón. A japánok befogadtak és igen jók voltak hozzám. (…) Ez az én történetem, amely egyben Nagydobrony története is. Azt hallom, most ma sincs helyén más, mint egy üres mező (…) Néhány évig egy négynyelvű nagy felirat állott a falu helyén: Így jár az, aki megszegi a parancsot!” – idéz Kocsis 1987-ben (!) Chicagóban megjelent írásából Balla.

Bizonytalan eredet

A fenti történetnek köszönhetően a Záhonytól keletre fekvő Nagydobrony neve évtizedeken át fogalom volt a nyugati emigráció szemében. A falu 20. századi története jól illusztrálja az egész történelmét: Nagydobrony Trianon után Csehszlovákia, az első bécsi döntést követően Magyarország, 1944 után Szovjetunió, majd annak felbomlása után Ukrajna fennhatósága alá került. A magyar település története önmagában is jó példája lehetett volna a kisemberek feje felett hozott politikai döntéseknek, de valakik úgy gondolták, ez így kevés – és kreáltak egy vérfagyasztó példatörténetet.

A téma egyik legismertebb kutatója a helyszínt bejáró, tanúkat idéző, helyi anyakönyveket és nyugati magyar kiadványokat egyaránt végigböngésző Balla Gyula volt, aki kutatásai alapján 1955-re vezette vissza a szóbeszéd keletkezését. A történet ekkor jelent meg először a Sisa István által szerkesztett Exiled Europe nevű magazin egy cikkében, mely a világtörténelem tömeggyilkosságait hasonlította össze. Sisa négy évtizeddel később, a legenda eredetét firtató kérdésekre[3] válaszolva bevallotta: „az eredeti tájékoztatást” Hokky Károly volt nagyszőlősi parlamenti képviselőtől kapta, aki 1944 őszén menekült el az országból, és e hír továbbításakor már az Egyesült Államokban élt.

Sulyok Dezső, a háborút közvetlenül követő koalíciós évek politikusa, ugyancsak amerikai emigránsként, más forrásokat idéz. Ő maga még Sisa kiadványának megjelenése előtt néhány hónappal, a nagydobronyi tragédia áldozatainak emlékének ajánlotta a Magyar Tragédia I. címmel írott visszaemlékezéseit. Művében forrásként Andreánszky István leírásaira és a tőle kapott „jegyzőkönyv másolatára” hivatkozik. A nagydobronyi tragédia ügyében Ballához hasonlóan kitartóan nyomozó Skultéty Csaba író, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa a nyolcvanas évek végén megpróbálta ugyan szóra bírni a súlyos beteg Andreánszkyt, a Népszava egykori munkatársát, de a legenda eredetét illetően nem sikerült új információkat szereznie. Andreánszky elismerte, hogy Sulyokkal folytatott levélváltásaiban szó esett Nagydobronyról is, de a történet már Sulyok könyvének megjelenése előtt bejárta a világot.

„Ezt az ügyet Visinszkynek egy tengerentúli útja során az orra alá dörgölték, és Berija odaszólt Rákosinak, hogy utaztassanak Magyarországról fiatalokat Nagydobronyba, s ilyenténképp verjék vissza annak hírét, hogy ott parasztok nem akartak a kolhozba vonulni, fellázadtak, és bombázták Nagydobronyt – idéz Andreánszky leveléből Skultéty.

Tereptanulmány-paradicsom

Miközben a világban még a nyolcvanas évek végén is makacsul tartotta magát a település teljes megsemmisítéséről szóló legenda, Nagydobronyról a 20. század második felében egyre másra jelentek meg a különböző riportkötetek, tanulmányok. 1961-ben Balla László szociográfiai vizsgálódásai, 1967-ben a Nagydobrony emberközelből című gyűjtemény, két évvel később pedig egy ukrán nyelvű, Kárpátalja történetét tárgyaló mű foglalkozott a faluval. 1981-ben megjelent művében Váradi-Sternberg János történész szembesítette a települést fél évszázaddal korábbi önmagával, hagyományaival. Néhány évvel később Dupka György és Horváth Sándor járta végig „Szegényország” falvait; benyomásaikról a Múltunk és jelenünk című riportkötetben adtak számot 1987-ben. Utalásokat tartalmazott Nagydobronyra Balassa Iván A határainkon túli magyarok néprajza című munkája is, és a falut mutatta be az 1990-ben kiadott Sorsközösség című szociográfiai riportkötet, valamint Móricz Kálmán Nagydobrony című, 1993-ban napvilágot látott monográfiája is[4].

A Nagydobronnyal kapcsolatos szóbeszédek állandó eleme volt egy igen hatásos kijelentés: eszerint a települést a vadászgépek örökre eltörölték a Föld színéről, térképeken és lexikonokban már nem található meg. Tanulmányában Balla ezzel szemben Nagydobronnyal kapcsolatos szócikkeket idéz, és térképeket prezentál – ukrajnait, magyart egyaránt.

Egy 2002-es Magyar Szemlében megjelent őszinte vallomásában még a későbbi „legendavadász” Skultéty is beismerte: 1980-ban készült, a kárpátaljai magyarság helyzetét feldolgozó tanulmányában maga is felült a szóbeszédnek. „’A törzsében színmagyar – nyilván újjáépített – Nagydobronyban’ – írom a 130. oldalon. Pontosan emlékszem, mennyire haboztam a ’nyilván újjáépített’ szavak közbeiktatásánál. Valaminél, amiről nem volt semmilyen bizonyítékom, de amit akkor lehetetlennek éreztem, legalább így, meg nem említeni. A nyugati magyar politikai irodalomba annyira tényként ivódott be Nagydobrony 1946. évi szétbombázásának a híre, hogy a nagyközség nevét csak úgy, minden megjegyzés nélkül, érzésem szerint nem írhattam le. Ugyanúgy ténynek számított, mint Recsk, amelyről az egyetlen Nyugatra sikeresen kimenekült szökevénynek is alig-alig hittek, de Magyarországon belül is csak kevesen tudtak arról, hogy az ország szívében szibériai mintájú, titoktartással és félelemmel körülvett kényszermunkatábor működik” – írja Skultéty, hozzátéve, hogy csupán a Kádár-korszak vége felé érkezett meg Nyugatra a cáfolat.

Mi állhat a legenda mögött?

Sokáig beszélni sem szabadott róla, de ma már ismert tény, hogy a kárpátaljai magyarok igencsak megszenvedték a szovjet csapatok bevonulását. Nagydobronyban 1944 októberének végén jelentek meg az első szovjet katonák, és míg Csapnál állt a front, a hadsereg egy hónapon át községben tartózkodott – írja Móricz Kálmán Nagydobrony című könyvében. Egy november 18-án kihirdetett parancs értelmében – a kommunisták és a „megbízható” emberek kivételével – minden 18 és 50 év közötti férfit háromnapi munkára köteleztek. Közel négyszázan indultak e rendelet értelmében a szolyvai haláltáborba, onnan pedig Ukrajna és Oroszország belseje felé. A háromnapi munkából sokan csak évek múlva, és közel százan soha nem tértek haza. Kárpátalja egészét tekintve a magyar lakosság létszámbeli vesztesége nagyobb volt a megtorlások következtében, mint a háborús cselekmények okozta vérveszteség[5].

A háború és az elhurcolások végeztével a helyiekre újabb próbatételek vártak: Ungváron megkezdődött a közös gazdaságok erőszakos megszervezése. Az első kolhoz, hosszas ellenkezés után, 1948 tavaszán jött létre. Ekkorra azonban az emberek többsége már az azévi termést várta, amit a korábbi ígéretek szerint maguk arathattak volna le. Időközben azonban határozat született arról, hogy a termés a kolhozt illeti. Az aratókat katonák vették körül, és az ellenszegülőket a Kistemető utcában gyűjtötték össze. A hírre a falu lakossága összefogott, a központba vonult, de az ott összegyűlt fegyveres túlerő láttán meghátrált. Az áldozatok nélküli megmozdulást követően négy embert elítéltek, a gazdáktól elvették mindenüket, a határt pedig kollektivizálták.

A korszakot megélt nemzedékek tudatából sokáig nem sikerült kitörölni ezeknek az éveknek a tapasztalatait – emlékeztet Balla Gyula, hozzátéve: az igazai rehabilitációt csak a Hruscsov-korszak hozta meg a kárpátaljai magyarság számára is. Mint ahogy Kovács Vilmos és Benedek András közös tanulmányukban fogalmaztak: „a kárpátaljai magyarság – főleg a csekély számú értelmiség – a negyvenes és az ötvenes években még sokáig érezte, ezen a vidéken legháládatlanabb szerep magyarnak lenni: rajtuk mindenkinek van rúgnivalója …”.

Balla szerint a magyar etnikumot ért csapások közepette jelentős károk érték Nagydobronyt is, de a falu vesztesége nem volt nagyobb, sem kisebb, mint a vele azonos sorsú magyarlakta településeké. Valószínűnek tűnik, hogy az 1948-as lázadásnak a híre jutott el később, jelentősen kiszínezve a nyugati magyarsághoz, és ebből indult világkörüli útra a Nagydobrony elpusztításról tudósító legenda. A hidegháború korszakában a nyugati sajtónak jól jött minden sztori, ami a másik fél kegyetlenségét bizonyította. Az sem volt baj, ha a történet ingatag lábon állt, és a szemtanúk elbeszélései több ponton is ütköztek egymással – a vasfüggöny túloldaláról úgysem jutott át a cáfolat.

Ugyanígy maga a szóbeszéd sem ért el azokhoz, akikről szólt. „A helybeliek körében ez a legenda teljességgel ismeretlen volt. A 90-es évek elejéig nem nagyon jutottak el ide hírek a nyugati világból – mutat rá Móricz Kálmán, hozzátéve: ugyan kitalált történettel állunk szemben, de akár igaz is lehetett volna. A szovjet megszállók a háború után bármit megtehettek az ellenségként kezelt magyar lakossággal, és sok mindent meg is tettek. Elég, ha csak a magyar férfi lakosság tízezreinek elhurcolására vagy a kolhozosításra gondolunk. Jóllehet a bombázás nem abban a formában valósult meg, mint ahogy azt a legenda őrzi, mégis jól szimbolizálja a korabeli kegyetlen eseményeket – véli Móricz.

_____________________

[1] Ugyan – mint az a későbbiekben kiderül – nem egyetlen forrás volt, de az 1916-os kiadású Révai Lexikon 14. kötetében valóban van egy bejegyzés a településről. Nagydobrony: kisk. Bereg vm. mezőkaszonyi j.-ban, (1910) 3033 magyar lak., postahivatallal; u. t. Bátyú. Már 1272. mint királyi birtok említtetik, a XIV. sz.-ban a Dobronyi család birta; utóbb a Dobó és Daróczi nemzetségre szállt, 1638 óta a Rákócziak birták. Most a Schönborn gr. család tulajdona.

[2] Balla Gyula: Nagydobrony – Egy falu, amely a térképen is megtalálható. Magyarságkutatás 1988.

[3] Skultéty Csaba: Nagydobrony – Egy legenda kérdőjelekkel. Magyar Szemle, 2002. október

[4] Az e bekezdésekben idézett forrásokat ez utóbbi könyvből szemezgettük ki.

[5] Balogh Sándor: Magyarok kollektív felelősségre vonása. História 2005/9. p. 11.

 

Szószedet: Móricz Kálmán | Nagydobrony | Balla Gyula | Kocsi István | Árkay László | Sisa István | Hokky Károly | Sulyok Dezső | Andreánszky István | Skultéty Csaba | Váradi-Sternberg János | Dupka György | Horváth Sándor | Balassa Iván | Benedek András | Emigráció
_______________

Részlet az alábbi könyvből:
Marinov Iván, Dezső András, Pál Attila:
Legendavadászat
Szóbeszédek, tévhitek, átverések nyomában
HVG Könyvek, 2006.
ISBN: 963 8525 86 6
Közlés a szerző és a kiadó hozzájárulásával
Nagydobrony lebombázása. Egy legenda nyomában. A szovjet hatóság a kárpátaljai Nagydobronyt a föld színével etette egyenlővé. Marinov Iván | Hivatkozott forrás többek között: Móricz Kálmán Nagydobrony – könyv, monográfia
A HVG kiadó honlapján már nem található meg a könyv ajánlója. Így festett:

tovább is van, mondom még