Ki a magyar?

A múlt héten a KMKSz két megmondóembere is kitett magáért. Brenzovics Lászlónak egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. jan. 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tétetél, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Brenzó illyésebb az Illyésnél, és senki számára nem lehet egy pillanatig sem kérdéses, hogy ennek a sorsközösség-vállalásnak a kritériumait leginkább ő maga szeretné megszabni. Eszerint mondjuk az összes nyugati emigráns magyar már nyilván nem is magyar, hiszen kiléptek a nemzetsorsból. Ha pedig kicsit továbbgondoljuk… Kovács Miklós a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna TV-nek, hogy „A nemzet vereséget szenvedett”. Eszerint a nemmel szavazók és távol maradók nem vállaltak sorsközösséget a nemzettel, tehát Brenzovics definíciója értelmebén nem is magyarok.

A mostanában ritkábban nyilatkozó Milován meg azt fejtegeti hosszan, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti, és voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, és csak kurucnak lenni üdvözítő. Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ugyanerről a Milovánnál picivel bölcsebb és eredményesebb olyan „főlabancok”, mint Csáky Pál vagy Markó Béla.

*

Egyszerű, de szellemes versíró játékot (voltaképp pályázatot) indított a honlapján Halmai Róbert (felhívását LÁSD). Ha az erőpróbán nem is veszek részt, de az adatbázist néhány daktilus-sorral máris gyarapítottam, és eljátszadoztam a versgenerátorral.

*

Bár csak 2002 szeptemberétől nevezem Manzárdnak és tekintem naplónak, de voltaképp az év januárjától, azaz pontosan 3 éve blogolok. (A korábbi évek krónikái még a webes korszak előtt, azonnali közzététel nélkül születtek.) Így a hónap végén talán indokolt a három esztendővel ezelőtti, 2002. januári oldalról néhány jellemző passzust felidézni, és hosszabbacska kommentárt írni hozzá. Utólag belegondolva most ugyanis úgy látom, akkor értek olyan külső hatások, amelyek visszafordíthatatlanná tették kivonulásomat a kárpátaljai irodalmi életből.

Minderről holnap hosszabban.

Dehogy vak, bátor!

Gyurcsány bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány kupec lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: de hát ez vak. „Dehogy vak! Bátor!”

S ha már elnökök és jelöltek. Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnökének a nevét csak azóta jegyeztem meg, mióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel folyik. Az imént meg épp ezt a hírt olvastam: „az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül, Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentése szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha legesélyesebb jelöltként pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (+ a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, plusz a legtöbbjüknek van anyaországuk) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti vágy, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán ’demokrata’, aki feltehetően a nemzeti diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

Ezzel együtt nemigen hinném, hogy közelebbről érdekelni tudna a mostani választás kimenetele. Annyira semmiképpen, hogy szavazni keletkezzék ingerem. Valahogy úgy tekintek a honi politikára, mint az innen származó és a Tiszán most levonuló hatalmas mennyiségű szemétuszadékra.

*

Újra beázik a padlásszobánk. Ezt a fejünk felett lévő tetőt már vagy 5x generáljavíttattuk, 2x teljesen átcsináltattuk, egyszer úgy, hogy ledobattuk a régi horganylemezt, és újat tétettünk a helyére. Váltott mesterek próbálkoztak már újrafalcolással, a gyanús helyek forrasztóónnal való beöntésével, később szurokkal kezelték le az egész felületet, aztán még szurkospapírral is bevonták. Amikor elfogyni látszottak a lehetőségek, akkor jött a teljes tetőcsere. És az első komolyabb esőzésnél újra beáztunk. Ráadásul belül lambéria van, a mennyezet is ’hajópadló’, ami azt jelenti, hogy a deszkákon végigfolyik a víz, és maga dönti el, hol akar lecsöpögni, néha inkább folyni. Volt úgy, hogy bent a szobában a mennyezet alatt és az oldalfalakon szabályos csatornarendszert építettem ki különböző fóliákból és inpregnált papírokból, ezeket egymásba vezettem, így nem 15-20 állandóan változó helyen kellett tégelyt, edényt, vedret, lavort tenni a befolyás alá, hanem csak arra a pár helyre, ahová egybevezettem a vizet.

Na, a bádogcsere után azért jobb lett a helyzet, és amikor egy türelmes fiatalember jó alaposan lefestette az egészet és az illesztékekbe is befolyatta a festéket, akkor szinte megszűntek a beázások, és csak tavasszal, hóolvadás idején keletkeztek titkos erek a lambéria mögött úgy, hogy az alsó szobában esett le a vakolat.

Tavaly aztán már voltak kisebb alattomos csepegések nagyobb záporok idején, de a korábbiakhoz képest ez igazán nevetséges apróságnak tűnt.

Az idei ősz azzal kezdődött, hogy Évának egymás után tönkrement két klaviatúrája. Amikor az egyikben sárgás vizet talált (jó decinyit), még azt hittük, valamelyik gyerek véletlenül beleöntötte a teáját. De pár nap múlva hajszálra ugyanez történt, és akkor gyanakodni kezdtünk: az éjszakai jó kis zuhogó nyomán alighanem épp az íróasztalaink, nevezetesen Éva klaviatúrája fölött eredt meg a tető. Másnap nappal is esett kiadós eső, és sikerült lelepleznünk az alattomos kis beázást.

A következő éjszakán: felhőszakadás. 9 helyen áztunk be. Mivel túl hirtelen jött, álmából ébredő Évám minden csöpögés alá hirtelen nem tudott edényt tenni, inkább kinyitotta a család legnagyobb ernyőjét a számítógépem fölé (ekkorra ugyanis ez lett a célgép). Mivel billentyűzetemből azonnal kilöttyintette a vizet, nem ment tönkre.

Este most úgy térünk aludni, hogy előbb elvégezzük az óvintézkedéseket.

Ma délutánra csendes, de tartós eső kezdődött, és csupán egyetlen helyen indult csepegés: pontosan a gépe előtt ülő Éva feje fölött. A harmadik cseppnél megunta a dolgot, kinyitotta az esernyőt, vállával megtámasztotta, nyelét ölébe tette – és dolgozott tovább, hatalmas fekete ambrellával a feje fölött. Ahányszor rá néztem, elfogott a kacagás. Nem is annyira rajta nevettem, hanem a szituáción. Elképzeltem, mennyire meglepődnének ezen a látványon komforthoz szokott olvasói…

De rajtam is lehet kuncogni. Nekem az egerem ment tönkre (pedig be sem ázott), furcsán kezdett viselkedni, alig tudtam vele dolgozni. Kolostól tanácsot kértem cseten, jobb ötlete nem lévén azt ajánlotta, venni kell egy újat. Nosza, akkor nézzél ki egy árban, minőségben megfelelőt. Veszprémben lehívta annak az ungvári üzletnek a honlapját, amelyik két sarokra van tőlünk, és ahol ő törzsvásárlónak számít, kedvezmény is jár neki. Ki is nézett egy 9 dolláros optikai egeret (golyó helyett lézerfény érzékeli az elmozdulást), elküldte a nevét, jegyzékszámát, Csönge átment, megvette. Amikor kicsomagoltuk, vettük észre, hogy ez egy rém dizájnos portéka… Elülső felén kis ’akvárium’ van, benne egy Linux-trikós pingvin úszkál, és ha mozgatom az egeret, akkor vörös fény világítja meg. Mit mondjak, gyönyörű. Még szerencse, hogy munka közben eltűnik a tenyerem alatt, s ha odanézek, nem támad mindannyiszor röhöghetnékem.

Más, igazi bosszúság: harmadik napja vacakol az internet. Jönni is nehezen jönnek az oldalak, de inkább kifelé blokkolja valami a forgalmat: a leveleim még a szolgáltató szerverére sem jutnak el. Ugyanígy a honlapom frissítése is rettentő nehezen sikerült szombaton, tegnap Bakó Fegyát alig tudtam feltenni, ma meg a tárhelyemre belépni sem sikerült. (Fegya egyébként most hívott fel csak azért, hogy elmondja, jólesett egymás alatt látnia kettőnk nevét az Andrássy út 60 előtt.)

És ha már a kellemetlen dolgok: továbbra is elégedetlen vagyok a regényemmel. Naná, hogy újra elkezdtem az elejétől szerkeszteni, és az első 30 oldallal nincs is semmi bajom, de aztán… István rákérdezett, miért nem tartom jónak a munkámat. Azért, mert rossz író vagyok, válaszoltam.